stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



 
Lettre arc+kép

A baj a macskával kezdődött. „Tegyük fel, hogy van egy macskám. Ezt beteszem egy ketrecbe, és a ketrec mellé odateszek egy radioaktív készítményt, amely percenként 50%-os valószínűséggel bocsát ki egy alfa részecskét. Ha ez alatt a perc alatt jön egy alfa részecske, akkor bejön egy kémiai méreg, amitől a macska meghal. Ha pedig nem jött alfa részecske ebben a percben, a macska életben marad. Én ezt nem figyelem. A kísérlet végén a macska állapotfüggvénye olyan, hogy a macska egy fél valószínűséggel él, és egy fél valószínűséggel halott.” Azóta nem tudjuk, él-e a macska. Pontosabban azzal a bizonyossággal nem rendelkezünk, hogy hogyan tehető fel a kérdés: él-e a macska? Ez nem a bizonyosság eltűnése, hanem annak átlépése a ’makroszkopikus kvantum koherencia’ mezőjébe. Ahová szerény embermértékű gondolkodásunkkal követni definíció szerint lehetetlen. Maradtunk magunkra kvantumok közötti bizonytalanságok járó-beszélő összességeiként. A macska elvitte a kozmikus megérthetőségét és ezzel az utópiákat is. Schrödinger macskájáról nemigen lehet értelmesen beszélgetni. Nincsenek szavak a fizikai létezőről, de a mikrokozmoszokról, s a művészetről sem, régebb óta. A gondolkodást kiemeltük összefüggéséből, aztán nem tudtuk tovább követni.
A hétköznapi beszéd maradt fenn a „megállapításoktól függetlennek” remélt valóságban. A modernizmustól búcsúzva ez a kortárs művészet kontextusa, lehetősége és vállalása. 
Koronczi Endre valamikor komplex gondolatkísérleteket és demonstrációkat hajtott végre. A bizonyosságot kereste a tapasztalat legkisebb egységeiben. Erről sok éve épp itt a Lettre-ben így beszélt: „Szándékosan teremtek olyan szituációkat, amelyek közvetlen rám vagy ránk vonatkoznak. A hétköznapiság fontos ezekben a munkákban: a velem és a környezetemmel folyamatosan történő dolgokról beszélünk – az általánost magunkon keresztül közelítjük meg. Egy korábbi munkámra utalok például, amely az Ernst Múzeumba készült, egy pontosan meghatározott helyszínre és alkalomra. Egy olyan falszakaszt választottam, ahol kapcsolótáblák, konnektorok, meg ilyesmik voltak. Erre az négy méter hosszú falszakaszra gyártottam le a lambériát úgy, hogy illeszkedjen a falon lévő ’zavaró’ elemekhez. A lambéria-falat a kiállítás előtt otthon összeállítva elkezdtem ’használni’. Egy zakóban sétáltam előtte, és a zakó könyökével mindig hozzáértem. Ez a hosszas gyaloglás könyökmagasságban kopáscsíkot hozott létre a lambérián, valamint a lambéria elkoptatta a zakó könyökét. A kiállításon a lambériát és a zakót állítottam ki, valamint a folyamat hangját, de ennél a munkánál is a kopást tekintem a műnek, amely a 15.7 kilométer gyaloglás során jött létre.”
Bármennyire jó volt e munkák szakmai fogadtatása, bármennyire alkalmasak voltak arra, hogy beszédhelyzeteket teremtsenek, valójában a transzparencia helyett szembe kellett néznie ezen aprólékosan megtervezett és racionális művek transzcendenciájával. Következésképp újabb művekben a megragadhatatlan explicit bevonásával foglalkozott gondolatkísérleteiben. Ilyenek voltak azok a különös nyomhagyásai, amelyek esetében nem a kölcsönhatás volt a lényeg, hanem a lenyomat. Egy strandpapucs által a homokban hagyott felirat; egy autógumi által a betonon hagyott felirat (Isten). Transzparens művek voltak kétségtelenül, de a hétköznapi beszédet zavarba ejtők.
Tovább, a „megállapításoktól függetlennek” tapasztalás után a mindennapi létre (megélhetésre) vonatkozó racionális kérdések felé mozdult. Művészetének ilyen összefüggésekben való közzétételei, a Bianco-project első műsorozatai újrapróbálták a hétköznapi beszédet. A bizonyosság kísértése helyébe az „ilyen a történetünk” vibráló sokszínűsége került. Egyik ilyen munkája fölé Koronczi azt írta: „azokkal a dolgokkal, amelyeken nem tudunk változtatni, jobb megbarátkozni”.
Mostani művei a hétköznapi beszéd tapasztalataival, s a Bianco-munkák logikájával szervezik önmagukat, de kifejezetten örömüket lelik a képek poézisében. A váratlanul előkerülő helyzetek szituációk, helyek, vizuális relációk lökdösik maguk előtt a művészt, akár több példányban is, mint egy éppen hasadó atomot. Ezek az újabb, fotográfiai alapú munkák valószínűtlen tényleges helyszíneken s valószínűként bemutatott lehetetlen konstruktívaként készülnek (szokás szerint elképesztő precizitással, tervezettséggel). Lényegük a bizonyosság jelen állapotának kínosan pontos exponálása, a macska „állapotfüggvényének” leképzése ? kedves és szellemes képeken, ha még van kedvünk nevetni.

                    bánandrás


Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu



 
stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret