stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



 
Sergio Benvenuto
,,Rosszkedvû olaszok"
 

A párizsiak teljesen magukra ismernek Jean Cocteau definiciójában, mely szerint ,,A franciák rosszkedvû olaszok". 
Ehhez hozzá kell tenni, hogy a franciák közelebb érzik magukat hozzánk, olaszokhoz, mint fordítva. Egy nonkonformista olasz csodálhatja Franciaországot, az olaszbarát franciák azonban nem szorítkoznak arra, hogy csodáljanak minket, hanem szeretnek, sõt sokan tisztelnek is. De ez a szeretet nem talál viszonzásra: újabb felmérések szerint az olaszok az amerikaiakat, svájciakat és németeket rokonszenvesebbnek tartják a franciáknál.
Ha a társadalomtudósok arról kérdezik a franciákat, hogy hol élnének a legszívesebben, a legtöbb esetben Olaszországot kapják válaszul. De hozzáteszik, hogy nekik, nem úgy, mint nekünk, rossz a természetük.
A párizsiak ellenszegülése sok külföldinek imponál, és már régóta részévé vált a sok etnoturisztikai klisének. A kevés olyan városok egyike, ahol fiatal koromban többször is verekedésbe keveredtem, éppenséggel Párizs volt. A bagarre (a bunyó) éppolyan párizsi intézmény, mint a steak frites, vagy hogy egyszer legalább el kell menni a Crazy Horse-ba. Az olaszok ismerik Paolo Conte dalát, amelyben az van, hogy ,,...és a franciák feldühödnek", ami Bartalis gyõzelmére vonatkozik az ötvenes években a Tours de France-on. Ez a mondat jeligévé vált nálunk. Amikor Derrida elõadókörútra jött Olaszországba, egy fontos újság ezt a fõcímet hozta: ,,Az ingerlékeny Derrida". Mi más lehetne egy francia, különösen egy híres filozófus, mint gõgös és hirtelenharagú?
Igaz, hogy a turisták által legkedveltebb európai fõváros látogatói sokszor érzik kurtán-furcsán elintézve magukat. Egyfelõl itt az udvariasság maszkja és a párizsi butikosok választékossága - ,,Bonjour, monsieur", ,,Au revoir, madame", a tüntetõ udvariasság jellegzetes éneklõ hanghordozásával -, másfelõl ott a semmivel sem kevésbé tõsgyökeres helyi jellegzetességnek számító sok dühös megnyilvánulás.
Ez a párizsi sajátosság idõnként katasztrofális módon összefügg egy pedáns és minden ízében francia bürokráciával, ami az évszázadok óta monarchisztikusan centralizált állam öröksége. Egyre-másra bele lehet ütközni a vastagbõrû hivatalnokokba, akik merõ gonoszságból packáznak az emberrel, és maximálisan kihasználják azt a kevéske hatalmat, amit bürokratikus hivataluk ellenõrként, engedélyek vagy igazolások kiállítójaként juttat nekik.
A franciák rosszkedve statisztikailag is bizonyítható: A francia az a nép, amely a legtöbb pszicho-készítményt fogyasztja, és minden más népnél több különbözõ iskolához tartozó pszichoterapeutához jár. Franciaországban van a nyugati világon belül a legtöbb alkoholista, és a fiatal franciák több jointot szívnak mint az összes többi európai fiatal.
A francia pszichoanalitikusok szeretnek azzal büszkélkedni, hogy az egész világon itt van a legtöbb pszichoanalitikus - Párizsban különösen nagy sûrûségben fordulnak elõ. Valójában az analitikusok népszerûsége csak egy vonás a francia rossz közérzet, a malaise palettáján - egy olyan palettán, amelyhez hozzátartoznak a pszichogyógyszerek, a depresszív válságok és az alkoholfogyasztás. Ez a hajlam az addikcióra erõs kontrasztban áll az életmûvész, a bon vivant francia hagyományos képével, akinek jó az ízlése, szereti a különleges borokat, a hedonista képével, aki céltudatosan választ a parfümök fantasztikus sokféleségébõl és a 365 féle sajtból. A hedonizmus-ágazat - amelyben Franciaország Olaszországgal együtt a piacvezetõk közé tartozik - annak az éremnek a nevetõ oldala, amelynek visszája a komorság és a bátortalanság.
Elégedetlenség, zúgolódás, vég nélküli panaszkodás arról, milyen rossz idõket élünk: a siránkozásnak, a doléance-nak való önátadás Franciaországban politikai erõt is jelent. 1981 óta minden választást a megelõzõ törvénykezési idõszak ellenzéke nyer meg - olyan ingamozgás ez, ami Franciaországban teljesnek tûnik, mert nincs alóla kivétel. Olyan ez, mintha a franciák állandóan csalódnának azokban, akik kormányozzák õket, bárki legyen is az. A francia választói magatartásban ezen kívül még az is figyelemre méltó, hogy a rendszeren kívüli pártokra szavaznak - Le Pen és Mégret xenofóbiájával szemben egyfelõl és a trockistákkal szemben másfelõl. Bombaként rejt magában a francia politikai rendszer egy erõs rendszerellenes komponenst. De vajon nem vonatkozik-e ez minden franciára? Nem hordoznak-e valamennyien valami explozívat magukban?
A különbözõ etnikai-vallási - zsidó vagy iszlám, maghrebi, fekete afrikai, ázsiai stb. - kisebbségekhez tartozók, akik Franciaországban élnek, megerõsítik, amit más alkalommal már lehetett hallani, nevezetesen azt, hogy az elmúlt években megnövekedett - finoman szólva - a ,,távolságtartás" a különbözõ etnikai és vallási csoportok között. A köztársaságot az a veszély fenyegeti, hogy egyre rombolóbb hatású internetnikai konfliktusok puszta ernyõjévé züllik. Ez a nemzeten belüli viszálykodásra való hajlam is hozzátartozik a francia rosszkedvhez, még várom azt a szociológust, aki elmagyarázza nekem, miért van az, hogy a különbözõ etnikai és vallási csoportok Franciaországban nehezebben férnek meg egymással, mint Nagy-Britanniában, Németországban vagy Svájcban. Úgy látszik, hogy ez a diffúz francia ingerlékenység azokra is átragad, akik nem franciának vagy franciáktól születtek.
Feljogosítva érzem magam arra, hogy néhány hipotézissel hozakodjam elõ. Felmerül ugyanis bennem a kérdés, hogy vajon ezek az együttélési problémák nem a francia kód következményei-e szintén: a bevándorlók is átveszik elkerülhetetlenül Franciaországtól a nemzeti és nyelvi büszkeség édes-savanyú mérgét. Manapság sokan panaszkodnak a franko-franciaság egy bizonyos visszaszorulására - ez a bevett terminus erre - ami állítólag azt a veszélyt rejti magában, hogy az egyes nemzetiségeket átengedi egy ornamentumbeli hanyatlásnak /látszólagos dekadenciának/. De a bevándorlók is belélegzik ezt a franko-franciaságot, és még inkább úgy gondolják, mint másutt, hogy csak úgy létezhetnek tovább, ha iszlám-muszlimmá, judeo-zsidóvá, sino-kínaivá, maghrebi marokkóivá válik stb. Nem lehet-e, hogy ez a roppant konfliktusokkal terheltség a franciaországi etnikumok között a franko-franciák által nyújtott rossz példa következménye?
Megkockáztatnék egy hipotézist a párizsi entellektüelek sajátosan nehéz helyzetére nézve is, ahogyan ez Luis Althusser vagy Guy Debord, két olaszosan szólva 'nem valami rendes' filozófus alakjában megjelent. A feltörekvõ vagy már elismert párizsi entellektüleket két táborba lehet sorolni, amelyek mögött egymásnak ellentmondó ideálok húzódnak meg: hogy valaki egyfelõl maudit legyen, pokolravaló, excentrikus vagy dandy, akit ki nem állhat az átlagpolgár, másfelõl viszont az egyetemes emberi és állampolgári jogok védelmezõje. Egyszerre legyen Laclos és Kant, a kicsapongó De Sade és a rendíthetetlen Robespierre, a romlott Rimbaud és a szigorú De Gaulle - innen ered a párizsi kultúra idegessége, nyugtalansága, ami a beérkezett amerikai értelmiségieket annyira elképeszti. Az amerikai értelmiség világosan látja a feladatát. Az általános happinesst kell elõmozdítania, az ördöggel cimborálás és a világ radikális elutasítása iránt nem viseltetik megértéssel.
Az a szerencsétlen a dologban, hogy a párizsi entellektüelt kizárják a jobb körökbõl, ha túlságosan szörnyeteggé vagy ha túlságosan az univerzális ész szószólójává válik; ha tehát túlságosan olyan lesz, mint az antiszemita, fasiszta Céline vagy olyan mint az újfilozófusok. De ha feloldja ezt az ordító ellentmondást, akkor páriává válik abban a Párizsban, amelyik szívesen jön össze a Closerie des Lilas. Egy túlságosan határozott párizsi entellektüelnek nincs helye az udvarnál. A konfliktust az excentrikusság és a konformizmus között és az ettõl való szenvedést meg kell tartani.

             KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA


Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu



 
 
stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret