Nyárvégi naplójegyzet: Piranban töltünk
néhány napot, egy régi szlovén-olasz tengerparti
kisvárosban, ahol könnyű azt mondani, hogy a múlt
hagyatéka szép. Mi, látogatók átérezzük,
hogy a hajdanvolt polgárok maguk építették
maguknak a várost, így minden ház személyiség
lett. Egyidejűen észleljük az egész város
kiterjedését felülnézetben, a várost mint
alakzatot a tájban, és azon belül az egységeket.
Az egybelátott egész és külön-külön
a részletek a szép forma uralma alatt álltak. Minél
kevésbé volt nagyszabású és tömeges
az építő technika, annál inkább teret
nyertek a kis megoldások, csinos praktikumok és a személyes
ízlések. Itt nem a gőg, a másokon való
uralom reprezentálása volt a cél, hanem a gazdaságos,
bensőséges térkihasználás. Piranban
a részleteknek önálló kifejezőértéke
van. A kis ékszerdobozon belül nagy a változatosság.
*
A huszadik század kezdetén az új törekvéseket
az építészek vágya fűtötte, hogy
megszabaduljanak az öröklött polgári-kapitalista
város heterogeneitásától. A modern szemnek
nem tetszett, hogy minden ház más, hogy a praxisban nem,
vagy nem kellően érvényesülnek a progresszív
építészek közösen megfogalmazott szabályozóelvei.
A modern építészet és urbanisztika értelmiségi
szembefordulás volt a kapitalista városfejlődéssel,
lázadás a polgári építészet ellen.
A zsenik, a nagyívű koncepciók alkotói voltak
a faltörő kosok. Rájuk lehetett hivatkozni. Utánuk
jöttek az uniformizált középszerűek, és
az értelmiségi látomásból elvont lakóknak
készülő, hivatalnoki építészet
lett.
A várostervező
intézetben, ahol városszociológusként nyolc
éven át építészek között dolgoztam,
a szerény, finom ember is szerénytelen, jellegtelen és
részletszegény terveket csinált, mert mondjuk ötvenezer
ember részére kellett egy házgyári lakótelepet
megterveznie, amely végül is semmiben sem volt jellegzetesebb,
mint a sok ezer lakótelep szerte a világon, és különösképpen
a kontinens keleti felében, ahol az imponáló lakásszám-növekedés
kötelezően a szovjet házgyárak - egyébként
relatíve drága és menthetetlenül sztereotipizált
- tömegtermelésére támaszkodott.
*
A faluban, ahol sokat időzünk, a kertek a maguk virágágy-kompozícióival
úgy is olvashatók, mint a szomszédasszonyok beszélgetése.
Az emberek szeretnének a környezetükben megszemélyesülni.
Nemcsak abban, amit csinálnak, hanem abban is, amit választanak.
Mozognak a városi térben, és keresnek valamit. Mit
is? Az otthonosságot. A helyet, ahol elhúzódhatnak
és másokkal összejöhetnek, ahol görcstelenül
élhetnek, ahol a tér rá van szabva a testükre,
a lelkükre.
A polgári építészetnek
ez valamivel jobban sikerült, mint az etatista építészetnek.
Még ha rossz is az egyesek ízlése, de legalább
valamelyest különböznek egymástól és
ellensúlyozzák egymást. Semmi sem ártott többet
a városok lelkének, mint az a tervező nagyvonalúság,
amelynek szellemében egy egész városnegyedet egy személy,
egy iroda tervez meg.
*
Nekem jobban tetszenék a visszaszemélyesített
város, ahol a rész és az egész valóságos,
szövevényes viszonyban van. Ennek az a feltétele, hogy
a résznek legyen bizonyos önállósága,
túl az összefoglaló funkció szolgálatán.
Az egyik elv: ami jó, az legyen nagy. A másik elv: bármennyire
jó, ne legyen túl nagy, mert hátha mégsem olyan
jó. Minél nagyobb, annál tagolatlanabb, annál
szabványosabbak az egyes elemek. Minél nagyobb a mű,
annál kevesebb figyelem jut a részletekre, nincsenek megköltve,
közömbösek, nem hordoznak önálló esztétikai
üzenetet az épületen belül, úgy, mint a mondat,
vagy a bekezdés a regényen belül.
A deperszonalizáció
és a reperszonalizáció a két ellentétes
irányzat. Az első akkor működik, ha az építtető
hatalmas, akár mint cég, akár mint hivatal. A megalománia
a városi polgár méreteit sokszorosan meghaladó
formákat teremt. Az államszocializmus kísértésbe
vitte az építészeket, módot adva arra, hogy
egész városrészeket vagy akár városokat
tervezzenek. Ma már csak kapitalista megalománia van, de
ilyen is van elegendő. Minél nagyobb, annál sivárabb.
Érdekünk, hogy
az utcán legyen mit nézni. A nagy bevásárlóközpontok
megölik a kis üzleteket, és az utcát unalmasabbá
teszik. Az utcára nyíló bolthelyiségek kereskedőit
tönkretenni városellenes gyakorlat. Olyan-amilyen városainkat
is műveknek kell tekintenünk, amelyeknek a látás,
a napi mozgásaink révén résztulajdonosai vagyunk.
Tiéd az az útvonal, amelyen reggelenként munkába,
délután vásárolni mégy.
*
Van-e a városépítészetnek valami bennünket
meghaladó célja? Ha van, akkor a nagyság valamilyen
ambíciója vezéreli, és akkor lehet pompás,
de nem lesz otthonos. A nagyszabású - többnyire unalmas.
Nézzük időnként új szemmel lakókörnyezetünket,
mintha először látnánk. Humor is kell a városszemlélethez,
a várost olvasni tudni kell. A város nem az állam
műve, nem a korporációk műve, hanem a városban
mozgó egyéneké. Nincsen jó város
barátságos városlakók nélkül.
Az elődöket
lekicsinylő építtető és építő
igen keveset akar megmenteni, nyomban operál, lebont, vadonatúj
építészetet akar, amely őróla szól,
ami emberi vágy, de nem ártalmatlan. A használóknak
kontroll alatt kell tartaniuk az alkotók nagyravágyását
és az abból valószínűleg következő
hanyagságukat. Ami a múltat illeti, a kérdés
úgy áll, hogy jó szívvel vagyunk-e a korábban
itt éltek, az egykori városépítők iránt.
Amiképp vannak összeférhetetlen emberek, úgy
vannak összeférhetetlen épületek is. Az épített,
vagy helyreállított épületek fejezik ki rokonszenvünket
a városi környezet, az elődök és a szomszédok
iránt. Mi az ideál? A kemény felülkerekedés
vagy a finom beilleszkedés? A társasági illemszabályok
a házakra is vonatkoznak. Tisztelni a múltat valójában
annyit jelent, hogy tiszteljük a műveiket, az építményeiket,
hogy megmentjük a múltból a menthetőt, és
ugyanolyan elnézésben részesítjük az örökséget,
mint a saját műveinket.
*
A város olyan, mint a lakói, mint az ő jellemük,
kedélyük és gondolkodásmódjuk. A dolgok
úgy illeszkednek egymáshoz, ahogy az emberek viselkednek
egymással.
Akit a céljai nem
nyűgöznek le egészen, aki bír figyelni másokra
és másra, aki nincs magába belakatolva, annak akár
a sarki boltba lemenni lehet minden érzékét tápláló
pikareszk regény, de lehet közömbös ismétlés
is. Hogy mit jelent emberünknek ez a csekély kirándulás,
ez attól függ, hogy mihez vonzódik inkább: a
szabványoshoz, a személytelenhez, a puszta funkcióra
szorítkozóhoz, vagy képes-e még kinyitni a
szemét, használni a lábát, képes-e az
észleletek sokaságából megkomponálni
aznapi kis sétaetűdjét. A séta gazdagsága
nem a településnagyságtól, hanem a részletgazdagságtól
függ.
Ha a környezet unalmas,
a benne élők is unalmasak lesznek, márpedig mi, emberek
káprázatosan tehetségesek vagyunk egymás untatásában.
Lehet olyan városokat csinálni, amelyekben az ember nem sétálhat,
tehát nem szabad. A séta meditáció és
önkifejezés, nem valami avult nosztalgia, hanem a közös
tér mindennapos használata, birtokba vétele, elemi
jogunk. Ha csökkentjük a stimulus-csere színhelyeit, akkor
szellem nélkülibb, anyagiasabb, alattvalószerűbb
városlakókat termelhetünk. Lehet olyan várost
építeni, amely folyamatosan letorkollja a személyiséget.
Szép és felélénkíthető városnegyedeket
leborotváltak, hogy a házgyári falakból emelt
új lakótelepeknek helyet adjanak. A városszociológus
jobban érzékelte és statisztikusan bizonyíthatta,
hogy a lebontásra ítélt házakat sem szerették
kevésbé a lakóik, mint a gyárilag előállított
új otthonokat. Egy városrész igen bonyolult életszövedék,
kímélni kell, egyszerűen mert van. A technokratikus
racionalitás Közép- és Kelet-Európában
majdnem annyit, néhol többet rombolt, mint a világháború.
Nagy szerencsétlenség volna, ha a lokális kultúrák
most nem a nemzetállam, hanem az európai integráció
vagy a globalizáció nevében rombolódnának
le.
*
Az autónak épült város a gyalogosnak
unalmas. Európában nincsen annyi tér, hogy a térben
dúskáló amerikai városfejlődés
útját kövessük. Az európai racionalitásnak
számolnia kell a szűkös tér és a mély
idő sugalmazásaival. Az óvilágban könnyebben
tudunk egymásnak az idegeire menni, mert nincs módunk úgy
széjjelhúzódni egymástól, ahogy azt
az észak-amerikaiak teszik. A diffúzzal szemben inkább
a denzitás és a diverzitás, a sűrűség
és sokféleség tekinthető európai hagyománynak,
ami bonyolult és hajlékony életstratégiára
ösztönöz.
A tapasztalat azt mutatja,
hogy nem volt könnyű megférni egymással ezen -
a többihez képest - kicsi földrészen. Minden teljesítmény
között az emberi ügyek elrendezésének a bölcsessége
a legmagasabb rendű teljesítmény, aminek része
a múlt és a jelen közötti szakadék áthidalása,
az élő város és a műemlék között
újra és újra előálló érdekkülönbség
leleményes kezelése. Ezért mondhatjuk, hogy a város
mint műalkotás, mint alkotott és alakult életszövevény
a legjobb, amit civilizációnk kitermelt magából.
Ha netán egy távoli
kontinensről nézünk vissza önmagunkra, akkor azt
mondanánk, hogy európai az, akinek van valami sejtelme a
lakóhelye történetéről, aki a városa
terében mondhatni együtt lakik a régi idők embereivel.
Európai az, aki szereti, hogy kevesebb helyen több minden van,
mert igényeli az emberi események érdekes sokaságát.
Az időkultúra
és a térkultúra két különböző
paradigmára épült. Indokolt, hogy mindegyiknek meglegyen
az öntudata.
Az európai ideál
szerint a lakásnak is, a lakónak is arca van. Nem lehet előre
elképzelni, hogy milyen lesz, hogyan fog viselkedni. A városlakó,
akár a regényolvasó, egy izgalmas, ismeretlen városban
bolyong, alkalmasint el is téved, de a szemét nyitva tartja,
és a véletlen jóvoltából pompás
találkozások részese lesz. Az utca annak is lehet
váratlan, akinek ez az állandó otthona, ahogy az öreg
házastársak is meg tudják lepni egymást.
*
Az építészek alkotó érdeke
olykor ellentétbe kerülhet a hétköznapi élet
védtelen alkotásainak a fennmaradásával. Ezeknek
a védtelen alkotásoknak a létrejöttében
sok ember vesz részt, együttesen téve életteljessé
tágabb hajlékukat. Ha a regényíró tanácsot
adhatna az építésznek, akit szívesebben képzel
finom ujjú művésznek, mint nagyzoló akarnoknak,
azt mondaná, hogy tisztelje a láthatatlan időt, amely
néha úgy válik anyagivá és nézhetővé,
mint a ráncok hálózata egy öreg arcon.
Tapintatosan beilleszteni
elgondolásaikat egy meglévő vizuális környezetbe
olyan művészet, mint belépni egy társaságba,
és felélénkíteni, de nem túlharsogni
azt. Nem a történelmileg kialakultnak, hanem a módosításnak,
nem a réginek, hanem az újnak kell magát eleve igazolnia.
Ami pedig az idő műveiből megmenthető, azt érdemes
megmenteni. Úgy képzelem, helye és értelme
van a gyengéd korszerűsítés eszméjének.
Mivel égen és földön az önuralomnál
kevés pozitívabb erény van, ezért mind nagyobb
tetszéssel nézem az önvisszafogó építészi
filozófia műveit. Az lenne a legőszintébb, ha
az építők olyan embereknek építenének,
amilyenek ők maguk, olyanoknak, akiknek a társaságában
szívesen időznének.
*
Az elsőrendű jármű Európában
maradjon továbbra is a láb. Menni tehát, járni-kelni
elvakult célirányosság nélkül, csak a
szemlélődés kedvéért. Minden épített
környezet szépségének a mércéje
a gyalogos szeme. Az ember formát alkot élete anyagából,
sokféle anyaga van hozzá, a téglától
és a szótól az időig. Mindenkire rá
van bízva a saját, nagyjából átlagos
életideje, ki hogyan sáfárkodik vele. Nem elég,
ha az ember szakszerűen elvégzi a dolgát, művészien
kell a maga mesterségét gyakorolnia. Ha az embernek legalább
annyi éber órája esik a szabad időre, mint
a munkaidőre, akkor felvetődhet a szabad idő köré
szerveződő város ideája. Fényesebb központokban
sirengünk, aztán csendesedő átmenetekkel kimegyünk
a szabadba, erdőbe-mezőre.
Az életgazdag városrészek
multifunkcionálisak. Kíváncsiak vagyunk egymásra,
agóramániásak vagyunk, színháznak és
mozinak tekintjük a köznapi időt, teret igényelünk
a társalgásnak és a magánynak. Elvonultságból
a forgatagba és vissza, ahogy a nappali koncentráció
és az éjjeli álom között is ide-oda ingázunk.
Szükséges pólusaink a zsúfoltság és
az üresség, a belváros és a rét.
A jó városnak
az építészeken kívül nagyon sok alanya
van, az is, aki éppen odavetődik. A jó városban
a nemzedékek egymással a haláluk után is dialógusban
maradnak, a művi környezetük által. A jó
városban a személyesség visszahódítja
a teret a szabványosságtól, és a lakók
nemcsak nézik, de csinálják is egymásnak a
műsort.