Bukó
- csoportos utazás kelet felé -
"Láva, bazalt, világszív-
kihevülte kő.
Forrástufa,
ott támadt, lélegzetünk
előtt, a fény."
Paul Celan: Egy táj vázlata
(Marno János fordítása)
1. SzázadFordulónk
Nemrég ajándékot kaptam egy, a múltra lelkesen
emlékező német hölgytől, akit évekkel
ezelőtt ismertem meg a svájci Alpok határszélénél,
egy kissé elhagyatott kisváros antikváriumában.
Az Illustrierte Führer durch die Bukowina 1901 című könyvvel
lepett meg. Amikor fél éves folyamatos eszmecsere után
végül elváltak útjaink, azt mondta nekem: a múlt
felejtése ellen nyújtja át ezt az útikönyvet.
Akkor még nem tudhattam, kezemben tartva a kék színű,
monarchiás ornamentikával körbeírt címlapú,
Bécsben jegyzett bédekkert, hogy hamarosan hasznát
veszem majd a tartományi leírásoknak, és eljutok
az általa kijelölt területre. Ismerősöm óhaja
valósággá vált.
Valóban ott jártam, ahova a könyv írója
és ajándékozója küldtek. Olyan toposzok,
helyek közé vetődtem, melyekről a könyvben
előbb olvastam, mint ahogy megbizonyosodtam volna létezésükről.
Körülírt geográfiai jelek vettek körbe, melyekről
előbb értesültem a századforduló tájleíró
hangján, s csak aztán, a múltból kissé
elmosott szemüvegen át láttam meg tényleg a tájat.
Hosszú teraszok, szántók és mandulafák
álltak a térkép vonalai helyett. Immáron saját
szememmel ellenőrizhettem a könyvek földjét, valóban
olyan-e, mint amilyennek mondják a háború után
kitelepült emigráns írók, olyan-e, mint ahogyan
megpróbálják átfogalmazni értelmét
a történelem írói.
E fiktív táj, ahogyan például Paul Celan
a német Bukowina szó etimológiáját levezeti,
a német Bücher és a Buch tövekből származik.
Egyszerre valóság és képzelet terméke.
A megszépített messzeség persze ezúttal is
labirintusba vezetett. Olyan helyre jutottam, amely jelentős szellemi
és testi erőt igényel az utazótól, akkor
is, ha az már számtalan leírást készített.
Egyértelműséget követel és állandó
döntések elé állít.
Már az első nap látványától
legyengült a szervezetem, s persze társaim közül
többen állították, hogy nőknek nem való
a hosszú út kelet felé, mégis kitartottam mellette,
utána akartam járni annak, amit olvasmányélményként
már jól ismertem. Az út ellenzőinek, mint később
bebizonyosodott, nem volt igazuk. Csupán ötszázharminckilenc
kilométert tettünk meg, és elértük a célpontot.
Bukovina tehát létezik.
Mikor az elsők között felszálltam a buszra,
kezemben lobogtattam a bédekkert és vártam, hátha
valaki észreveszi a kezemben Bukovinát. Többen gyűltünk
össze az egzotikusnak ígérkező útra. Senki
nem reagált a könyvre, mindenki a közvetlen élményt
hajszolta. A csoport egy kelet-magyarországi egyetemi tanszékből
alakult át utasokká, s igazán nem volt híján
az ismeretlennel szembeni bátorságnak.
Az így összetoborzott értelmezői közösség
hamar elhelyezkedett, kényelmes, karfás ülésekben
indult el a terepmunkára. Alig telt el három pillanat, mire
felfogtam: a kontinentális térkép keleti irányába
beállított, érzékeny terepkutatók, beleélők
társasága vesz körül, mindenki egyéniség,
originális, saját elképzeléssel, előfeltevésekkel
és legalább egy értelmezői horizonttal vág
neki az útnak. Megtisztelt vendégük voltam, kicsit különc
a közösséghez képest, bár utólag
azt gondolom, sokat tettem az asszimilációmért. Azért
még most is akad bizonyára olyan, aki nem így lát
(engem?).
Szóval, mikor elindultunk, mindenkinek naivan újságoltam,
hogy a látszat ellenére Európába utazunk. Ezúttal
az Osztrák-Magyar Monarchia legkeletibb provinciájára,
világtalan területekre vezetjük magunkat. Románia
határán kelünk át, és Csengersima után
várhatóan egyre rögösebb lesz az úttest.
Annál több lesz viszont a trágya szaga a tájon,
az eredeti forrás, a bazalt, a domb, a gyűrött kövek,
tufák, homlokok és szomorkás emberarcok. Ők
majd haladnak előttünk gyalogosan, olyanok lesznek, mint az
útitársak, szekéren, a tavaszi csípős
hidegben küzdik át magukat faluról falura. A szinte
még növésben lévő Obscsinák és
a Kárpátok kivágott erdőinek talaján
kelünk át. Ott pedig már el fog kezdődni a szucsavai
dombság.
Ha átértünk, megérkeztünk.
Egy akkora országba megyünk, mint Luxemburg, csak épp
ellentétes irányban haladunk: nem a jövő, a nyugati
igények és a jól kiszámított lépés
vezet előre minket, hanem a múlt kerül át a jelenbe.
Az emlékezet tájait keressük fel. Csak úgy tűnik,
mintha előre haladnánk, de valójában visszafelé
megyünk.
2. Leírásunk
Muszáj volt útra kelnem, hogy újra legyen témám.
A készülődés közben és az út
alatt is végig izgultam, hogy ne felejtsek el a végére
bizonyos részleteket, és az út irányát
is hozzávetőleg betartsam. Mindvégig feszített
tempóban kerestem az írás útvesztőiből
a kivezető utat. Úgy sikerült elkészítenem
a bekezdéseket, hogy megőriztem a sokszor spontán
feljegyzéseket. Mindenféle forma nélkül gondolkodtam,
az őszinteséget nem tekintettem mércének, inkább
az utak járásait, az eljárás módját
követtem a mondatokkal. Mondanom sem kell, hogy az utolsó állomásunkon,
Klimauciban, az orosz lipovánok falujában járhatatlanná
vált előttünk az út. Onnan kényszerűen
visszafordultunk. Helyesebben visszafordította az értelmezőket
a határ. Három nap után hazaindultunk, s a Radnai
Havasokban még bőven havazott az éjjel, amikor a Borsa-hágót
átaludtuk. Akkor egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy valaki
kihúz az álmomból. Nem tudtam, képzeltem-e
az utat, vagy tényleg ott jártam. Nyíregyházán
egy kéz kezdett el ébresztgetni, s azonnal otthon találtam
magam, mintha el sem indultunk volna. El sem indultunk? Volna?
3. Bukolika
A bükkerdők földje: Bukovina. Szucsavába, Suceavába,
Sutschawába vezet. Ha odaérünk, nyugatra lesz tőlünk
Máramarossziget, északra Galícia fekszik, délre
Beszterce felé jutunk, és ha tovább húznánk
az utazást, a végtelenig nyúló Moldavai dombságon
kellene áthaladnunk, tovább az Ismeretlenbe.
Bukovina a múlt, a rekonstrukciós stratégiánk
helye. Visszafelé keressük a gyökerét, tőle,
felőle, onnan talán, gondoltuk, megértjük a jelen
táptalaját, a felszín alatti erezetet, hogy honnan
hová folyik el az élet e tájban, ki issza el az ember
elől a föld kincseit a dombok alatt fekvő pokolban.
Bukó: 1774-ben került Ausztriához, 1849-ben lett
önálló osztrák hercegség. II. József
türelmi rendelete értelmében szabad vallásgyakorlás
volt a területen. Ortodox keresztények, evangélikus
cipszerek, római katolikus lengyelek és andrásfalvi
székelyek, nagy számban betelepített zsidók
Csernovicban, Buber haszidjai Zadagórában, örmény
keresztények, akik jómódú kereskedők
voltak, és jó ideig a tartomány vezető elitjét
alkották, bojárok, huculok és orosz lipovánok
mind Bukovina, Bukó, B. alkatrészei. Velük mozgott a
táj, ők festették be sárgára a földet.
Aztán volt, hogy mindent átfestett a történelem:
a szín irányított, az ember elbukott alkatrészként
járt-kelt a tájleírásban, s nélküle
is mozgott a föld. Magától alakult a művelet.
Földművelésből és gyümölcstermesztésből
éltek a vidékiek, a kereskedelemből gazdagodtak meg
a városiak. Bukovina a kolostorok földje, a gótikus
és román templomok legkeletibb hazája, ahol az ikonfestészet
az épületek külső falát is meghódította.
Már messziről látszik a kettős kereszt. A tájban
kizárólag bukolika van, az pedig leírhatatlan, mert
inkább hangulat, mint beszéd vagy normanyelv. Senki nem mondja
ki, mije fáj. A humorral időznek az itteni népek.
Végig, amerre csak megyünk, nevetés hallatszik, percenként
csap át felettünk egy kacaj. Az értelmezői közösség
beleremeg, s nem mindig tud uralkodni magán, ilyenkor belőle
is sárga lé folyik a földre.
De vajon illik-e nevetni az idegen táj meghódításakor?
Buber szerint a haszidok a Másik feltétel nélküli
elfogadását tanítják, ezért hirdetésük
középpontjában a Megszólítás áll,
az Én és a Te, az Idegen és a Saját közti
szakadék felszámolására törekszenek. Az
együttélés boldogságát hozzák be
a házadba. Bocsátkozzunk jóslásokba! Ha, mint
a sáskák, ellepik a haszidok Bukovina táját,
a kelet-európai együttélés lelki feltételeit
teremtik meg. Az Én az Őnek képes azt mondani: Te.
TE, BUKOVINA. Majdnem így is lett. Ha nevetünk, azon a kudarcon
nevetünk kínosan, hogy elbuktak a haszidok.
Az exegétika szerint a találkozás mások
hazájával nyitottá tesz minket. Buber Bédekkere
tehát feltétel nélkül dialogikus. Ma már
annyira elrugaszkodott, hogy a tájat sem látja, nem veszi
figyelembe az embert, a térképet sem olvassa el, és
ami a legfontosabb, nem számol a történelemmel, a nem
dialogikus erőkkel. Amolyan idealizált babona, minket elérzékenyít,
ha olvasunk, aztán pedig hidegen hagy, mert sehol sem találjuk
már meg.
Ha valaki ránéz Bukovinára, nem lát szavakat,
helyette hallja a hallgatást. Mindenhol céltalanul bóklászó
fejekkel találkozik. Elöregedett testek járnak az utcákon,
kolbászoló kutyák veszik át a horizontot; a
szemétégetőből hazainduló, kormos asszonyok
üdvözölnek, lovas kocsik, ökrök, cserekereskedők,
szénégetők és elhagyott sóbányák
fogadják a képzelgő utast.
Mire odaérünk, a hegyekben sár van, mert kezdődik
a tavaszi olvadás, az utak rögösek, tele vannak lukkal,
és nem vezetnek sehova, néhányan elhúzódnak
a kamerától, és van a pénteki radauti vásárban,
aki nem hagy minket nézni őt, amíg le nem fényképezzük.
Csupa ellentmondás.
Kameraforduló. Megtanuljuk a viselkedést, és a
másik interjúalany rögtön megcáfolja. Erős
káposztaszag terjeng a piacon. Kopott fazekat, erős gumiszagú
szürke csizmát árul az öreg, és szeretné,
ha lefényképeznénk. Mellette ül a káposztaárus,
a következő kínai ruhát árul, pléhkrisztust
ad olcsón, ikonhamisítást vállal, pénzért
beváltható kívánságlistát kér.
A piac utcájának következők a további
alkatrészei: 1 heverő, 10 tojás, 3 juhsajt, kantárok,
7 edény. Részeiből épül fel, s mire elszáll
a délelőtt, felbontják és feloszlatják
a közösségét. Egy hétig kellene várni,
míg újra kinyitják.
Szétnézek az értelmezőkön, látom,
ahogy hasonulunk a környezethez. Az értelmezést a különféle
médiumokon keresztül próbáljuk utazói,
reklám- vagy filmsikerre váltani. A filmkockák egészen
jól összerakják a piacot. Míg az én mondataim
túlságosan a képzelet termékeivé válnak.
Lemaradok a kamerák mögött.
4. Elidegenülten
A táj lakóinak ízét és szagát
szerintem Bukóban leginkább a mícsen és a csorbán
keresztül ismeri meg az ember. Az egyik jelentése vagdalt hús,
a másik pacalleves. Nem panaszkodom, de ahogy 1901-ben írták,
ritkán keljünk hosszabb útra, s jó, ha távol
tartjuk magunkat a bennszülöttektől. Nem beszélve
arról, hogy féljünk a szokatlan ízektől
és a szagoktól. Mossunk mindig kezet utánuk.
A kudarc megerősíti olykor az ilyen totalizáló,
a föld összes tájaitól távolságot
tartó, habsburgiánus elméletet. A leány gyomra,
írja a könyvük, valószínűleg nehezen
bírja majd az idegen ételt, és hamar a saját
konyhaszékére vágyik. Anyukájára, szeretőjére
és a férjére. Pedig Bukovinában kizárólag
magányos lehet az ember, aki ezt nem tartja be, ne is kerekedjen
fel. Nem olyan jól szervezett a társadalmuk, egyszerű,
primitív eszközöket használnak. A fajra jellemző,
hogy sötét a hajuk, fekete a szemük, és elég
barna a bőrük.
Például, az értelmezői közösség
következtetései szerint, végig szükségünk
van a cuica nevű rövidital öblítő és
fertőtlenítő erejére, ha másnap is tovább
merészkedünk. Magyarosan cújka, a könnyebb szilvapálinkák
közül való, Bukovina minden Magazinjában kapható,
s a háziak is vele kínálnak, ha életinterjút
készítünk velük. Még azokban a bódékban
is nyugodtan kérhető románul, ahol a megtévesztő
Coca-Cola felirattal van kitapétázva a fal. Láttuk!
Kifelé, a külső falra festik a képeket a kocsmákon,
már a közeledő magányos lakosoknak közvetítik
a hírt, mint a hitet a templomok, s vele a közelgő ítéletet.
Az értelmezői köz megkedveli a falakat, a vidéket
meghódítja, s nem riad vissza az utolsó ítéletet
ábrázoló képtől sem, pedig a fenyegetés,
a pusztulás veszélye igazi megmérettetés, minden
alanyban, szobában és úton szembejön velünk.
Ha a közösségnek emésztési gondjai támadnak,
akkor nincs más hátra (abban az esetben is, ha az út
nagyobbik részét már megtette), mint előre:
menni, (m)enni, menni és újra kezdeni elölről
mindaddig, míg nem jön ki jelentős eredmény (...).
Csakhogy: Bukovinában nincs cél és nem is lehet
elérni azt. Kitűzni sem lehet, és tervezni sem. Tilos
a jövő. Ami pedig nem fér bele a táj terméseiből
az utazóba, azt hagyja ott a termőföldeken, a vizeken,
az erdőben, a házak és az utcák mentén,
az udvarok sarában, a pöcegödrökben, a pottyantósban.
Az ételt, a dobozt, a flakont, az udvarias szalvétáinkat,
a műanyag evőeszközt és a poharat is nyugodtan
dobja el. A patakokban fel sem tűnik majd, hogy ott jártunk,
kezet mostunk, belevizeltünk, elvégeztük a dolgainkat,
megnéztük magunkat reggelente a víz csillogó
tükrében, mert rajtunk kívüli erős, napégette,
munka dörzsölte barna kezek már telenyomták a patakot
mindenféle cuccal. Már eredetileg benne volt az autóabroncs,
a gumikerék, az építőanyag, a porcelánbaba,
az ikon, a kereszt, a bútormaradvány, a kárpit, a
kitaposott műbőr kalucsni, a pléhkrisztus, a szakadt,
elnyűtt kabát, a rongyos élet, az olajos kesztyű
és a nejlonzacskó a szivárvány minden színében
ott tündökölt.
Tündökölt a patakban a civilizáció. Az
antropológusok kedvenc szava. És mi is iszunk belőle,
ittuk a patak szavát. A panaszos sárga folyók sáros
vize mindenhová velünk jött, szabálytalanul folyt
az út mellett, senki sem regulázta meg. Ez nagyon tetszik
majd mindenkinek, ez a jelenet lesz mindennek a neve: Bukó. Így
szólítjuk egymást: elbukás. Nevén nevezzük.
5. Magány
Igazán csak olyan közösségben lehet magányos
az ember, ahol senki sem érti, mit jelent az, hogy szkúcsno.
A szkúcsno orosz szó, amelyet nehéz lenne lefordítani.
Több, mint sivár unalom: olyan lelki üresség, mely
meghatározhatatlan, de heves vágyakozásként
keríti hatalmába az embert.
A szkúcsno belenyugvás Bukovinába. A történelem
átvérzi a táj szövetét, látványa
mindenhol, mindenben benne áll, ez az anyag, mely először
az utazóban keletkezik, aki kívülről oberolja
a területet, és aztán belegondol, mit is tett a tett.
Egy regényben kell keresnünk a szót, s minthogy
minden nap megkérdezi tőlem valaki, melyik könyvbe van
az unalom beleírva, mi a szó másodlagos jelentése,
az út végén már összefüggéstelenül,
a legkülönfélébb összefüggésekben
használjuk. Gondoltam, Bukót nem lehet elnevezni egy hangulatfestő
szóval. Ez a megjegyzés a leírásból
sem hiányozhat. Az értelmező számára
kötelező olvasmány lesz majd Gregor von Rezzori könyve,
a Denkwürdigkeiten... A mű nélkül ne induljon el senki
Bukovinába!
Egész úton kattognak a fülembe az emlékezet
gépei. Mindenki meg akar őrizni valamit a tájból,
hazamegy, és majd utólag meséli nekem, aki szintén
ott jártam, hogy egyik képen és filmen sem látja
a szkúcsnót. Hol van Szkúcsno? Hogyan lehet rá
emlékezni? Forduljon vissza, mondom, még most mindenki, újra
és újra próbáljuk ki, megy-e a szó a
tájhoz, hogy el ne felejtsük. Az egész értelmezői
visszagondol, míg fel nem szívódik az unalom képe.
Magányos szavakat ezek szerint csak társaságban lehet
visszakeresni.
Bukovinába fordulókon keresztül visz az út.
Valami akadály mindig akad. Irányt kell változtatni,
mert elterelnek, kövek gördülnek az útra, hogy visszatereljenek,
túl nagy a kátyú, és át kell fordulni
egy másik útra, esik az eső, és ömlik
a sár a kerék alá, visszacsúszunk, hiába
tolja meg a közösség a buszt, nem tudja már megmenteni
a jövő számára, csak addig, hogy a jelent épphogy
túlélje, addig sem ér az erőnk. A magány
ilyenkor értelmezhetetlen csak igazán, mert arra leszek figyelmes,
hogy az egész busz küzd vissza a lejtőkre, újra
a dombok tövébe akar visszajutni, oda, ahonnan indult.
Egy táblához jutunk, melyen ez áll: egyedül.
Egyedül menj át, nem fér el melletted más.
(Eldobjuk a dialógusokat. Kihúzzuk a végső
könyvből.)
Folyton szólítjuk egymást. Én és
Te tolja ki a buszt a kátyúból. Misztikus kalandokba
keveredünk, aztán továbbmeséljük az esetet,
mint a bukovinai folklór egyik hiteles elemét. Mire kiáll
újra a hátsó kerekünk, néhányan
már az egyik Magazinban töltenek maguknak homályos pohárba.
Ők a cujka mellett üldögélnek, amíg Mi toljuk
magunk előtt a jelenetet. Hányunk-vetünk, mígnem
végre összeáll az anyag. A gyűjtést és
eszközeinket válogatás nélkül közöljük,
ebben állapodunk meg Velük. Úgy teszünk majd, mintha
Mindnyájan toltunk volna a szekerünket, és így,
együtt jutottunk volna előbbre. A cél szentesíti
az eszközt, amikor végképp leragad a járgány,
már négy napja nem fürödtünk, nem ültünk
vécén, hanem unalmunkban elkezdtük az értelmezést
költeni. Hazaképzeltük magunkat, s írtuk, hogy
otthonról visszanézve másképp cseng majd ez
a táj, és másképp szólítják
meg az idegen embert a történtek. Egyetlen párbeszéd
nem jutott eszünkbe.
6. Akkor kezdem a szomorú végén
A bukovinai nőkkel indítok. Bukovinában nincsenek
szinglik, mert Bukó bekebelezi az embert, körbefonja familiáris
kötelékkel. Állítják a régi útikönyvek.
Mikor DJ Zöld vett nekem egy lemezt a városban, rögtön
ráböktem a Singulica című dalra, felraktuk, és
ráismertünk arra a női cérnahangra, aki a magányos
élet boldogságáról és a hozzá
járó szívtelen pasikról énekel. Az életem
azóta, mióta eldöntöttem, egyedül maradok,
nem unalmas többé, újságoltam együtt érezve.
(J.-t titokban [tarsolyban?] tartottam.) Eszembe jutott a saját
kulturális terepem egyik sora: "Szerelemről szó sem
volt, ilyenekről nem dalolt". (Midőn e sorokat írom,
mögöttem szól a Danubius rádió.)
Itt ért össze a két táj, megszólították
egymást, és egyik sem maradt magányos többé,
elhatároztam, ide építem be az allegóriákat,
magányról és szerelemről.
Az utolsó, elhagyatott lipovánok lakta faluban pillantottam
meg egy nőt. Öreg volt. Magányos. Körülbelül
fél éve, hogy útjaimon csak öregeket gyűjtök.
Idős arcokat rakok az albumokba, és megpróbálom
leolvasni róluk az életüket. Mikor az asszony meglátta
az értelmezői közösséget, kiállt
bocskorban a háza elé. Kicsi, zöld faháza volt,
fehérre meszelt szélekkel. Nagy deszkakerítéssel,
kazettás ablakokkal csinosította. A ház frontja előtt,
ahogy belép az utazó, egy kis fapadot és két
kovácsoltvas széket lát meg, ha épp nem jön
erre értelmezői közösség, azon üldögél
a néni. Úgy havonta egyszer járnak erre vendégek,
s ezért is dúlta fel őt annyira a látogatásunk.
Gyorsan megdiskurálta a szitut egy másik öregasszonnyal,
aki nála jó pár évvel fiatalabb lehetett, mert
még nem töpörödött össze annyira, nem volt
akkora a bajusza, és az anyajegye nem állt a mennyország
felé. Majd csatlakozott hozzájuk egy harmadik, s emez azon
nyomban visszaült a padjára, és becsukta maga mögött
a faajtót.
Terjedt a hírünk, de én maradtam az eredeti közlőnél,
azt gondoltam, a legjobban teszem, ha ő marad végig a szövegforrásom.
Nagy meglepetésemre szívesen beszélt, mikor MEGSZÓLÍTOTTAM.
Méghozzá oroszul mondta a magáét, néha
átváltott románra, de nem terhelte meg túlságosan
az orosz, mert alig akarta abbahagyni ezt a nyelvet. Folyton közbevágott
a mondatok után, hogy vigyázzak, mert az ott már,
és mutatott a templomon túlra, Ukrajna. Ha átlépünk,
jönnek a határőrök távcsővel, és
ha szükség van rá, minden további nélkül
lőnek. A temetőig menjünk, de ne tovább. Ott
fekszik a férje, nézzem meg, az apja az Első Világháború
emlékére alapított közös sírban huny,
még a halál órája után sem engedélyezték,
hogy együtt legyen temetve a család, még a látszat
is zavarta a hivatalt, mert a sors szabdalt szét minket, azt pedig
senki sem akarja gyógyítani, a múltra ráhagyják,
hogy elmúlt, nem törődik itt már senki sem vele,
nem foglalkoznak itt semmivel.
Kérdeztük tőle, lipován-e ? Nem is értette,
aztán a huculokat és a gyümölcstermesztést
szerettük volna hallani tőle, de arra sem tért ki. Halat
hoztak a faluba szekéren, már mindenki arra koncentrál.
A kérdezők is és az alany is sietett, hogy el ne fogyjon
a kissé már állott, enyhén büdös,
szürke pikkelyes hal. Legyek lepték el a kosarat, mégis
három perc alatt elfogyott.
A kihaló falu egyik öregasszonya kopott pufajkakabátjában
ballagott vissza. Szemei beestek a ráncok mögé, a fogai
teljesen odavoltak már, ennek ellenére mosolygott. Még
akkor is nevetett, mikor fenyegetett, hogy le ne fényképezzem.
Nem akar albumhős lenni, mert az arcát tilos megmutatnia.
Kendőjét az arca elé rántotta, mire elővettem
a gépet, és a mikrofonom felé nyúltam, Ő
már távolodott, húzta és nyomta a botját,
mintha kutat fúrna a földbe a kezével. Félt a
szerkezetektől. Miután elhagytuk a helyet, azóta minden
nap a törpe asszony jut eszembe, a törpe kis házában,
a rendezetlen kertjében, a sárga színű földjében,
a ráncos homlokán, a háza ablakán, az üvegén
átnyúló magányosság. Most sem találom
a képét, csak ha visszagondolok rá, akkor jelenik
meg. Azért rejtette el előlem a kincseit, tett be az ablakok
helyére újságpapírt, mert nem akarta, hogy
az utcafrontról belássunk a házába, vagy azért,
mert a belső üvege kitört? Füstszagú volt
a haja, emlékszem, amikor közel hajoltam, tisztán láttam,
hogy a füle szőrös, a szeme kéken csillog, de már
inkább befele tekint, nem rám, vagy a világra. Ő
egészen biztosan elfelejtette az értelmezőit, és
az emlékei közé sem fogja besorolni az idegen látogatót.
Hetven öregasszony fényképét gyűjtöttem
össze három nap alatt. Holnap elkezdem ragasztani őket
az albumba, és a legközelebbi úton körbeadom a
buszon, hogy mindenki láthassa, mennyi időt tettünk
meg.
Mögöttünk az obscsinák, előttünk
az obcsinák. Forgott körbe-körbe a busz. Nem találtuk
a kiutat, ismeretlen jelek akarták eligazítani és
megváltoztatni az útitervet. Nem voltak táblák,
csak a domborzatra hagyatkozhattunk. Olykor a kilométerkövek
tereltek újabb tájakra. Az ismétlésekben bíztunk,
akkor, ha ismerősnek tűnt a látszat, láttuk
már a helyet valahol, biztosan hazajutunk, gondoltuk. A szemünk
vezetett, és olyan érzékek szükségeltettek,
melyek egy értelmezői laboratóriumban tartózkodva
teljesen elcsonkulnának. Lenéztük a laboratóriumok
tudósait. Többen úgy nevezték a steril, íróasztali
vagy virtuális értelmezést, hogy érzéketlenség.
Az lesz igazán a nyelv számára tiltott terület,
ha ezt az utat sikerül eltitkolni, s majd be akarjuk látszatra
gyömöszölni valahová. Már láttam előre,
hogy néhány jelet jobbra helyezünk majd, néhányat
meg balra. S letudjuk a látványt. Olyan relatív marad
az út, mintha el sem indultunk volna.
Nagy örömünkre szolgált például
- máig nem értem, miért -, hogy a Danubius rádiót
még a kárpáti hágók után úgy
száz kilométerrel is lehetett fogni. Azzal dicsekedtünk
magunknak, hogy még mindig otthon vagyunk, mintha el sem jöttünk
volna, pedig már Máramarosszigetnél jártunk.
Hát így kezdődött az út.
7. Már csak emlék
Bukovina van. Bukovina csupán emlékezet.
Látszólag mindenhol ellentmondás áll a
valóság helyett. A táj szövete, a Kárpátok
alacsonyra nyúló dombjai, a szucsavai mezők, Csernovic
hideg, téli napjai, a mák, a mandulafa, az összeomlás,
s végül a kísérletek a hely eltörlésére.
Ébredezett, tavaszodott egész úton. "Lábam
alatt a krumpliföldek és a tarlók még nedvesek
voltak a nemrég elolvadt hótól, de a réteken,
a patakok mentén már megcsillantak a rügyek, és
egy kezemen megszámolhattam, hány nap kell még, hogy
prémes barkákká változzanak - az ég
megint kéken tündököl majd, és nedves, fehér
felhők vonulnak rajta, hamarosan mindenfelől a kakukk hangját
hallani; csakhogy én a bűnhöz voltam láncolva."
A régi tudósítók szerint Bukovina ma már
csupán szöveg. Regény vagy emlékmű.
Akkor mi hol jártunk?
Elbizonytalanodom. Múlt tényleg mindenhol volt. És
mindenhol csak a múlt volt látható. Jövővel
sehol nem találkoztunk. A temetőkben, a kolostorokban, Nagy
István tetteiben képein, a szentek életében.
Folyton elénk tárta magát egy igazi és egy
hamisított. Szkucsnósan ballagtunk, s így ismertük
fel a táj Janus-arcait. A nevető mezőket éppúgy
láttuk, mint a szemérmetlen, csupasz, szomorúan bedőlt
házak lakóit és a tükrökkel kirakott, márvánnyal
csempézett családok otthonát.
Ha sütött a tavaszi nap, keleti fényt vetett. De azt
nem állította, hogy megvilágítja nekünk
a múltat. Csakis a jelenre hagyatkozhattunk, ha el kívántunk
jutni a célpontba. Értelme nem volt az útnak, csak
szaga, gőze, illata és képei. S a nyugtalan érzést
éjfélre hamar feloldotta a román cujka. Olyankor senki
sem kérdezte meg a csoport vezetőjét, hány
cipszer és mennyi zsidó él még a román
faluban, ahol éppen iszunk. Nem faggatta a tolmácsunkat,
mi áll az étlapon a Radauti Nemzeti Étteremben.
Bukovinából a huszadik században a magyar, a németajkú
és a zsidó lakosságot szinte teljes egészében
elhurcolták, kiirtották vagy áttelepítették.
Az egykori soknyelvű, multikulturális austro-ungarn közösségből
mára homogén népet csináltak. Aki arra jár,
óhatatlanul egy eltűnt világ keleti Európájára
emlékezik. Hát persze, hogy vezetőnk személyesen
ismerte az itt maradt cipszereket, már alig volt néhány
öreg belőlük, azok néhányan pedig szívesen
beszéltek az elmúló életről. Idővel
ez lett a hivatásuk.
Miskolc-Rădăuti/Radóc, 2003. április 2-5.