stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Jörn Rüsen
Trauma és gyász a történelmi gondolkodásban
 (Itt elnémul a történelem értelméről szóló beszéd)
 
"Auschwitz a nagy intelmek egyike, amely a rettentő csapás formájában jelentkezik, hogy figyelmeztesse az embert - ha az ember figyelne. Ehelyett tudományos motívumokkal hozakodnak elő..." (Kertész Imre: Valaki más)


A történelmi gondolkodást mindig inspirálta saját politikai és társadalmi kontextusa.  Az idők változásának jelenbeli tapasztalatai provokálják, és a múlt megértésére irányuló munkájával a jelennek ezekre a kihívásaira válaszol. A 20. század traumatikus élményei kapcsán, amelyek a holokausztban kulmináltak, a történelmi gondolkodás általában és a történelmi kutatás különösen még mindig nem tud válaszolni erre a kihívásra.
 Vajon korunk történelmi kultúrája és a történetírás mint tudományos diszciplína talál-e meggyőző választ a 20. század túlnyomórészt negatív történelmi tapasztalatainak kihívására? Lehet úgy kezelni ezt a kérdést, hogy a holokauszttal úgy foglalkozunk, mint a legradikálisabban negatív tapasztalattal Európa legújabbkori történetében. Anélkül hogy tagadnánk egyedülálló voltát, történelmi eseményként mégiscsak a történelmi tapasztalat egy sajátos fajtájának paradagimájául szolgálhat. Provokatív és irritáló voltával kikezdi az értelmezés eddig kialakított arra irányuló kulturális stratégiáit, hogy  az értelemmel bíró történet jellegével ruházza fel azt.

A történelmi tapasztalatok három fajtája
Hogy kiderítsük, miben is áll a probléma, érdemes tipológiai különbséget tenni a múlt percipiálásának mint események megtapasztalásának háromféle módja: a normális, a kritikai és a katasztrofális vagy traumatikus között. Ez a megkülönböztetés szükségképpen összpontosít a megoldatlan kérdésre: hogyan lehet úgy kezelni a holokausztot és a hasonlóan pusztító és irritáló jellegű eseményeket, mint egy értelmes történet részét? Ki merem jelenteni, hogy nem tudok erre megoldást a sok kitűnő történelmi kutatás és ábrázolás dacára sem, ami a modern történelem összefüggésében a holokausztról született. És mégis: a javasolt ideáltipikus megkülönböztetés során szemügyre kell venni a holokauszt katasztrofális vagy traumatikus jellegét, hogy megértsük a történelmi interpretáció alapvető és a legkevésbé sem kielégítően megoldottnak tekinthető problémáját.
(a) A normális történelmi tapasztalat azt várja el a történelmi tudattól, hogy előre adott kulturális képességek alkalmazásával lehessen megérteni. Az eseményt egy narratívába illesztik, amelyen belül értelmet nyer, úgyhogy az emberi tevékenység megbirkózik vele azáltal, hogy felszínre hozza az időbeli változásnak értelmet adás kulturális képességét. Az ilyen narratívában használt jelentésadás mintáit valójában már kidolgozott elemek teszik ki, amelyek előre adva vannak a történelmi kultúrában. Szeretném a német egyesítést felhozni példának az ilyenfajta válságkezelésre. Azt mondanám, hogy egy konzervatív német használhatja a nemzeti történelem hagyományos, kirekesztő felfogását arra, hogy a német egyesítés rendkívüli  tapasztalatának egy "normális" esemény jelentését adja. Ebben a perspektívában az egyesítés Németország "visszatérését" jelenti a nemzeti fejlődés útjára, olyan paradigma ez, amilyet a 19. század kínál. Egy ilyen felfogás irritálná Németország szomszédait, és nehezítené az európai integráció folyamatát.
(b) Egy "kritikus" történelmi tapasztalat nem illik bele egyszerűen a történelem értelmességének előre adott formáiba. Csak akkor értelmezhető, ha a történelmi kultúra eleve adott képességeit lényegesen átformálják. Ez esetben új jelentésmintákat alakítanak ki a múlt megértéséhez, a történelmi gondolkodás új paradigmákat teremt és követ. A német egyesítés esetében a nemzeti identitás egy új ideálját hozhatja létre, amely túllép a hagyományos nacionalizmuson egy nyitottabb, befogadóbb jellegű felé, amely kapcsolódik az európai integráció folyamatának igényeihez.
(c) A "katasztrofális" történelmi tapasztalat lerombolja a történelmi tudat arra való képességét, hogy az eseményeket értelmes és jelentéssel bíró narratívába tudja foglalni. Ebben a jelentésgenerálásnak még az alapelvei is ki vannak kezdve, amelyek a történelmi elbeszélés koherenciáját rendszerint biztosítják. (Saul FriedlÄnder szerint a 20. század tapasztalataira visszatekintve újra fel kell tenni a kérdést: Milyen is az emberi természet?) Ezeken az alapelveknek a talajáról ki kell lépni egy kulturális senkiföldjére, vagy akár teljesen is el kell tőlük rugaszkodni. Ezért aztán egy ilyen tapasztalatot nem lehet egyszerűen elhelyezni azok emlékezetében, akik szenvedő alanyai voltak. Itt elnémul a történelem értelméről szóló beszéd.  A tapasztalat szörnyűsége traumatikussá válik. Idő kell hozzá (sokszor nemzedékek), mire meg lehet találni a nyelvet, amely artikulálni képes. (Ez nem azt jelenti, hogy ne volnának kísérletek az értelemadásra, hogy megtörjék az emlékezetbe való száműzöttséget. A történetek traumatikus vagy katasztrofális volta kiderül a kísérletek kudarcából.) A német egyesítés példájánál maradva: a volt NDK egy vezető funkcionáriusának traumatikus élmény lehetett a fal leomlása 1989-ben.

A holokauszt az ilyen "katasztrofális" történelmi tapasztalatok közül a legradikálisabb, a zsidók számára mindenképpen.  Ugyanez vonatkozik - bár más módon - a németekre is.  Mindkettő számára egyedülálló népirtás voltában és a modern civilizáció általuk osztott alapvető értékeinek radikális tagadásával és lerombolásával. Mint ilyen tagadja és lerombolja a történelemértelmezés alapelveit is, amennyiben ezek az elvek ennek a civilizációnak a részei. A holokausztot sokszor nevezték "fekete lyuknak" az értelem és a jelentés terén, amiben elolvad a történelmi értelmezés minden fogalma. Amikor Dan Diner úgy jellemezte a holokausztot, mint civilizációs törést, ezen azt értette, hogy olyan történelmi eseménynek kell tekintenünk, amely a puszta megtörténtével felszámolja arra való kulturális képességünket, hogy belehelyezzük egy történelmi időrendbe, amelyen belül megérthetjük, és ennek megfelelően elrendezhetjük az életünket. A holokauszt problematikussá vagy éppen lehetetlenné teszi, hogy értelmet lehessen adni, bármilyen töretlen narratív kölcsönviszonyt lehessen felállítani aközött, ami előtte és ami utána történt. Ez a "határeset"-élmény a történelemben, ami nem engedi meg, hogy egy koherens értelmet hordozó narratívába lehessen belefoglalni. Itt kudarcot vall minden olyan kísérlet, amely a történelmi fejlődés értelmes fogalmait próbálja itt alkalmazni.
Mindazonáltal mégiscsak meg kell ismerni a holokausztot mint történelmi eseményt, és meg kell találni a helyét a modern történetírás kereteiben, amelyeken belül felfogjuk magunkat, kifejezésre juttatjuk reményeinket és félelmeinket a jövőtől, és kialakítjuk a másokkal való kommunikációs stratégiánkat. Ha a holokausztot kívülhelyeznénk a történelmen "mitikus" jelentőséget adva neki, elveszítené empirikus evidenciával bíró tényleges esemény voltát. Ugyanakkor a történelemről való gondolkodást akadályozná a múltbeli tapasztalatokhoz való közeledésben. Ez ellentmondana a történelem logikájának, mivel egy mítosz hihetőségének nem szükségszerű feltétele, hogy legyen tapasztalati alapja. A holokauszt  "határeset-esemény"; túllép a történelemről való elméleti gondolkodás tárgyának szintjén, és a  történelembölcselet mentális eljárásainak lényegét érinti.
 A "normális", a "kritikus" és a "katasztrofális" történelmi tapasztalat között felállított megkülönböztetéssel arra teszek kísérletet, hogy a holokauszt sajátos voltában a történelmi tapasztalat traumáját mutassam meg. Ez a különbségtevés persze mesterséges.  (Mint minden ideáltípus, ez is a történelmi interpretáció módszertani eszköze, és mint ilyen szemben áll a mindennapi életben működő történelmi gondolkodással.) Egy katasztrófa eleme nélkül nem volnának igazán kihívást jelentő válságok; és a normalitás elemei nélkül egyetlen katasztrofális vagy kritikus válságot sem lehetne speciális kihívásnak nevezni, arról nem is beszélve, hogy képes legyen radikálisan megváltoztatni azt, ahogy felfogjuk és értelmezzük a történelmet.

Detraumatizálás
Azzal, hogy lerombolja az értelemadás, mint orientálás hatékony fogalmait, a trauma megbénítja a gyakorlati életet. Akik traumatikus élményen mentek át, azoknak meg kell küzdeniük azzal, hogy túljussanak rajta. Megpróbálják úgy átalakítani, hogy megint legyen értelme, hogy beleilleszkedjék az értelmezés és megértés működő kereteibe: kikerülik azt, ami veszélyezteti ezeknek a formáknak a hatékonyságát és érvényességét. Lehet ilyenkor az élmény elidegenítéséről vagy meghamisításáról beszélni annak érdekében, hogy meg lehessen vele birkózni.
 Mindenki ismeri ezt a torzítást vagy elidegenítést. Rendszerint olyankor alkalmazzuk, amikor olyan élményről próbálunk beszélni, amely egyedülálló és mélyen megrendíti az ember gondolkodásmódját. Ez nemcsak a traumatikus jellegű negatív tapasztalatra igaz, de a pozitív élményekre is. Akik ilyen élményeket élnek át, kizökkennek hétköznapi életük, világlátásuk és önértelmezésük keretei közül. Szavak nélkül azonban még a zavaró jellegű eseményeket sem lehet megtartani a tudatosság és az emlékezet horizontján. A nyelv közegében kell azoknak, akiket ez foglalkoztat, megbirkózni velük. Még az elfojtás sötét odújában is igyekeznek ezek az élmények kifejezésre jutni: Ha az emberek nem tudnak beszélni róla, kénytelenek a nyelv és a gondolkodás hiányát kényszercselekvésekkel, életvitelbeli kudarcokkal és szakadékokkal kinyilvánítani. Ezen "a szavakon túli nyelven" kell "beszélniük" róluk, egyszerűen azért, mert rájuk nehezednek ezek a tapasztalatok, valahogy meg kell küzdeniük ezzel a ténnyel.

A historizálás a traumatikus élmények zavaró következményeinek leküzdésére irányuló kulturális stratégia. Abban a pillanatban, amikor az emberek elkezdik elmesélni, hogy mi történt velük, megteszik az első lépést abba az irányba, hogy beillesszék a nyugtalanító eseményeket világszemléletükbe és önértelmezésükbe. Ennek a végén egy történeti elbeszélés helyet talál a trauma általi kizökkenésnek az események időbeli láncolatában. Itt van értelme, és ezzel elveszíti értelmet és jelentést romboló erejét. Ha egy eseménynek sikerül "történelmi" jelentőséget és értelmet adni, eltűnik traumatikus jellege: a "történelem" az események értelemmel és jelentéssel bíró időbeli kölcsönhatása, amely a jelenbeli élethelyzetet összekapcsolja a múltbeli tapasztalattal oly módon, hogy az emberi cselekedetek jövőbeli perspektívája rajzolható meg a múltból a jelenbe tartó változások áradatából. Az emberi cselekedeteknek orientációra van szükségük, amelyben egy ilyen időbeli folytonosság elgondolása is nélkülözhetetlen. Ugyanez igaz az emberi identitásra.
A historizálással való detraumatizálás különböző stratégiákkal vihető végbe a traumatizáló eseményeket történeti kontextusba helyezve:
• Az anonimizálás elég általános. De eltéríti a jelentéssel bíró fogalmakat. Ahelyett, hogy gyilkosságról és bűntettekről beszélne, valakinek a vétke vagy kegyetlensége által okozott szenvedésről, inkább csak "sötét korszak"-ról esik szó, a "sors"-ról, "démoni erők betöréséről" a többé-kevésbé rendes világba.
• A kategorizálás a traumát megérthető történések és tendenciák alá sorolja. Elveszi nyugtalanító egyedülállóságát az érintettek (főként, de nem kizárólag az áldozatok) számára azzal, hogy elvont terminust alkalmaz rá. Ezek a terminusok nagyon gyakran egy értelmes és jelentéssel bíró időbeli fejlődésfolyamatba illesztik a traumákat. A "tragédia" kitűnő példa erre. A kifejezés szörnyű dolgokat jelez, de ezek egy olyan történet részeként következtek be, amelyeknek van valami tanulsága azok számára, akiknek elmondják, vagy azok számára, akik ezt önmaguknak mondják el.
• A normalizálás feloldja a történtek destruktív jellegét. Ebben az esetben a történések úgy jelennek meg, mint valami, ami mindig és mindenütt újra és újra megesik; azzal magyarázzák a történteket, hogy az emberi természetből fakadnak, ami változatlan marad a történelmi változások közepette. Nagyon gyakran használják "az emberi természet" vagy "az emberi gonoszság" normalizáló kategóriáját.
• A moralizálás megszelídíti a történelmi traumák romboló erejét. A traumatikus esemény egy olyan "eset" jellegét ölti, amely az emberi viselkedés általános szabályára példa (Ne tégy ilyet). Egy olyan üzenet jelentését veszi magára, amely a néző szívére hat a szörnyűségével. A legjobb példa erre Steven Spielberg "Schindler listája" című filmje 1994-ből. Sok amerikai holokauszt-múzeum követi ugyanennek az értelemadásnak a sémáját. A szörnyűségből, amit az áldozatoknak el kellett szenvedniük, a végén a nézők világos erkölcsi tanulságot merítenek. "Tanult-e a világ a holokausztból? A világ mai állapotából ítélve, nem eleget... A holokauszt nem volt elkerülhetetlen. Emberi döntések alakították; olyan emberek, mint mi, hagyták megtörténni. A holokauszt élénken emlékeztet bennünket arra, hogy valamennyien személy szerint felelősek vagyunk azért, hogy éberek legyünk mindenkor az ilyen gonoszsággal szemben.  A holokauszt emléke kell, hogy emlékeztessen minket mindennapi életünk minden vonatkozásában, hogy soha többé nem szabad megengedni, hogy az emberek ártsanak egymásnak. Soha többé nem szabad teret engedni az etnikai gyűlöletnek; soha többé nem terjedhet el a rasszizmus és a vallási türelmetlenség a földön. Mindannyiunknak el kell határoznia, hogy soha nem engedi újra megtörténni a holokauszt tragédiáját. A felelősség valamennyiünknél egyenként kezdődik - itt és most." (Hustoni Holokauszt-múzeum)
• Az esztétizálás az érzékek számára ábrázolja a traumatikus élményeket. Olyan észlelési sémába vannak helyezve, amelyek megérthetővé teszik a világot. A szörnyűség mérsékelt képpé van alakítva, amely azt - a legrosszabb esetben - fogyasztásra alkalmassá teszi. A filmipar rengeteg példát kínál erre. Roberto Benigni (1997-es) filmje, "Az élet szép" felold egy nyugtalanító élményt a bohózat eszközeivel és egy érzelmes családtörténettel. Egy másik példa a relikviák muzealizálása. Lehet ezeket oly módon bemutatni, hogy szörnyűségük egy történelmi lecke tisztaságát ölti.
• A teleologizálás összebékíti a traumatikus múltat az élet jelenlegi (vagy legalább a későbbi) formájával, ami megfelel a legitimitás és az elfogadás meggyőző eszméinek. Ennek a teleologizálásnak elterjedt módja, hogy a nyomasztó múltat egy olyan berendezkedés történelmi igazolására használják, amelyik azt ígéri, hogy nem engedi, azt megismétlődni, vagy védelmet ígér ellene. Ebben a történelmi perspektívában megtanultunk egy leckét, a trauma felolvad a tanulási folyamatban. Erre példa az izraeli Yad Vashem emlékmúzeum. A látogatók, akik az időrendet követve haladnak a múzeumban, le kell hogy ereszkedjenek a koncentrációs táborok és gázkamrák rémségeibe, hogy aztán eljussanak Izrael állam megalapításáig.
• A metahistorikus reflexió megengedi, hogy a traumatikus események fájó tényszerűsége elpárologjon az absztrakció ritka levegőjében. A trauma által kiváltott provokáló törés az időben felveti a kritikai kérdést a történetírásra, alapelveire, értelmére és ábrázolásmódjára vonatkozólag általában. Ezeket a kérdéseket megválaszolni annyi, mint túljutni a törésen a történelmi változás fogalmával. Az időnek az események láncolata által traumatikusan megállított folyama újra tovább tud áradni, és beletorkollhat a mai élet orientációs kereteibe.
• A specializálódás végül egy eredendően akadémikus módszer a traumatikus események értelmetlenségének kézben tartására (a reprezentációs pszichológia képviselői a felaprózás kifejezést használják erre). A probléma különböző aspektusokra van felosztva, ami különböző specialisták szakterületévé válik. Ily módon eltűnik az egész történelmi kép nyugtalanító disszonanciája. A legjobb példa erre a szakosodási stratégiára a holokauszt-kutatás mint önálló kutatási terület megjelenése. Itt a szörnyűség kezdi elveszíteni azt a jellegét, hogy alapjaiban kezdje ki a történelemről való gondolkodást, azáltal, hogy felkészült specialisták kizárólagos témájává válik.

Mindezek a történetírói stratégiák együtt járhatnak egy sor, a történelmi tapasztalat nyugtalanító vonásainak meghaladására irányuló mentális eljárással, amelyek jól ismertek a pszichoanalízisből. A leghatékonyabb természetesen az elfojtás. De túl könnyű csak az elfojtási mechanizmusokat figyelni a történelmi narrációban, és arra kérdezni, hogy miről nem beszélnek. Jobb arra rákérdezni, hogyan mondják el a múltat annak érdekében, hogy hallgassanak erről a szörnyű élményről. A pszichoanalízis megtaníthatja a történészeket arra, hogy rengeteg lehetőség van olyasmire, hogy múltbeli élmények értelmetlenségének történeti értelmet adjunk úgy, hogy utólag annak terhétől mentesítő módon ábrázoljuk a történteket. Akik tudják, hogy benne voltak, és akiket ezért felelőssé tesznek, hajlamosak azzal felmenteni magukat, hogy kívül helyezik ezt a múltat saját történetük keretein, és mások területére vetítik ki azt. (Nagyon könnyű a pszichológiai felismeréseket átfordítani a historiográfia közegébe.) Ez az exterritorializálás lép működésbe, amikor felcserélik az elkövető és az áldozat szerepét a tett és a felelősség szétválasztásával és másra vetítésével. Ezt meg lehet cserélni úgy is, hogy olyan képet festenek a múltról, amelyben az ember saját arca eltűnik a tények ábrázolása során, bár objektíve mégiscsak hozzátartozik az ember saját identitását kitevő eseményekhez.

Retraumatizálás
Mindezek a stratégiák megfigyelhetők, ha a trauma nyomait keressük a történetírásban és a történelmi kultúra más formáiban, amelyeken belül az emberek az idők folyamán életükhöz az orientációt keresik. A nyomokat befedte az emlékezet és a történelem, és időnként nagyon nehéz felfedezni a nyugtalanító realitást a kollektív emlékezet és a történelmi interpretáció sima felszíne alatt.
 A történelmi értelemadás stratégiájának a diagnózisa elkerülhetetlenül felveti azt a kérdést, hogyan kezelheti ezeket a történészi munka. El lehet-e kerülni az értelmetlenség értelmes történetté idegenítését és hamisítását? A nyugtalanító válasz erre a kérdésre az, hogy nem. Ez nem jelenti azt, hogy a gondos történészi kutatás ne tudna túljutni az elfojtásból következő hamisítások és szétválasztások, (a felelősséget is tartalmazó) fájdalmas összefüggések fogyatékosságain. Ebben a tekintetben a történeti kutatásoknak szükségszerű funkciója a felvilágosító kritika a tények tisztázása érdekében. De a tényeket értelmezve a történészek kénytelenek használni a jelentésadás mintáit, amelyek történelmi értelmet adnak a traumatikus élményeknek. Ebből a szempontból a történeti kutatás logikájánál fogva a detraumatizálás kulturális gyakorlata. Történelemmé alakítja a traumát. Vajon azt jelenti-e ez, hogy a trauma eltűnik, amikor a történelem magára veszi a megjelenítés feladatát?
 A traumatikus tapasztalatok felhalmozódása a 20. század folyamán a traumákhoz való
történészi attitűd megváltozását hozta magával. Ezek fájdalmas nyomait nem lehet többé eltörölni, mivel ezek a normalitástól való súlyos devianciák objektíve meghatározzák az áldozatok, a túlélők és utódaik életét, az elkövetőkét és mindazokét, akik részt vettek az emberiség elleni bűntettekben, szubjektíve pedig a vele való szembenézésre készteti őket.
Ennek a szembenézésnek a nehézségeit kimerítően vizsgálták a holokauszttal kapcsolatban. Itt azt figyelhetjük meg, hogy megpróbálják megőrizni ennek a traumatikus élménynek a sajátos voltát azzal, hogy különválasztják ennek eleven emlékét a történelmi értelemadás mindeddig kialakított stratégiáitól. Ezt a megkülönböztetést a mítosz és a történelem különbségével lehet jellemezni.  A holokauszthoz való "mitikus" viszonyról azt állítják, hogy ez a forma megóvja a holokauszt traumatikus mivoltát  a historizálásban való feloldástól. De azzal, hogy így különhelyezik, kihasználatlanul hagyják a historizálás szokásos eljárásait elutasító, robbantó erejét. Ha a traumának egy külön azílumot tartanak fenn az emberi világ normális szemlélete mellett, ki van kapcsolva a történelmi kultúra bevett eljárásaiból. Ez a különválasztás megengedi, hogy a történelem normális művelése úgy folyjon tovább, mintha mi sem történt volna. (Ez a veszélye annak, ha "holokauszt-kutatást" vezetnek be a tudományos kutatómunka különálló területeként, és "holokauszt-tanítást" mint külön területet az oktatásban. A tudományos munka és az oktatás más területeitől elválasztva közvetve és akaratlanul is stabilizál egy olyan gondolkodás- és oktatási módot, amelyet legalább meg lehetne kérdőjelezni, ha a holokauszt intergráns része volna a tárgynak. Így aztán az arra irányuló kísérlet, hogy megőrizzék ezeknek a történéseknek a traumatikus voltát, kudarcot vall azáltal, hogy önkéntelenül is igazolja, sőt még erősíti is a detraumatizálást kulturális erejének "normális" historizálása révén.
 De hogyan lehet megakadályozni ezt a detraumatizálódást? Az én javaslatom egy "másodlagos traumatizálás". Ez azt jelenti, hogy a történetírás művelésének módját kell megváltoztatni. Egy újfajta történelmi narrációra gondolok, amelyben az elbeszélt traumatikus események nyomot hagynak a történészek értelmező munkáját irányító jelentésmintákon is. Az elbeszélésnek fel kell adnia a maga zártságát, az események láncolatának sima követését.  Ki kell fejeznie annak megtörését az értelmezés metodikai eljárásában és a megjelenítés narratív eljárásában egyaránt. A történtek interpretálásával való történelmi értelemadás alapelveinek szintjén az értelmetlenségnek az értelem alkotóelemévé kell válnia.
• Az anonimizálás helyett világosan meg kell mondani, hogy mi történt, a nyers tényszerűség sokkoló leplezetlenségével.
• Az eseményeket jelentést hordozó kategóriák alá való besorolás helyett olyan értelmezési keretekbe kell helyezni, amelyek kérdésessé teszik a történelem értelmességének hagyományos kategóriáit.
• Ahelyett, hogy normalizálnánk a történteket nyugtalanító voltuk feloldása céljából, meg kell őrizniük "a kivétel normalitása" emlékét. Emlékeztetni kell a szörnyűségre a mindennapi élet vékony burka alatt, "a gonoszság banalitására", stb.
• A történelmi értelmezésnek moralizálás helyett jeleznie kell a morál határait, vagy inkább belső törékenységét.
• A történeti ábrázolásnak esztétizálás helyett az embertelenség brutális csúfságát kell hangsúlyoznia.
•Ahelyett, hogy teleológiával enyhítené a traumatikus élményeket, a történetírásnak úgy kell megmutatnia az idő folyamát, mint amiből "duzzasztógátat" képez a traumatikus történések múltja és a rájuk való emlékezés jelene közötti időbeli kapcsolat. A diszkontinuitás, a kapcsolatok megszakadása, a hajótörés válik az idő menetének értelmet generáló fogalmában a jelentést hordozó sajátossággá.
• A metahistorikus reflexió végül át kell hogy vegye a történelmi tapasztalat nyugtalanító elemeit a maga traumatikus dimenzióival, és át kell vinnie ezeket a fogalmat és koncepciók elvontságába.
• A szakosodást végül össze kell kapcsolni a történelem és megjelenítése kényszerítő erejű "általános értelmező keretévé".
Az áldozatok sikolya, az elkövetők nevetése és a kívülállók beszédes hallgatása elhal, ha az idő folyása felölti normális történelmi alakját, hogy segítsen az embereknek ezen belül orientálódni. A másodlagos traumatizálás lehetőséget kínál arra, hogy megszólaltassuk az embertelenségnek ezt a kórusát.

A gyász mint a történelem értelmezésének új formája
A holokauszt provokatívan traumatikus jellege olyan választ vár, amivel a történelmi gondolkodás új módját kell kialakítani: a gyász momentumát igényli.
A gyászolás mentális eljárás arra, hogy megemlékezzünk valakiről vagy valamiről, amit elveszítettünk. A veszteség tartalmazza önmagunk elvesztésének sajátos jellegét, ami együtt jár a szeretett személy vagy valami más számunkra nagyértékű dolog elmúlásával. A gyászolás mint megemlékezés célja, hogy visszanyerjük önmagunkat a veszteség "feldolgozásával" (ez a gyászmunka Freud kifejezésével élve). Visszanyerni önmagunkat annyit jelent, mint visszatérni az élethez a szeretett személy vagy tárgy elvesztésén túljutva. Valamilyen módon még az elvesztett szubjektum vagy objektum is visszatér: Visszatér a hiány jelenlétének formájában, ami a gyászoló személy mentális horizontját a transzcendencia elemeivel szélesíti ki.
 Ne felejtsük el, hogy maga a történelmi gondolkodás sajátos logikája is a gyászolás logikáját követi, legalábbis részben, formálisan: a távolba tűnt múltat, ami része az ember identitásának, a jelenbeli élet részévé teszi. Egy személy vagy csoport identitása szempontjából a múlt nem a külvilág része, nem külsődleges, hanem az emberi szubjektum belső életének alkotóeleme. A múlthoz való történelmi viszony összehasonlítható az elhunyt személyekhez vagy elvesztett tárgyakhoz való viszonyulással a gyászolás folyamatában.
 Ha belegondolunk a történelemnek az emberi szubjektivitáshoz való viszonyába, nyilvánvalóvá válik, hogy a történelmi tudat az identitásunk részét képező tovatűnt múltat jelenlevővé teszi. És pontosan ez az, amiről a gyászolás esetében is szó van. Úgyhogy egyszerű logikai érveléssel azt lehet mondani, hogy a gyászolás konstitutív szerepet játszik a történelmi gondolkodásban általában és elvileg. Ha azok, akik meghaltak, pozitívan járulnak hozzá a ma élő emberek önbecsüléséhez (és rendszerint erről van szó a történelmi tudat kontextusában mindenütt a világon,), akkor a rájuk való emlékezés tartja őket életben vagy teszi őket elevenné a halálukon túl. Másszóval a történelmi tudatban a holtak elevenek. És mi tartja őket életben? Semmi más, mint a gyászmunka.
 Véleményem szerint a metahistória teljesen elsiklott a gyász ilyen konstitutív szerepe fölött a történelmi emlékezet eljárásaiban. A történelem jelenlétet ad azon múlt hiányának, amihez az élő emberek úgy viszonyulnak, mint önmaguk egy részéhez. És pontosan ez történik a gyászban.
Azt hiszem, hangsúlyoznunk kell ezt  a hasonlóságot a gyász és a történelmi gondolkodás között, hogy felfoghassuk a holokauszt speciálisan traumatikus jellegét.

                KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA


Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu



stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret