Esik, esik, esik. Ez egy sor az egyetlen versből, ami megragadt
az emlékezetemben * elég ostoba ahhoz, hogy sose merjem hangosan
elszavalni. Valami Palazzeschi írta, azt hiszem, de lehet, hogy
tévedek. Néhány szó, amelyek számokra
rímelnek, egytől nulláig. A tanárnő
hosszú és kacskaringós elemzéssel boldogított
bennünket: hogy a költő éppen a szerelmesére
várt, kinézett az ablakon, és sóvárogva
számolgatta a perceket; hogy a matematika és a költészet
két rokon műfaj, és hasonló marhaságokat.
Az igazság az, hogy ez a Palazzeschi nyilvánvalóan
mindenkit palira vett. Különösképpen az én
tanárnőmet, és engem, aki nem bírok kinézni
az esőbe anélkül, hogy el ne kezdeném mondogatni:
esik, esik, esik. Mindig háromszor egymás után * a
kényszer erősebb nálam. Most is, bámulok kifelé
az ablakon, látom, ahogy kanyarognak lefelé a cseppek az
üvegen, és megszólalok: esik, esik, esik. Hatodik napja
vagyok szabadságon, és ötödik napja esik az eső,
nagyjából megszakítás nélkül: minden
okom megvolna rá, hogy szentségelni kezdjek, de nem, csak
ülök az ablak előtt, és ezt kántálom:
esik, esik, esik.
* Szegény, még nyaralni sem mehetsz ebben az ítéletidőben
* mondta tegnap Ester.
* Amúgy se mennék.
* Hogyhogy nem?
* Mégis, mit kezdenék ott magammal?
* Mit, mit, hát mit kezd magával az a sok ember, aki
mind nyaralni megy?
* Mit tudom én. Te miért nem utazol el?
* Mert én az összes szabadságomat egyszerre akarom
kivenni, majd akkor, ha nem dolgozhatok többé. Félre
kell tennem a nyugdíjjárulékomat, nem érek
rá utazgatni.
* Nyugdíjjárulék? Úgy beszélsz,
mint az a nő, akitől a fizetésemet kapom.
Ester büszke rá, hogy vállalati titkárnő.
Vagy talán én nem hallom ki a hangjából a gúnyt.
Mostanában egyre gyakrabban találkozunk. Szigorú szabályaink
vannak: kötelező csinálnunk, ha akarjuk, ha nem, és
ezért nekem minden alkalommal fizetnem kell (minimum ötvenezret);
sehol másutt nem randizhatunk, csak ott, ahol dolgozni szokott.
Tehát presszóban sem, vagy akárhol másutt.
Legkevésbé nála. "Ne is álmodj róla,
hogy megint összekoszolhatod a csengőmet azzal a nagy, szaros
mancsoddal", ez a legkedvesebb búcsúja. Ami persze félig
vicc, félig figyelmeztetés. Kárpótlásul
egyre korábban, már kilenc tájt ott van, így
hát egy jó óránk van beszélgetni, míg
az első számú kretén meg nem érkezik.
Vagy inkább a második számú, mert hiszen, ha
szigorúan vesszük, én is kliens volnék, bár
komoly erőfeszítésembe kerül, hogy annak tekintsem
magam.
Esik, esik, esik. Tegnap este minden tévéhíradó
beidézte magához a saját meteorológus-zsenijét,
hogy megmagyarázza, miért bolondult meg az időjárás,
milyen időket élünk, meg mindenfélét,
amiről állandóan beszélnek az emberek az utcán,
és amihez persze semmi szükségük tudósokra.
A hivatásos időjósok egyenöltönyükbe
préselődve kommentálták a dolgok hogyanját
és mikéntjét, a háttérben pedig egymást
váltották a felvételek a legutóbbi piemonti
árvízról, a felhőszakadásokról,
amelyek napok óta elárasztották a Pó-síkságot,
a Szent Márk téren lebegő gondolákról.
És egyszer csak megjelentek a Dél napsütötte sziklaszirtjei,
a mediterrán strandok, amelyek hemzsegtek a vörösre sült
nyaralóktól az afrikai hőségben. Aztán
ünneplő tömeg valami szicíliai népünnepélyen:
az emberek felnéznek a tintahalas tányérjukból,
és beleröhögnek a kamerába. Egy nő fölfelé
mutogat, hogy vegyék föl az eget is: az operatőr engedelmeskedik,
és a képernyőn megjelennek a veszettül nyári
égbolt csillagai. Amíg néztem ezeket a képeket,
egy hasonlóan bizarr jelenet ugrott be múlt télről,
amikor a basilicatai falvakat betemette a hó, miközben mi,
északiak, nyitott kabátban jártunk az utcán
a tavaszias időben. Emlékszem, hogy még lelkifurdalásom
is volt, amiért egyáltalán nem érdekel, hogy
lent Délen esetleg megfagynak azok a szerencsétlenek. Most
azonban fellélegeztem: ők is szartak a mi esőzésünkre.
Csak ülnek a negyvenöt fokban, zabálják a tintahalat,
és felőlük Velence akár most mindjárt
elsüllyedhet a tenger fenekére.
Elégedetten indultam el otthonról. Mindig jókedvem
kerekedik, ha közönyöm viszonzásra lel. Ahogy kiértem
Esterhez, mindjárt elmeséltem neki az egészet töviről
hegyire. Úgy zuhogott, hogy csak üggyel-bajjal találtam
meg a Mercedest a pontebbanai határban. Tudom, hogy képtelenség,
de mintha az eső segíteni akart volna nekünk. Természetesen
nem lehet feltételezni, hogy ez a vízözön kizárólag
a mi kedvünkért öntötte volna el a tájat.
Mégis neki köszönhetjük, hogy több időt
tölthettünk együtt. A dolgok nem tesznek egyebet, mint amit
tenniük kell, viszont intelligensek. A dolgok tehetnek róla,
hogy találkoztunk. Sok eső, kevés vendég. Tudom,
az azori anticiklon nem feltétlenül azért késlekedik
ilyen sokáig, hogy egy szarszippantó és egy kurva
kicsit több időt tölthessen egy Mercedesben. De akkor
mégis mivel magyarázható, hogy a szakadó eső
úgy ömlött végig az ablaküvegeken, mintha
valami szeparé függönye lett volna? Miért okoz
gyötrelmet a nyaralni vágyók tömegeinek, és
miért tartja otthon a sok kretént, ahelyett hogy annak rendje
és módja szerint megkefélhetnék Estert, csak
hogy ezzel meghosszabbítsa ráérő időnket?
Miért, ha nem azért, mert intelligens?
Esik, esik, esik. Bár szabadságon vagyok, ezen a héten
nekem kell gondoznom a struccokat. A struccok tombolnak. Életükben
nem láttak még ennyi esőt. Mégsem mennek az
etetőháznak berendezett kocsiszínbe: bizonyára
nem bírják elképzelni, hogy tető legyen a fejük
fölött. Túl gőgösek. Inkább meg-megrázzák
magukat * ha szabad ilyet struccokra mondani: libabőrösek a
hidegtől *, és áznak tovább. Most, hogy elhullajtották
a tollaikat, még kevésbé emlékeztetnek madarakra.
Zöldes, gumiszerű bőrük még Bernetben is
viszolygást kelt. Tegnap Szaharázi, kihasználva, hogy
éppen nem esett, mindjárt befedezte Szaharinát, és
valahányszor Szahara is odajött, jól belekapott a szemébe,
pedig Szahara legalább úgy fel van paprikázva, mint
ő. Büntetésből két jókora, hegyes
kavicsot kevertem az eledelébe, de ennek a Szaharázinak sajnos
semmi sem árt.
Esik, esik, esik.
* Túl sokat vagy egymagadban. Az ilyesmi rossz vért szül.
* Csak mert nem sajnálom eléggé Basilicata népét,
amiért a hó alatt kellett kihúzniuk a telet?
* Hogy jön ez ide? Fiatal vagy, szórakoznod kellene. Ha
már nem mégy nyaralni, menj el legalább egy diszkóba.
* Esik, esik, esik.
* És ne ismételgesd folyton, hogy esik. A diszkóban
az esővel sem kellene foglalkoznod. Menj diszkóba. Hallod?
Miért nem mégy diszkóba? Menjél. Ez parancs
* rendelkezett Ester, és kezét a karomra tette, mint aki
komolyan szívén viseli a sorsomat.
Még a végén tényleg rászánom
magam, hogy elmenjek egy diszkóba.