"Szép, kívánatos kincsem", szólt bennem a hangod, puha, meghitt bársony,
akár egy szerelmetes szózat, mintha valóban te ejtetted volna ki e három
szót, Rabboni, talán a tóparton, ahol törődött voltál és elnyűtt, mondanám,
már-már mezítelen, forró szél támadt, felültél, láz égette a szemed, emlékszem,
vagy a bethaniai úton, a vadfüge szertefutó ágai alatt, hisz ott készítettem
neked először délutáni nyughelyet, amikor elfáradtál, én méltatlan magdalai
asszony, persze furcsán méregettek a férfiak, kikről azt gondoltam, méltó
követőid mind, nem ismertem még őket, te viszont, drága Jehoshuah, egyből
értettél mindent, elismételted, amit ama jóravaló Simonnak mondtál rólam,
a házában vendégeskedtél, én meg odaborultam eléd és megkentem nárdusolajjal
a lábad, hogy lám, nagyon-nagyon szeretlek, mert annyi vétek nyomhatta
a lelkem, te mégsem hánytál semmit a szememre, ráadásul hozzáfűzted, afféle
indiai bölcsként, mindentudó mosollyal, hogy akinek kevés bűnét bocsátják
meg, az kevésbé szeret; "szép, kívánatos kincsem", annyira vágytam rá,
hogy kiejtsd e szavakat, elképzeltem, újra meg újra, míg végre megtörtént,
igen, megtörtént!, tisztán hallottam azt a bársonyos, biztató hangot, ami
a legőrjítőbb benned, nem volt hát nehéz elhinnem, hogy valóban téged hallak,
elöntött a hév, az ébredő nász sosem volt ünnepe a tagjaimban, én igazán
kijártam a gyönyörszerzés iskoláját, mit mondjak, a férfiak sokféle extrém
hóbortot kívántak tőlem, ha kielégíteni és megnyugtatni akartam egyiket
is, másikat is, egyszer még biztosan halálra köveznek ezért, nem kétséges,
márpedig én tényleg értettem hozzá, hogy a kéj elragadja, felszabadítsa
őket, de az egész műveletnek én csak nézője voltam, egy kívülálló kéjművész,
ám ekkor rám köszöntött e sosem tapasztalt ébredés, e mákony, e varázslat
az ereimben, minden porcikámban, saját magamban, a testben, ami vagyok,
s rögtön tudtam, ezentúl semmi egyebet nem kívánok, csak követni téged,
Rabboni, bár fogalmam se volt a messze földön töltött gyerekkorodról, a
papokat megszégyenítő okos teológiádról meg ama fantasztikus égi atyáról,
akit oly sok szeretettel emlegettél és akiben oly nagyon bíztál, mint senki
emberfiában, ha jól értem, ő maga volt neked az Örökkévaló, noha végül
cserbenhagyott, nem nyúlt ki érted a legszörnyűbb órán, amikor felhúztak
a bitóra, ecetes spongyát nyomtak kicserepesedett, édes ajkadra, vér és
víz folyt az oldaladból, láttam, iszonyat, üvöltöttem a kíntól, mi jöhet
még, saját húsomba vájtam a körmöm, téptem a hajam, fényes ében sörényem,
amivel annak idején letöröltem két drága lábfejedről az illatos nárdust.
Mert valóban nagyon szeretlek, nincs arra szó, mi vagy te nekem.
Beszéljetek nyíltan, mondtad, úgysincs olyan titok, ami egyszer
ki ne tudódna, talán Sidonban vagy Tirusban jártunk, akkor már mindenüvé
követtelek, ahová a többiek, a választottaid, persze csupa tökös férfi,
markuk meg izmuk az volt, nem mondom, de a szívükben rejlő érzékenységről
nem túl jó a véleményem, ráadásul vakon a kezükre adtad magad, Rabboni,
aztán az egyik annak rendje és módja szerint beköpött, holott a légynek
se ártottál, és cselekedte ezt épp azon az órán, amikor tűzbe kellett volna
érted tennie a kezét, hisz még az égiek is magadra hagytak, mégsem féltél,
úgy bizony, nem féltél, a józanságodat se veszítetted el, szelíd maradtál
és lágy, akár az az asszony, akit megmentettél az agyonkövezéstől, és csak
nézett, nézett rád, valószínűtlenül kitágult pupillával, nekem ez a legőrjítőbb
benned, pontosan, a gyöngéd nőiséged, mintha csak biztatni és simogatni
tudnál, miközben tisztán érzem, micsoda vészterhes és ijesztő szelídség
a tiéd, most is szentül hittem, hogy a következő pillanatban korbácsot
ragadsz, akár tavaly a templomban, és iszonyú átkok közepette világgá kergeted
az érzéketleneket, jaj, ha tudnád, milyen imádnivalóan esendő és naiv maradsz
még átkozódás közben is, hihetetlen, nem úgy, mint Jochanan, az előhírnök
és kőember, akiről te, drága Jehoshuah, kijelentetted, hogy az asszonyok
szülöttei között nem jött nála nagyobb a világra, engem viszont, szegény
magdalai Miriamot, aki csak egyszer láttam őt, kilelt tőle a hideg, tekintetében
az elnémított hatalomvágy üressége és kietlensége, az önmagát megzabolázó
és eltipró kan eszeveszett, öntetszelgő gőgje, hát mit csodálsz benne,
kérdhetném, ó mit csodálsz, talán hogy vezeklésével és kéjes maga gyötrésével
a világot akarja sarkaiból kifordítani?, vagy titkon te is ilyen álmokat
táplálsz magadban?, avagy miért ismételgeted, hogy az égi atya hamarosan
elszólít tőlünk, hogy áldozatot kell bemutass az ő kedvéért, ámbátor jobb
nekünk, ha így történik és soha többé nem látunk, mert ezáltal váltasz
meg bennünket, bűnösöket, azaz így győzöd le a bűnt a világban?, miért,
mondd, miért?, de nem kérdeztem, nem szóltam, rám se esett a tekinteted,
hogy is merném így szóra nyitni az ajkam, "jaj neked, Korozain!", kiáltottad,
a városokat korholtad, melyek nem szívlelték meg igédet, "jaj neked, Betsaida!",
és Kafarnaum, és Arimetea, ahol pedig élt egy ismert, jómódú ember, aki
titkon a híved volt, ám te csak Tirusnak és Sidonnak irgalmaztál, ott,
igen, ott hallgattak rád, ott már bűnbánatot tartottak, tudták, közel Jerusalajim
pusztulása, tudták, akkora lesz a gyötrelem, amilyen még nem volt a világ
kezdetétől máig és nem is lesz soha, "legyetek hát éberek, mert nem tudjátok,
melyik órában jön el Uratok", zengted, most pont úgy festettél, mint Jochanan,
a szörnyű kőember, aki iszonyatos halállal halt, fejét tálcán tálalták
fel a hastáncos Saloménak, jaj Jehoshuah, szerelmem, nehogy hasonló sorsot
készíts magadnak, titkon ekképp imádkoztam, te, aki gyerekfejjel megjártad
Indiát és ismered a lélek belső ösvényét, aki a templomban elképesztetted
és magadra haragítottad a korlátolt és tompa agyú papokat, aki megmosolyogtad
a föld urait és megjövendölted az órát, amikor nem marad többé kő kövön,
"így múlik el a világ dicsősége", mondtad, ó drága Jehoshuah, ne hagyd
becsapni magad, ne hidd, hogy a világ meghódítható oly módon, hogy nem
hódítod meg, csak áldozatot hozol érte, mert ha felismernek és elfogadják
áldozatodat, akkor úgyis tiéd lesz minden ország és minden dicsőség, hiába
is mondtál nemet egykor ama magas hegyormon az ékesszóló sátánnak, ha pedig
nem ismernek fel, azt még elgondolni is rossz, mert az értelmetlen és hiábavaló
áldozat örökre maga alá temet, jusson eszedbe az a filigrán kis asszonyka,
akit durva lelkű farizeusok rángattak eléd, mondván: "Rabboni, ezt az asszonyt
röviddel ezelőtt házasságtörésen érték, Mózes törvénye szerint meg kell
köveznünk, te mit mondasz erre?", mire egy vesszővel írni kezdtél a homokba,
"az vesse rá az első követ, aki bűn nélkül való", ők meg erre lassan eltakarodtak,
s te a legszívesebben útjára eresztetted volna az asszonyt, "menj és ne
vétkezz többé", de ő nem mozdult, állt, nézett, valószínűtlenül kitágult
pupillával meredt rád, Rabboni, tele hálával és döbbenettel, láttam, olvastam
a tekintetéből, "nem vagyok kurva", mondta némán, "én a szeretőmmel voltam,
a kedvesemmel, akit imádok, akiért meghalni is kész lettem volna, de most,
hogy életben maradtam, ismét ölelni fogom, ölelni és ölelni, ha holnap
agyonvernek érte, akkor is", az életben nem láttam ennél tisztább és megnyerőbb
asszonyi tekintetet, kár, hogy te egyáltalán nem értetted, hogy miről van
szó, hogy miért nem indul már, miért nem oson el a kertek alatt, ha egyszer
az üldözői elódalogtak, s persze most se ejtetted ki a szádon azt a mondatot,
amit oly régóta várok tőled, "beszélj nyíltan, Miriam, mi nyomja a lelked",
még csak rám se pillantottál, holott ezúttal ennyi is elég lett volna,
hogy szóra nyissam az ajkam, de nem, nem akartad, sejtetted, hogy én, szerencsétlen
magdalai szajha, akihez valamikor hasonló könyörülettel viseltettél, s
aki attól a perctől, hogy elfogadtál annak, aki voltam, a rajongód lettem,
az igaz szeretőd, ha te nem is tudsz még erről, most kivételesen másképp
látom a történteket, nem a te szemeddel, ó egek, hát hová lett a gyöngéd
nőiség belőled, amit úgy csodáltam!, hová mégy, hová távolodsz önmagadtól,
Jehoshuah, habár nekem így is az vagy, aki vagy, tűzön-vízen át, mert a
szívembe, lásd, örökre befészkelte magát az a hatalmas, odaadó érzés, amit
neked köszönhetek, csak neked, hogy szerethetlek és szeretlek, így szabadítottál
meg minden vétkemtől és így váltottál meg, hát miféle nagyszabású áldozatról
beszélsz még, arra már semmi szükség, figyeltem az arcod, s felfogtam,
hogy nem érted, mi is történt köztünk, mint ahogy azt a törékeny, megbélyegzett
asszonyt se értetted, nagyobb dolgok ezek, mint hogy megmented valakinek
az életét, a gyülevész horda ugyanis rég elkotródott, az asszony mégis
ott állt, szólni akart, nyilván a hatalmas érzésről, a szenvedélyről, amivel
odaadja magát a szeretőjének, és ami nem egyéb, mint a bennünk megnyíló
végtelen: az írástudók szabadságnak hívják.
Rabboni, te ezt még nem érted, mondta lágyan az asszony tekintete,
és megbocsátott neked.
Egyik percről a másikra elveszítettelek, erről a legnehezebb
beszélnem, észbontó nap volt, elviselhetetlenül forró éj a kopasz fejek
hegyén, iszonyú nyomás, álló, súlyos, sűrű levegő, ördögi légörvény, amely
jött, leállt, többé nem tudott forogni, s akár egy láthatatlan óriás golyóbis,
súlyos tömbként nehezedett az ember mellkasára, folyton levegő után kaptam,
fulladtam, eszembe jutott a délután, hamisítatlan egyiptomi sötétség támadt,
mintha a nap az égen nem akarná látni, ami történik, és elfordítaná orcáját,
ezzel kezdődött tán minden, nem is tudom, ott szenvedtél a bitón, te megkínzott,
édes ártatlanság, világgá kellett volna kiáltanom, hogy förtelem, botrány,
égbekiáltó törvényszegés!, de csak álltam tehetetlenül, vagyis odébb kissé,
ahol a többi asszony, gyökeret eresztett a lábam, vártam, hogy történik
valami, igen, a csodát vártam, a csodát, hát annyira hittél az égi atyában,
és hiába, hiába, csak telt az idő, már nem is néztelek, már pár méterre
is alig lehetett ellátni, természetellenes, sűrű alkony telepedett ránk,
mintha valahol a tengerfenéken koslatnánk, állítólag a templom kárpitja
is meghasadt a mennyezettől egészen le a kövezetig, fogalmam sincs, hogyan
történt, nem jártam soha a jerusalajimi szentélyben és ezután se fogok,
mindenesetre újra lepergett bennem az egész pokoli nap, az egyes apró részletek
külön-külön, bárcsak soha ne értem volna meg, cipelted azt a borzalmas
fatákolmányt, föl a hegyre, aztán felhúztak rá, hulló verítékkel és megroggyanó
térddel, a bámészkodók meg kórusban röhögtek rajtad, mint a barmok, mulatságosnak
találták, hogy a fenséges, küldetéses próféta, az istenfiú, aki a minap
szamárháton, éljenzés közepette vonult be a szent városba, maga a két lábon
tántorgó szerencsétlenség, tele kék-zöld foltokkal és nyílt sebekkel, mit
mondjak, részeg bohócként imbolyogtál, akit a legszívesebben nyilván seggbe
rúgtak volna, "feszítsd meg!", üvöltötték előzőleg a helytartó házánál,
"feszítsd meg!", s egyszerre belém hasított a tudat, hogy vége, elveszítettelek,
ami néhány órával korábban még merő képtelenségnek tűnik, ha egyáltalán
gondolok rá, ám a történteket nem lehet többé visszafordítani, üvölteni
tudtam volna, jajveszékelni, káromkodni, de most se néztél rám, hogy is
néznél!, már nem is fogsz, soha, soha, hiába vártam makacsul, elszánt női
kitartással, hogy egy szép napon egymásra talál e két tekintet, a te lázas,
világmegváltó lelked sugara, amiben, én tudom csak, ott a lágy óvás és
biztatás, hogy ne félj, élj és szeress, meg az én odaadó gyöngéd figyelmem
a drága tested iránt, amelyet a legszívesebben a nap minden órájában nárdusolajjal
öntöztem volna, ó egek, be hálás voltál, amikor megtettem, de hiába, hiába,
hiába, kiüresedett, nevetséges szólam lett minden remény, elvesztem, elvesztél,
elvesztünk, jaj, jaj, szakadjon meg a szív, omoljanak le a sziklák, vessen
tornyos hullámokat a tenger, ha legalább jó szívvel elmondhatnám, hogy
együtt vesztünk el, ha legalább összeért volna sorsunkban a nász és a gyász,
de nem, nem, nem!, nincs az az égi vagy földi hatalom, amely megadná nékem
e közös pusztulást, a szörnyű kínhalált, ó nem kérnék már biztatást, tápot,
jövőt, csupán a kettőnk együttes vesztét, hogy én is kiejthessem ajkamon
az igét, amit te odafönn a bitón, hogy "elvégeztetett", mert az a végzés,
amiről te beszélsz, jól tudtam, egészen más, mint az enyém, mindig is kész
voltam elfogadni e törvényt, most mégis embertelenül fájt, kést forgattak
a szívemben, s volt egy pillanat, épp amikor fölértél a keresztfával a
kopasz fejek hegyére, ez se véletlen, váratlanul megjött a bátorságom és
a hangom, az utolsó utáni percben, odakiáltottam, rikácsoltam, "Jehoshuah,
mondd, hogy nem vagy se messiás, se istenfiú, se megváltó!", a csőcselék,
mely a nyomodban jött és szórakozott rajtad, egyszerre elnémult, mind rám
meredtek, ki ez a nő és mit akar, te viszont meg se hallottad, vagy inkább
nem akartad meghallani, sokkal fontosabbnak tartottad az ügyet, a nagy
hivatást, utóvégre az a missziód, hogy a világ megváltója légy, akit maga
az Örökkévaló küldött közénk, ehhez képest az én szerelmem közönséges hisztéria,
jaj, hát elárultál, végzetesen, megmásíthatatlanul elárultál, Jehoshuah,
eltorzult az arcom, nyeltem a könnyem, szörnyen nézhettem ki, az egyik
disznó hangosan beleröhögött a pofámba, utána a többi is mind, félrelöktek,
otthagytak, mentek utánad, te voltál a nagy mutatvány, és nemcsak nekik,
hanem neked magadnak is, bizonyságot akartál arról, hogy isten vagy, te
istenfiú, az istenedet, igazuk volt, persze, persze, nekik, a csürhének,
e mocsok állatoknak igazuk volt, valóban istenkáromló ambíció vezérelt
idáig, vakon hitted, hogy felhúzhatnak a bitóra, az égi atya úgyis megszabadít,
utóvégre egyszer-kétszer már leszólt a mennyből, és fennhangon állította,
hogy kimondottan kedvét leli abban, ahogy te hirdeted az igét, igaz, sosem
voltam veled, amikor ez történt, de elhittem, nem is tehettem mást, szerettelek,
miközben te csak az égi atyát szeretted vagy inkább ama nagy hivatást,
amit ő írt elő neked életszerepként, meg akartál felelni neki, hadd lássa,
érdemes vagy a bizalmára, csak hát minden másképp esett, az Úr nem jött,
nem jött, ott vergődtél órákon át, vártad, eszed vesztetted a kíntól, felkiáltottál,
borzasztó keserűen, "Éli, Éli, lamma sabaktani!", összeszorult a torkom,
értettem én, pontosan értettem, mi történt, a végső órán elhagyott az,
akiben a legjobban bíztál, ahogy engem is elhagytál te, hisz én meg tebenned
bíztam mindenekfelett, ez már a végjáték legvége, tudtam, kilehelted a
lelked, élettelenül a válladra hanyatlott a fejed, ott álltunk ketten az
ősz hajú Miriammal, aki a néném lehetne, az egyik követőd anyja, áldozatos,
jóravaló asszony, álltunk némán, letaglózva, kétségek közt, hosszan, előkerült
az a jómódú arimeteai férfi, akinek a közelben volt egy sziklába vájt sírhelye,
engedélyt szerzett a helytartótól, hogy leemelje a bitóról a te drága tetemedet,
hisz másnap már készületi nap volt, gyolcsba göngyölt, segítettünk neki,
a helytartó katonái közömbös képpel végignézték, amit műveltünk, végül
egy hatalmas követ gördítettek a sír bejárata elé, aztán még sokáig ott
ültünk az ősz Miriammal, épp szemben a sírral, majd ő is szedelőzködött,
hazament, én maradtam, muszáj volt virrasztanom, sírtam, fulladtam, remegtem,
jeges szél süvített az olajfák közt, cidriztem, féltem, mi jön még, kit
húznak föl legközelebb a bitóra, a legjobban mégis az gyötört, hogy nem
hoztam magammal nárdusolajat és nem öntöztelek meg vele búcsúzóul, beszélni
kezdtem hozzád, mintha élnél, vissza kell még jöjjek, mondtam, bebalzsamozlak
még, édes.
Hét férfi karjában nincs annyi erő, mint az enyémben, tudtam,
felállok, odalépek, elgördítem a követ, föléd hajolok, így szólok: "Jehoshuah,
kelj fel és szeress!", nem taszíthatsz el engem.
Megjöttem, látod, kedvesem, odakünn földöntúli, vakító pirkadat,
ez már a harmadnap hajnala, két éjszaka is eltelt, mire összeszedtem magam
és itt vagyok, idebenn vágni lehet a sötétet, örök éj, elhoztam a balzsamot,
és nárdust, és mirhát, leteszem, mécset gyújtok, pislákol, lobban, dereng
a boltozat, heversz a földön, jeges emberforma csomag, lehajolok, megérintem
a gyolcsot, ó minő pásztoróra, nem, nem ezt akartam, de nincs választásom,
ennyi maradt belőled, én kedvesem, sóvárgásom, titkos halottam, úgy jöttem
végig a városon, mint aki találkára megy, igen, pitymallatkor találkára,
most mégis elfog valami furcsa, zavart érzés, attól, amit teszek vagy tenni
készülök, próbálom kibontani a gyolcslepedőt, nem sikerül, újra, hogy lehetek
ilyen ügyetlen, én, a halottgyalázó, sírgyalázó, nekrofil, ki ütne rajtam
ezen az órán, és ha mégis, mit érdekel, látni akartalak, még egyszer látni,
búcsút venni, de aligha sikerül tartani magam, végre lehántom rólad a lepedőt,
ott terülsz előttem, Jehoshuah, hogy eshetett meg, ami megesett, jaj, elviselhetetlenül
fényes, sima az arcod, horpadt a melled, árván, kifeszítetten, ruhátlanul
heversz, soha nem érintettelek, csak amikor a lábad megkentem, ama első
napon, nem bírom, nincs több erőm, képtelen vagyok elvégezni a szertartást,
amiért jöttem, képtelen vagyok elővenni a balzsamot, imádkozni és tenni
a teendőket, mélységes mélyről szakad föl bennem a téboly, édesem, egyetlenem,
ráz a zokogás, üvöltök, ész nélkül, visszaveri hangom a sziklafal, kering
a kis kamrában a jajveszékelés, rám tapad, rád tapad, összeláncol, a karomba
veszlek, ölellek, markollak, rázlak, ébresztelek, szeretlek, ruházd rám
a halálodat, könyörgöm, követelem, dagadt szemekkel, eltorzult pofával,
elnyúlok rajtad, remegek, szorítlak, foglak, melegítelek, igen, igen, felmelegítlek,
felébresztlek, feltámasztlak, élned kell, Jehoshuah, élned kell, akarom,
mondom, tőled tanultam, kiejtem az igét, "kelj fel és járj!", ölellek,
ölellek, ha beleőrülök, akkor se eresztlek. Megmozdulsz, egek! Újra megmozdulsz,
drága, elakad a lélegzetem, mi ez, életet lehelek beléd, igen, életet,
életet beléd, én, csókollak, forró akaratot fújok a szádba, kívánlak, súgom,
dadogom, üvöltöm, szakadjon ránk a szikla, ha nem érted, dehogy szakad,
dehogy, hisz érted, már hogyne értenéd, érezlek, egyre jobban érezlek,
szédülök, kóválygok, forgok, miközben egyfolytában ölellek, kész őrület,
most megtörténik az, ami sosem történt meg, mióta világ a világ, megtébolyodtam,
nyilván megtébolyodtam, de így jó, erre vágytam, ezért jöttem el hozzád,
ezért az őrült tűzért, őrült szerelmért, őrült életért, ez te vagy, Jehoshuah,
te vagy a vakító virradatban, csoda történt, időtlen időkre szóló csoda,
nézem, látod, nézlek, nem hiszem el, elhiszem, selyem a hajad, érintem,
rózsaszín az orcád, kémlelem, alabástrom a vállad, tapintom, hullámzó sík
a melled, rajta legelészem, titkos völgy a köldököd, odasettenkedem, szerelmi
oltár az ágyékod, imádom, izmos hegylánc a combod, bejárom, nárdusillatú
a lábfejed, érzem, párás lehelet az ajkadon, ébredsz, fohászt rebegek hozzád,
szerelmem, feltámadtál a gyalázatból, édes, hangosan ver a szívem, ó pillanat,
én nevetséges, én kicsinyhitű, féltem, és eljött a beteljesülés napja,
leborulok, ki hitte volna, megvagy, holott odavesztél végleg, elindulok
rajtad föl, föl, mint aki liliomok közt füvel, a nyelvem, a csókom, a vágyam
bebarangol és felfedez magának, minden hajlatod illatát beszívom, megdicsőült
tested pompás gyümölcseit élvezem, feszül az izmod, duzzad az ajkad, kemény
a vessződ, élsz, kívánsz, szeretsz, a nyelvem körülcsapkodja diadalittas
férfiasságod, beleiszom köldököd kies kelyhébe, ajkam meghinti nyakad lankáit,
hatalmas, csodálkozó tekintettel fogadsz, "be szép vagy, kedvesem, igen
szép vagy", súgod, felébresztem benned a szerelemszomjas férfit, lám, nagyon
is érted te a vágy nyelvét, nagyon is elfogadod a csókom, visszacsókolsz,
nyelved hegyén lüktető igaz kívánás, már fürge szarvasként szökkensz testem
tájain, ajkaddal hinted arcom zsenge pihéit, a nyakszirt enyhe mezejét,
mellem két kéjvágyó almáját, a köldöktáj csészéjét, és a szemérmem, azt,
ó micsoda titkos erdő, te vagy a szabadítóm, te keltesz életre engem, ó
megváltó szerelemisten, ott jársz a legsóvárabb zóna küszöbén, csiklóm
lángba boruló rózsabokrát, a szomjúhozva kinyíló pinát érinted, jer, jer,
én végleg odaadtam neked magam, mint soha senkinek, jer, hatolj belém szép,
óriás, akarnok férfiasságoddal, teperj le, szegezz a földhöz, így, így,
borulj rám, akár a sziklaboltozat, te felfoghatatlan átlényegülés, te zuhanás
és emelkedés, kárhozat és üdvösség, alászálltál a poklokra és feltámadtál
az életre, mi történik velünk, nem is értem, nem is akarom érteni, csak
átadni magam, élni, élvezni, megszabadulni a bennem pusztító gyehennától,
így nevezem a hiányodat, minden hiányok forrását, amiképpen te is megszabadulsz
a magad gyehennájától az én szerelmem által, emelsz, emellek, gyönyörünk
a szerelmi lajtorja, amely oda visz, amit fel se tudunk fogni, kedvesem,
ó kedvesem, szólsz ekkor halkan és meghitten, köszönöm, hogy vártál rám,
mert úgy igaz, én valóban a világot akartam, látod, még a tekintetedre
se találtam rá, most viszont a szemed tüzével ragadsz magaddal ama szerelmi
lajtorján, ó te ragadsz a te tüzeddel, mondom én, mondjuk együtt, nem is
mondjuk, itt már nincsenek szavak, az egész testem te vagy, érezlek, a
te tested meg én, holott annyi az egész: mélyen bennem jársz, forogsz,
döfsz, meggyűrűzlek, tapadok rád, egek, micsoda gyönyör, a legérzékibb
extázis, ami kívül esik a testünkön, mégis bent a legfizikaibb fizikumban,
forogj még, nyomj, nyársalj, nyomulj, nyiss meg és nyilazz le, élvezz,
élvezz, nincs dicsőbb dicsőség, csak ez.
"Szép, kívánatos kincsem, Miriam", súgod még.
Bibliográfia
PÁLYI András
Tiéd a kert
Szépirodalmi, 1978
Éltem
Szépirodalmi, 1988
Kövek és nosztalgia
Szépirodalmi, 1989
Egy ember kibújik a bőréből
Kráter, 1992
Éltem - Másutt - Túl
Kalligram, 1996, 2001
Suszterek és szalmabáb
Kalligram, 1998
Provence-i nyár
Kalligram, 2001
Képzelet és kánon
Kalligram, 2002
Megérkezés
Kalligram, 2003
Múlás és maradás
Kalligram, 2004
"Lengyel napló"
Magyar Lettre Internationale, 24
"Művészet ez vagy élet?"
Magyar Lettre Internationale, 42
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu