Egy 2000 augusztusában 1574 fős mintán végzett felmérés alapján (az
Összoroszországi Közvélemény-kutató Intézet adatbázisa szerint) megállapítható,
hogy Oroszország lakóinak többsége a "tiszteleten" túl, semmi rendkívülit
nem érez a nyugati országok iránt. A többség egyáltalán nem a "félelem"
és a "megvetés" érzésével viszonyul a nyugati világhoz, a megkérdezetteknek
csak 9 %-a nyilatkozott úgy, hogy viszonyát némi "nyugtalanság" árnyalja.
A válaszadók szerint a Nyugaton élő emberek azonban "aggodalmat" (12%),
"megvetést" (21%), vagy "részvétet" (23%) éreznek Oroszország iránt, és
csak a megkérdezettek 8 %-a véli úgy, hogy "tisztelnék" az oroszokat.
Ugyanakkor egy 2000 áprilisában 1580 fős mintán végzett vizsgálat adatai
szerint a megkérdezettek többsége úgy véli, a külföldieket általában sokkal
inkább érdekli mindaz, ami Oroszországban történik, mint amennyire Oroszország
lakói (különösen a válaszadók) érdeklődnek a külföldön történtek iránt.
Az euforikus reményektől az üldözési mániáig
Az 1980-as -1990-es évek fordulóján az oroszországi közvélemény és
a média meglehetősen nagyra értékelte a nyugati társadalmak gazdasági és
politikai rendszerét (...). Ezzel szemben a Szovjetunió gazdasági és politikai
intézményeit és egyéb jelenségeit széles körben rendkívül negatívan értékelték.
(...) 1991 végén 6585 megkérdezett 60 %-a értékelte pozitívan a nyugati életformát.
(...)
A 90-es évek közepére azonban hirtelen megváltozott az orosz közvélemény
viszonya a "Nyugat"-hoz. Ezt a változást többek között Gajdar reformjai
okozhatták (az árak hirtelen megemelkedése, a megtakarítások elértéktelenedése,
és miután a többség az egyenlőség híve volt, a kezdődő társadalmi differenciálódás
érthetetlenné és elviselhetetlenné vált). Befolyásolta ezt a változást
az elnök váratlan szakítása a reformok kulcsfiguráival, és a reformokat
támogató legaktívabb, legképzettebb, legsikeresebb társadalmi rétegekkel,
az átlagértelmiség szellemi züllése és kivonulása a politikai és társadalmi
küzdőtérről, és végül az, hogy Oroszország mindinkább elszigetelődött a
világ közvéleményén belül. Mindehhez hozzájárult Jelcin kemény taktikai
fellépése az 1993 októberi puccs leverésekor, Oroszország első embere egyébként
is egyre kevésbé mutatkozott alkalmasnak a kormányzásra, ráadásul ekkor
robban ki a csecsen háború is, és ezidőtájt kezdtek először jelentősen
megerősödni az energiaipar vezetőinek pozíciói az ország irányításában.
Mindez paradox eredménnyel járt. A kommunista propaganda a tömegkommunikáció
sablonjai segítségével jól megjátszott pánikban tört ki az ország "kettészakadásával"
kapcsolatban, és mintha ezzel végképp megingatta volna azt a bizalmat,
amelyet Oroszország lakóinak döntő többsége, a társadalmi helyzetét és
kulturális tekintélyét vesztett értelmiség, sőt, az önerőre kapott helyi
nomenklatúra a posztszovjet hatalomba vetett. Eközben a föderális központ
láthatóan meggyengült. A többség szembetűnő módon a nemzeti egység, a hatalmi
tekintély, a szovjet múlt nosztalgikus szivárványszíneiben pompázó szimbólumai
felé orientálódott.
A paternalista szemléletű többség egyenlősítő társadalmi ideáljának
megtestesítője a Brezsnyev-korszak lett - szemben a közelmúlt immár negatívan
értékelt, Gorbacsov és Jelcin nevével fémjelzett időszakaival. E két reformista
vezető negatív újraértékelésével párhuzamosan a Nyugat is átértékelődött:
mindkét jelenség mögött a korábbi eufóriából való tömeges kiábrándultság
állt. A 80-as évek végi önostorozás 1993 és 1995 között egyfajta önbíráskodássá
alakult, amelynek keretében a szovjetkorszak évtizedeinek minden korábbi
nincstelenségét, megalázottságát és jogtalanságát az újabb "bűnösök" szimbolikus
figuráira, és ennek megfelelően a még egészen közeli, gorbacsovi-jelcini
időkre hárítottak át az oroszországi emberek.
Az 1994-ben és 1995-ben (1700 és 1989 fős mintákon) végzett felmérések
szerint a megkérdezettek egyre nagyobb arányban (46 és 55 %-ban) értettek
egyet azzal a kijelentéssel, hogy "a Nyugat Oroszország elszegényítésére
törekszik és a szétesését akarja előidézni".
Az 1996 szeptemberében (2430 fős mintán) végzett kutatás során már
a válaszolók 20 %-a vélte úgy, hogy honfitársainak ma is a szovjet életformában
kellene élniük, 47 %-uk javasolta a "hagyományos orosz" és csak 11 %-uk
a nyugati életformát (22% nem tudott válaszolni). A következő évben 1600
oroszországi lakos közül, akiket arról kérdeztek, hogy miként lépnek fel
ma a jelentős nyugati országok Oroszországgal szemben, 28 % nevezte őket
"Oroszország partnereinek, akiknek vele azonos érdekeik vannak", de 51
%-uk "Oroszország ellenfeleinek" tartotta őket, akik "csak a saját problémájukat
igyekeznek megoldani Oroszország számlájára, és bármikor megsérthetik az
érdekeit" (21% nem tudott válaszolni).
Az 1994-ben 2957 fős mintán, majd 2000-ben 1580 fős mintán végzett
felmérések szerint emelkedett azoknak a száma, akik egyetértettek azzal
a kijelentéssel, hogy "Oroszország mindig ellenséges érzést váltott ki
a többi államból, és ma sem akarja senki a javunkat" (1994-ben a
megkérdezettek 18 %-a teljesen egyetértett, 24 %-a inkább egyetértett,
mint nem, 2000-ben pedig a megkérdezettek 28 %-a értett teljesen egyet,
és 38 %-a értett inkább egyet, mint nem).
Félelem a nyugati hatásoktól
Ha a tömegekben a Nyugattal szemben megerősödött bizalmatlanságot a
személyesebb, nem államilag vagy politikailag meghatározott öndefiníció
oldaláról közelítjük meg, akkor azt látjuk, az egyén saját "reménytelensége"
tükröződik benne. Az öndefiníció kivetítésének és a szimbolikus távolságtartásnak
meglehetősen bonyolult mechanizmusáról van szó, az egyén saját, előre sejtett
"gyengeség"-tudatából következően szeretné elhessegetni magától sebezhetősének
az önbizalomhiányból fakadó gondolatát, és leplezni szeretné annak belátását,
hogy bizony fogékony a Nyugat "negatív hatása" iránt, még e hatás puszta
lehetősége vagy gondolata esetén is.
Az 1996 és 1999 között évente 1600-1700 fős mintákon elvégzett vizsgálatok
eredményei alapján megállapítható, hogy a biztos válaszolók többsége egyetért
vagy inkább egyetért (összesen kb. 50%-ban) azzal a kijelentéssel, hogy
a nyugati kultúra negatív hatást gyakorol Oroszországra.
A szovjet illetve posztszovjet ember antropológiája szempontjából igen
lényeges ez a konstrukció. A válaszolókban elégedetlenséget és feszültséget
kelt önállótlanságuk tudata, miközben az általánosított "legfőbb" szimbolikus
partnertől várják az önmeghatározás lehetőségét. A frusztráció és a neheztelés
- funkcionális következményei annak, ha egy társadalomban fejletlenek az
elképzelt partnerségi struktúrák, hiányoznak a szimbolikus "elit" által
megteremtett tájékozódási fórumok, szegényesek a társadalmi kapcsolatok
és elvárások. A negatív érzések annál erősebbek, minél kevésbé racionalizáltak,
és minél kevésbé érzi magát felelősnek értük a válaszoló. Sőt, fel is menti
magát az efféle felelősség alól, és a rosszérzése miatt a partnert hibáztatja,
mintegy ezzel bünteti azért, amiért függ tőle. A társadalmi partner-viszony
az efféle mentalitású emberek számára csak mint a "kölcsönös függésben
lévők" szimbolikus szolidaritásának aktusa tűnik érthetőnek és lehetségesnek.
Jellemző módon a televízió iránt erősen érdeklődő oroszországi lakosoknak
fenntartásaik vannak a televízióval szemben, sokaknak "nem tetszik", sokakat
"idegesít". Az oroszországi nézők döntő többsége biztos abban, hogy a mostani
televízió "céltudatosan rombolja az orosz tradíciókat, a nép számára idegen
nyugati ideálokat terjeszt". 1996 júliusában, a 2404 fős minta megkérdezettjeinek
51 %-a osztotta ezt a véleményt, 33 %-a pedig nem értett vele egyet.
Kívül azon, ami általános és növekvő érdektelenség a "másság" iránt
Az 1997-ben több, mint 40n országban készült összehasonlító vizsgálat
anyagainak elemzése során már meg lehetett állapítani, hogy Oroszország
lakóit kevéssé érdeklik azok a témák és problémák, amelyek nagyon foglalkoztatják
a világ legnagyobb országainak lakóit.
Egy sokkal később, 1999-ben, 3007 fős mintán végzett vizsgálat során
némiképp nagyobb fokú érdeklődés mutatkozott a "nagyvilág", a kultúrák
sokfélesége, a különféle civilizációk története iránt, de ez az eredmény
azzal is összefügg, hogy csak városlakókat kérdeztek meg, és ugyanakkor
az adatokból kihámozható érdeklődés még így is eléggé szerénynek mutatkozott.
Az orosz ember számára érthetetlenek a nem "klasszikus" és "birodalmi"
keretek között megjelenő dolgok. Némileg nagyobb érdeklődést tanúsítottak
a világ kulturális sokfélesége iránt a Moszkvában élő felsőfokú diplomával
rendelkező válaszadók.
A 90-es évek második felében az önállóbb önmeghatározást annak nyilvánvaló
beismerése kíséri Oroszország lakóinak háromötöde, mi több, kétharmada
részéről, hogy a szovjethatalom idején megváltozott az "orosz" ember természete,
és ma már nemcsak, hogy nem hasonlít a "nyugati emberre", hanem ezek a
változások megfordíthatatlanok és a nyugati minta elérhetetlen.
Az orosz út
Jellemző módon már 1994-re meggyökeresedett a köztudatban és a kollektív
szóhasználatban, a hazai tömegkommunikációs eszközök agresszív retorikájában
Oroszország "külön útjának" jelszava, amelyet az 1960-1980-as évek újkonzervatív
figurái újra emlegetni kezdtek, és amely a 19. században működött eurázsiai
iskola, a népies "pocsvennyik" mozgalom és a szlavofilek elképzeléseiben
gyökerezik. 1994-ben (2959 fős mintán) a megkérdezettek 52 %-a, 1995-ben
pedig (2983) a megkérdezettek 59 %-a értett egyet azzal a kijelentéssel,
hogy "az Európa és Ázsia találkozási pontján fekvő Oroszország történelméből
és földrajzából sajátos orosz út következik".
A 80-as évek végén még csak a megkérdezetteknek alig 10 %-a emlegetett
"külön utat", és értékelte nagyra a "saját eredményeinket", illetve a válaszolók
75 %-a úgy gondolta, hogy Oroszország elmaradt a fejlett országokhoz képest.
2000-ban azonban már csak a válaszolók 50 %-a értett egyet ez utóbbi vélekedéssel,
ugyanakkor 34 %-ra emelkedett a "külön utat" igenlők száma.
Később, a 90-es években végzett kutatások alapján kiderült, hogy a
felnőtt népesség negyede határozottan "európainak" tartja magát. Ám kétszer
akkora csoportot (55-57%-ot) alkottak azok, akik ugyanilyen határozottan
állították, hogy "sohasem érezték úgy, hogy Európa történelméhez vagy kultúrájához
tartoztak volna". És ahogyan a nagy nyugati országok nem, úgy a Kelet iparilag
fejlett államai (Japán és a Csendes-óceáni tigrisek) sem jelentettek vonzó
fejlődés-mintát az oroszországiak abszolút többsége számára, az iszlám
országokról már nem is beszélve. Honfitársaink háromötöde vélte úgy a 90-es
években, hogy Oroszországnak "saját, külön útja van", és egy 1595 fős mintán
végzett közvélemény-kutatás során a megkérdezettek 63%-a értett egyet azzal
a kijelentéssel, hogy "nem szabad idegen mintákat követni, hanem Oroszország
történelmi tapasztalatának mélyebb tanulmányozására van szükség,
saját hagyományait és sajátosságait kell szem előtt tartanunk".
E "sajátos út" gazdasági-politikai jellemzőire következtethetünk egy
1997 és 2000 között végzett vizsgálat eredményei alapján: az állami tervgazdálkodás
és újraelosztás híveinek száma a válaszadók 37-43 %-áról 52 %-ra emelkedett
A piacgazdaság híveinek száma körülbelül a megkérdezettek harmada, a "peresztrojkát"
megelőző szovjet politikai modellt a válaszadók 42-45%-a igenelte. Politikai
változásokra tehát még kevesebben várnak, mint gazdaságiakra, minthogy
a többség semmi pozitívval nem köti ezeket össze.
Az 1989 és 1996 között reprezentatív mintán végzett kutatások szerint
egyre többen igenelték az "erős kéz" politikáját (26-37%), a hatalom egy
kézben való összpontosítását (16-31%), és 45%-ról 18%-ra csökkent azoknak
a száma, akik ellenezték a hatalom központosítását.
Eközben egy 1999-es vizsgálat során 1600 megkérdezett 48 %-a szeretett
volna úgy élni, ahogyan Nyugaton élnek az emberek, 25 % szerint Oroszországnak
az orosz nép államának kell lennie, 43 % szerint egyenrangú népek soknemzetiségű
állama kell, hogy legyen. 20% szerint vissza kell térnie a szocialista
rendszerbe, 37 % szerint újjá kell születnie, az egykori Szovjetunió határain
belüli nagy katonai birodalomként, és 47% szerint kell piacgazdasággal
és garantált demokratikus szabadságjogokkal rendelkező államnak lennie.
Az orosz mítosz
A Nyugat az orosz mitológiában nem az egyik vagy másik országot jelenti,
a maga konkrét társadalomtörténeti helyzetében, hanem a külvilág és Oroszország
közötti határ szimbóluma, a saját identitásunk határzónája. A Nyugat elvont
gondolati pont - Oroszország pedig mesterségesen létrehozott, és csak negatívan
elképzelt valami, ami nem tartozik a Nyugathoz. A Nyugat mitizálódik, felfoghatatlan
az orosz ember számára, másfelől pedig konzerválja Oroszországot a maga
jelenlegi "gyenge" helyzetében, mert e helyzet konzerválása elemi érdeke.
És itt van szerepe a múltbéli "nagyhatalmi" konzervatív nosztalgiának,
a "szerencsés" Brezsnyev-korszakba való visszavágyódásnak, és a középiskolában
tanult hősökkel, nagy cárokkal, hadvezérekkel, Oroszország felsőbbségét
hirdető költőkkel és tudósokkal - Puskinnal és Mengyelejevvel, a "nép fiait"
is szimbolizáló űrhajósokkal történő azonosulásnak. Eredetét és funkcióját
tekintve az orosz mítosz és annak alkotóelemei (az ország történelmi "küldetése",
lelki-szellemi emelkedettsége, magas kultúrája, az orosz/szovjet ember
különös tulajdonságai, a lét múltbéli és jelenbeli, senki más szenvedésével
össze nem mérhető megpróbáltatásai) nem a nemzeti-kulturális közösséghez
tartozást erősítik, hanem a hódító-nagyhatalmi Oroszországhoz, illetve
Szovjetunióhoz kapcsolódnak. Az Oroszországban élők tudatában az "organikus"
nagy nemzeti egységhez, a "néphez" tartozás gondolata szilárdult meg, miközben
megerősödni látszanak az "etnikai" különcökkel (mindenekelőtt a csecsenekkel)
és a stratégiai ellenféllel, az Egyesült Államokkal szembeni idegengyűlölő
hangulatok. Úgy tűnik, az adott mitológiai komplexus és annak egyik eleme,
"az orosz út", a lélektani védekezés és kompenzáció mechanizmusát szolgálja.
VÁRI ERZSÉBET FORDÍTÁSA
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu