stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Rafał Stobiecki
A lengyel közelmúlt-kutatás
(fogalmi keretei)

A marxizmus-leninizmus metodológiai monopóliumának megszűnése különbözőképpen hatott a lengyel legújabbkori történetírásra. Mindenképpen a pluralizmus feléledéséhez vezetett, a történelem eltérő felfogásaihoz sokkal szélesebb körben, mint 1989 előtt. Bár ez főként a marxista-leninista történetírás kutatási témáinak elutasításával függött össze, mint pl. a munkásmozgalom története, semmint egyes elméleti irányzatok tudatos választásával. Ezért aztán 1989 után lehet egyes sajátos szakterületek válságáról beszélni, mint gazdaságtörténet vagy a szocialista eszmék és mozgalom története (a kommunizmust is beleértve), valamint a politikatörténet, eszmetörténet, kultúrtörténet és a széles értelemben vett biográfia-kutatás feléledéséről. A lengyel történelemnek a szocializmushoz-kommunizmushoz vezető helyes, célirányos és szükségszerű folyamat kategóriáiban való hosszú ideig tartó felfogását követő reakcóként az 1989 után megjelenő egyes művekben észrevehető a lengyelcentrikus fogalmak feléledése, amelyek a nemzeti történelem sajátosságát hangsúlyozzák, egyedülállóságát a múltra vonatkozó más diskurzusokhoz viszonyítva.
 A közelmúlt történetének kétféle megközelítése figyelhető meg a lengyel történészeknél (de talán nemcsak náluk). Az elsőt "moralistának" lehetne nevezni. Ez esetben a kutató az elméletet rendszerint a saját választott  erkölcsi rendszerével azonosítja. A történelemnek ilyen elméleti és módszertani előfeltevések szerinti felfogása éleszti fel az erkölcsi tanulsággal bíró történelmi lecke modelljét. Ez az attitűd többnyire annak az igénynek tudható be, hogy meg akarják védeni az egy időben elutasított nemzeti-katolikus értékrendet.
 Ennek azonban megvannak a további következményei is. Arra a meggyőződésre épül, hogy mivel nem lehetséges összeütközés a történész és az elmúlt világ között, az "igazság" az értékek szinonímája lesz. Ez esetben meggyőző erejűvé válik megint a régi és elkoptatott metafora, a történelem erkölcsi ítélőszékéről. Az értékek és a történelem egységét hivatott jelképezni. Az ilyen megfontolás a történelmet az eltérő értékrendek összecsapásának arénájába helyezi, ami által az ideológiai vitává válik. "Igaz" csak az, ami a történész által preferált értékrendbe tartozik. Ha például a balos vagy a jobboldali hagyományban a gonosz szinonímáját látja, ez fogja deteminálni kutatásának szemléletmódját. Jól észrevehető ez a történelmi narráció különböző szintjein, amelyek "mélyen" a történész elméleti és módszertani előfeltevéseit illusztrálják, és csak a felszínen függenek össze speciális események és történelmi folyamatok kiválasztásával és értelmezésével.
 A másik megkülönböztethető attitűd a közelmúlt történelmével kapcsolatban a metodológia tudatos lebecsülése a történeti kutatásban, ezt úgy lehetne hívni, hogy "teória-absztinencia" (az elmélettől való tartózkodás).  A lengyel történészek a marxizmussal szerzett rossz tapasztalatuk folytán nagyon idegenkednek mindenfajta elmélettől a történelemkutatásban, és ezt a minimumra akarják csökkenteni. Szívesebben figyelnek a "hogyan", mint a "miért" kérdésére. Sok történész szemében a marxizmus-leninizmus a történelmi kutatás gátjának szinonímája lett. Ezért aztán számos kutató a történelem 1989 előtti instrumentális kezelésére hivatkozva megpróbál ez elől az "objektív", "tiszta" történelem világába menekülni, ami náluk a forrásokon alapuló történelmi reflexiót jelenti. Ezért aztán sok munkában a tények poszt-pozitivista kultusza uralkodik el a narráció éltető elemeként. A részletes és precíz leírásra irányuló tendencia inkább magától értetődő, mint egy szélesebb perspektíva, amely ezt a saját körének intellektuális atmoszférájába illeszti. Az egyik kutató kijelentette: "Nehéz nekem a közelmúlt történetét kutató történészként véleményt alkotni ideológiai kérdésekben és partikuláris fogalmakat kialakítani, ami a legjobban érdekel, maguk a tények, hogy hogyan is történtek valójában." Ezért aztán néhány történész a 19. század végén megfogalmazott hagyományos nézethez kapcsolódik, amely szerint a történelmet a források alapján kell megteremteni, semmi nem pótolhatja a forrásokat: "ha nincs forrás, nincs történelem." E szerint a felfogás szerint a forrásoknak kell elvezetniük a történészeket egyenesen "az igazsághoz", a múlthoz, és a tényeket nem vádolhatják az interpretációk. Az ilyen attitűdöt könnyű megmagyarázni. A jelenkorral foglalkozó történetírásban mindazon évek után, amikor nyilvánvaló hazugságok és hamis fogalmak domináltak, a történészeknek elég munkát jelent a tényszerű alapok megteremtése.
 A történészek a különbözőfajta elméletek történelembe való bevitelével és a történelmi reflexiók 19. századból eredő hagyományos formáinak feléledésével szembeni említett bizalmatlansága következtében a lengyel történetírásban alig mutathatók ki az amerikai és a nyugat-európai történetkutatásban végbement módszertani változások nyomai. A posztmodern kihívásra gondolok a történetírásban. Lengyelországban csak a történelem-teoretikusok és történetírás-kutatók szűk köre tette magáévá ezeket a témákat a lengyel történetírásra való minden komolyabb kihatás nélkül.

Főbb kutatási témák és konfliktusmezők
Némi leegyszerűsítéssel azt feltételezhetjük, hogy a közelmúlt történelmével kapcsolatos lengyel publikációk többsége két főbb témakörrel foglalkozik. Az elsőt elnagyoltan úgy határozhatjuk meg, mint a kommunista múlttal való számvetési kísérletet. A második a lengyeleknek a szomszédaikhoz fűződő viszonyával foglalkozik, a litvánokhoz, németekhez, oroszokhoz, ukránokhoz és a zsidókhoz fűződő viszonyukkal a 20. században - a második világháború időszakára összpontosítva, a német és a szovjet megszállásra s az azt követő évekre.
 A kommunista múltra vonatkozó vita középpontjában kétség kívül az a polémia áll, hogy mi is volt az LNK, a Lengyel Népköztársaság, tehát az az államforma, amely a második világháborút követően jelent meg Kelet-Európában a szovjet uralom következtében. A szembenálló felek négy főbb témát vetettek fel, amelyeket így lehetne összegezni: szuverenitás - függőség, totalitarizmus - nem-totalitarizmus, a hatalom - a társadalom, modernizáció - regresszió.
 Az első ellentétpárral kapcsolatban a kutatók két fő álláspontot képviselnek. A többség az LNK-t korlátozott szuverenitású lengyel államnak tekinti. Ezt a korlátozottságot olyan kifejezésekkel írják le, mint "csatlós ország", "helytartó állam", "birodalmi provinicia", "protektorátus" "az impérium autonóm része", stb. Egy ilyen összefüggésben alakult ki a vita az olyan fogalmak körül, mint "szuverenitás", "függetlenség".
