Az utóbbi időben végigjártam azoknak az
országoknak a többségét, amelyek az Európai
Unióhoz újonnan csatlakozó tagjelöltek első
vagy második csoportjához tartoznak, nevezetesen a volt keleti
országokat. Várakozásaikban, reményeikben vagy
félelmeikben már most is megállapítható
több közös pont. Ahogy közeledik az "esemény",
egyre kevésbé járnak a fellegekben, és egyfajta
realizmus lép az illúziók helyébe. Végre
tudomásul veszik, hogy a Brüsszel által felállított
előzetes feltételekben nincs semmi eltúlzott érzelem,
és hogy senki sem fog szemet hunyni afölött, ha a jelöltek
nem felelnek meg bizonyos követelményeknek.
A kifejezetten Európa-ellenes reakciók mindenesetre egyre
gyengébbek vagy éppen visszaszorulóban vannak. Csak
egyfajta balos maradványban érzékelhetők, amelynek
még elszámolnivalója van a múlttal, illetve
nacionalista vagy ultrakonzervatív körökben: ilyen például
a "Lengyel családok ligája" vagy bizonyos hasonló,
általában jelentéktelen szervezetek és pártok.
Másfelől az Európa-párti hullámban napról
napra több az óvatosság; még bizonyos aggodalmak
is megjelentek, ami mindent összevetve kívánatos és
pozitív fejlemény. A "mindenáron túllépni
a múlton" vágya - megszabadulni a múlttól és
annak terheitől - összekapcsolódik a "minden áron
belépni" szándékával: végre az egyesült
Európa tagjává kell válnunk. Van ebben persze
sietség, rögtönzés, meggondolatlanság, gyakorlathiány
is, minden.
A jelöltek első csoportja biztosan kevesebb problémát
jelent majd, mint a második, de eleget ahhoz, hogy a második
csoport a tervezettnél hosszabb várakozásra kényszerüljön.
A másik csoport valódi kérdései véglegesen
majd csak azoknak a - jó, de főként rossz - tapasztalatoknak
a birtokában fogalmazódnak meg, amelyek az első csatlakozási
hullámból szűrhetők le. Ez bizonyára
nem lesz könnyű, és még kevésbé
lesz kényelmes.
A vártnál hosszabb átmenet
Senki sem számított rá, hogy az átmenet
ilyen hosszú, ilyen lassú, ennyire kimerítő
lesz. A berlini fal leomlását és a Szovjetunió
összeroppanását követő örömmámorban
úgy látszott, minden már csak karnyújtásnyira
van. A privatizáció mindenütt többé-kevésbé
botrányosan zajlott le, még a Cseh Köztársaságban,
Magyarországon vagy Lengyelországban is, nem beszélve
Oroszországról, Romániáról és
a többiről. Málta vagy Ciprus nem szembesült ilyen
típusú problémákkal, de ők természetesen
kevésbé jelentősek területileg. Mindenesetre
a két sziget a Földközi-tengerbe vetett horgony, és
felvételük gesztusának a jövőre nézve
több mint szimbolikus a jelentése. Európa ugyanis megfeledkezett
"Európa bölcsőjéről", a Földközi-tengerről
- legalábbis hosszú ideig figyelmen kívül hagyta.
A feltételezettnél hosszabb idő kellett hozzá,
hogy az úgynevezett "valódi szocializmus" rendszerei felzárkózzanak
a termelés, a kereskedelem, a szociális biztonság,
a nyugdíjak stb. szempontjából. Egy olyan országnak
is, mint Szlovénia, amelyre gyakran az átmenet mintapéldájaként
hivatkoznak, több mint hét év kellett ahhoz, hogy elérje
saját 1990-es szintjét. Az a hatalmas segítség,
amelyet Nyugat-Németország nyújtott rossz házasságban
élt keleti testvérének, jól mutatja a strukturális
átmenethez szükséges eszközök nagyságrendjét.
Az előkészítő munkálatok nem mindenütt
fejeződnek be az uniós csatlakozás pillanatáig,
és a következő években sokféle nehézséggel,
előre nem látott vagy váratlan akadállyal is
szembe kell majd nézni. Ezekkel már most számolni
kellene.
Új határok
Az új Európai Unió, amely rövidesen tíz
taggal bővül, kénytelen lesz szigorúan ügyelni
új határaira. Ezt nehezen tudom elképzelni. Azokat,
akik még tegnap is átélték a határproblémát,
akik megszokták a légmentesen lezárt vagy nehezen
átjárható határokat, amelyeken olykor csak
ravaszsággal vagy erőszakkal lehetett átjutni, nehéz
elképzelni a kapuk új őreiként. A határoknak
más módon kellene fogadóképessé és
átjárhatóvá válniuk, mint a korábbi
időszakokban. Nem tudom, a döntéshozókban lesz-e
elegendő megértés, hogy felvessék ezt a problémát,
és kielégítő módon oldják meg.
Mindenesetre a feladat költséges és feltehetőleg
kellemetlen lesz.
Az Európai Unió és a NATO között
Sokszor kötik össze az uniós csatlakozást és
a NATO-tagságot. Holott a kapcsolatnak nem kellene elengedhetetlennek,
még kevésbé magától értetődőnek
lennie. Ahhoz, hogy kiérdemelhető legyen a felvétel,
valóban át kell-e menni egy olyan katonai szövetség
purgatóriumán, amely elveszítette saját igazi
ellenfelét? Úgy tűnik, ez követelmény,
noha nem tudjuk, ki állította fel. Csodálom azt a
sajnos kisszámú tiltakozást, amely ezzel a követelménnyel
szemben felmerült az egyes jelölt országokban, ott is
inkább kulturális, mint politikai körökben. Ami
valószínűleg abból a tényből fakad,
hogy maga az Európai Unió sem kulturális fogalmakban,
sokkal inkább gazdasági, állami, sőt stratégiai
kapcsolatokban van végiggondolva. Mindez végső soron
azt eredményezi, hogy az Unióba egyesült államok
akarata előtt kell meghajolni, nem pedig egy igazi Európa-tervben
gondolkozni. Ebben a hidegháború árnya köszön
vissza, egy letűnt korszak igazodási rendje. Nem értem,
miért kellene ennek olyan (be nem vallott) kritériummá
válnia, amely az új Unió tagságát megalapozza.
Kulturális kérdések
Azokban az európai intézményekben, amelyek a tíz
tagjelölt uniós felvételét előkészítették,
és amelyek erőfeszítéseit - némely intézménynek
a hozzáértését - nem vonhatjuk kétségbe,
ritkán merültek fel a kultúra kérdései,
s akkor is legfeljebb a lelkiismeretük megnyugtatására.
Különben is olyan korban élünk, amelyben az európai
értelmiség, maga mögött hagyva azokat a tévedéseket,
amelyeket okkal vagy ok nélkül tulajdonítanak neki,
megpróbálja elkerülni a túl közvetlen vagy
túlságosan nyílt elköteleződést.
A volt kelet-európai értelmiség pedig még fel
sem épült abból, amin átment. De e pillanatban
úgy tűnik, egyik oldalon sincs beleszólásuk
a dologba, és mintha nem is törekednének rá túlságosan.
Ez nem jelenti azt, hogy nincs véleményük vagy gondolatuk
a folyamatról. A kelet-európai régióban tett
utazásaim során többször is megpróbáltam
összegyűjteni és alternatívákba rendezni
azokat a különböző módokat, ahogyan Európát
a "másik Európa" látja: kívánatos volna,
hogy a jövő Európája kevésbé legyen
Európa-központú, mint a régi Európa, nyitottabb
legyen mások felé, mint a gyarmatosító Európa,
kevésbé legyen egoista, mint a nemzetek Európája,
öntudatosabb legyen és kevésbé alárendelt
az amerikai hatásoknak; naivitás lenne azt várni,
hogy az új Európa záros határidőn belül
inkább kulturális, mint kereskedelmi közösséggé
váljon, de inkább kozmopolita legyen, mint önközpontú,
inkább megértő, mint arrogáns, inkább
befogadó, mint gőgös, inkább az egymást
támogató citoyenek Európája, mint a "nemzetek
Európája", amely nemzetek oly sok háborút vívtak
egymás ellen, végső soron inkább legyen emberarcú
szocialista (abban az értelemben, ahogyan a szót az egykori
kelet-európai ellenzék használta), mint arctalan kapitalista.
Hozzátenném, hogy vagyunk néhányan, akik még
mindig egyfajta szocializmusban gondolkozunk, még ha ez sok emberben
félelmet ébreszt is, a nemzeti értelmiségiekben
éppúgy, mint a középosztályokban.
Pillantás Oroszországra
Nyilvánvaló, hogy Oroszország többé
nem az, ami még nemrégiben is a Szovjetunió volt,
legfeljebb annyiban, amennyiben még mindig nagyhatalmi szerepet
játszik, és ez bizonyos mértékig sikerül
is neki. Nagyon sok minden függ belső fejlődésétől.
Múltjához, erejéhez, megpróbáltatásaihoz
képest többféle jövőbeli Oroszországot
képzelhetünk el. Vajon igazi demokrácia lesz-e, vagy
egyszerű "demokratúra"? Hagyományos vagy modern? "Szent"
vagy profán? Ortodox vagy szakadár? Inkább "fehér",
mint vörös, vagy fordítva? Kevésbé szlavofil,
mint nyugatias, vagy fordítva? Legalább annyira ázsiai,
mint amennyire európai, vagy elbillen egyik vagy másik irányba?
Olyan Oroszország lesz-e, amelyet "az értelem nem képes
átfogni, és amelyben csak hinni lehet" (mint azt oly gyönyörűen
mondta Tyutcsev, a 19. századi költő), vagy az az "életerős,
termetes" Oroszország, amelyet Alexander Blok énekelt meg
a forradalom alatt. "Krisztussal" él majd vagy "a kereszt nélkül"?
Egyszerűen csak orosz (russzkaja) vagy "minden oroszok" Oroszországa
(vszjerosszijszkaja) lesz? De bármilyen legyen is, számolnia
kell mindazzal az örökséggel, amelyet a volt Szovjetunió
hagyott rá, és mindazzal, amitől talán örökre
meg van fosztva.
Nekünk többieknek, akik Keleten születtünk, és
a Másik Európában nőttünk fel, hasonló
kérdéseket kell megfogalmaznunk a konzervatív magatartásokkal,
a tradicionalista attitűdök sokaságával, a dolgok
irányításának és kormányzásának
homályosságával, az átláthatóság
hiányával vagy azokkal a reakciós szellemi erőkkel
szemben, amelyek számos - európai és Európától
mégis elszigetelt - országban feltámadnak. Különösen
ott, ahol a demokratikus hagyományok hiánya nyilvánvaló,
ahol továbbra is semmibe veszik az emberi jogokat, ahol a jogállamiság
még távoli perspektíva. Hogy egy példát
mondjak, érdemes megfigyelni, milyen ellenségesen fogadja
Szerbia vagy Horvátország a Hágai Nemzetközi
Bíróság vádemeléseit, és hogyan
tagadja meg azok kiadatását, akik az összes rendelkezésre
álló bizonyíték szerint bűnöket
követtek el, mint Karadzsics, Mladics és társaik.
Sokan vádolják Európát azzal, hogy ellenük
hangolja a bíróságot.
A Balkán ellentmondásai
A távoli múlt és a közelmúlt számos
eseménye olyan sebeket hagyott a Balkánon, amelyek még
mindig véreznek: Enver Hodzsa Albániája, Nicolae Ceausescu
Romániája, Todor Zsivkov Bulgáriája, az a Jugoszlávia,
amely egykor virágzóbb volt, mint a többi "keleti ország",
ma azonban a közelmúlt balkáni háborúinak
hatásait nyögi. És egyik országról a másikra
haladva mindez még fokozható: huzakodások Szerbia
és Montenegró közt, a koszovói albánok
és szerbek konfliktusai, a bosznia-hercegovinai nemzetiségek
elkülönülése, Görögország és
Törökország feszült kapcsolatai, Bulgária
és Macedónia ellentmondásos viszonya, az erdélyi
magyarok, a moldáviai románok, a horvátországi
szerbek, a bulgáriai törökök problémája,
több mint kétmillió menekült vagy elvándorló,
az ezernyi módja annak, ahogy a "posztkommunista identitást"
vállalni és megélni lehet, ahogy az örök
"nemzetiségi kérdést" és a kisebbségek
problémáját felvetni és a megoldására
kísérletet tenni lehet, ahogy az "igazságtalannak",
"rosszul meghúzottnak" tekintett határok kiigazítására
törekedni lehet, ahogy elszenvedni vagy elutasítani lehet a
nevezetes "balkanizálódást", amely a félsziget
kék ege alatt született tragédiák Végzetéhez
hasonlóan továbbra is elválasztja még azt is,
ami osztatlannak és oszthatatlannak látszott.
Az osztozkodás úgy megy végbe, hogy nemigen maradt
elosztani való. Úgy hitték, meghódítják
a jelent, és nem sikerült úrrá lenniük a
múlton. A térség számos országában
meg kellett védeni a nemzeti örökséget - és
ma sok esetben ugyanazt az örökséget kell megvédeni.
És ez érvényes az emlékezetre is: meg kellett
védelmezni, és ma az emlékezet azokat látszik
büntetni, akik egykor a védelmére keltek. Így
aztán számos örökös marad örökség
nélkül.