Gernot Wolfram
Samuel utazása
Az ügynökség kirakata tele volt ragasztva színes plakátokkal. Varsóba,
a czestochowai zarándoktemplomhoz és a lágermúzeumokhoz hirdettek utakat
angolul és németül. Az előszobai asztalon váza állt, s a fehér kálák óriáskagylókhoz
hasonlatosan meredtek a levegőbe.
- Jó napot. Klimát keresem.
A recepciósnő felrakta szemüvegét, és riadtan nézett rám.
- Várjon egy percet, kérem.
Eltűnt egy harsányan kivilágított folyosón. Rágyújtottam. A falakon
fekete-fehér fotók lógtak: a varsói kulturális palota, fölötte fakó nyári
éggel, a lengyel pápa, amint megsimogatja egy kisgyerek fejét, aztán egy
bója a viharos hullámokon. Hallani lehetett a ventilátor surrogását.
A nő visszajött és közölte, hogy Klima házon kívül van, de bármelyik
pillanatban visszaérhet. Kerülte a tekintetemet, mintha csak városszerte
ismert élősdi volnék.
Kérdezés nélkül leültem a bőrpamlagra, és kifelé bámultam. Az utcákat
még szelíd fény ragyogta be. A szemközti házban nyitva hagyták a felső
ablakokat. A mennyezetek éles metszésű mintaként mutogatták stukkódíszüket.
Merre lehet most Samuel? Mi késztethette rá, hogy csak úgy összecsomagolja
a holmiját, és eltűnjön? Az ő korában én egy idegen országban három lépésre
se mertem volna eltávolodni biztonságos környezetemből. Egyszer hat hetet
töltöttem egy thüringiai gyógykúrán. Megpróbáltam lelépni az üdülőből és
találni egy buszt, amelyik majd visszavisz szülővárosomba. Amikor egy órát
várakoztam a megállóban, szemem előtt a behavazott úttal, olyan rémület
fogott el a hely és a helyzet ismeretének hiányától, hogy megdühödtem saját
magamra, és visszatértem a gyógyüdülőbe.
Abban reménykedtem, hogy Samuel hamar vissza fog jönni. Hová is mehetne?
Csak a Predotta átkozott pénze miatt aggódtam. Lehet, hogy a srác már egy
vonaton ül, vagy beszállt valamilyen autóba. De az is lehet, hogy kuporog
valahol a városban, és így élvezi ki a hatalmát. A makacsságában nem kételkedtem.
Odakint egy kocsi fékezett, fekete Opel kadett. Alig akartam
elhinni: a volán mögött az író ült. Kiszállt, becsapta a kocsiajtót, és
elindult az ügynökség felé. Elegáns fekete kabátjának hajtókáján jelvény
csillogott. Benyitott, észrevett, és szinte bosszúsan rivallt rám: – Te
meg mit csinálsz itt? Azt hittem, már mindent tisztáztunk egymással.
Felhajtott kabátgallérjában úgy állt ott, mint egy óriás. Mögötte a
kutya is bebotorkált az irodába, szimatot vett a lábamról, majd beheveredett
egy fonott kosárba.
– Klima úrral van dolgom?
Egy pillanatig habozott, mint aki nem tudja biztosan, hogyan értse
a kérdésemet.
– Mi jött rád? Tudod úgy is. Vagy azt akarod állítani, hogy a srác
észrevett valamit?
Enyhe szédülés fogott el.
– Ez azt jelenti, hogy az egész csak színjáték volt? És Predotta tudott
róla?
– Igen is, meg nem is. Azt mondtam neki, hogy megpróbálom elérni az
öreget. De ez több mint valószínűtlen. Ti tényleg azt hittétek, hogy meglátogatni
egy írót annyi, mint elzarándokolni egy templomba? Felajánlottam Predottának,
hogy vegye igénybe az ügynökségem lehetőségeit. És azt hittem, hogy te
tudsz erről. Mert az igazi író nem is Krakkóban töltötte a háborús éveket.
Ne csináld már, nem lehetsz ennyire naiv.
– A srác viszont elég naiv volt, ugye?
– A gyerekeknek ebben a korban megvannak a maguk hősei. Az ilyesmi
jön, aztán elmúlik. Persze, hogy a srácnak remek lett volna, ha sikerül.
De most már így alakult.
Klima az asztalra dobta jelvényét, egy kis piros-fehér zászlót, és
lengyelül odaszólt valamit a recepciós asztal mögött ülő nőnek.
– Az író pillanatnyilag egyáltalán nincs Lengyelországban, hanem az
Egyesült Államokban van előadáson. Ezt csak későn tudtam meg. Na és, a
srácnak így is megvolt az élménye. Néhány év múlva a zenéért fog rajongani,
a moziért, színészekért, énekesekért vagy akárkiért.
A nő tálcán kávét hozott. Fájt a fejem, kértem tőle egy pohár vizet
is. Micsoda irónia, hogy a valódi író éppen Amerikában van! Rágyújtottam,
és elővettem a zsebemből a tablettákat, amiket Samueltől kaptam.
Anna vajon tud erről a cirkuszról bármit is, és mint mindig, ezúttal
is az apjára hagyatkozott? Lüktetve villant át agyamon a kérdés.
– A srác lelépett. Vélhetően azért, mert mégsem volt olyan nagy élmény
neki az egész.
Klima mélyet szippantott az orrán át.
– Itt senki nem veszhet el. Visszament még a szállodába?
– Igen. Dél körül még látták a recepciónál.
Klima felállt, és eltűnt a szomszéd szobában. Egy pillanatig hallottam,
amint hangosan lengyelül telefonál valakivel, krákogó, rekedt beszédét
ideges nevetéssel tarkította. Aztán visszajött és leült, mintha mi sem
történt volna. Tarkójára kulcsolta karjait, felnézett a mennyezetre, és
behunyta a szemét.
– Tudod, hogy mit csináltam a kávéházi találkozó után? Elmentem a lágerekbe
egy angol turistacsoporttal. Az angolok szörnyű okostojások, nekem elhiheted.
Macerás egy népség. Néhány évvel ezelőtt rendesen meggyűlt velük a bajom.
Pert akartak a nyakamba akasztani, mert az öreg Sowa, egyébként az egyik
legjobb emberem, állítólag egykori fogolyként mutatkozott be nekik. Oké,
Sowától kitelik néha egy ostoba tréfa. Az is lehet, hogy rájátszott egy
kicsit, de csak mert az emberek oda vannak azért, hogy eredeti áldozatokat
láthassanak. Az emlékezés is csak egy színjáték. Istenkém, Sowa jobban
tud emlékezni, mint az igazi tanúk. Soha életében nem volt bezárva, már
ha attól eltekintünk, hogy a kommunizmus alatt mi mind egy nagy kalitkában
éldegéltünk. Mégis sokkal pontosabban tud a lágerben történtekről beszélni,
mint az egykori foglyok. Nekem egyetlen egyszer volt a kartotékomban egy
eredeti fogoly. Gyerekkorom óta ismertem. Jó anyáink folyton együtt jártak
zsinagógába. Amikor ötven évvel később találkoztam vele Krakkóban, nem
ment túl fényesen a sora. Megkérdeztem, nem akar-e idegenvezetéssel jó
pénzt keresni. Tudod, magánvezetéssel nem lehet bemenni a lágerekbe. A
lágerekben csak az úgynevezett hitelesített kalauzok beszélnek. Ami odakint
történik, az a mi dolgunk. Na, és mit mondhatok? Az emberek csalódottak
voltak az én kortanúmtól, ahogy ott állt a buszparkolóban, és beszélt.
Túl halk volt, és túl körülményes. Ráadásul a részletek rabja. Én foglalkoztattam,
ameddig csak akarta; tudtam, hogy min ment keresztül. Sowa viszont vele
ellentétben felrázta az embereket. Igazi emlékezéssel nem jutsz messzire.
Mert milyen is lehetne az ma, az igazi emlékezés? Ezeket a borzalmakat
nem lehet meglátogatni. No igen, az angolok, Isten tudja hogy, rájöttek
Sowa turpisságára. Kishíján be kellett zárnunk az ügynökséget. Azóta nem
vagyok kibékülve ezzel a népséggel.
– Úgy értsem, hogy miután fellépett a kávéházban mint író, elment a
lágerekhez, és foglyot játszott?
Klima elmosolyodott.
– Nem figyelsz rám. Most mondtam neked, hogy én csak múzeumlátogatásokat
szervezek. Óvakodnék attól, hogy bármi olyannal szédítsem ezeket az embereket,
amivel aztán tönkretehetnének. És hidd el nekem, hogy nem színészkedem
többet, mint mások, és egész biztosan nem színészkedem többet, mint azok
a fél napra megrendültek, akik itt túrára fizetnek be.
- Szívesen lemondtam volna arról, hogy efféle színjátékok részévé váljak.
Lehet, hogy magának az agyára mennek az emberek, akik ide jönnek. Mindenesetre
elképesztő, hogy mennyire hasonlít egy bizonyos hírességre. Maga áruba
bocsátja a múltat a hozzá illő maskarádéval együtt, és ezzel keresi a pénzét.
A srácnak viszont joga lett volna önállóan eldönteni, hogy van-e szüksége
effajta cirkuszra, nem gondolja?
Klima felállt és az ablakhoz ment. Az utca még mindig délutáni világosságban
hevert.
– Te tényleg naiv vagy. Az olyanok, mint te, szeretik megjátszani az
erkölcscsőszt, csak hogy hőzönghessenek. Csak éppen ez az elviselhetetlen.
De megnyugodhatsz, általános jelenségről van szó. Ide süss, mutatok neked
valamit.
Megfordult, és intett a nőnek.
– Gyere ide és nézd meg azt a képet a falon. Mondd el, hogy mit látsz
rajta.
A pápa fényképére mutatott. Ülve maradtam a díványon, és kiittam a
maradék vizet. A fejfájás tovább lüktetett a fejemben, mint egy vattapárna
mögött.
– Mit akar ezzel? A pápát látom, amint megsimogatja egy kisgyerek fejét.
– Én meg Marek Satowski tisztviselőt látom rajta, amint a toruni polgáregylet
alapításának harmadik évfordulóján a kis Alina Morannak, egy általános
iskolai tanítónő lányának fejére teszi a kezét, hogy készülhessen egy szép
kép a családi albumunkba. Satowski egyébként az egyik legtöbbször megrendelt
ember a kartotékomból.
A nő egy dossziét hozott oda nekünk, Klima pedig elvette tőle.
– Tessék, ebben válogatást találsz a legjobb embereimből. Például a
híres szakszervezeti elnök és béke-Nobel-díjas hasonmását. Egy egyszerű
ember Lublinból, aki soha nem volt tagja a szakszervezetnek. Mindig azt
kéri, hogy csak Kelet-Lengyelországban foglalkoztassam, mert a hosszú utazásokba
belebetegszik. Nagy kár, mert iránta éppen külföldről érdeklődnek a legtöbben.
Mellesleg, ha kinyitja a száját, még több badarságot hord össze, mint az
eredetije. Vagy ez itt, az államfő feleségének hasonmása, született tehetség.
Még úgy is beszél, mint az elnök felesége, ma már a szöveget se kell begyakorolnia.
Bárhol lép fel, több tapsot kap, mint amennyit a valós személy valaha is
remélhetne. Na meg ő! A szép Marina, egy varsói diáklány. Mindenki azt
hiszi, hogy a gdanski színésznő, akit Oscarra jelöltek, ez aztán a szerepcsere,
mi? Tessék, van nekünk Bill Gates-ünk meg Clintonunk is. Ezen az oldalon
pedig Barteket láthatod, a sofőrömet és személyes kedvencemet. Történelmi
ünnepeken vagy a nemzeti ünnepnap rendezvényein lép fel mint Sobieski János
király; ő az a nagy hős, aki a 17. században odapörkölt Bécs előtt a törököknek.
Nézd csak, milyen pompásan barázdás a képe! A homloka, a vastag szája meg
a szakálla, olyan elszánt és szilaj, akár egy haramia. Biztosan meg fogod
ismerni, remek fickó. Mindenesetre láthatod, hogyan állunk manapság az
igazsággal. Nekünk már nem kell úgy félnünk az átváltozásaitól, mint a
sötét korokban. Csak a németek nem értenek hozzá, hogyan élvezzék ezt a
szabadságot. No igen, és néha az angolok se.
A legtöbb fotó, amit Klima mutatott nekem, szűrővel készült. Az arcok
mintha ködben úsztak volna. Egyik-másik arc valóban döbbenetes képzettársító
erővel bírt. Még soha addig nem gondolkoztam azon, milyen izgalmas lehet
játszani a hasonlósággal.
– Képzeld el, milyen vicces dolog, ha a saját születésnapi bulidon
jelen van az amerikai elnök, mennyire szórakoztató látni az átmeneti sokkot,
amint benyitnak a barátaid, és egy ilyen váratlan alakba ütköznek.
Miközben beszélt, egyfolytában bólogatott felém, mint aki helyeslést
vár.
Samuel járt a fejemben. Nem hagyhatta el csak úgy a várost. Belső ellenkezésem
dacára valami azt súgta: Klima az egyetlen lehetőség, hogy mielőbb megtaláljuk
a srácot. Nyugtalanított a gondolat, hogy ülök a lengyel rendőrségen, nem
beszélem a nyelvet, és egyetlen támpontom sincs a fiú lehetséges hollétéről.
ADAMIK LAJOS
FORDÍTÁSA
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|