Amióta az egész világ giccsé változott, illetlenség a giccsről beszélni. Gondoljanak csak arra, hogy Kafka abban az időben ír a bürokráciáról, amikor az még ártatlan jelenség. Később, amikor felzabálta az életünket, nyilvánvalóvá vált, s épp ezért láthatatlanná (...) Egy jelenségre csakis abban az órában ismerhetünk rá a maga teljes szörnyűségével egyetemben, amikor még új. Abban a pillanatban, amikor mindenütt jelenlévővé válik, természetes színben tűnik fel, mint amivel együtt születtünk, amivel számolunk, mint ami nem hívja ki a csodálkozásunkat. Giccsel vagyunk körülvéve. Minden giccs: a televízió, az újságok, a magánéletünk, a politika. (Milan Kundera)
A "doboz"-metafora
Nemrégiben egy intellektuális elitalakulat tagjaként
a tévékamerák előtt találtam magam.
Húsz különböző foglalkozást űző
értelmiségit - tudóst, kultúrtörténészt,
festőt, írót, filozófust, egyetemi tanárt,
szabadúszó gondolkodót - hívtak meg egy beszélgetésre
a szépség témájáról. A műsorvezető
nem volt tipikus jelenség, miként a tévéműsor
sem. Vagy öt órásra kalkulálták a beszélgetést,
a vendégek kívánságára azonban még
hosszabb is lehetett volna. A meghívottak közül néhányan,
akik hozzá voltak szokva a tévékamerákhoz,
úgy elvoltak, mint hal a vízben, mások visszafogottabban
viselkedtek, de média-szűz senki sem volt.
Eleinte az a kellemetlen érzésem támadt,
hogy tévedésből pottyantam bele ebbe a társaságba.
Valamivel később bebizonyosodott, hogy az is voltam: hiba.
Az ötórás beszélgetés alatt
egyetlen szót sem szóltam. Lám, olyan emberek közé
kerültem, akiknek a társaságáról legföljebb
álmodozhattam, s én ki sem tudtam nyitni a számat.
Sovány vigasz volt, hogy még egy résztvevő
hallgatott, mint a csuka, néhányuknak pedig csak pár
mondatot sikerült kibökniük.
Mi történt? A műsorvezető ritkán
tett fel személyre szóló kérdéseket,
a kérdések mindenkihez szóltak, úgyhogy a médiumteret
természetesen a spontánabb alanyok foglalták el. Egy
írónő monológba kezdett a saját depressziójáról,
annak ellenére, hogy a beszélgetés témája
- legalábbis elvileg - nemigen állt kapcsolatban a depresszióval.
Egy közismert író emberjogi harcos retorikával
rukkolt elő, és mélységes aggodalmát
fejezte ki az ugandai, boszniai és egyéb események
miatt. A közismert zoológusnő csatlakozott hozzá,
és aggodalmának adott kifejezést a veszélyeztetett
gorillák ügyében (tudniillik a gorillák voltak
a szűkebb szakterülete). A közismert feminista-humanista
hölgy önmagáról beszélt, habár látszatra
valami másról fűzte a szót. Valaki valamire
a futball metaforáját használta, mire ezt egyesek
a becses tömegszórakozást ért támadásnak
vélték, és a foci apológiájába
kezdtek. Az írónő nekiállt magyarázni,
miért a koncentrálni képtelen gyermekek rendítik
meg legjobban. Ezt valaki a világhálót ért
támadásnak értette, amire a cyberspace élénk
védelme volt a válasz. A közismert humanista hölgy
- aki időközben elővette a táskájából
a tükrét, és kiigazította a száján
a rúzst, nem először - megismételte, amit a jogról
meg az erkölcsről mondott. A közismert zoológusnő
- aki egy plüssbanánt szopogató plüssmajmot vett
elő a táskájából, s azt rakta ki maga
elé - megismételte a globális környezetet illető
aggodalmait. Hárman rögtön repesve bevallották,
hogy hisznek Istenben, habár más-más isteneik voltak.
Senki sem immunis
Mindent egybevéve valamennyien inautentikus helyzetbe csöppentünk,
és mindenki úgy reagált, ahogy tudott. A rossz érzéstől
egyeseknek megoldódott a nyelvük, mások meg elnémultak.
Voltak, akik udvariasságból beszéltek, hisz ezért
hívták meg őket. Azoknak, akik hallgattak, nem is
volt mondandójuk. Nos, így is kommentálhattam volna
ezt az egészet, hogy minél előbb elfelejtsem. Azonban
nem így történt. Igaz, ami igaz, az eset felért
egy egómnak adott pofonnal, ám a kétségbeesésem
mélyebben gyökerezett.
Az értelmiségiek, akiknek tökéletesen
szabadságukban állt, hogy intellektuális diskurzust
folytassanak, elmulasztották ezt. Pedig, emlékezzünk
vissza, az intellektuális diskurzus "a manipulációval
való szembeszegülés egyik leghitelesebb formája,
a gondolkodás szabadságának vitális igenlése",
ezt mondta Pierre Bourdieu a televízióról írott
könyvében. Az értelmiségieknek ezúttal
alkalmuk nyílt arra, hogy hatalmukba kerítsék a médiumot,
ehelyett azonban a tévé, Bourdieu kifejezésével
"a narcisztikus exhibicionizmus tere" - kerítette hatalmába
őket.
A csoporton belül rögtön létrejöttek
a hatalmi viszonyok: a fast thinker-ek (ez is Pierre Bourdieu terminusa)
beszéltek, a lassúbbak pedig levegő után kapkodtak.
Az előbbiek alakították ki a csatateret, amelyben
voltak, "akik uralkodtak és voltak, akik felett uralkodtak" (Bourdieu).
Miután biztosították maguknak a terepet, a fast thinker-ek
a továbbiakban triviális dolgokról beszéltek,
és a felfedezők retorikájával éltek.*
Azok, akik nem akartak vagy nem bírtak alkalmazkodni a rájuk
erőltetett hangnemhez és témákhoz, szűkszavúak
maradtak.
Tudván, hogy a volt Jugoszláviából
jövök (ha egyáltalán tudta), a közismert író
például nagylelkűen megengedhette volna, hogy összeszedjem
a morzsákat, és elmondjam azt, amit általában
várnak tőlem, néhány szót a volt Jugoszláviában
történt háborúról, s ezzel megerősítsem
őt az igazában. Azonban a szenvedély, hogy egyes-egyedül
ő mutasson rá dolgokra, erősebb volt benne.
Mi kell ahhoz, hogy az értelmiségi sztárrá
váljon?
A tévébeszélgetés első része
után intellektuális alakulatunk egyik tagja felrajzolt egy
grafikont. Mint kiderült, nemcsak hogy meglehetős pontossággal
állította össze a fast thinker-ek listáját,
ami tényleg nem volt nehéz, hanem személyenként
előre látta a megszólalások gyakoriságát,
azonosította a fast thinker-eknek a vita során kialakuló
alcsoportjait, melyek valamiféle igazi vagy ál-konfrontációt
tartottak fönn egymás közt. Én is elszórakoztam
a számolgatással (ugyan mi mást csinálhatna
a csoport inkompatibilis tagja, mint hogy a kompatibilisek fensőbbséges
elemzésében leljen elégtételt!). Kiderült,
hogy társaságunk fast thinker-ei valóban médiasztárok.
Igaz, ezek a csillagok agresszívek voltak, ám az agresszivitás
a képernyőn az őszinteség, a téma iránti
élénk érdeklődés, magas fokú
szocializáltság benyomását keltette, egyáltalán:
pozitív image-et kölcsönzött nekik. Én meg
azon rágódtam, hogy vajon nem kiszámíthatók-e
azok a tulajdonságok, amelyek egy gondolkodó embert csillaggá
emelnek?
A banalitás minden bölcsesség anyja
A fast thinker-ek olyan értelmiségiek, akik követik
a média szabályait. Ezt tették a mi tévéműsorunk
fast thinker-ei is, habár nem voltak rákényszerítve.
A műsor, ismétlem, rájuk volt szabva, tehát
kifejezetten tévéellenes volt.
Ha elfogadjuk az alapvető hipotézist, miszerint
a televízió a legdemokratikusabb médium, valójában
készen állunk arra, hogy színlelt vagy valódi
természetességgel, leegyszerűsített mondatokban
beszéljünk mindenről, azaz banalitást termeljünk.
A banalitás termelése a képzelt közönség
iránti udvariasságként is értelmezhető,
de éppúgy a fensőbbség kifejeződéseként
is (a közönség hülye). A banalitás termelése
előfeltételezi, hogy a nézők élvezetüket
lelik abban, amikor az okosok a képernyőn olyan mondatokat
mondanak, amilyeneket ők is mondhatnának, tehát kicsit
sem sértik az elképzelt többségi fogyasztó
önbecsülését.**
A trivialitások világa meglopja az intellektualitás
nyelvét azért, hogy ekként legitimálja magát
a piacon (így eshet meg, hogy a New York-i Sohóban Philosophy
of Fashion-nak hívnak egy közönséges ruhaboltot,
vagy hogy a morphs-ról szóló tévésorozatok
nem mulasztják el megemlíteni Kafkát), de az is tény,
hogy maga az értelmiség sem tesz sokat saját felségterülete
védelmére. Ellenkezőleg, egymás karjába
omlanak. Miközben a piac intellektualizálja a banalitást,
az értelmiség banalizálja az intellektualitást.
Miért? Nehogy fölfuvalkodottsággal vádolják,
hogy olyan nyelven beszél, amit senki sem ért? Azért,
hogy eleget tegyen a képzelt átlagfogyasztónak? Vagy
egyszerűen csak azért, mert a média határozza
meg a tudatot?
Mindent egybevéve, a fent említett műsorban
az értelmiségiek nem gondolkoztak, csupán eljátszották
a gondolkodást, s hogy van véleményük mindenről.
Eközben nem kerülték "a tömegtársadalom kulturális
közhelyeit", hanem, ellenkezőleg, megerősítették
azokat (depresszió, környezetszennyezés, erkölcsi
felelősség, és így tovább). Ekként
cselekedve az értelmiségiek, tudatosan vagy tudattalanul,
intellektuális giccset produkáltak, ami persze könnyen
védhető: értelmetlenség a televízión
olyan nyelven beszélni, amit a kiválasztottakon kívül
senki sem ért, nemde?
Az infantilizáció meg a leegyszerűsítés
a közbeszéd íratlan szabályává,
a közgondolkodás lingua francájává vált.
A filozófia végigmesélése (hogy ne szétfecsegést
mondjunk!) a filozófia gyakorlása helyett, az irodalom imitálása
irodalom helyett, locsogás a kultúráról kultúra
helyett, a politikai témák politikailag korrekt átbeszélése
a témákról való valódi politikai gondolkodás
helyett - az intellektuális giccs keresztül-kasul átszőtte
a közéletet, pontosan úgy, ahogy Kundera állítja
a fenti idézetben.
Oly korban élünk, melyben egyre sikeresebben zajlik
annak a kulturális zónának az infantilizációja,
melyet harminc évvel ezelőtt még magaskultúrának
neveztek. Sorolhatók a példák az Icon Books For Beginners
sorozatától Jostein Gaarder megabestsellerén, a Sophie
világán át Alain de Botton friss sikerkönyvéig,
a The Consolations of Philosophy című kötetig. Az utóbbi
példa csak megerősíti a hipotézist, hogy a
filozófiáról való fecsegésnek nagyobb
keletje van, mint a filozófiai műveknek. A sikerlistákból
ítélve (a sikerlisták pedig az irodalmi börzéről
való híradásból fokozatosan az irodalmi és
a szellemi értékek legitimálásának intézményévé
nőtték ki magukat) az inautentikus könyveknek nagyobb
keletjük van, mint az autentikusaknak. Így eshet meg, hogy
az irodalmi művek alapján készült filmforgatókönyveket
sokkal jobban el lehet adni, mint magukat az irodalmi műveket.
Ebben az értelemben valamennyien, akik a fent leírt
epizódban a tévékamerák előtt találtuk
magunkat, manipuláltak, de mi magunk is manipulálók
voltunk egyszerre, győztesek és vesztesek, autentikusak és
inautentikusak, felelősek az értékek felcseréléséért,
ami megesett, ám ugyanakkor ennek áldozatai is. Ezt a jelenséget
azokhoz az anyákhoz hasonlíthatnánk, akik nyelvet
váltanak és gügyögnek, mikor a gyerekeikhez beszélnek
- ám ha ezt túl sokáig űzik, elfelejtik a felnőttek
nyelvét. Ami nem is olyan borzasztó, ha már senki
sem emlékszik, hogyan is kellene hangoznia a felnőttek nyelvének.
Hip
A Lingua franca című amerikai tudományos folyóiratban
(1998 november) Advertisements for Myself címen megjelent egy mulatságos
cikk némely amerikai egyetemi tanárok felettébb érdekes
honlapjairól. Mint a cikkből kiderül, a diákok
kegyeinek elnyeréséért vívott népszerűségi
hajszában egyes professzorok odáig jutnak, hogy - régimódi
nyelven szólva - nem mondható el róluk, hogy a jó
ízlés lenne a legerősebb oldaluk. Ugyanis ezeken a
honlapokon megtalálhatók a professzorok (olykor fürdőruhás)
fényképei, részletek a magánéletükből,
rövid vallomások szexuális, vallási vagy gasztronómiai
kedvteléseikről és hasonló érdekfeszítő
dolgok. A cikket böngészve belebotlottam egy általam
személyesen is ismert tanárnő honlapjának leírásába.
A tanárnő azokkal a fényképekkel díszítette
a honlapját, melyeken hallgatóinak fáradt tarkóját
masszírozza, és tarot-kártyákból jósol
nekik. Ezt a két dolgot kedvenc társadalmi tevékenységei
közé sorolta.
Értelmiséginek lenni ma elsősorban annyi,
mint konformistának lenni, alkalmazkodni a piac feltételezett
törvényeihez. A piac törvényeitől a tudósokat
sem védi semmi, különösen Amerikában nem.
Könnyen állás nélkül maradhatnak, avagy
az átlagon felüli évi jövedelem csábításának
engedve átmehetnek egy másik egyetemre, éppúgy,
mintha focisták lennének. A mai értelmiségi
imidzse nem felel meg többé a régimódi elképzelésnek
a gondolkodás szabadságát védő individuumról.
Ma az értelmiségi olyan szocializált figura, aki alkalmazkodik
a politikai, kulturális és intellektuális mainstream
trendekhez, és azt képviseli, aminek a képviseletét
minden udvarias gondolkodó embertől elvárják.
Ha meg botrányt kavar, ezt nem az elgondolásaival és
a véleményeivel teszi, hanem a nagy példányszámú
magazinokban közzétett meztelen fényképeivel,
ahogy azt más szereplési alkalom hiányában
(Szarajevó bombázása befejeződött) egy
közismert francia fast thinker tette.
A mai értelmiségitől elvárják,
hogy hip, cool, mega legyen, ami intellektuális síkon azt
jelenti, hogy gyakran hivatkozik a mainstream (tömeg!) kultúrára,
hogy módjával radikális (azaz ál-radikalizmust
produkál), hogy módjával szubverzív (azaz ál-szubverziókat
preferál), hogy intellektuális szórakoztató
szerepben tündököl.
Az egyetemi előadások (akárcsak a könyvek,
amelyek lassan képeskönyvekké változnak!) manapság
inkább montázsnak vagy performansznak tekinthetők.
A professzorok bőségesen élnek a videóval,
a vetítővel, a számítógépekkel,
mindenféle vizuális anyaggal, hogy televízió-szerűvé,
azaz szórakoztatóvá tegyék az "unalmas" előadást.
A már említett The Consolations of Philosophy vizuálisan
egy magára valamit is adó egyetemi tanár előadására
emlékeztet. A filozófiatörténetből vett
vizuális idézetek a mai tömegkultúrából
vett vizuális idézetekkel keverednek, valamint a magazinokból
kiollózott tudománynépszerűsítő
cikkekkel (pl. kérdőívek). Ez a jelen pillanat eszményi
intellektuális terméke és metaforája.
Are We Having Fun Yet?
Readers Wonder: Are We Having Any Fun Yet? - ez a címe a Time
egyik számában megjelent cikknek, melynek állítása
szerint a kortárs német irodalom unalmas, ezért a
németek az amerikai irodalmat falják, mely nem unalmas. "A
háború utáni német irodalom a humor és
a szórakoztatás hiányától, egy csomó
téma tabunak nyilvánításától
és roppant melankóliától szenved", jelentette
ki a Time-nak Dietrich Schwanitz német bestseller-szerző,
aki a hamburgi egyetemen az angol irodalom tanára. "Németországban
mindenki úgy akar írni, mint Franz Kafka meg Samuel Beckett",
teszi hozzá Schwanitz. Stefan Bauer, a Gong című folyóirat
szerkesztője szerint azok az írók, akiket ma Németországban
művészeknek tekintenek, "érthetetlenül magasröptű
prózát" írnak.
Értelmiséginek lenni ma mindenekelőtt annyi,
mint nem unalmasnak lenni. A kortárs német irodalmat vádoló
mindkét idézett német szerző a vádak
tipikus repertoárjából válogat: magasröptű,
érthetetlen, melankolikus, nem szórakoztató. A tabukról
tett észrevétel is tipikus. A tömegkultúra tudniillik
- legyen szó akár a farmernadrágról,
az MTV-ről, a Coca-Coláról, a filmről, a sportról
vagy könyvekről - mindig ugyanazzal az önreklámozó
mítosszal él: ő, a tömegkultúra széttöri
a tabukat, ő bezzeg nem konvencionális, hanem friss, avantgárd,
szubverzív, szókimondó, és soha, de soha sem
unalmas. Mindez persze egyáltalán nem így van.
Azoknak az íróknak, akik a közhelyek platformjáról
(mert olyannyira közhelyesek, hogy az ember elszomorodik tőlük)
vádolják unalmassággal a német irodalmat, az
az egyetlen előnyük, hogy fiatalok. Fiatalnak lenni, ez máris
garantálja a szubverzivitást, az autentikusságot,
a konvenciók áthágását, a funt! A gyakorlatban
pedig fiatalnak lenni a legbiztosabb garancia arra, hogy az ifjúság
hordozója a maga egész önreklámozó csomagjával
egyetemben igen gyorsan fel lesz röpítve a mainstream kultúra
édes, zajos és anyagilag kifizetődő áramaiba.
Fun-loving culture
Az evilági testvériség a giccs révén
valósul majd meg, mondta valahol Milan Kundera. Ez a testvériség
már rég megvalósult. Nincs valami nagy különbség
a lisszaboni halárus lány meg a pétervári "Oktyabrszkaja"
hotelben a bárpult mögött álló sankoslány
között. Mindketten ugyanazokat az amerikai és mexikói
szappanoperákat nézik a tévében. Csak a giccs
szó - melyet a hatvanas években intellektuális érdeklődés
övezett - szorult ki a forgalomból. A helyébe olyan
szavak kerültek, mint: ipar (film-, sajtóipar), szórakoztatás,
valamint élvezet (pleasure) és szórakozás (fun).
Két évvel ezelőtt egy amerikai egyetemen
adtam elő. A hallgatóim nem tudták, mit jelent az
a szó, hogy giccs. Egy nemrégi németországi
előadásom alkalmával egy diáklány feltette
a kérdést, hogy mit jelent a magas irodalom meg a lektűr
fogalma, melyeket használtam, elnézést kérve,
hogy olyan régimódiak.
Fun-loving culture - így határozta meg tizenöt
évvel ezelőtt az amerikai kultúrát Neil Postman.
Időközben a fun-loving culture meghódította az
egész világot. Todd Gitlin amerikai szociológus szerint
az amerikai népszerű kultúra "a globális egyneműsítés
korábbi kísérleteit folytatja. Előzménye
a latin nyelv, melyet a Római Birodalom és a katolikus egyház
terjesztett el, valamint a marxizmus-leninizmus, melyet a kommunista kormányok
kényszerítettek az emberekre".
E percben, míg ezeket a sorokat írom, a világ
52 országában emberek milliói nézik a Buffy
the Vampire Slayer című, tinédzsereknek való
tévésorozatot, a fiatal vietnamiak amerikai zene mellett
szórakoznak az Apocalypse Now nevet viselő étteremlánc
valamelyikében, az irániak rajongnak a Titanicért,
a Baywatch-ot Dél-Amerikától Kínáig
nézik, Oprah Winfrey egyesíti a hűséges női
nézőközönséget szerte a világon,
Jerry Springer pedig a közélet minden formáját
- a politikát, a kultúrát, az újságírást,
a televíziót - érintő egyetemes springerizáció
ikonjává vált.
Csak a tálibok nem néznek semmit. Rajtuk kívül
senki sem kíván kimaradni a globális testvériségből.
Senki sem kívánja, hogy tálibnak nevezzék.
Hisz a tálibok fundamentalisták, nemde? A kirekesztéstől
való félelem a fasizmus minden formájának fundamentuma.
A kirekesztéstől való félelemből szedi
meg magát a mi fogyasztói aranykorunk is.
A vonat is metafora
2000 májusában-júniusában egy metafora-vonattal
utaztam. Jó száz író utazott a vonatban, főleg
fiatalabbak, a "kibővített" Európa negyvenhárom
országából. Másfél hónapon át
robogtunk Dél-Európából észak felé.
Száz író nem sok, mégis talán képet
kaphatunk általuk az emberi populáció azon hányadáról,
mely az irodalomnak nevezett tevékenységgel foglalkozik.
Különböző európai régiókon utaztunk
át - egyesek közülük "problematikusak" voltak. Húsz
évvel ezelőtt a száz író fölpattant
volna, hogy rögzítsen valami petíciót, nyilatkozatot,
tiltakozást. A mi vonatunkban elmaradtak az ilyesféle megmozdulások.
Meg kell adni, a végén az írók összehoztak
egy langyos nyilatkozatot, ám az az írói munka praktikus
oldalára vonatkozott (azt a követelést szövegezték
meg, hogy az Európai Unió több pénzt biztosítson
kis nyelvekről kis nyelvekre történő fordításokra).
Az írók szemlátomást elégedettek voltak
a maguk kulturális fülkéivel: az államaikkal,
a nemzetükkel, az európai közösséggel, Európával,
az irodalommal. Tizenkét országon haladtunk keresztül,
a vonatban voltak fehéroroszok, orosz és török
írók, ciprusi írók, szerb, horvát, litván
írók... Ám alig akadt valaki - legalábbis úgy
tűnt -, aki érdeklődést mutatott volna a politika,
az Európa-gondolat iránt, vagy foglalkozott volna az irodalom
fogalmának újraértelmezésével. Az írók
az olyan szavak nyomán élénkültek fel, mint a
lobby, a network, a cultural management.
Eco régebben megkülönböztette az apokaliptikus
meg a beilleszkedett írókat (apocalittici e integrati), ám
ez a felosztás mára idejétmúlttá vált.
A többség integrálódott. Az apokaliptikusok,
a melankolikusok, az unalmaskodók és az elitisták
manapság ritka madarak a kulturális színtéren.
A nyelvünkre venni őket és nekik támadni - amit
a tömegkultúra képviselői ellenség hiányában
még mindig előszeretettel művelnek - ugyanolyan abszurd,
mintha ma egy texasi szenátor a választási beszédeiben
a kommunistákkal csatározna.
"Orwell azoktól tartott, akik betiltják a könyveket.
Huxley attól tartott, hogy nem lesz ok a könyvek betiltására,
mert többé nem lesz senki, aki olvasni kívánná
őket. Orwell azoktól félt, akik meg fogják
vonni tőlünk az információkat. Huxley azoktól,
akik olyan mennyiségben tálalják, hogy végül
passzívakká és önzőkké válunk.
Orwell rettegett, hogy megfosztanak bennünket az igazságtól.
Huxley attól rettegett, hogy az igazság belesüllyed
a közömbösség tengerébe. Orwell attól
tartott, hogy zárt kultúrává válunk.
Huxley attól, hogy triviális, pletykaéhes kultúrává.
(...) Röviden szólva Orwell attól félt, hogy
az fog elpusztítani bennünket, amit gyűlölünk;
Huxley attól, hogy az, amit szeretünk", írta tizenöt
évvel ezelőtt egy apokaliptikus, Neil Postman, hozzáfűzve,
hogy úgy tűnik, Huxley-nek volt igaza.
Ami engem illet, eddig nem voltam sem beilleszkedett, sem apokaliptikus.
Én az apograták közé tartoztam. Immár
úgy döntöttem, hogy megbékélek. Úgy
döntöttem, hogy felhagyok ezzel a hiábavalósággal,
és csatlakozom a tesvériséghez, hiszen talán
mindig is hozzájuk tartoztam, csak nem akartam beismerni. Az az
igazság, hogy nincs is más alternatívám. Ezért
buzgón követem a kulturális divatokat és a sikerlistákat,
nézem a tévét, nap mint nap tágítom
kulturális referenciáim horizontját, még az
Idézetek szótárát is megvettem (gondoltam,
hasznos dolog, ha fel vagyok vértezve alkalomhoz illő idézetekkel)
- és várom, hogy meghívjanak valami tévéműsorba.
Majd igyekszem minél gyakrabban a szavukba vágni. A globális
testvériségbe való engedelmes integráció
metafizikai vidámsággal tölt el. Várom a tömegmédia
istenének hangját, s a kérdést: Are we having
fun now?! Várom a pillanatot, amikor végre kimondhatom: Yes,
we are...
(*) Az emberek szinte bármire készek annak érdekében, hogy elsők legyenek valamiben, az elsők, akik felmutatnak valamit. Ennek eredményeképp mindenki mindenkit kopíroz, aminek az a vége, hogy mindenki ugyanazt csinálja. Az exkluzivitás keresése, mely másutt egyébként eredetiséghez és individualitáshoz vezet, itt banalitásba és uniformitásba torkollik. (Bourdieu)
(**) Akár nyilvánosság előtti felszólalásról, akár könyvről vagy a tévén közvetített üzenetről van szó, a kommunikáció fő kérdése az marad, hogy fennáll-e a recepció minden feltétele. Vajon az, aki hallgat engem, képes-e dekódolni azt, amit mondok? "Banális üzenetet" küldve mintha mindent megoldottunk volna, és nincs többé probléma. A kommunikáció pillanatnyi, hisz még meg sem történt, vagy csak úgy tűnik, mintha megtörtént volna. A közhelyek cseréje olyan kommunikáció, melynek magán a kommunikáción kívül nincs más jelentése. A közhelyeknek fontos szerepük van a mindennapi életben, mert mindenki azon nyomban fogyaszthatja őket. A banalitások egyesítik a beszélőt és a hallgatót. (Bourdieu)