 A második világháború alatti lengyel ellenállási mozgalom legendás alakja, majd a Szabad Európa Rádió lengyel szekciójának vezetője, Jan Nowak-Jezioranski és őt követően a vita más résztvevői is azt állították, hogy a "korlátozott szuverenitás" kifejezés contradictio in adjecto. Szerinte "A szuverenitás a kormány abszolút és független uralma. Egy más ország által korlátozott szuverenitás nem szuverenitás. Szűkebb vagy tágabb autonómiává alakul." Más szerzők szembefordultak ezzel a felfogással. Krystyna Kersten, a jelenkori történelem vezető kutatója jogtörténészekre hivatkozott, akik különbséget tesznek "szuverenitás" és "függetlenség" között. Az első kategória a jogállammal függ össze, a második a ténylegessel. Ilyen esetben, ahogy Krystyna Kersten hangsúlyozta, az állam "meg lehet fosztva a függetlenségétől, mégis megőrizheti a szuverenitás jegyeit".  "A kommunista rendszer kialakulása Lengyelországban" c. mű szerzőjének ezt az álláspontját többen is osztották a történész kollégái közül, hangsúlyozva a korltozott szuverenitású állam lengyel jellegét az LNK esetében. Hogy meddig terjedt ez a szuverenitás, az elég vitatott. A birodalom és részei kölcsönviszonyát rendszerint dinamikusnak tekintik. Számos - politikai, gazdasági, társadalmi - tekintetben cezúrának fogják fel az 1956-os évet, a lengyel Októbert, mint ami jelentősen befolyásolta ennek a függőségnek a jellegét. A történészek elismerik, hogy elégtelenek az ismereteik e téren, és nagy mértékben rá vannak utalva a szovjet levéltárak alaposabb tanulmányozására.
 A másik nézőpont az, amelyik az LNK-t nyilvánvaló vagy leplezett megszállásnak tartja. Bár ez a szemlélet inkább jellemzi a kommentátorokat, mint a hivatásos "profi" történészeket, közöttük is van számos híve ennek a felfogásnak. Tomasz Strzembosz is közéjük tartozik. A Solidarnosc hetilapban közzétett egyik cikkében kijelenti: "Az LNK egész története Lengyelország megszállásának valamilyen formája volt, nem volt sem független, sem szuverén: totalitárius rendszer volt, amely arra irányult, hogy megfossza Lengyelországot függetlenségétől, a lengyeleket szabadságuktól." Az LNK ilyen felfogása statikus és történetietlen.  Az LNK történetét változatlan dolognak tekinti, amit nem befolyásol semmiféle fejlemény, sem a belügyekben, sem a külügyekben, az LNK nemzetközi helyzetében. Ennek a koncepciónak a képviselői nem látják az ezen belüli korszakolás szükségességét. Az 1956-os változásokra azt mondják, hogy az csak a megszállás formájában jelentett változást, a leplezetlen megszállástól a leplezettebb felé.
 Egy másik fontos probléma, amely az LNK körülírására irányuló kísérletek kapcsán felmerül, hogy vajon totalitárius állam volt-e? A kutatók körében dominál az a vélemény, hogy elég érv szól amellett, hogy lehessen rá a totalitárius terminust használni, legalábbis az LNK történetének egyes periódusaiban. Némi leegyszerűsítéssel azt mondhatjuk, hogy két csoportja van a történészeknek. Az elsőt Andrzej Walicki, Krzysztof Pomian és Jerzy Eisler képviseli, az első kettőt közülük inkább eszmetörténésznek tartják. Ők az 1956-os cezúrát hangsúlyozzák, és azt állítják, hogy Október uán jelentős változás következett be a lengyel társadalmi-politikai rendszerben. K. Pomian a totalitarizmusról az autoritarizmusra való átmenetről írt. A. Walicki az 1956 utáni korszakot "poszt-totalitárius szakasz"-nak nevezi, és a "reálszocializmus nem-kommunista változata" kifejezést használja a 90-es évek közepén folytatott vitában. J. Eisler számos fenntartást fogalmazott meg azzal szemben, hogy az LNK-t totalitáriusnak tekintsék, különösen 1956 októbere után. Feltételezhetjük, hogy ezek a szerzők egyetértenek abban, hogy az ideológia döntő szerepet tölt be a totalitárius rendszerben. Kimutatják ennek a területnek a növekvő válságát 1956 után, ennek alapján kérdőjelezik meg a rendszer totalitárius voltát az ezt követő években.
 Különböző érveket hoztak fel azok, akik az 56 utáni korszakra is alkalmazzák ezt a terminust. Ebbe a csoportba tartoznak az olyan történészek, mint K. Kersten, A. Paczkowski, Jerzy Holzer és Wojciech Roszkowski másokkal együtt. Ők a totalitárius rendszer legfőbb jellemzőinek fennmaradását hangsúlyozzák (a párt monopolhelyzetét a politikában, a gazdaság feletti pártellenőrzést, a társadalom feletti rendőri kontrollt), amelyekből egyeseket csupán mérsékelnek. K. Kersten A. Walicki tételével vitatkozva megjegyezte, hogy "a totalitárius rendszer Lengyelországban kezdettől fogva gyenge volt, nem voltak meg a belső hajtóerői (...). 1956-tól kezdve hanyatlani kezdett, ebből a tényből egyesek, mint A. Walicki, arra következtetésre jutottak, hogy 'a totalitarizmus hirtelen átalakult egy olyan rendszerré, amelyet nem lehet ugyan politikai demokráciának tekinteni, de mégis több teret hagyott az egyéni szabadságnak.' Én azt az állítást hoznám fel ezzel szemben, hogy a totalitarizmus Lengyelországban sosem élte ki teljes potenciálját, a kezdődő lazulás - az ideológiai, politikai, gazdasági fegyelmet gyengítő tendenciák és a szabadság növekvő szférái - mégsem forgatták fel a rendszert, amely változatlan alapokon nyugodott." A. Paczkowski véleménye ettől eltérni látszik. "Érett, szolid totalitarizmus mind Lengyelországban, mind a szovjet blokk többi országában csak 1956 után működött. A 'tiszta sztálinizmus' csak a totalitárius állam 'alapjainak lerakása' volt."
 Hangsúlyozni kell, hogy nem minden közelmúlttal foglalkozó kutató fogadja el a totalitarizmus-terminust az LNK valóságára többé-kevésbé ráillőnek. Ezek többnyire az 1989 előtti hivatalossághoz közelebbi szálakkal kötődő kutatók. Egyikük "A legújabbkori lengyel történelem. Az LNK 1944-1989" (1992) c. könyv szerzője, Antoni Czubinski. Ez a történész feltehetőleg két okból is kerüli a totaliarizmus kifejezést. Először is a vele kapcsolatos egyértelmű ideológiai és megítélésbeli konnotációk miatt. Másodszor jelentős leegyszerűsítésekhez vezet, megfosztja a múltat az LNK történetére jellemző számos ellentéttől és ellentmondástól, amelyeket Czubinski fontosnak tart. A totalitarizmus fogalmát, mint az 1944-1989 közti évek jelenségeinek magyarázatára használható terminust hasonló okokból vetik el más szerzők is. Megkérdőjelezik a háború utáni állam totalitáriusnak és kommunistának bélyegzését. Őket ezek a jelzők a II. Lengyel Köztásaságnak, azaz az 1918-1939 közötti lengyel államnak a háború utáni első évtizedekbeli megbélyegzésére emlékeztetik.
 A harmadik az imént említett ellentétpárok közül - a társadalom. Mint az eddig tárgyalt témáknál, itt is attitűdbeli különbségeket fgyelhetünk meg. A 90-es évek elején a vitának ez a része váltotta ki a legtöbb vitát politikai kicsengése miatt. Egyes szerzők kedvelték a propagandában előszeretettel használt, de nem sokat megmagyarázó olyan fordulatokat, mint "a gonosz, idegen és autoritárius hatalom" és "a jó, az ellenállás eszméitől áthatott, de elnyomott társadalom". Megállapításaikban a kommunista hatalom ellen harcoló összeesküvő csoportok "rendületlen" attitűdjét magasztalták a leginkább, vagy az 1956-ban Poznanban sztrájkoló munkásokét. A társadalomnak a hatalommal való együttműködést vállaló részeit katolikus és revizionista körökből egyaránt szigorúan elítélték. Az LNK ilyen szemlélete figyelemreméltó módon beleillik a lengyel hagyományba. Legalább a 18. század végétől - a Lengyel Köztársaság  felosztásától - kezdve számos műben úgy ábrázolják Lengyelországot, a lengyel nemzetet és társadalmat, mint  a belső és a külső ellenséges erők áldozatát.
 Határozottan le kell szögeznünk, hogy ezek mindmáig szélsőséges vélemények. A legtöbb kutató hangsúlyozza, hogy a hatalom és a társadalom kölcsönösen áthatotta egymást az LNK történetének különböző korszakaiban. Jerzy Szacki, szociológus azt húzza alá, hogy két egymást elfedő külön történelemképet különböztethetünk meg az LNK esetében - a politikatörténetit, amely az állam és a rendszer története, valamint a társadalomtörténetit. Az előbbi önmagában diszkontinuus, látványos áttörések szakítják meg; az utóbbi, ha nem vezet a társadalom felszámolásához - és Szacki szerint erről azért nem volt szó 1944 után - folytonos történelem, változó dinamikával. Úgy ítéli meg, hogy "a totalitarizmus - kudarccal végződő - őrült kísérlet volt a kis és a nagy történelem egyesítésére".  Ezt a véleményt osztották a vita olyan résztvevői is, mint Jakub Karpinski, Krystyna Kersten, Marcin Kula és mások.
 Máig a vita előterében maradt a nagy társadalmi csoportok (parasztság, munkásság) LNK korabeli attitűdjeinek és viselkedésének vizsgálata, valamint az olyan intézmények rendszeren belüli működésének vizsgálata, mint a katolikus egyház. Ebben az összefüggésben érdemes megemlíteni azt a vitát, amelyet egy 1994-ben megjelent könyv váltott ki, Andrzej Friszka könyve, "Politikai ellenállás az LNK-ban 1945 és 1980 között", amely a passzív és aktív rezisztencia és az oppozíció kategóriáira összpontosít, mint két olyan tényezőre, ami a lengyel társadalom attitűdjét 1944 és 1989 között meghatározta.

Az utolsó ilyen ellentétpár a modernizáció és regresszió. A vita ezen a téren arra összpontosít, hogy mi az LNK mérlege az öröklött elmaradottság, az iparosítás és a társadalmi struktúra modernizálása szempontjából. Az a vélemény van túlsúlyban, hogy csak a háború utáni első évek hoztak kedvező változásokat, csak az újjáépítés dinamikája hasonlítható a nyugat-európaihoz. (Ezt képviseli Janusz Zarnowski, Zbigniew Landau, Wojciech Roszkowski.) A 40-es, 50-es évek törésétől kezdve azonban, amikor a szovjet normákat kényszerítették rá Lengyelországra, és beveztték a centralizált és bürokratizált gazdaságot, a stagnálás korszaka állt be. A technikai forradalom elkerülte Lengyelországot, és nőtt a Nyugattól való távolság. Ezt a tételt igazolják a statisztikai adatok. Ha olyan országokat veszünk alapul, amelyek 1939 előtt Lengyelországgal egy fejlettségi szinten álltak, és a második világháború után a nyugati világ részét képezték, az összehasonlítás eredménye nem kétséges. Finnországban például az egy főre jutó nemzeti jövedelem 1989-ben hússzorosa, Olaszországban nyolcszorosa, Spanyolországban ötszöröse volt a lengyelországinak, bár hasonló szintről indultak. Civilizáltság szempontjából az LNK mérlege nagyon rosszul fest, és a társadalmi változások többnyire látszólagosnak és elégtelennek minősülnek.
 Hogy hogyan fogják fel ezeket a főbb kategóriákat és helyüket a jelenlegi vitában, azt az is meghatározza, hogy hogyan helyezik el az LNK-t a lengyel nemzet és állam szélesen értelmezett történelmének egészében. Megkockáztatnám azt az állítást, hogy a vitának ezen a szintjén válik nyilvánvalóvá, hogy a kutatók nem tudnak mit kezdeni az LNK jelenségével. Maga a terminológia is elegendő ennek a problémának az érzékeltetésére. A történészek intuitíve úgy érzik, mintha az LNK valamiféle felfüggesztés volna a II. és a III. Lengyel Köztársaság között. Ezt remekül illusztrálja Jerzy Diatłowicki egyik tévéműsorának címe: "A két és feledik Lengyel Köztársaság". A következő kérdések tűnnek életbevágónak ebben a kontextusban: "Fekete lyuk" volt-e az LNK a lengyel történelemben? Vajon az 1944-1989 közötti éveket "a történelem margójára" kell-e száműzni, ahogy ezt egyes francia történészek a Vichy-kormány időszakánál javasolják? A történelemről szóló vitában előfordulnak szélsőséges vélemények, de inkább a kommentátorok és a politikusok körében. Némelyikük a legalizmus sajátos értelmezéséhez ragaszkodva megkérdőjelezi, hogy az LNK egyáltalán lengyel állam volt-e a belső és a nemzetközi szuverenitás szempontjából. A kutatók nagyrésze beállítottságától függetlenül elutasítja ezt a kérdést. Wojciech Roszkowski arra a kérdésre, hogy vajon az LNK "szakadás-e a lengyel történelemben", azt válaszolta: "Természetesen nem. Vannak jobb és rosszabb időszakok, és mindenekelőtt vannak jobb és rosszabb rendszerek." Történész körökben az a vélemény dominál, hogy az 1944-1989 közötti évek rendkívüli korszakot jelentettek hazánk történetében. K. Kersten az LNK-ról szóló több megállapításában kijelentette, "a 45 éves kommunista uralom történetét különböző tényezők, a kulturális háttér, a fennálló rendszer doktrinális előfeltevései és a külső viszonyok kölcsönös egymásra hatásának összefüggésében kell szemlélni. Ez a társadalmi valóság minden aspektusára vonatkozik. Egy ilyen kontextusban az LNK egy újabb láncszem a lengyel történelemben. Bár nagyon speciális láncszem, ahogyan Lengyelország második világháború utáni helyzete is példa nélkül álló volt."

(A lengyelek és szomszédaik)
Mint már említettem, a közelmúlt történetéről folyó viták egyik fontos témája a lengyeleknek a szomszédaikhoz fűződő viszonyáról kialakult kép felülvizsgálatára irányuló kísérlet. 1989 után a lengyel-német viszonyról számos könyv megjelent, forrásközlések és monográfiák egyaránt. Ezek hatására jelentősen megváltozott a témának az iskolai történelemkönyvekben való bemutatása is.
Némi leegyszerűsítéssel kijelenthetjük, hogy két irányzat "csapott össze" ezekben a tanulmányokban. Az egyik a "mártíriumot" igyekszik erősíteni, a lengyeleknek a fekete és a vörös totalitarizmusok áldozataként való ábrázolását, a másik, a "kritikai", az évek során elhallgatott szégyenletes tényekre irányítja a figyelmet a nemzeti múltból. Helyszűke miatt itt csak a lengyel-ukrán és a lengyel-zsidó viszonyokkal összefüggő két példára fogok szorítkozni.
2000-2002-ben a társadalmi-kulturális sajtóban (a történelmi folyóiratokban kevésbé) zajlott, és még mindig folyik egy vita, amelyet Jan Tomasz Gross lengyel emigráns szociológus könyve váltott ki, "Szomszédok. A jedwabnei zsidó közösség elpusztítása" (2000). Ez a mű a zsidók tömeges legyilkolásáról szól 1941. július 10-én, a Lomza megyei Jedwabnéban, ahol Gross szerint 1600 zsidót zártak a csűrbe és égettek el elevenen. A bűnösök Jedwabne örök antiszemitizmustól és kapzsiságtól fűtött lakói. Gross könyve megrázta a lengyel közvéleményt. A közvéleménynek tudomásul kellett vennie a keserű tényt, hogy a lengyelek nemcsak áldozatai voltak a második világháborúnak, és nem csupán nagyrészt passzív tanúi a holokausztnak, hanem aktív részesei is. Anélkül hogy kétségbe vonnánk Gross könyvének érdemeit a lengyel-zsidó kapcsolatok tabujának megtörésében, érdemes fontolóra vennünk a bíráló hangokat is. A "Szomszédok" szerzőjének leginkább az alapállítását kérdőjelezték meg, miszerint az egész lengyel társadalom felelős volna a zsidók haláláért. Ez a tézis arra a könyvre emlékeztet, amelyet Daniel Johan Goldhagen amerikai történész írt, leírva benne a pusztító német antiszemitizmust, s amelyet a kutatók többsége elutasított. Grosst azzal is vádolták, hogy nem rendelkezik kellő történészi szakértelemmel, és szándékosan elhallgatja a németek részvételét a jedwabnei bűntettben. Az egész vita kétségtelenül része egy átfogóbb jelenségnek, "a holokausztra való emlékezés globalizálódásának" (ez a kifejezés Natan Sznajder izraeli szociológustól ered), amely a zsidókat állítja be a második világháború egyetlen áldozatának. A nemzeti múlt minden bírálatával együtt ez a nézet érthető fenntartásokat váltott ki. Mert közvetlenül vezet a második világháború többi, köztük a lengyel áldozatainak mellőzéséhez. A zsidó témák vagy a lengyel-zsidó viszony témája nem korlátozódik a mai lengyel történelmi kutatásban a második világháborúra. Hosszabb időszakot fed le az 1945 utáni években.
Egy másik téma, ami sok indulatot kavar fel, a lengyel-ukrán viszonyok. Ez esetben a kutatók azokra a gyilkosságokra összpontosítanak, amelyeket ukránok követtek el lengyel állampolgárok ellen Wolynban és Kelet-Galíciában 1943-44-ben, valamint a kötelező áttelepítésre, amelyet a lengyel hatóságok foganatosítottak az ukrán lakossággal szemben Dél-Kelet-Lengyelországból azokra a területekre, amelyeket a jaltai és a potsdami értekezlet után csatoltak Lengyelországhoz - az északi és nyugati területekre (az ún. "Visztula-hadművelet"). Ezekről az esetekről éveken át folyt a kutatás gazdag forrásanyag alapján, hogy kölcsönösen megtörjenek a negatív sztereotípiák, ami az ukránokkal szembeni negatív attitűd következménye Lengyelországban, és a lengyelekkel szembeni negatív beállítottságé Ukrajnában az elmúlt évtizedekben. A lengyel-zsidó viszonyhoz hasonlóan a lengyelországi ukrán kisebbség történetével foglalkozó témák nem korlátozódnak csupán a fent említett tragikus eseményekre. Folynak kutatások az ukránok történetéről az 1945 utáni Lengyelországban is. És más nemzeti kisebbségekről hasonlóképpen.

Konklúzió
A közelmúlt új ábrázolása körüli viták kétségkívül egy nagyobb összefüggésbe illeszkednek. Figyelembe veszik a múltra vonatkozó tudásunk új formáiról és társadalmi státusáról az amerikai és a nyugat-európai szakirodalomban folyó diskurzust és a többi posztkommunista országban a történelemképpel foglalkozó nemzeti vitákat.
 Azt mondhatjuk a cikk elején kifejtett álláspont szellemében, hogy a kollektív emlékezet és a történészek által kialakított történelemkép közötti egyre több összeütközést bizonyítják. Sok tényező utal arra, hogy a második fél alulmarad a mai lengyel történelmi köztudatért folytatott küzdelemben. Anélkül hogy túlbecsülnénk a közvéleménykutatások eredményeit, észre kell vennünk, hogy az ott megnyilvánuló nézetek eltérnek a történettudomány által kialakított értelmezésektől. A 90-es évek közepén az LNK korszakát pozitívan ítélte meg a válaszadók 42 %-a, negatívan a 49 %-a. 2002-ben arra a kérdésre, hogy milyennek ítéli a Lengyel Szocialista Munkáspárt uralmát Lengyelországban, a válaszolók 40%-a válaszolta azt, hogy jónak, 35%-a azt, hogy rossznak, 25%-a  azt, hogy nem tudja. Hasonló a helyzet az LNK vezetőire való emlékezéssel. 1999-ben arra a kérdésre, hogy vajon Edward Gierek (a PZPR KB titkára 1970 és 1980 között) pozitív vagy negatív szerepet játszott-e a lengyel történelemben, a válaszadók 54%-a szerint pozitív, 19%-a szerint negatív, 27%-a nem tudja. Miért van ez így? Ezért részben maguk a történészek is hibáztathatók. Bizonyos mértékig a közelmúlttal foglalkozó történetírás módszertani és technikai hiányosságainak tudható ez be. Gondolok itt mind a lengyelcentrikus beállítottságra, mind a diskurzus túlzott átpolitizáltságára.
 Az utóbbinak két dimenziója van - összefügg a kutatók rendkívül kritikus viszonyulásával a kommunista Lengyelország korszakához, a politikatörténet jelentős dominanciájával a többi terület fölött a közelmúlt történelme kapcsán. A jelenkori eseményekkel foglalkozó történészek ritkán törődnek a történelmi realitásoknak a politika mögötti területeivel (a társadalom, a gazdaság, a kultúra, a gondolkodásmód változásaival), és nem hajlandók ösztönzést meríteni más humán tudományokból (mint a szociológia, kulturális antropológia, pszichológia). A lengyel történetírás szembetűnő vonása egy különös "dokumentum-mánia", amit magyarázhat az 1989 előtti speciális forrásanyagok hiánya, de összefügg ez a közvéleményben meglévő nagy adag bizalmalansággal is a történészek iránt. Egy másik oka lehet a kommunista múlt iránti, nemcsak Lengyelországra jellemző nosztalgia. Ezt a jelenséget általában a lengyelek többségének a 80-as és 90-es évek fordulóján elnyert függetlenségben való csalódottságával szokták összefüggésbe hozni. Ez azt bizonyítja, hogy nyilvánvalóan elmúltak azok az idők, amikor a lengyel társadalomnak nagyjából egyöntetű képe volt a múltról, és a történészek voltak a nemzeti emlékezet "egyedüli" őrzői. A mai hivatásos történészeknek nem könnyű megtalálni a helyüket ebben az új helyzetben.
Érdemes a lengyel történetírást a többi posztkommunista országbeli változások összefüggésében is nézni. Többé-kevésbé mindegyik szembekerül a történelembe való új vagy újbóli gyökeret eresztés már említett problémájával. Ebben a kontextusban minden történész számára az a feladat, hogy egyezséget teremtsen a tudomány és a kollektív emlékezet között. Ez kétségtelenül nagyon nehéz, és sok türelmet igényel. De mivel nincs, és nem is lehetséges "menekvés a történelem elől", fel kell nőni hozzá, és extrém esetekben túl kell lépni rajta. Következésképpen a történelemről kialakított új képnek tartalmaznia kell a nemzeti történelem dicsőséges epizódjait és a szégyenleteseket egyaránt, amelyeket inkább leplezni szeretnénk. Hogy ez így lehessen, a "megbélyegző" vagy "kirekesztő" történelmi tudatot fel kéne váltania a "megítélő" és "integráló" történelmi tudatnak. A lengyel történészeknek még sok a tennivalójuk ezen a téren. Hamarosan lejár annak a történetírásnak a kora, amely a függetlenségért való kiállás igényét igyekezett alátámasztani. Egy olyan történetírás kora következik, amely segít a lengyeleknek "a normalitásért való kiállásban".

             KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA


Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu



stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret