(POZSONY) - Egy fiatal szlovák képviselőnő
arról lett híres nemrégiben, hogy az újságírói
kérdésre: "Hány tagja van az Európai Uniónak?",
azt válaszolta tűnődve: "Öt? Vagy talán
- ötven?" Ez a fajta tájékozatlanság nemcsak
erre a képviselőre jellemző, de az egész nemzedékére.
Ugyanakkor ugyanilyen jellemző az EU-csatlakozás iránti
lelkesedés.
Mindkét jelenséget könnyű megmagyarázni:
Európa egyesítésének az emberiség egész
történetében egyedülálló nagyszerű
folyamata önmagában olyan unalmas, mint egy telefonkönyv.
Szlovákiában a lelkesedést nem maga ez a folyamat
váltja ki, hanem az a gondolat, hogy mi is benne vagyunk, hogy mi
is egy címszó lehetünk ebben a telefonkönyvben.
Az EU maga az unalom, sokszor nekem is nehezemre esik felfogni a szerkezetét.
Nem tudom, pontosan hány tagja van az Európai Parlamentnek,
és ha nem volna Mr. Verheugen, egyetlen EU-megbízottat sem
tudnék megnevezni.
Tudatlannak érzem magam nemcsak az Európai Unióval,
hanem egész Európával kapcsolatban is. Egy finn elemi
iskolában bármelyik elsőosztályos többet
tudhat róla nálam, Németországban talán
egy harmadik osztályossal volnék egy szinten; csak a Cseh
Köztársaságban mernék kiállni egy nyolcadikossal
- ott is csak egy kis vidéki iskolában.
De bátran kompenzálom a tudatlanságomat
az egyesülő Európa ügyéért való
lelkesedéssel, mint honfitársaim nagyrésze. Ez a lelkesedés
paradox módon a szlovák nacionalistáknak köszönhető.
Az egyesült Európa eszméjét már 1990-ben
egy árva kődarab testesítette meg egy dombon a szlovák
hegyekben, melyet a mi nacionalistáink kontinensünk földrajzi
közepének kiáltottak ki. Onnan hirdették a szlovák
szuverenitást - a cseh-szlovák föderáció
ellenében, amíg az széjjel nem szakadt.
Azt követően Európa elborzadt Vladimir Meciar
Szlovákiájától, és a nemzet mély
traumaként élte át a kirekesztettséget. Most
ezért olyan jó érzés, hogy elfogadnak olyannak,
mint a többiek. De ennek a megkönnyebbülésnek van
egy komoly hátránya: lehetetlenné teszi a vitát
Európáról, az európaiság lényegéről,
és arról, miben áll a mi szlovák sajátosságunk
ennek a keretén belül.
A jelenlegi kormánykoalícióban csak egyetlen
kisebb párt van (a kereszténydemokratáké),
amely óvja az embereket "az európai balliberalizmustól",
ami majd megpróbálja ráerőltetni a szerencsétlen
Szlovákiára az olyan gyalázatos, keresztényietlen
dolgokat, mint a melegek házassága és a prostitúció
legalizálása.
A szlovák nacionalisták deklarációi
nagyon hasonlítanak arra, amit arról a kis dombról
hirdettek a szlovák hegyekben, csak ezúttal nem Prágának,
hanem Brüsszelnek címezve. Ugyanazt az álságos
nyelvet hallhatjuk, amelyen elszántan követelnek valamit, ami
már megvan - a függetlenséget. Valójában
mélységes averzió van bennük egy olyan Európa
iránt, ahol nem az egyetlen keresztény isten uralkodik. És
ha Isten csak egy épphogy megtűrt része lehet az európai
politikai identitásnak, akkor jobb kimaradni Európából
- mondják a kereszténydemokraták a szlovák
nemzetnek. De ez a nemzet már nem hallgat rájuk. Ma a szlovák
nemzet csábítóbbnak találja az Európához
való csatlakozás gondolatát.
Ez látszólag kedvező helyzetet teremt az
európaiságra nevelés számára, mégsem
igazán megfelelő a pillanat. A szlovák tanárok
még nem heverték ki a gyors demokratikus fordulatot és
a drámai mérvű elszegényedést.
Alighogy elsajátították az ezredévi szenvedés
és egy független állam dicsőséges megszületésének
szlovák mítoszát, most hirtelen váltsák
ezt fel a közös európai történelem elvont
eszméjével? Nem igazán reális elvárás.
És mi a helyzet a szlovák értelmiséggel?
Az írástudók közössége egy kisebbség
elkülönült életét éli, és azoknak
az íróknak a száma, akik elvileg képesek és
hajlandók politikai esszét írni és egyéni
véleményt közzétenni az újságokban,
öt, legfeljebb tíz embert tesz ki.
Bár amit mondok, merő panaszkodásnak tűnhet,
én lelkes euro-optimista vagyok. Nem mintha azt hinném, hogy
az Európai Unió gyönyörű és könnyű
életet garantál majd a számunkra. Az Európai
Unió jövője tele lesz politikai vitákkal, de
ezek most nem nagyon izgatnak. Az Európai Uniónak, ennek
a rémes, bürokratikus szörnyetegnek ragyogó jövője
lehet, különösen, ha ajtót nyit nekünk a múltra.
Az Unió kibővítésével az európai
történelem teljesen új értelmet nyer.
Tudom, miről beszélek. Én egy olyan országból
jövök Európa szívében, ahol sokszor átírták
a történelmet. 1918 után a történelem hirtelen
megváltozott a szlovákok számára - magyar történelemről
csehszlovák történelemre, 1948 után egy kommunista
történelemre és 1993 után egy független
szlovák történelemre. A történelem értelmezésének
azóta egyetlen utilitárius célja volt - lojális
állampolgárok nevelése, történelmi hazugságok
árán is.
Most először van esélyünk egy olyan történelemtanításra,
amely európaiakat nevelne, ugyanakkor mégsem titkolna el
semmiféle tényeket a múltunkból. Nemzeteink
történelme jó és rossz korokon át együtt
adja ki Európa egészének történetét,
és ebben valamennyien egyenlők leszünk a jövő
évtől kezdve. A finnek, németek vagy csehek
történelme lesz az én történelmem is, és
ha nem akarok szégyent vallani európaiságból,
el kell kezdenem tanulni. Ha belegondolok, szívesen átengedném
ezt a feladatot a gyerekeimnek.
Lelkes euro-optimizmusom tehát abból a hitből
táplálkozik, hogy Európa jövője a közös
történelemből való tanulásra épül.
Nem lesz olyan fontos, hogy egy fiatal szlovák képviselő
megtanulja-e a tagországok számát a bővítés
után, vagy hogy én fogom e név szerint ismerni az
EU-megbízottakat. Sokkal fontosabb lesz megtanulni azt, hogy a mai
Brüsszel azt a szerepet játssza, amit valamikor Róma,
és még korábban Athén. És még
ennél is fontosabb lesz azt megtanulni, hogy az az ügy,
ami Európát a múlt században látszólag
örökre kettéosztotta, csak egy rövid időszaka
volt a mi közös történelmünknek.
KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA
SIMECKA, MARTIN M.
Dzsin
Kalligram, 1993
"A reálszocializmus tanulságai"
Magyar Lettre Internationale, 48