Azt hittem, anyám szakácsnő. Minden jel arra mutatott. FranÇois, aki
bevásárolni ment; a férfiak, akik nyögtek, mert a gyomruk fájt; na meg
a fejecskék. A hajuk majonézes cikóriából, krumpli az orruk, két tükörtojás
a szemük, és paradicsomból a szájuk. Alatta aztán legtöbbször borsóból
a nevem: Benoit. A "De Gieter" már nem fért ki, de nem is volt rá szükség.
Úgy sosem szólított.
Anyám a konyhapultnál állt, nekem háttal. Néztem szorgos könyökét,
magassarkújának rövid lépteit, és fényes, vörös ruhája felett viselt kötényének
masniját.
Anyám szép volt. Mindig étel- és kölniillatot árasztott. Amikor éjszaka
mellette feküdtem, hosszú hajszálait a füle mögé simítottam, és néztem,
ahogy lélegzik. Bracke tanár úr azt mondta, hogy a Hold nem süt, csak visszatükrözi
a Nap fényét. De ez nem így van. A hálószoba-ablakunkon beeső holdfény
anyámra sütött. Félig kitakart mellére, amely fel-le ringatózott; a szemöldökei
közti ráncra; az ajkára, amit a tarkómhoz nyomott, amikor alvás közben
az ölébe húzott.
És amikor a konyhapulttól felém fordult, tudtam, most jön. A fejecske,
nekem, alatta a nevemmel. De először mindig anyámra néztem. A mosolya feletti
izzadságcseppekre és a szemébe.
Az első alkalom, amikor megláttam a fényt a szemében, a barna faasztalnál
volt, a nagyszobánkban. Anyám a hálószobából jött ki a férfiak egyikével,
akik túl sokat ettek. Az osztálytársam, Willy apukája volt az. Pillantásra
sem méltatott, és határozottan lépdelt a lakásunk bejárati ajtaja felé.
Nemigen gondolkodtam el az anyám kezében lévő pénzen. "Ameddig fizetnek..."
- mondta egyszer FranÇois a fülem hallatára. FranÇois biztosan megvolt
két méter, úgyhogy ő csak tudta. Arra összpontosítottam, hogy lemásoljam:
"Jantje egyszer látta, hogy érik a szilva", és őszintén együttéreztem a
kisfiúval, akinek megtiltotta az apja, hogy gyümölcsöt szedjen. Örültem,
hogy nekem nincs apám.
Valaki megkocogtatta a vállamat, de amikor balra néztem, nem volt ott
senki. Anyám a jobb oldalamon állt és nevetett. Két meleg tenyerét az arcomra
simította, és megpuszilta a homlokom. Úgy tűnt, mintha órák óta néznénk
egymást. A melegség leszállt a testem középpontjába. És akkor megláttam,
ahogy valami felfénylik a pupillájában. Tudtam, hogy ezt soha nem fogom
elfelejteni.
Már majdnem ősz volt, mégis elmentünk a tengerhez. "A mi kis tengerünk",
így hívta anyám, mert közel laktunk hozzá, és senki nem járt oda olyan
gyakran, mint mi. Anyám ritkán úszott. A ruháimat fogta, és nevetett minden
egyes hullámnál, melyet legyőztem.
Hetedik születésnapomra búvárszemüveget és -pipát kaptam tőle ajándékba.
A sós víz megtöltötte a számat, mielőtt erősen kifújtam volna a levegőbe.
Kiköptem a gumi-szájrészt, és azt kiáltottam:
- Bálna vagyok!
Ő integetett. Vajon hallott engem? Megmutattam neki a legerősebb mellúszás-tempóimat.
A nyirkos szellő összeborzolta a tarkómon égnek álló hajszálakat, miközben
lábaim lesújtottak az alacsony hullámokra. Anyám a karomnál fogva kiemelt,
és körbeforgatott a levegőben. Lábaimmal átkulcsoltam a derekát, és hátra
vetettem a fejem. A mi kis tengerünk, homok, casino, gát, nap, a mi kis
tengerünk, férfi kutyával, móló, homok, a mi kis tengerünk. Repültem. Kacagtunk.
Azután közelebb húzott magához, az arcunk összeért. Eljött a tangó ideje.
- Rem-tem-tem-tem - dalolta.
Tettetett komolysággal néztünk kinyújtott karjaink irányába. Az én
karom a megfelelő irányba húzta az övét. Három erőteljes lépést tett. Most,
csak egy rövidke időre, egymásra kell néznünk, és azután azt fogja csinálni,
tudtam.
- Tadadadaada.
Megtette. Mint egy kiskutya megnyalta az orromat, mielőtt ismét felém
fordította volna az arcát. Belefújtam a fülébe.
A nap lebukott, és aranytóvá festette a szürke vizet. Kidörzsöltem
a hajamból a sót. Ismét kigomboltam az ingem, mert az egyik fele hosszabbnak
bizonyult, mint a másik. Megkötöttem a cipőfűzőm.
- Hosszúnadrágot kellett volna rád adnom - mondta.
De csak akkor kezdtem el fázni, amikor beszélgetni kezdett a gáton
egy férfival. A férfi suttogott. Reméltem, hogy ő nem fog a fülébe fújni.
Továbbra is suttogott. Valószínűleg beteg. Anyám is suttogott. Furcsa.
Lehet, hogy a férfi épp a süket ellentéte, és minden hang túl hangos számára.
A sirályokat néztem, ahogy büszkén Anglia felé lebegnek. Ez az ő kis
tengerük is. Megosztották velünk, és azokkal a halakkal, amelyeket nem
ettek meg. Ezzel semmi bajom nem volt. De a beteg férfival igen. Azt akartam,
hogy elmenjen. Anyám aggodalmas pillantása, amit felém küldött, nem kerülte
el a figyelmemet. A férfira nevetett. De nem igazából.
Akkor este beteg lettem. Anyám az ágyunkba vitt, és tágra nyílt szemekkel
nézett a hőmérőre, melyet a számból vett ki.
- Negyven fok! - kiáltotta, és a konyhába sietett.
Bracke tanár úr azt mondta, hogy itt sose lesz negyven fok, Görögországban,
Ausztráliában és Marokkóban viszont ez gyakran előfordul. Amikor anyám
ismét berobogott a szobába, azt kérdeztem, szerinte úgy nézek-e ki, mint
egy ausztrál. Vihogott, a lelkemre kötötte, hogy emiatt ne aggódjak, és
egy feltöltött melegvizes palackot tett a lábamhoz.
Becsuktam a szemem, és egy bálna hátán együtt ringatóztam a mi kis
tengerünk hullámaival. A feje és a háta között lévő lyukon keresztül beszélt
hozzám. A hangja a méreteihez képest meglepően magas volt.
- Frederik vagyok, és elviszlek Marokkóba.
Bólogattam.
- Hallja, azzal semmit nem érek, ha bólogat. Tehát, mit gondol?
Úgy tűnt, a bálnák nem ismernek tréfát.
- Bocsásson meg, Frederik. Nagyon szívesen mennék Marokkóba.
- Tudatában van, hogy egy másik tengerre megyünk?
Elgondolkodtam. Bracke tanár úr mesélt valamit másik tengerekről. Csak
nem tudtam felidézni, hogy mit.
- Anyám is velünk jön?
- Nem.
- Akkor hozzál vissza, Frederik!
- Ne is gondolj erre!
Hátra néztem, és láttam, ahogy anyám a strandon integet felém. Lecsúsztam
Frederik sima oldalán, és a vízben találtam magam. Nem féltem. Biztosan
el tudok úszni a feléig. Anyám már jött is elém.
MÁTHÉ VERONIKA FORDÍTÁSA
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu