Nagy tetszés fogadta ebben a teremben a Zadnikar úr által
felolvasott kiáltvány egyik mondatát, mely szerint
a nemzetállamok kimúltak. Fogalmazzuk ezt meg enyhébben:
a nemzetállamok elavultak és anakronisztikusak. Ám
még ekkor is azzal a talányos jelenséggel kell szembesülnünk,
hogy az előző évezred vége felé, akkor,
amikor sok európai állam önként lemondott politikai
szuverenitásának egyes összetevőiről,
és minden európai államnak le kellett mondania gazdasági
szuverenitása jelentős részéről, nos,
ugyanebben az időszakban legalább öt új nemzetállam
jött létre Közép- és Kelet-Európában.
Habár az olyan birodalmi formációkat, mint a Szovjetunió
és a korábbi Jugoszlávia, nem lehet az Európai
Unióval vagy a gazdasági világszervezetekkel egy kalap
alá venni, mégis eléggé kétségesnek
tűnik, hogy az új nemzetállamok megjelenésének
némileg paradox fejleményét kizárólag
az előbbi két formáció elnyomó jellegének
lehetne tulajdonítani - még akkor sem, ha elfogadjuk, hogy
központosító törekvéseikben egy-egy nemzet
túlhatalma nyilvánult meg.
Először is, bár fennállása vége
felé mind a Szovjetuniónak, mind Jugoszláviának
súlyos gazdasági válsággal kellett szembenéznie,
meglepő módon sem a feloszlásukhoz vezető feszültségeknek
és konfliktusoknak, sem az elszakadási mozgalmak jelszavainak
és célkitűzéseinek nem volt különösebben
gazdasági jellegük. Csehszlovákia esetében pedig
komoly gazdasági válságról sem beszélhetünk
a különválás idején. Ráadásul
az elszakadást választó nemzetek hajlandók
voltak ennek érdekében súlyos gazdasági veszteségeket
elszenvedni, mint amilyen korábbi vámmentes és igénytelen
piacaik elvesztése (Szlovénia, Horvátország)
vagy a kiegyenlítő újraelosztás előnyei
(Makedónia, Szlovákia). A függetlenséget ezek
a nemzetek nem annyira gazdasági jólétük, mint
inkább kulturális autonómiájuk feltételének
tekintették.
(Amennyire emlékszem, a közép-kelet-európai
régió minden lázadásában és forradalmában
- kivéve talán az 1968-as belgrádi diáktüntetést
- hangot kapott az a rögeszmés, nem mindig alaptalan meggyőződés,
hogy a kulturális javak létrehozásának és
elosztásának rendszerét saját ellenőrzés
alá kell vonni; hogy a bennük érvényesülő
idegen befolyás a hagyományok megszakadásával,
a kulturális hitelesség elveszítésével
fenyeget. Hiába voltak minden más szempontból olyannyira
különbözőek, az ehhez hasonló követelések
az 1956-os magyar forradalom, a cseh reformmozgalom és az 1968-as
lengyel diáktüntetések, az 1971-es horvát tavasz
és az 1986-os szerb írómemorandum közös
nevezőjét alkották.)
Mármost nem kell ahhoz a pszichoanalízis doktorának
lennünk, hogy felismerjük, ezek a rögeszmés és
minduntalan felbukkanó szorongások egy deficit tünetei.
Túlzott ragaszkodásunk a kulturális autonómiához
azt a titkos meggyőződésünket leplezi, hogy kultúránk
valójában heteronóm karakterű.
Micsoda ostoba állítás, mondhatnák Önök,
hiszen Európa egyetlen más régiója nem mutat
fel akkora kulturális sokféleséget, mint éppen
a miénk. És éppen ezt a sokféleséget
szeretnénk megőrizni a szép új világ
univerzalizáló és globalizáló hajlamaival
szemben. Egyfelől ott vannak a nyugat-európai nemzetek, amelyek
évszázadokkal ezelőtt feladták kulturális
másságukat, másfelől itt vagyunk mi, akik még
mindig harcolunk kulturális sokféleségünkért
- és ezáltal a közös európai örökség
fontos részét oltalmazzuk.
Bájos kép. És igen elterjedt. De álljunk
meg egy-két szóra. Mi megőriztük szokásainkat,
táncainkat, dalainkat stb. Az angolok, a franciák, a németek
nem. Nekünk megvan a kulturális "másságunk".
Nekik nincs meg. Szegénykék, nekik csak Goethéjük,
Shakespeare-jük, Montaigne-ük van (vagy még ez sincs nekik:
mindez a mi tradíciónk, lásd lentebb), továbbá
hat-hétszáz éves városaik és egyetemeik.
Annyi, mint a semmi.
Vagy talán a kultúra lehet valami más is, mint
sokféleség? Lehet, hogy inkább komplexitás?
És a kulturális autonómia is jelenthet valami mást,
mint hogy a szerbek (mellesleg én is) szívesebben táncolnak
kólót, mint hiphopot? Jelentheti azt is, hogy a kulturális
diskurzus egymást követő szakaszai nem kizárólag
a "világból" erednek, hanem legalább részben
ugyanennek a diskurzusnak a korábbi szakaszaiból? Vajon a
szerbeknek miért nincs más választásuk, mint
hogy vagy kólót táncolnak az örökkévalóságig,
vagy egy idegen táncot választanak, valamit, amit a "világból"
importálnak?
(Ha már a táncoknál tartunk, gyerekkoromban az
otthonos, régi jó keringőt az idegen, importált,
kozmopolita swinggel állították szembe. Kamaszkoromban
viszont már azzal maceráltak, hogy ne az idegen, importált,
kozmopolita rock and rollt táncoljam, hanem az otthonos, régi
jó swinget. Az egyetlen igazi megoldás természetesen
az lett volna, ha visszatérek valami igazán otthonoshoz és
nagyon eredetihez. Ha lett volna ilyen.)
De hagyjuk a táncokat, vegyük egy összetettebb kulturális
jelenség, a reneszánsz esetét. Mi, magyarok azt szoktuk
mondani, hogy nekünk volt reneszánszunk, és a horvátok
is azt szokták mondani, hogy volt nekik. Mind a kettő nyilvánvalóan
az (észak)olasz reneszánsz visszfénye volt, ugyanúgy,
ahogy I. Ferenc francia reneszánsza is az észak-itáliai
példákat másolta. A befolyás és import
tényei nagyon jól ismertek mindkét esetben. Az azonban
már óriási különbség a kettő
között, hogy az olasz befolyás ellenére - vagy
inkább mellett - a francia reneszánsznak hatalmas előzményei
voltak magában a francia középkori kultúrában,
arról nem is szólva, hogy döntő befolyást
gyakorolt a francia kultúra további alakulására.
Ebben az esetben az idegen befolyás nem önmagában indított
el egy új diskurzust, hanem azáltal, hogy beépült
a korábban létező diskurzusok komplexitásába;
és elhalása nem a felejtés következménye
volt, hanem új, részben általa kezdeményezett
diskurzusok felemelkedéséé.
Az elsajátításnak ez a kulturális modellje,
mely a komplexitás növekedését eredményezi,
nyilvánvalóan különbözik a közép-kelet-európai
kultúratörténet uralkodó modelljétől,
amely szerint az egymást követő befolyások rendszerint
egyszerűen csak kiszorítják a korábbiakat, hogy
aztán a még újabbak őket taszítsák
feledésbe. Az eredmény: hisztérikus kisajátítások
soha véget nem érő, terméketlen és némiképp
komikus láncolata.
A bevezetőben említett deficit, mint látható,
a megalapozottság hiánya. A hagyományért való
szorongás azt a tényt leplezi, hogy nincs hagyományunk.
Ami helyette van, az a tradíció szimulakruma, ad hoc (vagy
inkább sine hoc, mert az ad hoc-hoz hiányzik a hoc) kisajátítások
össze nem tartozó halmaza. Ezért ragaszkodunk makacsul
a kultúra etnografikus fogalmához, a kulturális sokféleséghez
- ami pusztán szimulakruma a kultúrának. És
mindaddig, amíg kultúráról szólva a
sokféleséget, a "másságunkat" vagyunk kénytelenek
emlegetni, mindaddig, amíg a befolyástól való
paranoid félelem megakadályozza a kölcsönvett javak
beépülését, addig nem leszünk képesek
megfelelően komplex kulturális diskurzust fenntartani, nem
leszünk valóban "mások". Addig mindig mások lesznek
"mások".
Büszkén hangoztatott kulturális autonómiánk
ellenére arra ítéltetünk, hogy idegen kulturális
javak megrögzött kisajátítói maradjunk.
Minden (nyugat-)európai nemzet kész importálni a kérdéseire
adandó válaszokat. Mi, akaratlanul, arra kárhoztattunk,
hogy magukat a kérdéseket importáljuk. Természetesen
van annyi eszünk, hogy a források elrejtésével
leplezzük ezt a tényt. Ezért beszélünk annyit
"világirodalom"-ról (vagy "world scene"-ről a képzőművészet
területén). Ezek a hiányzó hagyomány pótlékai.
Leplezik, egyszersmind elárulják, hogy képtelenek
vagyunk magunktól kölcsönözni.
Bibliográfia
CSORDÁS Gábor
Rontások és javítások
Noran, 2001
"Bábel jele.
A műfordításról"
Magyar Lettre Internationale, 19