Az európai identitással nem az a baj, hogy nincs ilyen,
hanem hogy nagyon tág értelemben véve kettő
is van - egy politikai és egy kulturális - , amelyek sok
szempontból nem esnek egybe. Ennek az a következménye,
hogy az európai integráció folyamata, ahogy manapság
elképzelik, mintha egy korlátba ütközne, és
ez nem is fog érdemben megváltozni, ha nem sikerül ezen
a helyzeten változtatni.
A politikai Európa öt évtizedes európai
integrációs folyamat eredménye, és - paradox
módon - a szó igazi értelmében egyre kevésbé
politikai, ahogy egyre inkább felváltja a menedzselés
értelmében felfogott politizálás. Ezt a politizálást
a konszenzus, a tárgyalás és az adminisztratív
megoldások iránti nyilvánvaló elkötelezettség
jellemzi, és az elitek irányítják. A politikai
döntéseket többnyire a tagállamok hozzák
- elsősorban a nagyobb tagállamok -, és az Európáról
szóló vita nagyon korlátozott, ahogy ilyen körülmények
között várható is. A politika mint eszmék
harca és érdekek összeütközése a legjobb
esetben is zárt ajtók mögött zajlik, a nagyközönséghez
nem sok jut el belőle, amiből az következik, hogy nincs
sok esély az egész Európára kiterjedő
közvélemény kialakulására.
A kulturális Európát még nehezebb
meghatározni, és még több vita tárgyát
képezi. Ha van ilyen egyáltalán, akkor a kulturális
sokféleségről szól, azonban egy olyan sokféleségről,
amely magában foglal bizonyos közös előfeltevéseket
és a különbözőség kezelésének
bizonyos bevett módjait. Egy hosszú folyamat termékéről
van szó, amely közös történelmi tapasztalatokból,
és - ami talán a legfontosabb - egy sajátos modernitás-felfogásból
áll össze, amely előbb jelentkezett Európa nyugati
perifériáján, és azután hívott
életre más felfogásokat a kontinensen. A modernitásnak
ezek a formái nagy vonásokban hasonlóak, de a részletekben
erősen különböznek. Ebből az következik,
hogy a kultúrák közötti érintkezés
megoldható, de nem igazán könnyű.
Az európai kulturális identitás kulcsvonatkozása
maga is a kultúrák és a politikai hatalom közötti
nehéz és sokat vitatott viszony. Legnyilvánvalóbb
formájában a nemzetállam fogalma kapcsolja össze
ezt a kettőt. A nemzetállam rendkívül bonyolult
entitás, sokkal bonyolultabb, mint ahogy akár a hívei,
akár az ellenfelei állítják, középpontjában
állítások, esetleg eszmények egész sora
rejlik. A nemzetállamot azért hozták létre,
hogy biztosítsák a kultúra újratermelését,
gondoskodjanak az összetartásról és a biztonságról,
és garantálják, hogy a kulturális közösség
minden tagja hozzáférjen valamelyest a politikai hatalomhoz
- a megegyezéses kormányzás, a demokrácia,
az egyes állampolgár bizonyos fokú kontrollja az uralmon
levők fölött: mind a modernitás központi eleme.
A 20. század tapasztalata az, hogy lehet a politikai hatalmat konszenzus
nélkül is gyakorolni, de az ilyen hatalom végül
hatályát veszti (kommunizmus, fasizmus). A nehézség
abból adódik, hogy a konszenzus is, mint oly sok minden egyéb,
kulturálisan kódolt, és ami egy helyütt elmegy
megegyezéses kormányzásnak, nem biztos, hogy a másik
helyen is automatikusan annak számít. Így aztán
az angolszász pragmatizmus olyan mértékű inkonzisztenciával
kénytelen együtt élni, amely összeférhetetlen
a karteziánus gondolkodással. Ebben az összefüggésben
az elmúlt fél évszázad történései
a politika nagyon furcsa felfogásához vezettek Európában
- annak feltételezéséhez, hogy kultúra és
politika különválasztható, hogy a politika igazgatás
és a helyes kormányzási technikák kérdése.
Úgy tűnhet, hogy ez a szemlélet, amely egyre több
hívet szerez magának, a második világháborút
követő korszakból eredeztethető, abból,
hogy a háborút a nemzetállamok viselkedéseinek
túlkapásaival magyarázzák, amely felfogás
alapvetően redukcionista, mivel hallgatólagosan azt előfeltételezi,
hogy a kultúramentes kormányzás nemcsak lehetséges,
hanem kívánatos is. Az európai projekt sikere, a kommunizmus
összeomlása, az a tétel, hogy a történelemnek
"vége" önmagában is hozzájárult a politika
depolitizálásához. Az új Munkáspárt
harmadik utassága erre a klasszikus példa.
Valójában Európa mint kultúra egyik legnagyobb
eredménye éppen az volt, hogy képes volt összekapcsolni
a rendkívül nagymérvű kulturális sokféleséget
a politikai hatalom hasonlóképpen sokféle artikulálásával.
Nincs még egy része a világnak, ahol ennyi olyan kulturális
közösség élne, amelyek ugyanakkor autonóm
politikai közösségek is. A kérdés mindazonáltal
mindig az, hol legyen a határ a kettő között. A
túlzott kulturális autonómia nemcsak elszigetelődésbe
torkollik, de fenyegetővé is válhat a szomszédaira
nézve, ha ez a kulturális autonómia olyan gyakorlatokat
alakít ki, amelyek európai normákat hágnak
át (mint az emberi jogi normák) saját kultúrája
állítólagos védelmében. Ennek a helyzetnek
másfelől pozitív aspektusa is van, amennyiben növeli
a kulturális kreativitás potenciálját, ahogy
különböző kultúrák - ez esetben magaskultúrák
- különböző megoldásokkal kísérleteznek,
kölcsönösen gyümölcsözően hatnak egymásra,
és így elejét veszik a stagnálásnak.
De ennél többről van szó. Míg Európa
kiépítése túlnyomórészt technokratikus
és menedzseri módszerekkel folyt, a nemzetállamok
megtanultak együtt élni egymással, miközben olyan
különböző megoldásokat alakítottak
ki és működtettek, amelyek valamelyest abba az irányba
hatottak, hogy a kulturális reprodukciójukat veszélyeztetve
érző kulturális közösségek ne kezdjenek
destruktív módon viselkedni. Ezeknek a megoldásoknak
a legfőbb hajtóereje a kölcsönös elismerés
és önmérséklet a kultúra szintjén,
egy egész sor eljárás, amelyek magukban foglalják
a nyelvet, a szimbólumokat, a rituálékat, az emlékezetet
és végül azokat a sajátos jelentéseket,
amelyeket minden egyes kultúra előállít és
újratermel. Az európai szinten azonban a kultúra megkonstruálásának
ezt a formáját nagymértékben, ha nem is teljesen,
elhanyagolták. A menedzser jellegű politizálás
persze sokkal könnyebb.
Számos bíráló megjegyzés hangzott
már el azzal kapcsolatban, hogy Európának a jelenlegi
fázisban nincs saját víziója, hogy az európai
folyamat nem elég vonzó, nagyon csekély azonosulást
tud kiváltani, hogy az európai integráció politikája
nem rendelkezik mélyebb legitimációval. Ez aztán
ahhoz az érzéshez vezet, hogy a technikai értelemben
kezelt Európa nem méltó párja a politikai értelemben
vett Európának, ahol a politika a politikai hatalmat meghatározó
mögöttes kulturális normákat is magában
foglalja. Az Európai Unió jelentős mértékben
megmaradt annak, amire létrehozták - egy olyan szervezetnek,
amelynek módjában áll ellenőrizni a gazdasági
élet és kereskedelem bizonyos területeit, különféle
bonyolult adminisztratív eszközökkel, és a különféle
politikai járulékok ellenére menedzsment jellegű
marad. Elmondható, hogy az EU általában rendkívül
hatékony mindabban, amire létrehozták, és valóban
sikerült elérnie azt a mögöttes célkitűzést,
hogy biztosítsa és tagállamaival együtt kontrollálja
a békét Európában. Az igazi hiányosságok
az olyasfajta politikai tevékenységek terén tapasztalhatók,
amelyek sokkal nagyobb fokú közvetlen azonosulást kívánnak
meg, és amelyek megint csak a közös, világosan
artikulált kultúra kérdését vetik fel,
beleértve a jelentéstartalmakat is. Egyszóval a vízióhoz
közös kultúra kell azon a szinten, ahol a vízió
visszhangra szeretne találni. 1945 után létezett egy
ilyen elképzelés: ez a háborúk nélküli
Európa helyreállítására vonatkozott,
kiváltképpen pedig a francia-német ellentét
felszámolására. A hidegháború csak egy
további, ezt elősegítő tényezőként
járult ehhez. Ma azonban nincs ilyen elképzelés.
Jó oka van annak, hogy Európa és az ilyen kulturális
normákat meghatározó elitek kitértek az ilyen
irányú folyamatok elindítása elől. Még
ha elhalványultak is a második világháború
emlékei, nem tűntek el teljesen, és a két világháború
olyan mély nyomot hagyott a nyugat-európai gondolkodáson,
hogy még ma is benne van az emberek tudatában a "soha többé"
mély és hallgatólagos parancsa, és mivel a
háború legfőbb okát ismételten a nacionalizmusban
vélik felismerni, és ez a nacionalizmus állítólag
mindig a kulturális nacionalizmussal kezdődik, a kultúra
és a politika összekapcsolásával szembeni ellenségesség
mély és nehezen szétválasztható, mivel
teljesen természetessé vált. Az európai kultúra
egész témakörét két alapvető kérdés
mérgezi meg. Az egyik az, hogy hol vannak Európa határai,
a másik az, hogy ki európai és ki nem. Mindkettő
roppant nehéz kérdés, kevesen hajlandók szembenézni
a bennük rejlő nehézségekkel egy harmadik tényező
miatt, ez pedig az univerzalizmus igénye. Az utóbbi valójában
azt állítja, hogy mindenki, aki Európában él,
és elfogadja a politikai menedzsment értelmében vett
Európa feltételeit, európai lehet, azaz azt feltételezi,
hogy a bevándorlók kulturális szempontból csupaszon
jönnek Európába, és csak minimális alkalmazkodásra
van szükségük ahhoz, hogy hasznos állampolgárokká
váljanak. Az integráció során felmerülő
minden problémát a többség ("rasszizmusának")
rovására írják. Ez a perspektíva elterjedt
és téves, mivel hatékonyan fedi el mind az európai
kultúrát, mind a bevándorlók kultúráját.
Ez a problematika a másik két tényezőre
is kihat. Ha Európa csupán politikai technika és egy
sor politikai és jogi normának való megfelelés
kérdése, akkor tényleg bárki lehet európai,
és Európának elméletileg nem is kell hogy legyenek
határai. Így megvetően tolhatók félre
az Oroszország vagy Törökország európaiságát
illető kételyek. Elméletileg ennélfogva (egy
ilyen definíció mellett) nincs semmi indok arra, hogy miért
ne kérhetné mondjuk Pakisztán a felvételét
az Európai Unióba, amennyiben megfelel az elvárásoknak
és az emberi jogi normáknak. Mindazonáltal, mivel
már a török csatlakozással kapcsolatban is kételyek
merülnek fel, nehéz volna tagadni, hogy mégiscsak működik
az emberekben az az érzés, hogy van közös európai
kultúra. A kérdés csak az, miben áll ez a kultúra,
hogyan lehet úgy meghatározni, hogy az emberek rezonáljanak
rá, és ami életbevágóan fontos: vajon
kellőképpen összesűríthető-e ahhoz,
hogy lehetővé tegye az azonosulás általi, európai
szintű legitimációt. Ebben a tekintetben az ember kételyei
ma még erősebbek, mint eddig. Nemcsak azért, mert
a nem európai hátterű bevándorlók integrálása
a sűrített európai kultúrába (bármi
legyen is az) nagyon is valóságos nehézséget
jelent - nem beszélve arról a viharos ellenállásról,
amit ez azok körében váltana ki, akik tisztában
vannak azzal, hogy a tartalmasabb kulturális normakészlet
nagyon megnehezítené a nem európaiak integrációját
-, de a nemzetállam burkoltabb ellenállása is működésbe
lépne.
Az európai nemzetállam egy sor politikai és
kulturális probléma kezelésének sok tekintetben
figyelemre méltó eszköze. Eredményesen alakított
ki olyan rendszereket, amelyekbe kulturálisan kódolták
a kormányzás elfogadását, anélkül
hogy ez a kulturális kódoltság észrevehető
lett volna. Az általános feltételezés az, hogy
a kormányzás elfogadása végső soron
bennefoglaltatik az állampolgári szerződésben.
Az állampolgárság és az állampolgári
jogok valóban erősen kulturálisan kódoltak
- elég egy rövid pillantást vetni az állampolgárság
francia és német felfogásának természetére,
hogy észrevegyük a markáns eltérések kulturális
jellegét -, de ez a kulturális kódoltság rejtve
marad a már vázolt okokból, mint az univerzalizmus,
a nemzet problémájának a háborúval való
asszociálódása és a sokféleség
kérdése.
A kormányzás elfogadása hallgatólagosan
kulturálisan kódolt és szakadatlanul erre is támaszkodik,
nem utolsósorban azért, mert a modern állam folytonosan
kiterjeszti racionalizáló tevékenységét,
és ahhoz, hogy ezt hatékonyan tehesse, szüksége
van az érintettek hallgatólagos beleegyezésére.
Az állampolgári szerződés úgy működik,
mint egy diszkurzív stratégia, de befogadó és
kizáró kulturális normák hallgatólagosan
elfogadott értékeire támaszkodik. Az irányítók
és irányítottak kölcsönös viszonya,
amin egy demokrácia alapul, nagyfokú bizalomra támaszkodik,
ez a bizalom pedig a szolidaritás érzésével
kell hogy párosuljon. A szolidaritás akkor áll elő
és termelődik újra, ha az emberek elsajátították
azokat a diskurzusokat, amelyek lehetővé teszik a kölcsönös
elismerést a közösségen belül. Enélkül
a nyilvánvalóan kulturális jellegű megalapozás
nélkül a demokrácia nehezen tud fennmaradni. Ez a megállapítás
világosabbá teszi, miért szükséges a kulturális
értelemben vett Európa az Európa-projekt elmélyítéséhez.
Ugyanakkor arra is rávilágít, miért olyan nehéz
elmozdulni ebbe az irányba. Nemcsak azért, mert a sűrű
európai kultúra-felfogás erősen vitatott, és
keresztezi a sokféleség iránti elkötelezettséget,
hanem azt is nehéz elképzelni, hogy a nemzetállam
feladja azt, amit eddig ezen a téren elért, ha nem kényszerül
rá. A legvalószínűbb ilyen kényszerítő
erő a globalizáció, de túlzás volna
azt állítani, hogy a globalizáció máris
elég erős fenyegetést képvisel ahhoz, hogy
arra kényszerítse a nemzetállamot, hogy egy szélesebb
európai identitásban olvadjon fel.
Gondolatok az iraki válságról
Egy európai szintű közvélemény megjelenése
észlelhető, Koszovó esetétől eltérően,
egyes országokban kimondottan a kormány álláspontjával
szembefordulva. Ez egy elég nyilvánvalóan közös
felfogásra utal, amivel együtt jár a tehetetlenség
és a frusztráltság érzése amiatt, hogy
a nép hangját figyelmen kívül hagyják,
hogy a hatalom korlátozására 1945 óta kiépített
struktúrák haszontalannak bizonyultak.
A nemzetközi rendszer felbomlása Európa megerősödését
segítheti elő, legalábbis hosszú távon.
Az Egyesült Államokról egyértelműen az
a vélemény, hogy semmibe veszi a demokratikus viselkedést
(önkorlátozás, beleszólás), s ez az amerikaiak
Európa-ellenességével együtt ("sajtfaló
gyáva majmok" és hasonló negatív sztereotípiák)
gyengíti az atlanti szövetséget, ennek megfelelően
erősíti az USA-val szembeni elhatárolódást,
és erősíti az európai identitást is,
mint az amerikaitól eltérő identitást. Lehet,
hogy Amerika elveszíti az európaiak szemében azt a
státusát, hogy a mítoszok földje? Az amerikaiak,
teljesen esetlegesen, "régi" és "új" Európára
osztották fel Európát - ez érdekes illusztrációja
annak a felfogásnak, amely az idős kort az elmaradottsággal,
nem pedig a bölcsességgel hozza összefüggésbe,
a fiatalságot pedig az erőteljességgel, nem a tapasztalatlansággal.
Franciaország és Németország a kezdetektől
fogva Európa centruma, s ezt a szerepüket az amerikai támadások
észrevehetően felelevenítették. Elképzelhető,
hogy ez hosszú távú jelenséggé válik
majd, bár nehéz belelátni, mi húzódik
meg a pillanatnyi trend mögött. Európa hatalmának
csökkenése 1945 óta érezhető, s ezt az
Egyesült Államok erejének vitathatatlan megnövekedése
drámaian fokozta. Ez tovább erősítheti azt
az érzést, hogy Európa ostromlott erőd egy
zűrzavaros világban.
Közép-Európa és az Európai Unió
Az Európai Unió bővítésének
folyamata gyakorlatilag célhoz ért, Közép-Európa
posztkommunista országai 2004. május elsején az Unió
teljes jogú tagjai lesznek. Az EU követelményeihez való
alkalmazkodás sok mindent megváltoztatott a posztkommunista
világban - például az egészségügyben,
a biztonságpolitikában, a környezetvédelem vagy
éppen a pénzügyi szervezetek szabályozása
területén. Javult az államigazgatás és
az igazságszolgáltatás teljesítőképessége
is. A bővítés mára gazdasági, politikai,
sőt jelentős mértékben jogi realitássá
vált. A "kulturális" szó legtágabb értelmében
egyre inkább kulturális realitássá is válik,
noha épp ezen a területen jelentkeznek az integráció
legkomolyabb problémái, mind Közép-Európa,
mind a Nyugat számára.
Röviden arról van szó, hogy azok a diskurzusok,
amelyek a csatlakozásra váró országok társadalmai
számára lehetővé tennék, hogy az uniós
tagságot valóban a "sajátjukként" éljék
meg, vagy egyáltalán nem jöttek létre, vagy csak
részlegesen. Úgy tűnik, a közvélemény
egyelőre csak nagyon korlátozottan érti, hogy mi minden
következik a tagságból. Ahogy a csatlakozás időpontja
közeledik, úgy fogyatkozik az iránta való lelkesedés,
feltehetően azért, mert ahogy a tagjelölt országokban
az emberek egyre többet tudnak meg az Unióról, Európa
politikai menedzsmentjének természete egyre több ponton
látszik ütközni a létező politikai normákkal.
A Brüsszellel folytatott tárgyalásokban közvetlenül
részt vevő politikai és bürokrata elit gyorsan
és hatékonyan fogadta be az Európai Unióról
szóló ismereteket, az Unió metanyelveit, formális
és informális tárgyalási kultúráját,
az EU által rájuk rótt kötelezettségeket
és feladatokat. A csatlakozási tárgyalások
fejezeteinek lezárása fontos tanulási folyamat volt
a közép-európai elitek számára - az Európa
iránti valódi elköteleződés iskolája
és az EU-ban szokásos ügymenetekhez történő
szocializáció periódusa.
Ezt a tudást azonban nem adták tovább a tagjelölt
országok véleményformáló elitjeinek,
részben az utóbbiak ellenállása miatt - hiszen
az új tudás elfogadása bizonyos mértékig
érvénytelenítené a posztkommunista érában
konstruált tudásformákat, amelyek a véleményformáló
elitek magas státusának fenntartása szempontjából
központi jelentőségűek. Ezeknek a társadalmaknak
az a sajátossága, amit Zygmunt Bauman egy évtizeddel
ezelőtt a posztkommunizmus liminális állapotaként
írt le - vagyis hogy az új és a régi elemei
úgy vannak egyszerre jelen, hogy a különböző
diskurzusok elbeszélnek egymás mellett -, azért is
válhatott tartóssá, mert a közszféra véleményformáló
elitjei érdekeltek az új eszmék és megfogalmazóik
kizárásában. A változás ugyanis mindig
leértékeli a meglévő tudást. Ez, legalábbis
részben, a közszférában jelentkező innovációval
és az EU-ra jellemző diskurzusok megnyitásával
szembeni ellenállásban mutatkozik meg. Ezeknek a diskurzusoknak
az adaptálásához ugyanis a posztkommunista elitnek
a társadalom más csoportjaival sokkal inkább egyenrangú
kapcsolatot kellene kialakítania, részben feladva a normaképzésben
elfoglalt kitüntetett pozícióját, és a
"nemzet lelkiismeretének" szerepét.
Ennek következtében ezekben a csatlakozás előtt
álló társadalmakban nem alakult ki átfogó
kép arról, hogy mit jelent majd az Unió tagjának
lenni. A kép egyes részleteit, például azt,
hogy az EU bizonyos szervezetei az eddigieknél sokkal szigorúbb
feltételeket kényszerítenek a gazdasági szereplőkre,
sokan ismerhetik. Azt azonban, hogy mindennek, az egészet tekintve,
pozitív hatásai is lehetnek, jellemzően nem ismerik
fel. Tartja magát a nemzeti szuverenitás kizárólagosságának
elve, az "egyedül is boldogulunk" attitűd, vagyis az az elképzelés,
hogy egy ország önmagában, a világtól
elszigetelten is működtethető. Az a koncepció,
hogy a tagországok nem idegen országként, "külföldként",
hanem partnerként tekintenek egymásra, egyelőre nem
talált befogadásra sem az elit körében, sem az
átlagos közgondolkodásban. Jól példázza
ezt, ahogy a Cseh Köztársaság elutasítja annak
elismerését, hogy a temelini atomerőmű működtetése
nem belügy, hanem olyan kérdés, amely Ausztriára
és Németországra is hatással van. Az egész
Európát involváló szempontok súlya növekszik,
az Unión belül a "belügyek" fogalma egyre kevesebbet jelent.
Mindennek megvan a maga következménye Közép-Európára
nézve: a csatlakozás valószínűleg kulturális
sokkal fog járni. Ez egyes esetekben nativizmusban, idegengyűlöletben
és minden új elutasításában - vagyis
az új radikális jobboldal aktivitásának erősödésében
fog jelentkezni. Lepper és Csurka juthat itt eszünkbe. Tovább
élezheti az indulatokat a globalizáció, amellyel szemben
az EU bizonyos mértékben védelmet biztosít,
de a helyi értékek relativizálása, a helyi
megoldások és tudásformák feladása árán.
A csatlakozást ellenzők kezébe újabb érveket
adott az a mód, ahogy az EU tárgyalt a csatlakozásról
a közép-európai országokkal. A csatlakozási
tárgyalások során az EU magatartását
egyoldalúság, a tagjelölt országok szempontjai
iránti érzéketlenség jellemezte. Az EU lényegében
ráerőszakolta az acquis communautaire-t Közép-Európára,
csak a részletekről tárgyalt, az alapelvekről
soha. Mindezt a "csatlakozás a klubhoz" metafora volt hivatott legitimálni.
A metafora azonban hibás. Csak akkor volna érvényes,
ha Közép-Európa más klubhoz is csatlakozhatott
volna, ha lett volna választási lehetősége.
Az EU figyelmen kívül hagyta Közép-Európa
sajátos szempontjait, és ennek olyan nem várt következményei
lehetnek, amelyek hatással lesznek majd a kibővült Unió
működésére. A normatív vita nélkül
elfogadtatott eszméket, szabályokat, értékeket
és koncepciókat ezek az országok elfogadják
ugyan, de nem internalizálják és nem integrálják.
Vita nélkül nem lehetséges egyetértés
a szabályokról, csak a szabályok elfogadása.
A kényszerből elfogadott szabályokat általában
nem a normaalkotó szándékának szellemében
alkalmazzák, hanem, hacsak lehet, kijátsszák, megkerülik.
A kommunista uralom idején ezt már megtanultuk. Ráadásul
a Nyugat bizonyos paternalista attitűdöket is táplál
Közép-Európával kapcsolatban. Eszerint a Nyugat
tudja, mi a teendő, a helyi diskurzusok, intézmények
és értékek félresöpörhetők;
a közös Európa megalkotásához Közép-Európa
semmi hasznavehetővel nem tud hozzájárulni. Megdöbbentő
példája volt ennek az attitűdnek Kelet-Németország
radikális asszimilálása Nyugat-Németországhoz.
A másik oldalon Kelet-Európa országai az európai
nagyhatalmakkal kialakult egyenlőtlen kapcsolatok hosszú
történetére néznek vissza. Ezek a modellek kulturálisan
mélyen kódoltak, és ma is hatnak. A régió
országaiban az önrendelkezés attitűdje nem erős,
nem is lehet, ha a választási lehetőségek mindig
korlátozottak, s ha a nemzeti preferenciákat a nagyhatalmak
rendre felülírják. Innen ered az "orientáció",
a "meghatározottságok" és a "mit akarnak csinálni
velünk" jól ismert diskurzusa. Az a körülmény,
hogy az Európai Uniónak nincs alternatívája,
az elkerülhetetlenség és sorsszerűség érzetét
kelti, erodálva Közép-Európa öntudatát.
Nem kell olyan messzire mennünk, mint Böröcz József
és csapata - akik "bővítés" helyett, jellemző
módon, inkább "terjeszkedést" emlegetve amellett érvelnek,
hogy aminek most tanúi vagyunk, csupán a gyarmatosítás
egy új formája -, hogy megállapítsuk: az EU
egyoldalúan él a hatalmával és presztízsével.
Az EU ennek nagyobbrészt nincs is tudatában, annyira beleivódott
már ez a gyakorlat Európa nagy és kis államainak
viszonyába. Az eredmény annak a kiszámíthatatlanságnak
az újratermelése, ami Közép-Európát
a modernitás kezdete óta jellemzi.
A nagy és kis országok viszonya azok közé
a szempontok közé tartozik, amit - a téma tudományos
irodalmához hasonlóan - a csatlakozási tárgyalások
során legnagyobbrészt figyelmen kívül hagytak.
Ez a viszony a nyugati kis országokra is hatással van, noha
az ő történelmi tapasztalataik mások, mint a
posztkommunista országokéi. A kis országok számára
inherens nehézséget jelent annak az elismertetésnek,
státusnak és egyenlő méltóságnak
a kiharcolása, amit a kulturális biztonságuk, mindenekelőtt
a kultúrájuk reprodukciójának biztosítása
érdekében szükségesnek tartanak. Európa
nagy országait irritálja, ha a kis országok problémája
napirendre kerül, amit jól példáz Franciaország
magatartása a nizzai csúcson. Az összes nagy ország
- Franciaország, Nagy-Britannia, Németország és
Olaszország - hibáztatható ezért a türelmetlenségért,
a kis országokkal szembeni megértés hiányáért.
Minden közép-európai ország kis ország,
még Lengyelország is, amely méretét tekintve
ugyan közepesnek mondható, de történelmi adottságai
(a többszöri földarabolás, a határok változása,
Varsó lerombolása és a kommunizmus hatásai)
folytán pszichológiailag kicsi. A közép-európaiak
számára az Európai Unió tagjává
lenni sokkal többet jelent a közös piachoz való csatlakozásnál.
Számukra ez a szimbolikus Európa egyenlő részeseiként
való elismertetést jelenti, s ezen az sem változtat,
ha a nagy országok erről nem akarnak tudomást venni.
Amikor az Európai Unió elődszervezetének
tekinthető Európai Gazdasági Közösséget
1957-ben létrehozták, ezt néhány világosan
megfogalmazott céllal tették. Ezek egyike a Franciaország
és Németország közötti további háborúk
lehetőségének megszüntetése volt. Ezt
a célt az Unió ragyogóan teljesítette. Egy
másik cél az egymásrautaltság egy olyan magas
fokának megteremtése volt, ami kikényszeríti
a konfliktushelyzetek tárgyalásos megoldását.
A harmadik cél az európai jóléti állam
fenntarthatóságának biztosítása és
a megmaradt falusi népesség paraszti sorból polgári
státusba emelése - Európa egyik legnagyobb történelmi
vállalkozása - volt. Mindig volt és mindig lesz azonban
egy negyedik cél is: egy olyan tér megteremtése, amelyben
a kis országok minden értelemben biztonságban érezhetik
magukat.
A demokrácia megköveteli, hogy mindazok, akiket a hatalom
döntései érintenek, hallathassák a hangjukat,
hogy a hatalmat gyakorlók önkorlátozó magatartást
kövessenek, feltételezi a kölcsönösségen
alapuló viszonyokat és egymás kölcsönös
megbecsülését, és megköveteli annak a belátását,
hogy a hatalomnak való alávetés politikai képviselet
nélkül a baj legbiztosabb receptje. Felvetődik a kérdés,
hogy az a mód, ahogy az EU a bővítésről
tárgyalt a csatlakozni kívánó országokkal,
vajon nem az Unió demokratikus deficitjének exportálásához
vezetett-e. Tudtán kívül az EU vajon nem a posztkommunizmus
liminális állapotának fennmaradásához
járult-e hozzá? És milyen változás várható
ebben, miután a tagjelöltek teljes jogú tagokká
váltak?
Egy közép-európai szintézis
Az utolsó kérdés arra irányul, hogy milyen
hangot fognak a közép-európaiak megütni az Unió
tagjaiként. A Nyugat kulturális nagyhatalmai lényegében
az európai diskurzusok oligopóliumának tekintik magukat,
elfogadva, hogy a diskurzushoz a kisebb nyugat-európai országok
is hozzájárulhatnak valamivel. Kevesen veszik észre,
hogy - ha egyelőre alig hallhatóan is - Közép-Európából
olyan hangok is jönnek, amelyek paradox módon közelebb
állnak az összeurópai szintézishez, mint bármi,
ami nyugatról jön.
***
Ennek a folyamatnak két fontos dimenziója van. Az egyik
a marxista-antimarxista paradigmából való, immár
megfigyelhető kilábalás. A társadalomtudományok
és a bölcsészettudományok területén
a nyugatról importált gondolkodásmódokat sikerült
az örököltekkel ötvözni. Ennek jele, hogy a posztkommunista
országokat már nem lehet az adott ország nyelvének
ismerete nélkül kutatni, mert - a színvonal jelentős
javulása miatt - a helyben publikált tudományos teljesítményeket
ismerni kell.
A másik egy olyasfajta szintézis körvonalainak kibontakozása,
ami Nyugaton nem található meg. Éppen a perifériális
helyzet érzéséből adódóan Közép-Európában
figyelnek minden intellektuális történésre, ami
egész Európában zajlik. A barokk és az ellenreformáció
öröksége még él Közép-Európában,
ennek pedig egyik kulcseleme az egységes világszemlélet
kialakítása iránti igény. A közép-európai
gondolkodók ezért a lehető legszélesebb horizonton
tájékozódnak, egy probléma lehetséges
megközelítéseinek a lehető legszélesebb
skáláját igyekeznek befogadni, hogy a struktúrákról
és összefüggésekről a legteljesebb képet
állítsák elő. Azoknak a közép-európai
értelmiségieknek, akik igényt tartanak a helyi szakmai
közvélemény elismerésére, ismerniük
kell az angolszász, a német és a francia irodalmat,
de esetenként az oroszt vagy az olaszt is. Nyugaton ez meglehetősen
ritka.
Az angolszász metodológiák hegemóniája
távolról sem teljes. Ritkaság azonban, hogy egy brit
vagy amerikai szerző francia és német forrásokra
is támaszkodjon. Néhány név, mint Foucault-é
vagy Habermasé, mindig felmerül, de ez minden. A nyugati russzisták
ismerik Bahtyint, de mondjuk Foucault-val már nem tudják
összevetni az írásait. Az ilyesfajta szintézis
azonban Közép-Európában nem számít
rendkívülinek. A német hatás például
sokkal erősebb, mint az Egyesült Államokban vagy Nagy-Britanniában,
és a recepció is szélesebb körű. Talán
merész a kijelentés, de ha Európa jövőjéről
a következő vízió Közép-Európából
jön majd, abban ennek a szintézisnek mindenképpen szerepe
lesz.
A kép tehát összetett. Az EU egy új intézményi
struktúra kidolgozásán munkálkodik, amely alkalmas
lesz az Unió működtetésére az új
tagok belépése után, ehhez azonban nem veszi igénybe
a leendő tagok közreműködését. Közép-Európa
úgy csatlakozik majd az Unióhoz, hogy a kulturális
tőkéje alig adaptálódott a tagság követelményeihez,
ami azt valószínűsíti, hogy lesznek súrlódások
az EU régi és új tagjai között, amint különböző
diskurzusaik egymásnak ütköznek. Ennek egyik várható
következménye, hogy noha elvben a közép-európai
diskurzusokat Európa könnyűszerrel befogadhatná,
a jelenlegi tagok inkább saját diskurzusaik megszilárdítására
fognak törekedni, így a közép-európai diskurzusok
marginalizálódnak. Délkelet-Európa országai
ugyanakkor, ha nem lesz radikális változás az intézményrendszerben,
az uralkodó gondolkodásmódban és attitűdökben,
kívül rekednek az Unión. Délkelet-Európa
kirekesztése az európai fejlődés fő
áramából nem újdonság, azonban nem szolgálja
a stabilitást.
PETŐCZ GYÖRGY ÉS KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA