stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Maria Todorova
Mi az, hogy történeti régió?
Európa mint térség

Mint a szentháromságnak, Európának is három alakja van: Európa mint név, mint hely, mint eszme. Mindegyiknek megvannak az isteni igényei, és a térség mindegyiknek fontos sajátja. A név Zeusz kedveséé, akivel a hátán elvágtat Kréta szigetére, valami nagyszeműt jelentett, széles arcút, egyszerűen széleset. A helyet először a szigetlakó görögök határozták meg, akik a Peloponnészosztól északra húzódó szárazföldet nevezték így, azt a területet, amelyet ma Balkánnak hívunk. Az évszázadok folyamán kiterjesztette a térségét nyugati irányban, átfogva az Eurázsiai félsziget teljes nyugati felét, csak aztán kezdett a területe összehúzódni, hogy végül kisajátítsa a legnyugatibb része, amelyet egyes szerzők Vizigót Európának hívnak. Bár Európának ez a része, amely Európai Unióként is ismeretes, vagy röviden Európaként, nem igazán rendelkezik isteni vonásokkal, mindenesetre nagyra van magával. Európa eszméje, vagy inkább Európa ideálja mint értékrend kétségkívül támaszt isteni igényeket; sikerült megalkotnia önmagát valami ellenében, vagy a néhai Edward Said kultúrajellemzését parafrazálva, állandóan megkülönbözteti magát valamitől, amiről azt hiszi, hogy ő nem az. Térbelileg messzire eljutott, de nem minden ellenállás nélkül. Még ha a történészek félénken előhozakodnak is Európa kétes múltjával, vagy elverik a port az eurocentrizmuson, és a posztkolonialisták igyekeznek is "decentrálni" (centrális szerepétől megfosztani), gyakorlati szempontból Európa eszméje mégiscsak túl erőteljesnek és kényelmesnek bizonyul még a szkeptikusok számára is.
 
 Én a helynek csak a térbeli kiterjedésével fogok itt foglalkozni, és különösen azzal, hogyan lehet a legjobban megközelíteni azt a valamit, amit elnagyoltan történeti régióként szoktak meghatározni. Három dologra szeretnék kitérni: 1) a régióknak a határok felől és térségként való megközelítésének előnyeire és hátrányaira; 2) egy másik kategóriát és megközelítését fogok javasolni - a történelmi örökség fogalmát, és ennek kedvezőbb heurisztikus tulajdonságai mellett fogok érvelni; 3) végül néhány gyakorlati kérdést fogok felvetni (analitikus és politikai) szempontból a térségként való kezelés kapcsán. Bár az elemzésem általános jellegű, nyilvánvaló kompetencia-okokból Kelet-Európa látószögéből készült.

1. A régiók és jellemzőik
A régiók újabban nagy tudományos érdeklődésnek örvendenek. Most a regionális identitásokat tételezik és kutatják azzal a komolysággal, amivel eddig csak a nemzeti identitásokat tüntették ki. Míg azelőtt a regionális lojalitásokat pusztán a provinciális mentalitás maradványainak tekintették, amelyeket még nem sikerült tökéletesen az idealizált nemzetállamhoz idomítani, ma sokszor a központi tekintélynek való ellenállás helyeit látják bennük, a reform és a demokrácia előfutárait (gondoljunk csak Isztria esetére Horvátországban). Vagy az etnikai vagy gazdasági különbségek lokalizálásának megfelelőbb strukturális alapját (mint Spanyolországban, a szövetségi berendezkedésekben, mint Svájcban vagy Belgiumban).
De a régióknak nemcsak nemzeteknél lejjebbi entitásokként való emancipálódása indult meg. A régiók lehetnek nemzetek feletti formációk is, és a mai egyre inkább kölcsönös függésbe kerülő világban némelyikük kiszorítja a nemzetállamot. Az Európai Unió is éppen ezt kísérli meg például.
Meghatározások tarka sokfélesége létezik arról, hogy mi tesz ki egy régiót, de amolyan közös nevezőnek tekinthető ezek között, hogy a régió körülhatárolt territórium, vagy legalábbis térbelileg meghatározott terület.  Egyes kutatók az irányú törekvésükben, hogy találjanak egy definíciót a területi tautológián túlmenően, azt hangsúlyozzák, hogy ahhoz, hogy a külvilág számára észrevehetők legyenek, a régióknak valamiféle belső hasonlósággal, kohézióval és affinitással kell bírniuk. Magáról Európáról is lehet azt mondani, hogy egy nagyobb fizikai tér alrégiója - az eurázsiai földterületé. Megközelíthető úgy is, mint más különböző egymást metsző mega-regionális alakulatok egyik komponense, amelyek közül a földrajzi csupán egy, és nem is mindig a legfontosabb aspektus: mint a keresztény régió része, vagy ahogy időnként meghatározzák, csakis a nyugati kereszténységé; vagy mint a három monoteista világvallás szoros és bonyolult történelmi kölcsönhatása régiójának része; vagy Klaus Zernack  német történészt idézve mint a nemzetek régiója; vagy egy modern kontextusban mint a világ kolonializálásának és iparosításának magvát alkotó régió.
Számos lehetséges meghatározás található a különböző diszciplínák és megközelítések keretein belül. A történészek különösen két pólus közé érzik magukat kifeszítve: az egyik oldalon ott van Marc Bloch híres mondása, hogy sosem volt francia történelem, csak európai történelem; a másik oldalon ott van a jól megindokolt szkepticizmus, hogy az európai történelmet nemigen lehet holisztikusan megközelíteni semmilyen módszertanilag meggyőző módon.
A régiókat, mint a legtöbb más entitást (államokat, városokat, falvakat) a legkönnyebben a határaik körvonalazásával lehet definiálni. A határok hosszú ideig kedvelt tárgyai voltak az elemzésnek, különösen az identitások vizsgálata kapcsán. Természetes, hogy ezekhez nyúlnak először, hiszen a széleken megy végbe az entitások differenciálódása. Mivel az identitás és az alteritás kapcsolata nyilvánvalóan szimbiotikus, a legmarkánsabb vonások az ilyen határ menti találkozásoknál jutnak a legartikuláltabban kifejezésre. Következésképpen a másság nemcsak a társadalmi tapasztalatnak, hanem a társadalmi elemzéseknek is alapvető kategóriája lett. Elsődleges választásként a határok mégis problematikusnak bizonyultak.  Ennek egyik oka az, hogy a határok maguk is változnak, vagy különböző kritériumoknak vannak alávetve. A Balkán esetében ez a nehézség nagyon nyilvánvaló, ha az északi határait kell meghatározni: Vajon Románia része-e még a Balkánnak, és Szlovénia, Horvátország, Magyarország? A keleti, déli és nyugati határok megadása látszólag könnyű, mert ezeket tengerek képezik, de vajon az Égei-tenger tényleg olyan merev határt képvisel Görögország és az anatóliai part között?  Vagy az Adria Olaszország és Dalmácia között? Ami ennél is fontosabb, a határokra fordított túlzott figyelem az eltérésre, a különbözésre, a Másságra irányuló egészségtelen megszállottságot idézett elő.
Újabban erőteljes eltolódás következett be a határkutatásoktól a térség mostanra divatosabbá vált kategóriája felé. Ez a megközelítés több megérdemelt figyelmet szentel az entitáson belüli kohézív folyamatoknak és struktúráknak. Értékes munkákat eredményezett, de ennek is megvannak a veszélyei, amelyek közül a legfontosabb, a hátsó ajtón visszakúszó esszencializmus. Ez nem az elmélet belső fogyatékossága, amelyet olyan gondosan dolgoztak ki mindenekelőtt a geográfusok és antropológusok, hangsúlyozva az összefüggéseket tudás, hatalom valamint a térbeliség között, és rámutattak a "térség" metaforikus és materiális mellékzöngéire. Inkább a "térség" fogalmának időnként elhamarkodott és reflektálatlan alkalmazásának tulajdonítható a konkrét történeti kutatásokban. Gyakran kapcsolják össze reflektálatlanul az etnicitással, a nemzettel és a kultúrával - így aztán olvashatunk a német nemzet, a görög kultúra, a nyugati civilizáció fejlődésének teréről -,  és ez akaratlanul is etatista és nacionalista nézetek ismétlődését jelenti egy új akadémiai zsargon leple alatt, vagy statikus és történetietlen strukturális elemzésekhez vezet.

2. A régiók történelmi öröksége
Ezzel a háttérrel szemben vezetem be én a történelmi örökség fogalmát, ami szerintem alkalmasabb a régiók kutatására. Ennek az elemző fogalomnak számos előnye van más strukturálisabb kategóriákkal szemben, amilyen a határok, a térség, a territorialitás vagy a kultúra fogalma, amennyiben a történelmi változás dinamizmusának és folyékony voltának világosabb artikulálását teszi lehetővé. Alkalmasabbnak látszik a hosszú távú regionális fejlődés vizsgálatára, mivel elkerüli a újabb keletű régiók (visszamenőleges) rögzülését. Ugyanakkor nem szorítja ki a térség fogalmát, megőrzi belőle, ami értékes, de ugyanakkor finomítja az idő vektorát is. Bármely régió megközelíthető számos történelmi korszak, hagyomány és örökség egymásba játszásának komplex eredményeként. Itt most nem mondom el részletesen, mit gondolok az olyan kategóriákról, mint a történelmi korszakok, a tradíció, az áthagyományozás, a hagyomány és az örökség, csak annyit mondok, hogy én az "örökség" szót választottam a "történelmi" jelzővel szintaktikus viszonyba állítva egy specifikus jelentés hordozójának. Megintcsak idő hiányában nem megyek bele ennek részletes logikai indoklásába, csak egy konkrét példán mutatom be, hogyan is alkalmazható ez a kategória.
Kelet-Európa a kitüntetett kategóriák közé tartozik (a jakobsoni értelemben) az Európa körül kialakult taxonómikus családban.  Ma különálló történeti-földrajzi régiónak nevezhető, bár csak a felvilágosodás kezdték különbözőnek tekinteni, és annak a ténynek a dacára, hogy most éppen átfazonírozzák, átstrukturálják és "eltűnőben" is van. A régióhoz (bármely régióhoz) való közeledés szokásos módja, ha az egyedülálló vonásait keressük. A bevett válasz az ilyen kérdésre felsorolni a főbb jellemzőket. Kelet-Európát először is az újabb soknemzetiségű, dinasztikus birodalmak - az ottomán, a Habsburg, a Romanov birodalom -  örökségei maradványának tartják, ennek velejáróival együtt: erős etatista hagyományok összetett etnikai és vallási struktúrákkal kombinálva, folytonos kisebbségi problémák, és az önrendelkezés és a homogén nemzet-állam nyugaton kikísérletezett elveihez való problémátlan alkalmazkodásra való született képtelenség. Másodszor rendszerint úgy írják le, mint túlnyomórészt agrártársadalmak megkésett iparosodásának régióját, a megfelelő strukturális következményekkel: kései városiasodás rendkívül nagyszámú első és második generációs városlakóval, ami a ruralizálódó vagy csak félig városias központok kialakulásához vezet; a hagyományos társadalmi és gazdasági viszonyok mély nyúlványaival; olyasfajta iparosodás, amelynek nem sikerült leküzdenie a régió viszonylagos elmaradottságát. Harmadszor (és számomra ez a legabszurdabb, de széles körben felhozott érv) annak a feltételezett kulturális következményeire való hivatkozás, hogy a régió egy részét elkerülte a reneszánsz és a reformáció, vagy azokra az alapvető különbségekre, amelyek állítólag elválasztják az ortodoxiát  a katolikus és a protestáns világtól. Ami engem zavar a kérdésben és a válaszokban egyaránt, ezek gátlástalanul strukturális és mechanikus jellege. Előfeltételezik Nyugat- és Kelet-Európa mint entitás objektív létezését, feltételezik, hogy az örökség valami dolog, nem pedig folyamat. Holott a legfontosabb az örökségeknél éppen az, hogy nem tartanak örökké, hanem múlékonyak. Hiszen minden elhúzódó és mélyre menő hatása ellenére mind a három birodalmi örökség történelmi jelenség, amelynek megvolt a történelmi elő és utóideje (termini post és ante quem), és még a történelmi idővel mérve sem volt egyikük sem annyira hosszú: csak néhány száz egyenetlen évig  tartott.  Tisztán kognitív szempontból különbséget teszek örökség mint kontinuitás és az örökség észlelése között. Az örökség mint kontinuitás az adott entitás néhány jegyének fennmaradása, de fokozatos eltűnése is közvetlenül az összeomlása után. Az örökség észlelése annak artikulálása és újrafogalmazása, mit gondolnak erről az entitásról különböző korokban egyének és csoportok.  Ezeket nem úgy kell érteni, mint az adott entitás "valódi" és "képzelt" jellemzőit, ahogy ezt a "folytonosság" és "észleltség" nem szerencsés használata implikálja. A folytonosság jellemzői sokszor maguk is észleltek, és az észleletek nem kevésbé tartoznak hozzá a folytonos reális társadalmi tényekhez. A megkülönböztetés meghatározásának jobb módja, ha azt mondjuk, hogy mindkét esetben társadalmi tényekkel van dolgunk, de ezek különböző távolságra vannak a tapasztalattól. Az észlelés esetében a társadalmi tény egy lépéssel távolabb van a közvetlen valóságtól, és szembe lehet állítani a társadalmi interakciók természetes státusát kulturális vagy textuális textusukkal.
Ha szemügyre vesszük a mai értelemben vett Kelet-Európát kialakító számos történelmi korszakot, tradíciót és örökséget, ezek közül némelyik egyidejű volt vagy egymást átfedő, mások egymás utániak vagy teljesen elkülönültek; némelyik kiterjedt az egész régióra, mások csak néhány alkotórészére; némelyik csak erre a földrajzi térségre jellemző, mások különböző makrorégiókban nyertek teret maguknak. Például a Római Birodalom nagyon erősen rányomta bélyegét az egész Balkánra, de Közép-Európának csak kis részeit érte egy akkora térségből, amely a Brit-szigetektől egészen a Kaspi-tengerig és Mezopotámiáig nyúlt el (de kihagyta Észak- és Közép-Európa nagy részét). A klisé úgy szól, hogy a nyugati (katolikus és protestáns) kereszténység a római hagyományok és különösen a római jogrendszer egyedüli és hűséges örököse. De ugyanezt az állítást lehet hallani (és jó érvek hozhatók fel amellett, hogy sokkal meggyőzőbben), hogy az imperium Bizánc révén maradt fenn, és ahogy néhány kiváló történész bizonygatja, az ottománok révén is.
Hasonlóképpen a kommunizmus átfogta Kelet-Európát egy akkora térségben, amely végighúzódott az eurázsiai földrészen Közép-Ázsiáig (és Kínát is beleértve bizonyos számítások szerint). Valójában ezt a legkésőbbi, bár legrövidebb, örökséget hagyják a leginkább figyelmen kívül, különösen azok, akik annyira hangoztatják a megelőző birodalmi örökségek tartósságát. De nevetséges a szocialista örökséget még keresni is Kelet-Európán belül. "Kelet-Európa" mint politikai térség maga (volt) a szocialista örökség. A második világháború után látványosan megváltozott az a 19. századi jelentése, amely szerint a politikai és gazdasági terjeszkedés két centruma (Nyugat-Európa és Oroszország) között egyensúlyozó köztes térség volt, ami a két háború közti időszakban a bolsevizmussal szembeni cordon sanitaire szerepével ruházta fel. Bárki, aki élt az 1989 előtti Kelet-Európában, egyet fog érteni abban, hogy ennek a fogalomnak csak mint a Varsói Szerződés Európája szinonimájának volt értelme. Görögország és Törökország Nyugat-Európa részét képezte abban az időben. Mint minden hasonló folyamat, a szocialista is folytonos és összetett korszak volt. Abban a pillanatban, ahogy véget ért, örökséggé változott. A folytonosság címszó alatt különböző szférákban szemlélhetjük a szocialista örökség működését: a politikai, gazdasági, társadalmi szférában, a mentalitás területén, és ezek feltűnően hasonlóak minden posztkommunista országban. A tartósság különböző fokát mutatja a különböző szférákban és a különböző országokban, de mint minden örökség, előbb-utóbb elfogy; ezek után átkerül az észleltség birodalmába. Akár tetszik nekik, akár nem, a legtöbb tranzitológus hivatkozásainak logikai szférája Kelet-Európa. Még Közép-Európa mint a 80-as évek emancipatorikus ideológiája is, egy kvázi-Habsburg vagy nyugat-európai térséghez való tartozásának retorikája ellenére Kelet-Európa hermeneutikus birodalmának része (ismétlem, a hidegháborús korszak történelmi tapasztalata folytán).
A történelmi örökségekben való gondolkodás, figyelembe véve ezek szimultán és egymást átfedő voltát és fokozatosan alábbhagyó hatását, lehetővé teszi, hogy hangsúlyozzuk a történelmi folyamat összetettségét és plaszticitását. Kelet-Európa sajátos esetében ez lehetővé teszi, hogy megmentsük egy elerőtlenítő diakronikus és térbeli gettósodástól, és téren és időn átnyúló változatos kognitív keretbe helyezzük. Európa így szemlélve különféleképpen kialakított entitások komplex palimpszesztjeként jelenik meg, amelynek nemcsak a belső határai mutatkoznak átjárhatónak, de külső határainak abszolút stabil volta is megkérdőjelezhető.

3. A térbeli megosztás politikája
Hadd térjek ki végül Európai térbeli megosztásának gyakorlati kérdéseire. Hogy az osztályozás és megnevezés normális és kikerülhetetlen stratégiája az emberi megismerésnek, és hogy az osztályozás folyamata implicit felfogásokat tartalmaz, amelyeket időnként mentális térképeknek neveznek, az minden értelmes kételyen felül áll, a tudomány ezt már kellőképpen bebizonyította. Az összefüggés az osztályozás, megjelenítés és politika között másfelől nem mindig explicit, és ebben nincs teljes tudományos egyetértés. Hogy egy viszonylag könnyű és nyilvánvaló példához nyúljunk, az amerikai politikai vezetés újabban eléggé kreatívan hozzájárult számos klasszifikációs eltolódáshoz, melyek között vannak kéttagúak (Nyugat-Kelet, jó-rossz, régi-új Európa) és vannak háromtagúak (mint a gonoszság tengelyére vonatkozó híres paradigma). Az európai nomenklatúra átrendezése feletti jelenlegi eufóriának Kelet-Európa lett a legfőbb kartográfiai áldozata. 1997 után az amerikai külügyminisztérium hivatalos utasításokat küldött szét külföldi követségeinek: hogy meg ne sértsék az új demokráciákat, ezentúl nincs többé Kelet-Európa, csak Közép-Európa; ami ezen túl van, az Oroszország. Tehát érdekes helyzettel állunk szemben: van egy földrész, melynek neve Európa, ennek van egy közepe, amelyik nem egészen Európa, és ezért Közép-Európának hívják (mivel a nevek topológiájával foglalkozunk, úgy is hívhatnánk, hogy Untereuropa); nyugati része a tényleges Európa, keleti része pedig nincsen.
Nem csupán bolondozni akarok, és igazán nem áll szándékomban "Európát" felmenteni azzal, hogy csak az Egyesült Államokat kárhoztatom. Végülis mielőtt Amerika vált volna a kereszténység legújabb védőbástyájává (antemurale christianitatis) szeptember 11 után, ez volt az egyik legfontosabb az európai mentális térképek közül, ami különböző korszakokban egyik európai régióról vagy nemzetről a másikra tolódott át: (a kereszténység védőbástyája volt) Spanyolország, Franciaország, Olaszország, Magyarország, Ausztria, Németország, Lengyelország, Románia, Horvátország, Görögország, Szerbia, Bulgária, Oroszország, a Balkán, a szlávság, Közép-Európa, stb. mind Európát védelmezte. És ez nem korlátozódott a zsurnalisztikus vagy tisztán politikai retorikára, de komoly részét képezte a tudományos diskurzusnak is.
Más, de hasonlóképpen meglepő érzés visszatekintve azt látni, hogy mennyi kiváló tudós, némelyikük mindmáig, védelmezi a Szentpétervár-Trieszt vonalat, mint ami magyarázatot ad az Európa keleti és nyugati fele közti politikai, gazdasági, demográfiai és kulturális különbségekre. Nem számít, hogy a 19. századi iparosítás nem fogta át Nyugat-Európa egészét, és az európai elő-indusztralizáció összefüggésében Németország és Skandinávia strukturális értelemben inkább a Kelethez tartozott, míg Csehország, de még Bulgária is több hasonlóságot mutatott fel Délnyugat-Németországgal vagy Flandriával. És a jobbágyság utáni kelet-európai agrárviszonyok sem különböztek olyan nagyon a nyugat-spanyolországi latifundiumok gazdaságától vagy a közép-olaszországi mezzadria-rendszertől. A család rendszerében sincsenek nagy különbségek mindmáig. Igazából az episztemológiai jártasság hiánya meglepő és az, hogy a tudósok milyen könnyen hagyják magukat eltéríteni (politikai szimpátiák, tudományos tehetetlenség vagy puszta nemtörődömség által) annak igazolására, ami lényegében a hidegháborús határ volt, és engedik meg, hogy a tudomány a nevét adja a kirekesztés vagy diszkriminálás politikájához.
  Szerencsére a nem szándékolt következmények törvénye irányít minket, és ezzel szeretném befejezni. Amerika belépése az első világháborúba azzal a szándékkal, hogy azért háborúzzanak, hogy véget vessenek minden háborúnak, akaratlanul is egy olyan békével végződött, amely véget vetett minden békének. A második világháború után az Egyesült Államok lett az elsőszámú európai nagyhatalom, ez volt a másik nem tervezett és nem szándékolt következmény. Közép-Európa emancipatív ideológiája, amire sok tudományos tinta folyt el, 1989 után olyan eszköz lett, amely feljogosította a részeseit bizonyos privilégiumokra: a NATO-csatlakozásban és az EU-ba való bejutás élvonalában. Bár a végső történelmi ítélet úgy hangozhat, hogy ez a stratégia "politikailag sikeres reprezentációnak" bizonyult, és jelentős sikereket hozott egyesek számára, a nem-szándékolt következménye az, hogy mára "Közép-Európa" mint eszme kimúlt. Kiterjesztve óvó karját a Habsburg birodalom régi központjai fölé a Nyugat, részben érzelmeitől vezettetve, pontosan a Huntington által felvázolt új választóvonalakat követte.  Tony Judt azt írta 1997-ben, hogy ez  "egyfajta lehangolt Euro-külvárost hozna létre, ami mögött a 'bizánci Európa' kénytelen volna küzdeni az érdekeiért, túl közel Oroszországhoz és az orosz érdekekhez ahhoz, hogy a Nyugat részéről elég okos dolog legyen a felszívás és a mellettük való kiállás agresszív demonstrálása."  De a dolgok majdnem egyik napról a másikra megváltoztak ez után a kijelentés után. 1997 a NATO-bővítés kezdeteit hozta, de 1989 óta a szövetség raison d'?tre-je, létjogosultsága sosem került le az európai és az amerikai napirend éléről. És azt hiszem (tudom, hogy ez ellentmondónak fog hatni), hogy Jugoszlávia 1999-es bombázására sosem került volna sor, ha történetesen nem esik egybe a NATO megalakulásának 50. évfordulójával. Nem akarom leegyszerűsítve azt sugallni, hogy ez lett volna az egyetlen vagy akárcsak a legerősebb motiváció; csupán azt állítom, hogy e nélkül a szempont nélkül a többi politikai és morális érvet valószínűleg nem fordították volna át tényleges háborúzásba. Egy dolog azonban nyilvánvaló: bármik voltak is az indítékok, a bombázásnak egyértelműen voltak nem szándékolt következményei. A koszovói háború előtt az uralkodó paradigma a Huntington-tézis volt, ami a Balkán viszonylatára lefordítva a régió gyakorlati gettósítását jelentette. Ezt másutt úgy írtam le, mint balkánizmust, ez a fogalom arra utal, hogy a délkelet-európai jelenségek magyarázata sokszor egy olyan diskurzuson vagy sztereotípiák olyan stabil rendszerén alapul, amely a Balkánt egy kognitív kényszerzubbonyba szorítja, és irányában a viszonylagos érdektelenség és izolálás legitimizált stratégiáját követi. Az EU felállította a schengeni határokat, amelyek alól mentesítették Közép-Európát, de Kelet-Európa többi részét és a Balkánt nem.
1999-nek  - az egyetemes emberi jogok védelmeként való - retorikus igazolása
viszont gyakorlatilag visszahozta a Balkánt a nyugati politika szférájába, a bombázás és következményei egyre mélyebben, és láthatólag kibogozhatatlanul kötik az európaiakat és az amerikaiakat a Balkánhoz. Két protektorátust működtetnek, de azt is lehet mondani, hogy négyet. Első ízben van tehát egy olyan jelentős lobby is az eurokraták körében, amelyik hisz abban, hogy Európának több érdeke fűződne ahhoz, hogy integrálja, mint ahhoz, hogy gettósítsa a Balkánt. Ennek nem tervezett következménye volt a Schengen-határok korai felfüggesztése és a balkánista retorika érdekes, de előrelátható alábbhagyása: nem szolgálta tovább a nagyhatalmi politikát, de azért itt van, készségesen visszavonult, de bármikor elővehető.
Európában mostanában az amerikai politikából sok mindent (különösen az új Európával fenntartott különleges kapcsolatokhoz való ragaszkodást és egyebek között a Törökország felvétele érdekében gyakorolt nyomást) értelmeznek úgy, mint újabb kísérletet az Egyesült Államok rövidtávon egyetlen lehetséges gazdasági és politikai versenytársának: az Európai Uniónak a gyengítésére. Lehet, hogy ez nem elsődleges célja a Bush-adminisztrációnak, hosszú távon jelenlegi politikája egy másik nem szándékolt következményhez vezethet: ahhoz, hogy Amerika nem számít európai nagyhatalomnak többé. Ez pedig a maga részéről sok európai várható diadalittassága ellenére paradox módon még egy akaratlan következménnyel járhat: tovább szűkítheti Európa hatókörét.

         KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA
 

Bibliográfia
TODOROVA, Maria
"A Balkán"
2000, 2000. 7-8

"Ahogy a Balkánt elképzelik"
Magyar Lettre Internationale, 40
 

GARTON ASH, Timothy
"Közép-Európa, az meg hol van?"
Magyar Lettre Internationale, 35
 

ANTOHI, Sorin
"Mit képzelnek magukról a románok?
Magyar Lettre Internationale, 27

UGRE©IĆ, Dubravka
"Jobb házaknál ilyesmiről nem beszélnek"
Magyar Lettre Internationale, 27


Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu



stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret