1. A Monarchia hármas intertextusa
Esterházy Péter Duna-könyvét a Monarchia-irodalomban az Esterházy ezirányú
kötődését általában is az elsők között tematizáló Kulcsár Szabó Ernő helyezte
el. Esterházy látásmódjának fő jellemzője és újdonsága, hogy figyelemmel
van a Monarchia-irodalom tudományos rekonstrukciójának eredményeire. Az
irodalomtörténeti-komparatisztikai diskurzus problémává válik elbeszélő
művészetében, és ennek megfelelően megháromszorozódik a Monarchia-hagyomány,
a Monarchia-tér: a valóságos teret (illetve annak megmaradt történeti emlékeit),
az irodalmi Monarchia hagyományát és az irodalomtudományi-kultúrantropológiai
diskurzust egymásra vetíti a szöveg. Csupán egy "Monarchiás-regényben"
mint szövegkörnyezetben időzni nem elég érdekes feladat a számára.
A Monarchia-irodalom szociokulturális kontextusát kimunkáló irodalomtörténet-írás
és kultúrantropológia olyan nyelvet és szöveget teremtett ugyanis, amely
visszahat minden későbbi egzisztenciális odafordulásra, és készen szállítja
a nyelvezetet a viszonyulás megfogalmazásához. Csapdahelyzetet teremt ezáltal,
hiszen az antropológiai nézőpont (amint azt Jean Baudrillard és mások kifejtették)
lehetetlenné tesz olyan további "ártatlan" pillantásokat, amelyeket azután
e nézőpont a maga részéről, a saját szempontjai szerint bekebelezhetne,
hogy táplálkozzon vele, és tovább éljen. Esterházy Duna-könyvének egyik
legfontosabb hozzájárulása a Monarchia-irodalomhoz annak a csapdahelyzetnek
a felmutatása, amelybe ez az irodalom a Monarchia-ipar felvirágzásával
került.
A kulturális naturalizmus csapdahelyzete ("a kultúrtörténet mint nyugtató
tabletta") ellen irányul Esterházy egyik anti-Magris-érve. Esterházy másik
érve Claudio Magris felfogása ellen általában a tudományos megközelítésnek
és a szépirodalmi szövegeknek az összemérhetetlenségét mondja ki, mégpedig
a wittgensteini Tractatus-parafrázis (az életproblémák érinthetetlenségére
vonatkozó hely) idézésével: a tudományos megismerés igényeihez igazított
Monarchia-probléma lehetetlenné teszi a hozzáférést erkölcsi és egzisztenciális
problémákhoz.
Mindez azonban nem jár együtt a Monarchia-irodalom klasszikus
hagyományának megkérdőjelezésével. A szerző munkásságában továbbra is fontos
szólamot visznek az utalások az osztrák irodalom e vonulatára. Elegendő
itt az Egy nőre utalni, amelyben egy kultúra, egy kulturális gyűjtemény
teljessége mértékének az osztrák monarchia-irodalom megléte vagy hiánya,
nem beszélve arról, hogy a regény terében a férfi és a nő megismerkedésének
első pillanata is az osztrák irodalom koordinátái által kijelölt szellemi
térben történt meg.
A Duna-regény architextusának egyik legfontosabb eleme Ottlik
Iskolája. "Egy kis nemzet emlékezete sem kisebb", úgymond Franz Kafka,
"mint egy nagyé, ezért a rendelkezésére álló anyagot alaposabban dolgozza
fel." E szentencia igazságának egyik magyar példája Esterházy Péter viszonyulása
Ottlik Géza Iskola a határon című művéhez, amelynek szövegét szinte teljes
egészében bekebelezte életművébe. A Monarchia-hagyomány Esterházyja is
kapcsolódik, mégpedig fontos pontokon, Ottlikhoz. A Hrabal könyve kegyelmi
pillantásának totalitásában bukkan fel az Iskola legrokonszenvesebb katonatisztjének,
Marcell főhadnagynak a neve, amennyiben az Isten mindent átfogó pillantása
váratlan, lírai közelképben állapodik meg egy gyermeken, látva "egy Marcell
nevű kisfiú születését, majd ugyanazen fiúcska lábgombáját". Ugyancsak
összeköti Ottlik és Esterházy Monarchia-prózáját egy banális motívum, amely
hangsúlyt kap: az égett krumpli.
Ottlik Iskolájának második, középső részét zárja le "az égi kegyelem"
eljövetelét, a havazás megindulását leíró rész. Both Benedek (Bébé), az
elbeszélő, az ablakban áll, kinéz: "Megbűvölve néztem ezt a fehér, édesen
szelíd és mégis hatalmas varázslatot. A sűrű, lankadatlan hópelyhek lassan
belepték Schulze elhagyott lábnyomait." Bébé az ablaktól a helyére vezető
utat kerülővel teszi meg, és megnézi a falon a Monarchia térképét, amelyen
a történelmi Magyarország válik ki előtte kontúrjaival: "sötétbarna óriásmacska
hever félkaréjban a zöld magyar alföldön". Ottlik e gesztusával mintegy
kiterjeszti a kegyelem állapotát egy közösségre. Ezután éri az elbeszélőt
(egyben a történet főhősét) egy újabb kegyelmi pillanat: a megilletődöttség
mindenkire átragadó légkörében félig égett krumplit kap ajándékba, az ingyenesség
rendesen elképzelhetetlen gesztusával, amelyet aztán magához vesz.
Az égett krumpli jelenik meg motívumként Esterházynál Isten pillantásának
pásztájában a Hrabal könyve legvégén.
Továbbá megtalálható a Hahn-Hahn grófnő pillantása című regény alcíme
az Ottlik-regény befejező, összegző fedélzet-nagyjelenetének nyitó bekezdésében:
"Tíz órára járt az idő. Szép, nyári éjszaka volt, úsztunk csöndesen lefelé
a Dunán." Az Ottlik-idézet a hangsúlyos utalással e barátságokat, vallásosságot,
történelemteológiát magába foglaló hajóútra várakozásokat kelt, és mércét
állít fel.
Maga a fő szólam, az utazás is kedvelt motívuma a magyar Monarchia-irodalom
szerzőinek. "Nem szabad egyedül utazni. A magányos utazó kényszermunkát
végez" - mondja például Márai a Füves könyvben, és ennek jegyében nem jelentőség
nélkül való, mikor kíséri az Utazót útján Roberto, és mikor nem. Márai
a Nyugat alkonya-toposzhoz köti a Monarchia leáldozását, míg Esterházy
a Nyugat és Kelet közötti közép megszűnéséhez. Az intertextuális áthallások
között meg kell említeni például, hogy Esterházy minden bizonnyal Márai
leírásához, Márai nagybátyjának Ausztriájához viszonyítja a Griechenbeisel
söröző hanyatlását. Vagy emlékeztethetünk arra, hogy Az igazi című Márai-regényben
olvasható a Duna-regény kávéház-siratójához hasonlatos eszmefuttatás.
Krúdy nevezte az Őszi utazások...-at "Utazó regény"-nek: Szindbád maga
is utazó, hajós mindenekelőtt. Esterházy a Bécs: Utazó lelki életet él
című szövegrész ritmusában, stílusával, motívumaiban utal vissza Krúdy
hőseinek utazó-mivoltára. Esterházy Krúdyhoz fordul akkor is, amikor Az
idő városa című írásába illeszti a másik, a nyomorúságos, az elesett Budapestet.
Nemcsak a leírást veszi át, hanem az intertextuális gesztust is a szemlélet
rokonsága hitelesíti - hiszen olyan szerzőtől veszi át a "másik" Budapest
képét, aki múlhatatlan érdemeket szerzett a csillogó Budapest mitológiájának
megalkotásában.
A záró bekezdés, amely a hajókatalógust tartalmazza, Danilo Kią
felsorolásait idézi. Így például A holtak enciklopédiájá-ban a belgrádi
kocsmák nevei (köztük a "Sirály", a "Tengerész" és a "Torkolat" sorjáznak
egy szódásüvegen.
2. A Monarchia - Közép-Európa felől nézve
A Monarchia-irodalom diskurzusa különösebb aggályok nélkül vált át
a szövegeiben 'Monarchiá'-ról 'Közép-Európá'-ra és viszont, anélkül hogy
ezzel az értelmezésben a legcsekélyebb zavart okozná. Ugyanis ha a Monarchiának
mint ténylegesen fennálló entitásnak és Közép-Európának mint Kelet és Nyugat
világrendszerei közötti térségnek az időbeli egymásutánját vesszük szemügyre,
akkor a következő eredményre jutunk. 1867 és 1918 között Monarchia van,
Közép-Európa nincs. 1918 és 1945 között Monarchia nincs, Közép-Európa nincs.
1945 és 1989 között Monarchia nincs, Közép-Európa van. 1989 óta Monarchia
nincs, Közép-Európa nincs. Ebből következik, hogy nem létezik olyan, külvilágra
referáló nyelvjáték, amelyben egyidejűleg volna jelölete a 'Monarchia'
és a 'Közép-Európa' szavaknak. Ez adja meg egyfelől a lehetőségét annak,
hogy a félreértés veszélye nélkül legyenek felcserélhetők. Az osztrákoknak
nincs Közép-Európájuk. Ettől más Ausztria: erre a Közép-Európa nélküli
Ausztriára tekint a Jegyzőkönyv Kertész Imréje és az Egy történet Esterházyja.
1988-ban Radnóti Sándor Az ambivalens műbírálat-ban még egy lehetőségként
említette a sok között, hogy "[e]lképzelhető volna értelmezés, mely a kelet-európai
sorskérdések költői (Danilo Kią, Milan Kundera, Konrád György) között találná
meg Esterházy helyét". Az életmű azóta hangsúlyosan megerősítette ezt az
alternatívát. Ma már nyilvánvaló, hogy Esterházy művészete ezer szállal
kötődik Közép-Európa szellemi hagyományaihoz, és a regény megjelenése után
tizenhárom évvel egyre világosabban látszik, hogy a Hahn-Hahn grófnő pillantása
Esterházy közép-európai érteklődésének, irodalmi-retorikai szerepvállalásának
a nyitánya volt.
Azt hiszem, nagyon lényeges Esterházy közép-európaiságának megértése
szempontjából a fellépés időzítésének a figyelembe vétele. A Duna-könyv
ugyanis megvárta a nagy történelmi sorsfordulót, és ezáltal a változás,
a veszteség, a válság nagy témáin keresztül a legalapvetőbb szálon kapcsolódott
hozzá a Monarchia-irodalom hagyományához. Az irodalomkritikai visszhang
és maga a vállalkozás folytathatósága, kibomlása azt mutatják, hogy ez
az egy-két év különbség Esterházy Hahn-Hahn grőfnő...-je és Lengyel Péter
Macskakője között döntőnek bizonyult a művek utóélete szempontjából. Esterházy
Közép-Európa-terve (mert ma már jól látszik, hogy az volt) a szovjet korszak
elmúltával vette kezdetét, s ily módon a korai ars poeticákhoz képest hangsúlyozottan
diszkurzív, megismerő, sőt: tanító jelleget vett magára, lényegében annak
a történetfilozófiai attitűdnek megfelelően, amely cezúrát jelöl ki a maga
számára ahol, mint Minerva baglya, ahogy Hegel mondja, megkezdhesse röptét
az alkony beálltával. Ez a beállítódás a világhoz való művészi viszony
tekintetében, úgy tűnik, szintén fordulattal jár, amennyiben megszilárdítja
azt a "karteziánus"-nak nevezhető, megismerő Ént, amelyet az életmű, a
Bevezetés a szépirodalomba megjelenéséig mindenképpen, technikailag inkább
felszámolni próbált. Robert Musil egy 1912-es esszéjében (Politika Ausztriában)
részletesen kifejti Ausztria kultúrájának személyvesztettségét: ez a Musil-attitűd
a kilencvenes években problematikussá válik Esterházy prózájában.
A Monarchia mint viszonyítási pont történelmi korszakfordulókon
válik fontossá. Esterházy Duna-könyvében az 1989-es kelet-európai politikai
fordulatok visszhangja jelenik meg. Esterházy 1989 után kezdett a Monarchia-témával
(Közép-Európával) foglalkozni - e döntése is jellegzetesen musili gesztus:
miután szétesett a politikai-kulturális konstrukció, amelyben addig élt,
akkor próbálja meg az írásban való felépítésen keresztül megérteni. Az
irodalmi Monarchia megszólaltatása a politikai Közép-Európa elmúlásával
válik lehetségessé. Egyszerűen fogalmazva a Monarchia mint hiány rokonítható
azzal, aminek szintén csak a hiánya maradt meg. Ezen a ponton folytatható
az az irodalmi hagyomány, amely megpróbált szembenézni az "általános roskadás"
történelmi helyzetével.
A Hahn-Hahn grófnő pillantása még frivol-kulináris összefüggésben
mondja ki a felismerést a Monarchia-paradigma végéről. Esterházy könyvében
az Utazó ténylegesen is a Monarchiától indul Közép-Európa megtekintésére:
a Duna-utazás Bécsből, bécsi készülődés-vásárlás után veszi kezdetét.
Esterházy a térség veszteséglistája felől szemléli a Monarchia bécsi örökségét,
és kritikusan szól az ottani bőségnek és jó modornak a saját kultúra sivataga
felőli szomjazásáról: "kétségbeesetten fölértékeltük a szalvéták rendjét,
szeretetnek gondoljuk a pincér előzékenységét, és morális tartást olvasunk
ki egy tisztességgel megterített asztalból." Márai is bizonyos szempontból
az Esterházy által kritikával illetett magatartást igenli műveiben - talán
ez az oka annak, hogy Esterházy Monarchia-intertextusában Márai a legsúlytalanabb
figura. Krúdy még tisztábban látott e tekintetben. A kékszalag hőse című
regényben Alvinczi észreveszi, elfogadja a formalitás megannyi jelét, de
nincs jele annak, hogy mindennek erkölcsi vetülete volna a számára.
Esterházy könyve azt sugallja, hogy akinek van Közép-Európája,
annak a Monarchia nem is olyan lényeges kérdés. A Duna-könyv ezért el is
kanyarodik a Dunától, és az utazó vasúton indul Romániába. Romániában nincs
Monarchia-irodalom, nincs Monarchia - vonatút van. Románia képe "megerősítette
az utazót abban, hogy országának az az önképe, miszerint vele különösen
kicsellózott volna a sors, ez teljességgel hamis, hazug, nem más, mint
önsajnálat. [...] Nincs mit sajnálni magunkon."
A Hahn-Hahn grófnő pillantása átteszi a hangsúlyt a Monarchiáról
Közép-Európára, és ennyiben a Duna mint szimbólum nem a térség összekötő
kapcsa nála, hanem sokkal inkább ennek a hangsúlyáthelyező folyamatnak
a szimbóluma, amely folyamat a Duna folyását követve történik meg. Ennyiben
is igen fontos a Danilo Kiąről szóló rész, amelyben a többkultúrájú személyiség
határhelyzetét Esterházy nem kifejezetten Monarchia-témán, hanem balkáni
összefüggésben mutatja meg, mint például abban a bemutató leírásban, amely
Kią önéletrajzára rímel. Esterházy felfogása a magyar irodalom és a magyar
közgondolkodás Közép-Európa-vitáiban elenyészően kevés fogódzót talál.
Tud ezekről, jelzi ezt ("egy nyugati az a tárgyról beszél, van a tárgy,
és ő ezt szemrevételezi, olykor nagyon is személyesen; egy afféle keleti,
közép, köztes, az magamagáról beszél, van ő, és erről beszél, egy tárgyon
keresztül"), de írásai e viták polemikus alaphelyzetét nem tekintik magukra
nézve érvényesnek, amennyiben azok Közép-Európát valamely igenelt vagy
tagadott, de mindenképpen reálisként posztulált feltétlennel, a Kelet,
a Nyugat vagy a "saját" magyar út eszméjével helyezik szembe.
Ezért jelentős, hogy Esterházy a maga Közép-Európa-képét minden jel
szerint Danilo Kią munkáihoz köti. Kią hozzáközelítését és -kapcsolását
a maga korábbi referenciapontjaihoz jelzi például az első találkozás leírása,
az ismeretlennek ismerős nyelven való megszólalása: "az ismeretlen kiabált,
mint egy Ottlik-regényhős, ölelgette, lapogatta, nézegette Bérleményt:
Te! Mi! Hát! Szóval! Jól van! Magyar!" Múlik az idő című esszéjében Esterházy
utal Danilo Kią egy szövegének (Dicső és szép dolog a hazáért halni) és
a Harmoniának a genetikus viszonyára, míg egy másik írásában (Ötvenhat
tengerimalac a kert fölött) Kiąnek a személyes fejlődéstörténetben betöltött
fontosságáról szól.
Ezért van az, hogy Esterházy Duna-könyve valóban a szerző egyik legkönnyebb
kézzel "lefogalmazott" munkája. Része a Habsburg-múlt a narratív identitásnak,
ezért valamiképpen számot kell adni az érintettségről, de ez a számadás
a Monarchia-irodalom más darabjaihoz képest frivol, bizonyos értelemben
tét nélküli marad.
E tét nélküliség miértjét Esterházy későbbi Közép-Európa-publicisztikája
értelmezi, illetve fejti ki, bár utalások korábbról is vannak. "[V]egye
tudomásul, hogy teszek a Közép-Európájára, nincs is! [...] Csak sötétség
van, a fekete budapesti óceán" - olvashatjuk például a Hrabal könyvében.
Így mondja ki Közép-Európa mint seb, homály, hiba, esély és reménytelenség
című esszéjében, mintegy újabb Magris elleni érvként, hogy "Tulajdonképpen
mindig 1914-ben állunk, és arról beszélünk, hogy a Monarchia örök. Nem,
nem örök. Ezt érdemes tudni. Ebbe nálunk nagyon sokan belebuktak". A Bohóctréfa
a maga töredezett nyelvén fogalmazza meg, hogy e Kelet és a Nyugat szembenállásának
megszűntével "Köztes-Európa", "Fapados Európa" is semmivé lett. A Hahn-Hahn
grófnő pillantása - mexikói házi feladat című írás kifejezetten visszautal
a regényre, s a térség-problematika kibomlását az életműben a Duna-regényhez
mint kezdethez köti, mégpedig egy olyan részben, amely Jókai művére, A
jövő század regényére, és benne az orosz birodalomra mint a Nihil országára
utal: "az úgynevezett szocializmusnak nem volt épülete, a reálisan létező
szocializmus az irreálisan nem létező birodalma volt, a Nincs birodalma,
és ennek a Nincsnek voltunk az írója (kis túlzással). A Nincs dőlt össze.
[...] Mi történt hát? Meg lehet mondani, pontosan. Minthogy megszűnt a közös
társadalmi ellenség, azaz, úgymond, elmentek az oroszok, de itt maradt
a Duna, itt állunk egyedül, nézegetjük egymást, és nem tudjuk, ki kicsoda."
3. A szimbólumképzés megújítása
Az ember, akár író, akár nem, szimbólumképző lény. E jogosítvánnyal
Esterházy Péter él a leginkább. Krúdy megteremtette az alapvető szimbólumokat
a magyar irodalmi Monarchia-hagyományban. Márai még a személyesebb jellegű
részeknél is inkább a közhelyes ország- és Bécs-toposzokra hagyatkozott.
Ottlik magát a határt emelte szimbólummá. Esterházy látnivalóan elhatárolja
magát a kliséktől, és művében a Monarchia-toposzok nem ritkán a maguk szürrealitásában,
abszurditásában tűnnek fel: "Házigazdánk, a Freiherr elégedetlenül csóválta
a fejét. Épp a Kék Dunára valcerezett a kertésszel." Egyetlen rövid utalás
erejéig említtetik csak például a Krúdy-Monarchia két középponti alakja:
"a beamtercsászár és a melankolikus sorsú Wittelsbach Erzsébet". Ilyen
sietős pillantást kap a dualizmus kori Budapest legfőbb szimbóluma, a Vár
is. Esterházy számot vet a klisékkel, mire jók, mennyire terhelhetők. A
végeredmény magáért beszél. Egykettedes dolgozat hangján mondja fel a penzumot,
hiszen más megoldás nincsen: nem lehet túllépni rajtuk, sem nem lehet őket
nem felmondani.
Az egyik legfontosabb Monarchia-motívummal, Béccsel és a Bécs-bámulattal
Esterházy számol le. A türelmetlen-ingerült, kétszeres-modoros "Ach" mintegy
az egyik legelső Bécs-tirádát idézi meg, közrefogván megannyi dicsőítő-irigykedő
Bécs-leírást, ez az "Ach", és Jókaié: "Ah, a kedélyes Bécs!" Esterházy
ennek a szórakozott-lenéző odafordulásnak a létjogosultságát vonja kétségbe
(mint ahogy Krúdy is úgy látta A kékszalag hősében, hogy a magyarok alap
nélkül eltúlzott önbizalommal közlekednek Bécsben): "Ach, Bécs... valcer...
kávéház... könnyű lány... rántott csirke... fiáker... parlamenti botrány. Ach."
A "bécsi" mindig összehasonlítási alap marad, akár a magyarral, akár
a pestivel szemben, ám vessük össze Esterházy mint Esterházy-hős bécsi
bevonulását egy Jókai, egy Krúdy, egy Márai "magyarok Bécsben"-epizódjával!
Bécs és Budapest viszonytörténetét nem lehet lezárni a Monarchia felbomlásával.
Ez a történet alakul, és alakulásában visszahat a korábbi elbeszélések
értelmezésére is. A vasfüggöny után, s ennek a pillanatnak Esterházy a
legfontosabb krónikása, az egykori császárváros értékei a Hegyeshalomnál
visszakért értéktöbblet egy-kétszáz schillingjeivé silányultak.
Esterházy annak kimondásával, hogy "Bécs ügyet sem vet a Dunára", elhárítja
Bécs és Budapest szimbolikus összeköttetését e közép-európai jelkép által.
Bécs és Budapest leírása aránytalan a művében, még akkor is, ha Bécsnek
is aránytalanul nagy tere van minden más Duna-városhoz és helyhez képest.
Budapest önmagában áll, a saját múltjába és traumáiba fordulva, amelyek
megoldása nem közös dunai probléma, vagy ha igen, hát csak valamiféle családi
hasonlóság által. Közép-Európa nézőpontjából Bécs a történelmi együttélés
abszurditására emlékeztet azzal, hogy idegen és otthonos egyszerre.
Esterházy e szemléletváltása a Monarchia-irodalomban azt mutatja, hogy
a közép-európai vasfüggöny, a határ, amire az Egy nő is utal, végérvényesen
megváltoztatta Bécs és Budapest viszonyát. A vasfüggöny eltűntével nem
egy vasfüggöny nélküli, hanem egy vasfüggöny utáni Közép-Európába került
Magyarország. Bécs a diktatúra szabadsághiánya alatt ismét szimbólummá,
de más szimbólummá vált. "Hegyeshalom! Évtizedek szimbóluma" - kiált fel
Kertész Imre a Jegyzőkönyvben. Ennek a Bécsnek a jelenléte, az oda való
utazás kafkai rémálma csupán a szabadság hiányára figyelmeztet parabolikusan.
A Kádár-korszak mintegy visszahelyezte Bécset a kuruc idők szembenállásának
szimbolikájába, amelyet például a pincér bravúr-áriája megidéz a Harmonia
caelestisben.: "Hol voltatok ti 56-ban? [...] kis vasárnapi labancom,
göthös németje".
A vasfüggöny kora ugyanis a félelmet mint világkonstituáló elvet hozta
el a magyarok számára: Esterházy művészetében e gondolat hangsúlyosan és
állandóan jelen van, legalább A fogadós naplójától kezdve. Esterházy a
félelem tematizálásával a Bécs-Budapest mitológia összefüggésében Krúdy
nagy és zseniális megsejtését fejti ki, aki kulcskérdéssé tette a magyarok
és Ferenc József viszonyának életképességét illetően, hogy, szemtől szemben
állván Rózsa Sándorral, "Félt-e Ferenc József a pusztai kalandban?" Esterházy
válasza ugyanaz, mint Krúdyé: a félelem egzisztenciális, mély létélménye
jobban elválasztja a birodalom egykori két felét egymástól, mint amennyire
a vasútállomások vagy a bécsi szeletek hasonlósága összeköti. Amikor a
Keletre szakadt Monarchia-rész a szorongásokat félelemre cserélte, akkor
megszűnt a kommunikációközösség.
A Budapest-Bécs vasúton játszódó Egy történet tanulsága ez, s Az örökségünk:
a félelem című írásban mindezt a publicisztika nyelvén is megfogalmazza,
az egész térségre érvényesen: "Semmi nem látszik lenni abból a szépből,
amit oly lelkesen közép-európai álomnak hívtunk."
A szimbólumok megújításának jegyében Esterházy olyan dolgokat emel
ki mindennapiságukból, mint például a forgatott burgonya, amely a Hrabal
könyvének és az Egy nőnek a szövegében is szerepel a világ totalitásáért
helytállni hivatott dolgok seregszemléjében. Mindez aligha független attól
a sajátos nézőponttól, amellyel Esterházy a Monarchia-problematikára, Közép-Európára
a maga sajátos Gondviselés-értelmezése felől tekint. Mindez azért nagy
jelentőségű, mert a Közép-Európa történeti küldetéséről való gondolkodás
csak akkor újulhat meg, ha ezen eszme legmélyebb történelemteológiai alapjai
vétetnek kétségbe, függesztetnek fel. Ezért fontos a kormányzás-argumentum
mint legvégső metafizikai instancia tagadása, hiszen csak így tisztítható
meg a jövőbe vetett pillantás a könyvek bölcsességétől.
4. Gondviselés és Gondviselés
"Azt, hogy Esterházy vallásos író, kétségkívül föl kellett fedezni."
Ugyanakkor alighanem a Hahn-Hahn grófnő pillantása esetében is érvényben
marad az előbbi mondatot megfogalmazó Radnóti Sándor megjegyzése a "vallásos
szubtextus" szerzői és értelmezői relativizálásáról. Ez a szubtextus kétségkívül
hangsúlyosan előtérbe kerül mind a Hrabal könyvében, mind pedig a Hahn-Hahn
grófnő pillantásában.
Vegyük szemügyre közelebbről a Hrabal könyve azon részletét,
amely kulcsfontosságú a Hahn-Hahn grófnő... Gondviselés-értelmezése szempontjából.
A Hrabal könyve és a Hahn-Hahn grófnő pillantása együtt olvasva ugyanis
a közép-európai gondviselés kérdéséről szól. E lírai részben, amelyben
Isten a Hrabal könyve utolsó lapjain néz le Ulmra és mindenhová, azzal
is előre utal Esterházy a Duna-regény felé, hogy az "én"-en kívül a tér
tengeréből, az idő áramából legelsőként a Duna bontakozik ki.
Esterházy a korlátozottságon, végességen, temporalitáson keresztül
megvalósuló emberi rendeltetés metaforájává emeli a Monarchiát. A Hahn-Hahn
grófnő pillantása ebből a szempontból a Hrabal könyve folytatásának tekinthető.
Az emberi műnek nem lehet más nézőpontja, mint a szukcesszivitás, a "lefelé"
a Dunán.
A Hrabal könyvében Isten pillantása nem egyéb, mint a Gondviselés ágostoni
értelmezése. Ágostonnál a Gondviselés az ember egzisztenciális végességével
áll szemben fordított emlékezetként. Ágostonnál a Gondviselés téridő-probléma.
Az egységet Közép-Európában csak ez a pillantás képes átfogni. Az ember
osztályrésze a töredezettség, és a rendeltetés annyi, hogy ezt a töredezettséget,
állandóan az egész eszméjéhez viszonyítva, művekben visszaadja. Ez a Gondviselés-felfogás,
újra felvéve azt, az aufklÄrista theodicaea-felfogást teszi félre, amely
a Gondviselésből tudvalevőleg morális problémát csinál: vajon megfér-e
Isten mint jóságos kormányzó ideájával a világban létező rossz kétségbevonhatatlan
ténye? A Gondviselés mint a céltévesztettség elleni argumentum jelenik
meg a Monarchia mint összbirodalom igazoló ideológiájának, a Gesamtstaatsidee-nek
érvei között is. A kormányzás-argumentum nem egyéb, mint retorikai-politikai
Gondviselés - ebből nem vezet út az irodalomhoz (Jókait kivéve). Mivel
a kormányzás-argumentum kizárja az egzisztenciális Gondviselés-argumentumot,
a monarchia-irodalom paradoxona, hogy tagadnia kell a Monarchia minden
retorikai-politikai jelentőségét vagy vonatkozását ahhoz, hogy egzisztenciális
problémává válhasson. Az íróknak az a rendeltetésük Közép-Európában, hogy
ezt a töredezettséget mutassák fel mint egzisztenciabizonyítékot. Ezen
a töredezettségen keresztül vezet az út az Egyhez. "Hazug országokban élünk,
operettországokban. E hazugság olyan totális és intenzív, hogy szinte szép.
Ezt a szépséget írta le, fájdalmasan élvezve, a kelet-európai groteszk.
És ennek van vége. [...] Egyszerre kéne megálmodnunk Közép-Európát, megálmodnunk
a hazánkat - és ezektől el is szakadni, nevetségesnek lenni, különcnek,
haszontalannak, haszon nélkülinek, jelentéktelennek és kicsinek, azaz nem
elfelejtve: hogy az Egészre vagyunk hivatva, hogy az Egészre vagyunk meghíva"
- így összegez a Közép-Európa mint seb, homály, hiba, esély és reménytelenség
című írás.
A tér nélküli és idő nélküli, mindent átfogó pillantást az író csak
egyféleképpen, a diszkurzív linearitás félretételével tudja érzékelhetővé
tenni. Mivel a pillantást nem tudja megérteni, és így reprodukálni sem,
az egyetlen lehetőség az emberi nézőpont tagadása. Az összevisszaság, egymásra
dobáltság. Hahn-Hahn grófnő pillantása (amely egy szemmel történik, míg
más nőíróknál "[e]gyik szemük a papírra függesztve, a másik mindig egy
férfira") élet és irodalom egységéhez jut el fogyatékosságából adódóan,
mintegy kényszerűen.
Esterházy a magyar irodalmi Monarchia hiányzó Prága-ága szinte egy
személyben. Az intertextualitás is egy módja az együtt látásnak, Hahn-hahn
grófnő pillantásának, amely valamiképpen emberi fogalmat alkot az együtt-látásról.
"Huszt János" említése a Hrabal könyvében az egymással összemérhetetlen
nemzeti tradíciókat vetíti egymásra egy "végzetes" sajtóhibával, Máraira
utalva ("Aki az államot szereti, egy érdeket szeret. Aki a hazát szereti,
egy végzetet szeret."), itt is, és San Diegóval újra, hangsúlyosan.
És ugyancsak egy módja ennek a részletezés, az új és új szövegablakok
nyitása az információ mélységei felé. Van a világon egy Ganyelin-trió nevű
létező, megtudjuk, ki van a dobnál, és milyen a bal lába. A diszkurzív
pillantás fontossági sorrendet tart, és térbeli irányt követ, mint például
Jósika Miklós pillantása a hölgyek fejfedőjétől a kötelezően "keskeny alapok"-ig.
Hahn-Hahn grófnő pillantása nem tart fontossági sorrendet, és nem követ
előre meghatározott irányt. Ki tudhatja, az Isten pillantása honnan indulna
ki, ha emberi szemmel nézne? Ez az elfogulatlannak látszani akaró kompozíció
a legrégebbi, mitikus ábrázolásmódokkal rokon. Homérosz pillantása esik
így rá az Iliász nagy összeveszés-jelenetében a földhöz vágott jogar aranyszegecseire,
a görög vázafestő próbálta így visszaadni Hermész dőlni kezdő botjában
egy mítosz egyetlen képpé merevített, időtlen teljességét.
A központi kérdés, amelynek köré Esterházy vallásos megnyilatkozásai
szerveződnek, a Gondviselés kérdése. Esterházy mindenekelőtt elkötelezi
magát az ágostoni Gondviselés-felfogás mellett, és így e kilencvenes évek
eleji szövegekre nézve is érvényben maradhat Radnóti Sándor megállapítása,
miszerint "A súlyos bűn, a nagy gonosztett, amelyet legalábbis a világban
nem lehet megbocsátani, ezért kívül esik Esterházy szemhatárán". Tudniillik
azon fajta Gondviselés- és kegyelem-értelmezés sajátja a világban lakozó
céltévesztettség tematizálása, amely a kormányzás-argumentummal találja
szembe magát.
A Gondviselés Esterházy számára inkább a teljesség fogalma és
művészi igénye felől ragadható meg. Ennek a teljességigénynek egyik vetülete
a világelsajátítás egzisztenciális, szemlélő, nem-megismerő mozzanata,
amely sokban örököse Ottlik látásmódjának. A Bevezetés a szépirodalomba
Musiltól vett mottója e világ felé való egzisztenciális odafordulást így
fejezi ki: "Nem önábrázolás, mindig belehelyezkedés, önmagunkat nem megismerő,
hanem átélő, elszenvedő, furcsán érző és akaró objektumnak ábrázolni."
A Hrabal könyve teljesség-katalógusának párdarabja a "nekinyomom
mindennek"-ária az Egy nő című könyvben. Azt mondhatnánk, ha az Isten pillantása
a Hrabal könyvében a szemlélő világelsajátítás pillantása, akkor e részben
az "átélő, elszenvedő, furcsán érző és akaró" ember nyit a világ felé az
elsajátítás gesztusával. E felsorolás ugyancsak beszüremkedő osztrák, illetve
Monarchia-utalásokkal van telítve a konkrét topográfiai helyeket soroló
részben: "nekinyomom mindennek, mit találok, a Parlamentnek, apámnak, egy
verssornak, az osztrák-magyar határnak, annak előtte a vasfüggönynek, a
berlini falnak, most a kínainak, tuszkolom a Pan Am-háznak, a Notre Dame-nek,
a Stephanskirchének, a Via Venetónak, a hódmezővásárhelyi Szántó Kovács-szobornak."
Egy közös eleme van ennek és annak az áriának, mégpedig a serpenyős krumpli,
amely ott bécsi környezetben, itt német nyelvi környezetben jelenik meg:
"a garnírungnak, a serpenyős krumplinak".
Esterházy Péter Közép-Európa-könyvei beérkeznek a csendbe és a beszéd
értelmetlenségének tengerébe: "Über allen Gimpeln ist Ruh'. Csönd honol
az ütődöttek felett." A szótár által nem javasolt 'ütődött' fordítással
a szöveg az ulmi toronyból leeső Jákobra utal vissza profánul: győz a szójátékra
való hajlam, amikor az értelem már nem látja értelmét az önfegyelemnek,
majd a Hrabal könyve cseh nyelvű, magyar nyelvű mondatokra és a hallgatás
mondataira esik szét, a Duna-könyv pedig román nyelvű hajókatalógusban
veszik bele a Fekete-tenger hullámaiba. "Istria" és "Salvator" - hangzik
ki két szó, amely a Monarchia-diskurzusban nem jelentés nélküli, a felsorolásból.
A közép-európai hermeneutika végtelen regresszusa mutatkozik itt meg. Amint
A vihar kapujában című írása összegzi Esterházynak, "Közép-Európa csak
Közép-Európából érthető igazán, és közép-európainak lenni főként azt jelenti,
hogy önmagunkat nem értjük."
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu