stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Gángó Gábor
Esterházy Péter Monarchiája és Közép-Európája
Gondviselés a kettős veszteségben
 

1. A Monarchia hármas intertextusa
Esterházy Péter Duna-könyvét a Monarchia-irodalomban az Esterházy ezirányú kötődését általában is az elsők között tematizáló Kulcsár Szabó Ernő helyezte el. Esterházy látásmódjának fő jellemzője és újdonsága, hogy figyelemmel van a Monarchia-irodalom tudományos rekonstrukciójának eredményeire. Az irodalomtörténeti-komparatisztikai diskurzus problémává válik elbeszélő művészetében, és ennek megfelelően megháromszorozódik a Monarchia-hagyomány, a Monarchia-tér: a valóságos teret (illetve annak megmaradt történeti emlékeit), az irodalmi Monarchia hagyományát és az irodalomtudományi-kultúrantropológiai diskurzust egymásra vetíti a szöveg. Csupán egy "Monarchiás-regényben" mint szövegkörnyezetben időzni nem elég érdekes feladat a számára.
 A Monarchia-irodalom szociokulturális kontextusát kimunkáló irodalomtörténet-írás és kultúrantropológia olyan nyelvet és szöveget teremtett ugyanis, amely visszahat minden későbbi egzisztenciális odafordulásra, és készen szállítja a nyelvezetet a viszonyulás megfogalmazásához. Csapdahelyzetet teremt ezáltal, hiszen az antropológiai nézőpont (amint azt Jean Baudrillard és mások kifejtették) lehetetlenné tesz olyan további "ártatlan" pillantásokat, amelyeket azután e nézőpont a maga részéről, a saját szempontjai szerint bekebelezhetne, hogy táplálkozzon vele, és tovább éljen. Esterházy Duna-könyvének egyik legfontosabb hozzájárulása a Monarchia-irodalomhoz annak a csapdahelyzetnek a felmutatása, amelybe ez az irodalom a Monarchia-ipar felvirágzásával került.
A kulturális naturalizmus csapdahelyzete ("a kultúrtörténet mint nyugtató tabletta") ellen irányul Esterházy egyik anti-Magris-érve. Esterházy másik érve Claudio Magris felfogása ellen általában a tudományos megközelítésnek és a szépirodalmi szövegeknek az összemérhetetlenségét mondja ki, mégpedig a wittgensteini Tractatus-parafrázis (az életproblémák érinthetetlenségére vonatkozó hely) idézésével: a tudományos megismerés igényeihez igazított Monarchia-probléma lehetetlenné teszi a hozzáférést erkölcsi és egzisztenciális problémákhoz.
 Mindez azonban nem jár együtt a Monarchia-irodalom klasszikus hagyományának megkérdőjelezésével. A szerző munkásságában továbbra is fontos szólamot visznek az utalások az osztrák irodalom e vonulatára. Elegendő itt az Egy nőre utalni, amelyben egy kultúra, egy kulturális gyűjtemény teljessége mértékének az osztrák monarchia-irodalom megléte vagy hiánya, nem beszélve arról, hogy a regény terében a férfi és a nő megismerkedésének első pillanata is az osztrák irodalom koordinátái által kijelölt szellemi térben történt meg.
 A Duna-regény architextusának egyik legfontosabb eleme Ottlik Iskolája. "Egy kis nemzet emlékezete sem kisebb", úgymond Franz Kafka, "mint egy nagyé, ezért a rendelkezésére álló anyagot alaposabban dolgozza fel." E szentencia igazságának egyik magyar példája Esterházy Péter viszonyulása Ottlik Géza Iskola a határon című művéhez, amelynek szövegét szinte teljes egészében bekebelezte életművébe. A Monarchia-hagyomány Esterházyja is kapcsolódik, mégpedig fontos pontokon, Ottlikhoz. A Hrabal könyve kegyelmi pillantásának totalitásában bukkan fel az Iskola legrokonszenvesebb katonatisztjének, Marcell főhadnagynak a neve, amennyiben az Isten mindent átfogó pillantása váratlan, lírai közelképben állapodik meg egy gyermeken, látva "egy Marcell nevű kisfiú születését, majd ugyanazen fiúcska lábgombáját". Ugyancsak összeköti Ottlik és Esterházy Monarchia-prózáját egy banális motívum, amely hangsúlyt kap: az égett krumpli.
Ottlik Iskolájának második, középső részét zárja le "az égi kegyelem" eljövetelét, a havazás megindulását leíró rész. Both Benedek (Bébé), az elbeszélő, az ablakban áll, kinéz: "Megbűvölve néztem ezt a fehér, édesen szelíd és mégis hatalmas varázslatot. A sűrű, lankadatlan hópelyhek lassan belepték Schulze elhagyott lábnyomait." Bébé az ablaktól a helyére vezető utat kerülővel teszi meg, és megnézi a falon a Monarchia térképét, amelyen a történelmi Magyarország válik ki előtte kontúrjaival: "sötétbarna óriásmacska hever félkaréjban a zöld magyar alföldön". Ottlik e gesztusával mintegy kiterjeszti a kegyelem állapotát egy közösségre. Ezután éri az elbeszélőt (egyben a történet főhősét) egy újabb kegyelmi pillanat: a megilletődöttség mindenkire átragadó légkörében félig égett krumplit kap ajándékba, az ingyenesség rendesen elképzelhetetlen gesztusával, amelyet aztán magához vesz.  Az égett krumpli jelenik meg motívumként Esterházynál Isten pillantásának pásztájában a Hrabal könyve legvégén.
Továbbá megtalálható a Hahn-Hahn grófnő pillantása című regény alcíme az Ottlik-regény befejező, összegző fedélzet-nagyjelenetének nyitó bekezdésében: "Tíz órára járt az idő. Szép, nyári éjszaka volt, úsztunk csöndesen lefelé a Dunán." Az Ottlik-idézet a hangsúlyos utalással e barátságokat, vallásosságot, történelemteológiát magába foglaló hajóútra várakozásokat kelt, és mércét állít fel.
 Maga a fő szólam, az utazás is kedvelt motívuma a magyar Monarchia-irodalom szerzőinek. "Nem szabad egyedül utazni. A magányos utazó kényszermunkát végez" - mondja például Márai a Füves könyvben, és ennek jegyében nem jelentőség nélkül való, mikor kíséri az Utazót útján Roberto, és mikor nem. Márai a Nyugat alkonya-toposzhoz köti a Monarchia leáldozását, míg Esterházy a Nyugat és Kelet közötti közép megszűnéséhez. Az intertextuális áthallások között meg kell említeni például, hogy Esterházy minden bizonnyal Márai leírásához, Márai nagybátyjának Ausztriájához viszonyítja a Griechenbeisel söröző hanyatlását. Vagy emlékeztethetünk arra, hogy Az igazi című Márai-regényben olvasható a Duna-regény kávéház-siratójához hasonlatos eszmefuttatás.
Krúdy nevezte az Őszi utazások...-at "Utazó regény"-nek: Szindbád maga is utazó, hajós mindenekelőtt. Esterházy a Bécs: Utazó lelki életet él című szövegrész ritmusában, stílusával, motívumaiban utal vissza Krúdy hőseinek utazó-mivoltára. Esterházy Krúdyhoz fordul akkor is, amikor Az idő városa című írásába illeszti a másik, a nyomorúságos, az elesett Budapestet. Nemcsak a leírást veszi át, hanem az intertextuális gesztust is a szemlélet rokonsága hitelesíti - hiszen olyan szerzőtől veszi át a "másik" Budapest képét, aki múlhatatlan érdemeket szerzett a csillogó Budapest mitológiájának megalkotásában.
 A záró bekezdés, amely a hajókatalógust tartalmazza, Danilo Kią felsorolásait idézi. Így például A holtak enciklopédiájá-ban a belgrádi kocsmák nevei (köztük a "Sirály", a "Tengerész" és a "Torkolat" sorjáznak egy szódásüvegen.

2. A Monarchia - Közép-Európa felől nézve
A Monarchia-irodalom diskurzusa különösebb aggályok nélkül vált át a szövegeiben 'Monarchiá'-ról 'Közép-Európá'-ra és viszont, anélkül hogy ezzel az értelmezésben a legcsekélyebb zavart okozná. Ugyanis ha a Monarchiának mint ténylegesen fennálló entitásnak és Közép-Európának mint Kelet és Nyugat világrendszerei közötti térségnek az időbeli egymásutánját vesszük szemügyre, akkor a következő eredményre jutunk. 1867 és 1918 között Monarchia van, Közép-Európa nincs. 1918 és 1945 között Monarchia nincs, Közép-Európa nincs. 1945 és 1989 között Monarchia nincs, Közép-Európa van. 1989 óta Monarchia nincs, Közép-Európa nincs. Ebből következik, hogy nem létezik olyan, külvilágra referáló nyelvjáték, amelyben egyidejűleg volna jelölete a 'Monarchia' és a 'Közép-Európa' szavaknak. Ez adja meg egyfelől a lehetőségét annak, hogy a félreértés veszélye nélkül legyenek felcserélhetők. Az osztrákoknak nincs Közép-Európájuk. Ettől más Ausztria: erre a Közép-Európa nélküli Ausztriára tekint a Jegyzőkönyv Kertész Imréje és az Egy történet Esterházyja.
 1988-ban Radnóti Sándor Az ambivalens műbírálat-ban még egy lehetőségként említette a sok között, hogy "[e]lképzelhető volna értelmezés, mely a kelet-európai sorskérdések költői (Danilo Kią, Milan Kundera, Konrád György) között találná meg Esterházy helyét". Az életmű azóta hangsúlyosan megerősítette ezt az alternatívát. Ma már nyilvánvaló, hogy Esterházy művészete ezer szállal kötődik Közép-Európa szellemi hagyományaihoz, és a regény megjelenése után tizenhárom évvel egyre világosabban látszik, hogy a Hahn-Hahn grófnő pillantása Esterházy közép-európai érteklődésének, irodalmi-retorikai szerepvállalásának a nyitánya volt.
 Azt hiszem, nagyon lényeges Esterházy közép-európaiságának megértése szempontjából a fellépés időzítésének a figyelembe vétele. A Duna-könyv ugyanis megvárta a nagy történelmi sorsfordulót, és ezáltal a változás, a veszteség, a válság nagy témáin keresztül a legalapvetőbb szálon kapcsolódott hozzá a Monarchia-irodalom hagyományához. Az irodalomkritikai visszhang és maga a vállalkozás folytathatósága, kibomlása azt mutatják, hogy ez az egy-két év különbség Esterházy Hahn-Hahn grőfnő...-je és Lengyel Péter Macskakője között döntőnek bizonyult a művek utóélete szempontjából. Esterházy Közép-Európa-terve (mert ma már jól látszik, hogy az volt) a szovjet korszak elmúltával vette kezdetét, s ily módon a korai ars poeticákhoz képest hangsúlyozottan diszkurzív, megismerő, sőt: tanító jelleget vett magára, lényegében annak a történetfilozófiai attitűdnek megfelelően, amely cezúrát jelöl ki a maga számára ahol, mint Minerva baglya, ahogy Hegel mondja, megkezdhesse röptét az alkony beálltával. Ez a beállítódás a világhoz való művészi viszony tekintetében, úgy tűnik, szintén fordulattal jár, amennyiben megszilárdítja azt a "karteziánus"-nak nevezhető, megismerő Ént, amelyet az életmű, a Bevezetés a szépirodalomba megjelenéséig mindenképpen, technikailag inkább felszámolni próbált. Robert Musil egy 1912-es esszéjében (Politika Ausztriában) részletesen kifejti Ausztria kultúrájának személyvesztettségét: ez a Musil-attitűd a kilencvenes években problematikussá válik Esterházy prózájában.
 A Monarchia mint viszonyítási pont történelmi korszakfordulókon válik fontossá. Esterházy Duna-könyvében az 1989-es kelet-európai politikai fordulatok visszhangja jelenik meg. Esterházy 1989 után kezdett a Monarchia-témával (Közép-Európával) foglalkozni - e döntése is jellegzetesen musili gesztus: miután szétesett a politikai-kulturális konstrukció, amelyben addig élt, akkor próbálja meg az írásban való felépítésen keresztül megérteni. Az irodalmi Monarchia megszólaltatása a politikai Közép-Európa elmúlásával válik lehetségessé. Egyszerűen fogalmazva a Monarchia mint hiány rokonítható azzal, aminek szintén csak a hiánya maradt meg. Ezen a ponton folytatható az az irodalmi hagyomány, amely megpróbált szembenézni az "általános roskadás" történelmi helyzetével.
 A Hahn-Hahn grófnő pillantása még frivol-kulináris összefüggésben mondja ki a felismerést a Monarchia-paradigma végéről. Esterházy könyvében az Utazó ténylegesen is a Monarchiától indul Közép-Európa megtekintésére: a Duna-utazás Bécsből, bécsi készülődés-vásárlás után veszi kezdetét.  Esterházy a térség veszteséglistája felől szemléli a Monarchia bécsi örökségét, és kritikusan szól az ottani bőségnek és jó modornak a saját kultúra sivataga felőli szomjazásáról: "kétségbeesetten fölértékeltük a szalvéták rendjét, szeretetnek gondoljuk a pincér előzékenységét, és morális tartást olvasunk ki egy tisztességgel megterített asztalból." Márai is bizonyos szempontból az Esterházy által kritikával illetett magatartást igenli műveiben - talán ez az oka annak, hogy Esterházy Monarchia-intertextusában Márai a legsúlytalanabb figura. Krúdy még tisztábban látott e tekintetben. A kékszalag hőse című regényben Alvinczi észreveszi, elfogadja a formalitás megannyi jelét, de nincs jele annak, hogy mindennek erkölcsi vetülete volna a számára.
 Esterházy könyve azt sugallja, hogy akinek van Közép-Európája, annak a Monarchia nem is olyan lényeges kérdés. A Duna-könyv ezért el is kanyarodik a Dunától, és az utazó vasúton indul Romániába. Romániában nincs Monarchia-irodalom, nincs Monarchia - vonatút van. Románia képe "megerősítette az utazót abban, hogy országának az az önképe, miszerint vele különösen kicsellózott volna a sors, ez teljességgel hamis, hazug, nem más, mint önsajnálat. [...] Nincs mit sajnálni magunkon."
 A Hahn-Hahn grófnő pillantása átteszi a hangsúlyt a Monarchiáról Közép-Európára, és ennyiben a Duna mint szimbólum nem a térség összekötő kapcsa nála, hanem sokkal inkább ennek a hangsúlyáthelyező folyamatnak a szimbóluma, amely folyamat a Duna folyását követve történik meg. Ennyiben is igen fontos a Danilo Kiąről szóló rész, amelyben a többkultúrájú személyiség határhelyzetét Esterházy nem kifejezetten Monarchia-témán, hanem balkáni összefüggésben mutatja meg, mint például abban a bemutató leírásban, amely Kią önéletrajzára rímel. Esterházy felfogása a magyar irodalom és a magyar közgondolkodás Közép-Európa-vitáiban elenyészően kevés fogódzót talál. Tud ezekről, jelzi ezt ("egy nyugati az a tárgyról beszél, van a tárgy, és ő ezt szemrevételezi, olykor nagyon is személyesen; egy afféle keleti, közép, köztes, az magamagáról beszél, van ő, és erről beszél, egy tárgyon keresztül"), de írásai e viták polemikus alaphelyzetét nem tekintik magukra nézve érvényesnek, amennyiben azok Közép-Európát valamely igenelt vagy tagadott, de mindenképpen reálisként posztulált feltétlennel, a Kelet, a Nyugat vagy a "saját" magyar út eszméjével helyezik szembe.
Ezért jelentős, hogy Esterházy a maga Közép-Európa-képét minden jel szerint Danilo Kią munkáihoz köti. Kią hozzáközelítését és -kapcsolását a maga korábbi referenciapontjaihoz jelzi például az első találkozás leírása, az ismeretlennek ismerős nyelven való megszólalása: "az ismeretlen kiabált, mint egy Ottlik-regényhős, ölelgette, lapogatta, nézegette Bérleményt: Te! Mi! Hát! Szóval! Jól van! Magyar!" Múlik az idő című esszéjében Esterházy utal Danilo Kią egy szövegének (Dicső és szép dolog a hazáért halni) és a Harmoniának a genetikus viszonyára, míg egy másik írásában (Ötvenhat tengerimalac a kert fölött) Kiąnek a személyes fejlődéstörténetben betöltött fontosságáról szól.
Ezért van az, hogy Esterházy Duna-könyve valóban a szerző egyik legkönnyebb kézzel "lefogalmazott" munkája. Része a Habsburg-múlt a narratív identitásnak, ezért valamiképpen számot kell adni az érintettségről, de ez a számadás a Monarchia-irodalom más darabjaihoz képest frivol, bizonyos értelemben tét nélküli marad.
E tét nélküliség miértjét Esterházy későbbi Közép-Európa-publicisztikája értelmezi, illetve fejti ki, bár utalások korábbról is vannak. "[V]egye tudomásul, hogy teszek a Közép-Európájára, nincs is! [...] Csak sötétség van, a fekete budapesti óceán" - olvashatjuk például a Hrabal könyvében. Így mondja ki Közép-Európa mint seb, homály, hiba, esély és reménytelenség című esszéjében, mintegy újabb Magris elleni érvként, hogy  "Tulajdonképpen mindig 1914-ben állunk, és arról beszélünk, hogy a Monarchia örök. Nem, nem örök. Ezt érdemes tudni. Ebbe nálunk nagyon sokan belebuktak". A Bohóctréfa a maga töredezett nyelvén fogalmazza meg, hogy e Kelet és a Nyugat szembenállásának megszűntével "Köztes-Európa", "Fapados Európa" is semmivé lett. A Hahn-Hahn grófnő pillantása - mexikói házi feladat című írás kifejezetten visszautal a regényre, s a térség-problematika kibomlását az életműben a Duna-regényhez mint kezdethez köti, mégpedig egy olyan részben, amely Jókai művére, A jövő század regényére, és benne az orosz birodalomra mint a Nihil országára utal: "az úgynevezett szocializmusnak nem volt épülete, a reálisan létező szocializmus az irreálisan nem létező birodalma volt, a Nincs birodalma, és ennek a Nincsnek voltunk az írója (kis túlzással). A Nincs dőlt össze. [...] Mi történt hát? Meg lehet mondani, pontosan. Minthogy megszűnt a közös társadalmi ellenség, azaz, úgymond, elmentek az oroszok, de itt maradt a Duna, itt állunk egyedül, nézegetjük egymást, és nem tudjuk, ki kicsoda."

3. A szimbólumképzés megújítása
Az ember, akár író, akár nem, szimbólumképző lény. E jogosítvánnyal Esterházy Péter él a leginkább. Krúdy megteremtette az alapvető szimbólumokat a magyar irodalmi Monarchia-hagyományban. Márai még a személyesebb jellegű részeknél is inkább a közhelyes ország- és Bécs-toposzokra hagyatkozott. Ottlik magát a határt emelte szimbólummá. Esterházy látnivalóan elhatárolja magát a kliséktől, és művében a Monarchia-toposzok nem ritkán a maguk szürrealitásában, abszurditásában tűnnek fel: "Házigazdánk, a Freiherr elégedetlenül csóválta a fejét. Épp a Kék Dunára valcerezett a kertésszel." Egyetlen rövid utalás erejéig említtetik csak például a Krúdy-Monarchia két középponti alakja: "a beamtercsászár és a melankolikus sorsú Wittelsbach Erzsébet". Ilyen sietős pillantást kap a dualizmus kori Budapest legfőbb szimbóluma, a Vár is. Esterházy számot vet a klisékkel, mire jók, mennyire terhelhetők. A végeredmény magáért beszél. Egykettedes dolgozat hangján mondja fel a penzumot, hiszen más megoldás nincsen: nem lehet túllépni rajtuk, sem nem lehet őket nem felmondani.
Az egyik legfontosabb Monarchia-motívummal, Béccsel és a Bécs-bámulattal Esterházy számol le. A türelmetlen-ingerült, kétszeres-modoros "Ach" mintegy az egyik legelső Bécs-tirádát idézi meg, közrefogván megannyi dicsőítő-irigykedő Bécs-leírást, ez az "Ach", és Jókaié: "Ah, a kedélyes Bécs!" Esterházy ennek a szórakozott-lenéző odafordulásnak a létjogosultságát vonja kétségbe (mint ahogy Krúdy is úgy látta A kékszalag hősében, hogy a magyarok alap nélkül eltúlzott önbizalommal közlekednek Bécsben): "Ach, Bécs... valcer... kávéház... könnyű lány... rántott csirke... fiáker... parlamenti botrány. Ach."
A "bécsi" mindig összehasonlítási alap marad, akár a magyarral, akár a pestivel szemben, ám vessük össze Esterházy mint Esterházy-hős bécsi bevonulását egy Jókai, egy Krúdy, egy Márai "magyarok Bécsben"-epizódjával! Bécs és Budapest viszonytörténetét nem lehet lezárni a Monarchia felbomlásával. Ez a történet alakul, és alakulásában visszahat a korábbi elbeszélések értelmezésére is. A vasfüggöny után, s ennek a pillanatnak Esterházy a legfontosabb krónikása, az egykori császárváros értékei a Hegyeshalomnál visszakért értéktöbblet egy-kétszáz schillingjeivé silányultak.
Esterházy annak kimondásával, hogy "Bécs ügyet sem vet a Dunára", elhárítja Bécs és Budapest szimbolikus összeköttetését e közép-európai jelkép által. Bécs és Budapest leírása aránytalan a művében, még akkor is, ha Bécsnek is aránytalanul nagy tere van minden más Duna-városhoz és helyhez képest. Budapest önmagában áll, a saját múltjába és traumáiba fordulva, amelyek megoldása nem közös dunai probléma, vagy ha igen, hát csak valamiféle családi hasonlóság által. Közép-Európa nézőpontjából Bécs a történelmi együttélés abszurditására emlékeztet azzal, hogy idegen és otthonos egyszerre.
Esterházy e szemléletváltása a Monarchia-irodalomban azt mutatja, hogy a közép-európai vasfüggöny, a határ, amire az Egy nő is utal, végérvényesen megváltoztatta Bécs és Budapest viszonyát. A vasfüggöny eltűntével nem egy vasfüggöny nélküli, hanem egy vasfüggöny utáni Közép-Európába került Magyarország. Bécs a diktatúra szabadsághiánya alatt ismét szimbólummá, de más szimbólummá vált. "Hegyeshalom! Évtizedek szimbóluma" - kiált fel Kertész Imre a Jegyzőkönyvben. Ennek a Bécsnek a jelenléte, az oda való utazás kafkai rémálma csupán a szabadság hiányára figyelmeztet parabolikusan. A Kádár-korszak mintegy visszahelyezte Bécset a kuruc idők szembenállásának szimbolikájába, amelyet például a pincér bravúr-áriája megidéz a Harmonia caelestisben.: "Hol voltatok ti 56-ban?  [...] kis vasárnapi labancom, göthös németje".
A vasfüggöny kora ugyanis a félelmet mint világkonstituáló elvet hozta el a magyarok számára: Esterházy művészetében e gondolat hangsúlyosan és állandóan jelen van, legalább A fogadós naplójától kezdve. Esterházy a félelem tematizálásával a Bécs-Budapest mitológia összefüggésében Krúdy nagy és zseniális megsejtését fejti ki, aki kulcskérdéssé tette a magyarok és Ferenc József viszonyának életképességét illetően, hogy, szemtől szemben állván Rózsa Sándorral, "Félt-e Ferenc József a pusztai kalandban?" Esterházy válasza ugyanaz, mint Krúdyé: a félelem egzisztenciális, mély létélménye jobban elválasztja a birodalom egykori két felét egymástól, mint amennyire a vasútállomások vagy a bécsi szeletek hasonlósága összeköti. Amikor a Keletre szakadt Monarchia-rész a szorongásokat félelemre cserélte, akkor megszűnt a kommunikációközösség.
A Budapest-Bécs vasúton játszódó Egy történet tanulsága ez, s Az örökségünk: a félelem című írásban mindezt a publicisztika nyelvén is megfogalmazza, az egész térségre érvényesen: "Semmi nem látszik lenni abból a szépből, amit oly lelkesen közép-európai álomnak hívtunk."
A szimbólumok megújításának jegyében Esterházy olyan dolgokat emel ki mindennapiságukból, mint például a forgatott burgonya, amely a Hrabal könyvének és az Egy nőnek a szövegében is szerepel a világ totalitásáért helytállni hivatott dolgok seregszemléjében. Mindez aligha független attól a sajátos nézőponttól, amellyel Esterházy a Monarchia-problematikára, Közép-Európára a maga sajátos Gondviselés-értelmezése felől tekint. Mindez azért nagy jelentőségű, mert a Közép-Európa történeti küldetéséről való gondolkodás csak akkor újulhat meg, ha ezen eszme legmélyebb történelemteológiai alapjai vétetnek kétségbe, függesztetnek fel. Ezért fontos a kormányzás-argumentum mint legvégső metafizikai instancia tagadása, hiszen csak így tisztítható meg a jövőbe vetett pillantás a könyvek bölcsességétől.

4. Gondviselés és Gondviselés
"Azt, hogy Esterházy vallásos író, kétségkívül föl kellett fedezni." Ugyanakkor alighanem a Hahn-Hahn grófnő pillantása esetében is érvényben marad az előbbi mondatot megfogalmazó Radnóti Sándor megjegyzése a "vallásos szubtextus" szerzői és értelmezői relativizálásáról. Ez a szubtextus kétségkívül hangsúlyosan előtérbe kerül mind a Hrabal könyvében, mind pedig a Hahn-Hahn grófnő pillantásában.
 Vegyük szemügyre közelebbről a Hrabal könyve azon részletét, amely kulcsfontosságú a Hahn-Hahn grófnő... Gondviselés-értelmezése szempontjából. A Hrabal könyve és a Hahn-Hahn grófnő pillantása együtt olvasva ugyanis a közép-európai gondviselés kérdéséről szól. E lírai részben, amelyben Isten a Hrabal könyve utolsó lapjain néz le Ulmra és mindenhová, azzal is előre utal Esterházy a Duna-regény felé, hogy az "én"-en kívül a tér tengeréből, az idő áramából legelsőként a Duna bontakozik ki.
Esterházy a korlátozottságon, végességen, temporalitáson keresztül megvalósuló emberi rendeltetés metaforájává emeli a Monarchiát. A Hahn-Hahn grófnő pillantása ebből a szempontból a Hrabal könyve folytatásának tekinthető. Az emberi műnek nem lehet más nézőpontja, mint a szukcesszivitás, a "lefelé" a Dunán.
A Hrabal könyvében Isten pillantása nem egyéb, mint a Gondviselés ágostoni értelmezése. Ágostonnál a Gondviselés az ember egzisztenciális végességével áll szemben fordított emlékezetként. Ágostonnál a Gondviselés téridő-probléma. Az egységet Közép-Európában csak ez a pillantás képes átfogni. Az ember osztályrésze a töredezettség, és a rendeltetés annyi, hogy ezt a töredezettséget, állandóan az egész eszméjéhez viszonyítva, művekben visszaadja. Ez a Gondviselés-felfogás, újra felvéve azt, az aufklÄrista theodicaea-felfogást teszi félre, amely a Gondviselésből tudvalevőleg morális problémát csinál: vajon megfér-e Isten mint jóságos kormányzó ideájával a világban létező rossz kétségbevonhatatlan ténye? A Gondviselés mint a céltévesztettség elleni argumentum jelenik meg a Monarchia mint összbirodalom igazoló ideológiájának, a Gesamtstaatsidee-nek érvei között is. A kormányzás-argumentum nem egyéb, mint retorikai-politikai Gondviselés - ebből nem vezet út az irodalomhoz (Jókait kivéve). Mivel a kormányzás-argumentum kizárja az egzisztenciális Gondviselés-argumentumot, a monarchia-irodalom paradoxona, hogy tagadnia kell a Monarchia minden retorikai-politikai jelentőségét vagy vonatkozását ahhoz, hogy egzisztenciális problémává válhasson. Az íróknak az a rendeltetésük Közép-Európában, hogy ezt a töredezettséget mutassák fel mint egzisztenciabizonyítékot. Ezen a töredezettségen keresztül vezet az út az Egyhez. "Hazug országokban élünk, operettországokban. E hazugság olyan totális és intenzív, hogy szinte szép. Ezt a szépséget írta le, fájdalmasan élvezve, a kelet-európai groteszk. És ennek van vége. [...] Egyszerre kéne megálmodnunk Közép-Európát, megálmodnunk a hazánkat - és ezektől el is szakadni, nevetségesnek lenni, különcnek, haszontalannak, haszon nélkülinek, jelentéktelennek és kicsinek, azaz nem elfelejtve: hogy az Egészre vagyunk hivatva, hogy az Egészre vagyunk meghíva" - így összegez a Közép-Európa mint seb, homály, hiba, esély és reménytelenség című írás.
A tér nélküli és idő nélküli, mindent átfogó pillantást az író csak egyféleképpen, a diszkurzív linearitás félretételével tudja érzékelhetővé tenni. Mivel a pillantást nem tudja megérteni, és így reprodukálni sem, az egyetlen lehetőség az emberi nézőpont tagadása. Az összevisszaság, egymásra dobáltság. Hahn-Hahn grófnő pillantása (amely egy szemmel történik, míg más nőíróknál "[e]gyik szemük a papírra függesztve, a másik mindig egy férfira") élet és irodalom egységéhez jut el fogyatékosságából adódóan, mintegy kényszerűen.
Esterházy a magyar irodalmi Monarchia hiányzó Prága-ága szinte egy személyben. Az intertextualitás is egy módja az együtt látásnak, Hahn-hahn grófnő pillantásának, amely valamiképpen emberi fogalmat alkot az együtt-látásról. "Huszt János" említése a Hrabal könyvében az egymással összemérhetetlen nemzeti tradíciókat vetíti egymásra egy "végzetes" sajtóhibával, Máraira utalva ("Aki az államot szereti, egy érdeket szeret. Aki a hazát szereti, egy végzetet szeret."), itt is, és San Diegóval újra, hangsúlyosan.
És ugyancsak egy módja ennek a részletezés, az új és új szövegablakok nyitása az információ mélységei felé. Van a világon egy Ganyelin-trió nevű létező, megtudjuk, ki van a dobnál, és milyen a bal lába. A diszkurzív pillantás fontossági sorrendet tart, és térbeli irányt követ, mint például Jósika Miklós pillantása a hölgyek fejfedőjétől a kötelezően "keskeny alapok"-ig. Hahn-Hahn grófnő pillantása nem tart fontossági sorrendet, és nem követ előre meghatározott irányt. Ki tudhatja, az Isten pillantása honnan indulna ki, ha emberi szemmel nézne? Ez az elfogulatlannak látszani akaró kompozíció a legrégebbi, mitikus ábrázolásmódokkal rokon. Homérosz pillantása esik így rá az Iliász nagy összeveszés-jelenetében a földhöz vágott jogar aranyszegecseire, a görög vázafestő próbálta így visszaadni Hermész dőlni kezdő botjában egy mítosz egyetlen képpé merevített, időtlen teljességét.
 A központi kérdés, amelynek köré Esterházy vallásos megnyilatkozásai szerveződnek, a Gondviselés kérdése. Esterházy mindenekelőtt elkötelezi magát az ágostoni Gondviselés-felfogás mellett, és így e kilencvenes évek eleji szövegekre nézve is érvényben maradhat Radnóti Sándor megállapítása, miszerint "A súlyos bűn, a nagy gonosztett, amelyet legalábbis a világban nem lehet megbocsátani, ezért kívül esik Esterházy szemhatárán". Tudniillik azon fajta Gondviselés- és kegyelem-értelmezés sajátja a világban lakozó céltévesztettség tematizálása, amely a kormányzás-argumentummal találja szembe magát.
 A Gondviselés Esterházy számára inkább a teljesség fogalma és művészi igénye felől ragadható meg. Ennek a teljességigénynek egyik vetülete a világelsajátítás egzisztenciális, szemlélő, nem-megismerő mozzanata, amely sokban örököse Ottlik látásmódjának. A Bevezetés a szépirodalomba Musiltól vett mottója e világ felé való egzisztenciális odafordulást így fejezi ki: "Nem önábrázolás, mindig belehelyezkedés, önmagunkat nem megismerő, hanem átélő, elszenvedő, furcsán érző és akaró objektumnak ábrázolni."
 A Hrabal könyve teljesség-katalógusának párdarabja a "nekinyomom mindennek"-ária az Egy nő című könyvben. Azt mondhatnánk, ha az Isten pillantása a Hrabal könyvében a szemlélő világelsajátítás pillantása, akkor e részben az "átélő, elszenvedő, furcsán érző és akaró" ember nyit a világ felé az elsajátítás gesztusával. E felsorolás ugyancsak beszüremkedő osztrák, illetve Monarchia-utalásokkal van telítve a konkrét topográfiai helyeket soroló részben: "nekinyomom mindennek, mit találok, a Parlamentnek, apámnak, egy verssornak, az osztrák-magyar határnak, annak előtte a vasfüggönynek, a berlini falnak, most a kínainak, tuszkolom a Pan Am-háznak, a Notre Dame-nek, a Stephanskirchének, a Via Venetónak, a hódmezővásárhelyi Szántó Kovács-szobornak." Egy közös eleme van ennek és annak az áriának, mégpedig a serpenyős krumpli, amely ott bécsi környezetben, itt német nyelvi környezetben jelenik meg: "a garnírungnak, a serpenyős krumplinak".
Esterházy Péter Közép-Európa-könyvei beérkeznek a csendbe és a beszéd értelmetlenségének tengerébe: "Über allen Gimpeln ist Ruh'. Csönd honol az ütődöttek felett." A szótár által nem javasolt 'ütődött' fordítással a szöveg az ulmi toronyból leeső Jákobra utal vissza profánul: győz a szójátékra való hajlam, amikor az értelem már nem látja értelmét az önfegyelemnek, majd a Hrabal könyve cseh nyelvű, magyar nyelvű mondatokra és a hallgatás mondataira esik szét, a Duna-könyv pedig román nyelvű hajókatalógusban veszik bele a Fekete-tenger hullámaiba. "Istria" és "Salvator" - hangzik ki két szó, amely a Monarchia-diskurzusban nem jelentés nélküli, a felsorolásból. A közép-európai hermeneutika végtelen regresszusa mutatkozik itt meg. Amint A vihar kapujában című írása összegzi Esterházynak, "Közép-Európa csak Közép-Európából érthető igazán, és közép-európainak lenni főként azt jelenti, hogy önmagunkat nem értjük."


Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu


C3 Alapítványc3.hu/scripta/

stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret