stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



 
Vámos Miklós
Ta-ta-ta-tamm
(Budapest kultúrváros)
 

Fiatalabb koromban úgy tudtam, senkire nem hasonlítok. A krisztusi korba érvén, megdöbbentett, hogy reggel a tükörben többé nem magamat láttam. Apám nézett vissza rám. Noha több mint tíz esztendeje a sírban volt. Betöltvén a negyvenediket, tapasztalnom kellett, hogy immár nemcsak apám, anyám is néz rám a tükörből. Nehéz percek, amikor megérted: minden változás visszatérés is egyben. Furcintos üzenetet kapsz a Sorstól, hiába minden, nem szabadulhatsz, alapjában véve olyan lettél, mint ők. Ha ezt megemészted, tudhatod, jövőd a múltban van megírva. Ne csodáld, ha egyre gyakrabban gondolsz a gyerekkorodra. S a szüleidre. 
Szegény anyám csak egy dalt zongorázott. Azt, amelyiket Elizának írta Beethoven. Anyám úgy érezhette, személyesen neki szól, Erzsébet volt, de gyerekkorában Lizinek szólították. Kérdés, emiatt tanulta-e meg a Für Lizit, ahogyan ő mondta. Azt, és csakis azt. Vagy a zenetanárnője döntése folytán. Akadnak annál egyszerűbb, kezdőknek ajánlottabb darabok. Így vagy úgy, mást nem játszott. Ezt is csak addig, amíg a pianínótól el kellett válnunk, égető szükség támadt az árára. Anyám soha nem bocsátotta meg magának, hogy eladta. Még kevésbé, hogy olyan olcsón. Hiába, másként nem tellett volna az egyetlen festésre-mázolásra, melyre első tizenkilenc évem alatt sor került.
Édesapja, az asztalosmester vette azt a pirosas barna árnyalatú, osztrák gyártmányú hangszert, ma már esküdni mernék, azért esett rá a választása, mert olyan makulátlannak tetszett a politúrozása. Márkanevével – Höschhen – azóta sem találkoztam. Anyám meg volt győződve róla, hogy a zongora (ekként hívta, nagyzolásból) jelentős értéket képvisel, családi vésztartaléknak tekintette. Karácsonyra és születésnapjára kapta – e két dátum az ő esetében kevés híján egybeesett –, amikor beköltözött élete első lakásába, a Vilma királynő útjára (mai Fasor, tegnapi Gorkij fasor), Szendrő Zolival, az első férjével. Aki 1946-ban, háromnegyedévi boldog házasélet múltán, kivándorolt Kanadába. Vagy Ausztráliába? És inkább ’47-ben? Nem valószínű, akkor született a nővérem, anyámnak előtte még össze kellett jönnie apámmal. Jó ideje nincs kitől kérdezősködnöm.
Anyám nem követte Szendrő Zolit a tenger(ek)en túlra. Második házassága apámmal, ha jól számítom, harminckét évig tartott. Ebből mintegy huszonkilencet éltem át velük, s mondjuk, huszonhetet követtem több-kevesebb figyelemmel. Mindezalatt alig múlt el hét anélkül, hogy anyám szóvá ne tette volna, milyen heves kultúréletet folytattak ők ketten a Zolival. Színház, mozi, koncert, olyan volt az nekünk, mint testnek a kenyér! Már gimnáziumba jártam, amikor a mondat második fele visszaköszönt. Kérdeztem anyámat: Tudod, hogy ezt Shakespeare írta? Attól még igaz lehet, felelte talányosan. Másik gépiesen ismétlődő nosztalgikus tirádája így hangzott: Sajnos, édes öcsikém, szegény édesapád nem olyan mozgékony fajta, mint a Zoli volt, hat ökörrel se tudom kirángatni a lakásból, pedig én úgy elmennék a Zeneakadémiára, meghallgatni egy Bétóven ötödiket! – tenyerével beletúrt a levegőbe, a simogatás és a zongorázás mozdulataival, s hozzádúdolta: Ta-ta-ta-tamm! Én eleinte nem tudtam, hogy ez is idézet, azt hittem, a komoly zenét jelképezi a baljós futammal.
Szegény anyámmal harminchat évet tölthettem ebben a világban. Sose vittem el a Zeneakadémiára, egy Bétóven ötödikre, ta-ta-ta-tamm. Bár érteném, miért. Az sem világos, ő maga miért nem járt oda, apám életében is megtehette volna, halála után még tizenhét esztendeje maradt rá, tizenhat, ha a gyászévet leszámítjuk. Két barátnője, Bertuska vagy Radóné bizonyára örömmel társult volna hozzá. Mozgékonykodhatott volna egyedül is, ha tényleg annyira… Élete utolsó szakaszában immár naponta emlegette a testnek a kenyeret és a ta-ta-ta-tammot. Emlékszem, amikor zárt osztályi kezelésre szorult, ott is föl-fölharsant a nagy bécsi klasszikus mester szimfóniájának felütése. Anyámnak kétség kívül volt hallása, talán válhatott volna belőle muzsikus, ha az asztalosműhely – olykor -üzem – anyagi helyzete nem oly hullámzó.
Gyakran megesett a zord húszas-harmincas-negyvenes években, hogy az éj leple alatt surrant ki a család addigi otthonából, valamivel a háznegyed előtt, minthogy a fölgyülemlett bértartozás kifizetésére nem voltak képesek. Csupán a legszükségesebb motyót vitték magukkal, a többit inkább sorsára hagyták. Asztaloséknál a bútor fogyóeszköz. De a zongorát – pianínót – már annak előtte elszállítatták, javíttatni, úgymond. Megesett, hogy csupán egyszobás lakásra tellett, ám a zongorához még ekkor is ragaszkodtak, bakfis anyámnak a tetejére ágyaztak meg. Ennek fényében érthető, miért értékesítette oly sajgó szívvel azt a másikat, amellyel őt bocsátották útjára, házasélete (az első) kezdetén.
Szegény apám csak egy könyvet olvasott. Mindig, meg-megállva. Ujjával mutatta a sort, ahol tartott. A címoldalon, valaha aranyozott betűkkel: Görög és Latin költők anthologiája. A borítót bársonyos tapintású zöld papírból préselték, mely a sok fogdosástól szürkévé fakult. Ó, be szeretném, ha megvolna, de nincs, eltűnt, hiába kerestem égen-földön. A gyűjtemény két (pontosabban három) nyelvű volt, jobbra az eredeti poéma, a túloldalon a fordítás. A Görög és Latin versek zömét a Nyugat legfinomabb költői ültették át magyarra. Mindezt csak hallomásból tudom, soha nem olvastam bele. A gimnáziumban sem latint, sem görögöt nem tanultam.
Azt a könyvet magával vitte a kórházba, minden alkalommal. Majd két évig ingázott a Péterfy Sándor utcai gyógyintézet és a lakásunk között, az arány fokozatosan az előbbi javára billent. Akkor is vele volt, amikor már nem térhetett haza. Az antológiának nyoma veszett. Aligha hihetem, hogy ellopták, addigra lerongyolódott a külseje, elsárgult a belseje. Csak neki volt akkora érték. Az a legvalószínűbb, hogy kidobták.
Apám naponta belemélyedt. Hazatért a munkahelyéről – ötvenkilencig a Nyomdagépellátó Vállalattól, ott marósként kereste a kenyerét, később az Újpesti Bőrgyár jogügyi osztályáról –, leült a sarokba, kezébe vette a Görög és Latin költőket. Megszűnt számára a világ. Képes volt egyetlen versszakra bambulni, míg rásötétedett. Akkor sem gyújtott lámpát. Anyám sokszor rászólt, minek ül a homályban, rontja a szemét. Jólesik, mondta az apám. Egyszer, elfeledvén, hogy ott gubbaszt, fölkattintottam a kapcsolót. Apám összerándult. Szeméből csorogtak a könnyek. Valami baj van? Semmi… csak… szép! – hosszú mutatóujja egy szonett derekán pihent. Rég volt. Tán igaz se volt? De igen. Míg el nem feledem. Ha leírom, alkalmasint tovább is.
Ahány fontos városban jártam Európában, jóformán mindről kiderült, hogy a kulturális főváros címére áhítozik. Építenek színházat, bibliotékát, koncerttermet, múzeumot. Még inkább: fesztiválközpontot. Dicséretes. Kérdés azonban, akadnak-e arrafele mániákus olvasók, akik évtizedeken át kitartanak egyetlen versgyűjteménynél, mely annyi idő múltán is megríkatja őket. Akadnak-e elszánt zenerajongók, akik csak egy dalt zongoráznak, míg el nem kényszerülnek adni a pianínót, de aztán is folyton a Für Lizit s a Bétóven ötödiket emlegetik, ábrándos tekintettel. Hölgyeim és uraim, a magyar metropolis hatodik kerületében éltek–haltak efféle nők és férfiak. Csakhogy akkoriban még föl sem vetődött, hogy lapot osszon nekünk Európa. Budapest, ezennel kultúrvárosnak nyilvánítalak. Ta-ta-ta-tamm.


Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu



stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret