Baláz ezredes egész életében katona volt.
Nyugdíjaztatása előtt egy évvel eljutott a
vezérkari tagságig. 2000 októberében az a megtiszteltetés
érte, hogy ő mondhatta el a katonai eskütételen
az ünnepi beszédet. "Hűségesen fogják szolgálni
a szocialista hazát" - szólt a honvédekhez, és
abban a pillanatban konstatálta, hogy rettenetes hibát követett
el. Büszkesége nem engedte, hogy szavait visszavonja, azt remélhette
csupán, hogy nyelvbotlását megértően
fogadják majd.
Másnap azonban valamennyi médium tele volt a mondatával.
A vezérkari főnök raportra hivatta Baláz ezredest,
aki önszántából benyújtotta lemondását.
Röviddel ezután egy interjúban lakonikusan megjegyezte:
"A hibákért meg kell fizetni. Egy háborúban
az életembe került volna ez a mondat."
Szlovákia tizenegy éve tartó erélyes elhatárolódása
a kommunista rendszertől csak látszólagos, és
csak leplezi azt a mélyen gyökerező társadalmi
komplexust, amely az elmúlt idők iránti elfojtott
gyászból adódik, miszerint akkor az élet könnyebb
és bizonyos szempontból emberhez méltóbb volt.
Baláz ezredes a látszólagos erélyesség
áldozata lett, így érzi ezt ő is. Nyilvánvalóan
nem akarta jelét adni annak, hogy a lelke mélyén visszakívánja
a kommunista rezsimet, ez így nem is lenne igaz. Ám az nyilvánvaló,
hogy visszakíván valamit, amit az a rendszer nyújtott.
Talán csak egyfajta kényelmet és biztonságot,
és egy kicsit nagyobb fizetést, mint a mai, lehet, hogy csak
visszakívánja az ifjúkort, vagy rosszkedvű az
egyszerű lét elvesztése miatt.
Ám nyilvánvalóan nem magát a rendszert
kívánta vissza gyászával. Nem a rendszert,
amelyet szinte senki sem szeretett, bár azok is kevesen voltak,
akik gyűlölték. Az embereknek az elmúlt rezsimhez
fűződő viszonyát nem lehet a szeretet és
a gyűlölet fogalmával megnevezni. Ez a viszony ennek
ellenére létezett, méghozzá nagyon is személyes
formában.
Bizonyos azonban, hogy Szlovákiában még nem jött
el annak az ideje, hogy kötetlen párbeszédet folytassanak
az elmúlt rendszer iránt érzett nosztalgiáról,
mert a volt rezsim egyes képviselői félreértenék.
Elvégre közvetlen választások útján
hatalomra került elnökünk is a kommunista párt magas
rangú funkcionáriusa volt. Feltehetően akkor is elnök
lett volna belőle, ha a régi rendszer napjainkig fennmarad.
Ő maga is a múlt iránti nosztalgia egyfajta megtestesítője,
mégsem engedi meg magának ő sem, hogy az akkori rendszer
jó oldalait emlegesse. Némelyek ugyanis még félreértenék.
Fiktív boldogság
1989 novembere után tíz évvel a cseh és
a szlovák televízió 24 órás közös
programot sugárzott. Gondosan előkészített
műsort állítottak össze a volt kommunista rezsim
idején készült sorozatokból, játékfilmekből,
híradásokból és szórakoztató
műsorokból. A néző kedvére belemerülhetett
a múltba.
Döbbenten átérezhette az egykori kimondhatatlanul
unalmas életet, a meggyengült, halódó ideológia
mérhetetlen ostobaságát, az eszményivé
magasztosított szürke középszert.
De átérezhette annak a zárt világnak a
tökéletességét és biztonságérzetét
is, amely abból adódott, hogy a pontosan definiált
keretektől semmiben sem tért el. Átérezhette
a rejtett utalások okozta izgalmat, 24 órára átadhatta
magát az emlékezésnek és a reménynek,
hogy egy napon minden jobbra fordul.
És ahogy a televízió műsorát követtem
- annak ellenére, hogy az 1989-es novemberi nap olyan mértékben
változtatta meg az életemet, ahogy még remélni
sem mertem soha -, felébredt bennem a múlt iránti
nosztalgia. Az a fajta nosztalgia, amilyennel az ember a gyerekkorára
emlékezik, még akkor is, ha az nem volt felhőtlenül
boldog.
Azt a műsort valószínűleg csak azok nézték
hozzám hasonlóan mély érdeklődéssel,
akik fel akarták frissíteni homályos emlékképeiket,
pontosan azért, nehogy átadják magukat a nosztalgia
érzésének. Azok, akik nap mint nap átadják
magukat ennek a nosztalgiának - és Szlovákia lakosságának
a fele ilyen -, azok feltehetően amerikai filmvígjátékot
néztek egy másik csatornán.
Joguk van a napi nosztalgiaadagra - az élet a reális
szocializmus idején ugyanis éppen olyan mesterkélt
volt, mint egy amerikai filmvígjáték. Sőt,
a szlovákok gyakran éppoly vidámak és boldogok
voltak, mint a filmben.
Szimbiózis
A változás előtti év életem egyik
legboldogabb éve volt. Háromnaponként jártam
dolgozni, mégpedig a következő módon: reggel
nyolckor elbicikliztem a kazánhoz (pár perc volt az út),
két órán keresztül kazánt takarítottam
és kokszot lapátoltam. Hazamentem, lezuhanyoztam, feleségemmel
megittuk a reggeli kávét. Ezután olvastam, vagy írtam.
Ebéd után már csak belapátoltam a kokszot a
kazánba, este pedig megismételtem a műveletet. A nap
hátralévő része és még két
teljes nap szabad volt. Így ment ez hét hónapon keresztül,
és nyáron, a fennmaradó öt hónapban abból
éltem, amit télen megkerestem. És ez az összeg
elég volt a civilizált megélhetéshez.
A rendszer elégedett volt velem, mert a fűtő által
végzett fizikai munka volt a legnagyobb büntetés, amit
a börtönön kívül el tudott számomra képzelni.
Munkáltatóm egy dolgot kívánt csak meg tőlem
- hogy legyen meleg -, én pedig egy dolgot kívántam
csupán, hogy addig tartson ez a szimbiózis, amíg a
rendszer teljesen megbukik, vagy amíg saját akaratából
megváltoztatja álláspontját.
Ha tehát én - mint a rendszer ellensége - ilyen
kellemesen élhettem, hogyan éltek vajon azok, akik egyetértettek
vele?
Totalitarizmus szlovák módra
Csehszlovákiában a kommunizmus története
három korszakra osztható: az ötvenes évekre,
amikor a rendszer ereje a terroron alapult, ennek az időszaknak
Klement Gottwald lett a szimbóluma; a hatvanas évekre, amikor
maguk a kommunisták tettek kísérletet a szabadság
és a szocializmus utópista kombinációjára,
ennek az időszaknak Alexander DubCek lett a szimbóluma; és
végül az 1968 utáni évekre, amikor a Varsói
Szerződés hadseregei megszállták az országot,
ennek az időszaknak Gustáv Husák lett a szimbóluma.
Talán paradoxon, hogy a szlovákiai nosztalgia kifejezetten
az utolsó időszakra vonatkozik, amelyet néhány
nyugati entellektüel a szellem Biafrájának nevezett.
A cseh és szlovák disszidensek olyan fogalmakat használtak,
mint mozdulatlanság és eseménytelenség, a rezsim
pedig, valóban találóan, reális szocializmusnak
nevezte el magát.
Az elnevezésben tükröződik az alapeszme - véget
ért az utópizmus lelkes, áldozatokkal teli érája
jövőbe vetett hitével és vízióival,
és eljött a realizmus ideje. Az élet értelme
abban áll, hogy éljünk, és lehetőségeinkhez
mérten próbáljunk meg a lehető legkönnyebben
élni, értelmezte a rezsim a helyzetet.
A szlovákok az egykori Csehszlovákia keretein belül
megtalálták saját útjukat arra, hogy rendezzék
magukban a megszállás okozta traumát, és a
bürokratikus totalitarizmus visszatértét. Míg
Csehországban a kommunista párt reformereinek százezreit
kizárták a pártból, és rendszerint az
állásukat is elvesztették, addig Szlovákiában
a kizárás gyakran áthelyezéssel ért
véget. Kommunisták ezreit osztották be az adminisztráció
különféle intézményeibe, elsősorban
a vezető rétegekből, és csak azok kerültek
utcára, akik valóban lázadtak, akik nem akarták
beismerni vereségüket.
Számtalan történet kering Szlovákiában
arról, hogyan tiltották ki a pártból az embereket,
és arról, hogy a szerencsétlenül jártak
hogyan kerestek maguknak másik állást. Egy szlovák
író személyesen mesélte nekem, hogy miután
a kultuszminiszter nyilvánosan bejelentette, hogy kizárja
őt az Írószövetségből, és
megvonja tőle a publikálási lehetőséget,
este meghívta egy pohár italra, és azzal fogadta:
"Hát most mit tegyünk?"
A büntetés és kegyelem abszurd, ördögi
körét a szlovák elit nagy része elfogadta, és
húsz éven át szimbiózisban élt a rezsimmel.
És a húsz év nagy része döntésük
helyességét bizonyította. A szlovák társadalom
éppen a hetvenes és nyolcvanas évek idején
addig ismeretlen mértékű konjunktúrát
élt meg.
Azon kevesek közé tartoztam, akiknek a rezsim célba
vette a családját.
A hetvenes évek közepén voltam tizennyolc éves,
éppen kitanultam a vízvezeték-szerelést egy
gyárnál, amelyik kegyelemből vett fel, mert a rezsim
eltiltott attól, hogy középiskolában tanuljak,
csak szakmunkásképzőbe mehettem. Boldogtalan voltam,
hiszen úgy éreztem, hogy kizártak a társadalom
közösségéből. Apám targoncásként
dolgozott, amikor kivágták az egyetemről, és
anyám sem taníthatott. Ennek ellenére nem ment rosszul
a sorom. A gyárhoz komoly sportklub tarozott, és mivel jó
futó voltam, edzői állást ajánlottak
fel, atlétikapályával, medencével, szaunával
és hatalmas tornateremmel. Szabadidőmben lehetőségem
nyílt az edzésre, átlagos fizetést kaptam,
és nem voltak kötelezettségeim. A főnököm,
igen kellemes ember, mindent tudott a családomról, és
esetünket véletlen csődnek tartotta az egyén
és a kommunikációs rendszer között. - Nem
ítélheted meg a rendszert a saját eseted alapján.
Nézd meg a többieket. Autóra, bulgáriai utazásra
gyűjtenek, hűtőgépet és televíziót
vásárolnak, nyaralót építenek, és
megvan az a biztonságérzetük, hogy évről
évre jobb lesz a helyzet. És neked sem megy rosszul - mondta,
és igaza volt.
A szlovákok, a történelem során először,
élvezhették a fogyasztást. Az északi falvakban
háromszintes családi házak nőttek a faházak
mellett; az egész család építkezett a hétvégeken.
Akkoriban olcsó volt az építkezés, és
a gyárakból sok építőanyagot lehetett
feltűnés nélkül lopni. A városokban gomba
módra szaporodtak a panel lakótelepek, és bár
az építkezés tempója sosem volt megfelelő,
a korábbiaknál jóval többen valósíthatták
meg álmukat, hogy saját lakásuk legyen.
A lakosság hagyományosan szegény rétegei
egy évtized leforgása alatt elérték a középosztály
életszínvonalát. A munkás annyit keresett,
mint a tanár, fizetését ráadásul fusizással
is kiegészíthette. A népszaporulat nagyobb volt Szlovákiában,
mint valaha - ami ezúttal nem a kétségbeesett szegénység
demográfiai kifejeződése, hanem az állam áldásos
családpolitikájának hatása volt, annak a biztonságérzetnek
a hatása, hogy a helyzet csak javulni fog.
Akkoriban nem létezett független közvéleménykutatás,
nem lehet tehát tudni, milyen választ adtak volna az emberek
az életszínvonalukra vonatkozó kérdésre.
A választ a lakosságnak a rezsim iránti majdhogynem
abszolút engedelmessége adta meg. Az ellenállásnak
szinte semmi jele nem mutatkozott, hacsak nem tekintjük annak a katolikus
egyház passzivitását. Maga a rezsim eközben távolról
sem volt olyan represszív, mint az ötvenes években.
Lehet, hogy tökéletesebben működött, titkosrendőrsége
az elnyomás modern eszközeit alkalmazta, mindenhol ott volt
a szeme és a füle, a büntetés azonban a korábbi
időkhöz képest szinte szimbolikussá vált.
Az engedelmesség kulcsa nem annyira a represszió volt, mint
inkább az a tény, hogy a rezsim legalább olyan mértékben
gondoskodott polgárairól, mint amilyen intenzíven
felügyelte őket. Átvette egész életük
felelősségét.
A totalitárius rendszerek elemzéseinek nagy része
az elnyomás apparátusát elemezte, miközben az
emberek ezekben a rendszerekben az államhatalmat sokkal inkább
a polgárok életéről való gondoskodás
és a felelősség hordozójának tekintették,
és nem a terror uralmának. Ha pedig nőtt az elégedetlenség
a kommunista hatalommal szemben, az sokkal inkább azért lehetett,
mert az állam már nem tudott olyan mértékben
gondoskodni polgárairól, mint korábban, és
nem azért, mert a szabadságukban korlátozta őket.
Méltóság vagy kényelem
Igen, a kommunista rendszer lealacsonyította az embert. Eredetileg
ugyan egyáltalán nem állt szándékában,
de elkerülhetetlenül olyan irányban fejlődött,
hogy elnyomta az emberi méltóságot és szabadságot,
különben működésképtelenné vált
volna. Arra kényszerítette az embereket, hogy május
elsején felvonuljanak, és tanfolyamokra küldte őket,
ahol fel kellett mondani a betanult formulákat, és hogy kialakuljon
a pavlovi reflex, a jutalmat a szocializmus szóval kapcsolta össze.
Akadályozta a szabad mozgást és véleménynyilvánítást.
Az olyan embereknek, akiknek mindennél fontosabbak az olyan
elvont és felfoghatatlan dolgok, mint szabadság és
méltóság, borzalmas volt ez a rendszer. Az emberek
nagy része azonban a kézzelfoghatót részesíti
előnyben. Márpedig a reális szocializmus nagyon konkrét
volt. Kiszámítható. Mindenki tudta, hová menjen
orvoshoz, hol talál állást, mit tegyen, hogy lakáshoz
jusson, mennyit fizet másnap a kenyérért.
A reális szocializmus abból a meggyőződésből
indult ki, hogy ha elég komfortot és biztonságot nyújt,
megbocsátják a lealacsonyítást, ami Szlovákiában
nagymértékben sikerült, mivel a szlovákok igénytelenek
voltak, és nagy biztonsággal azt lehet mondani, hogy sosem
éltek jobban, mint éppen a reális szocializmus idején.
Értelmiségiek
És ha megengedjük, hogy az embernek nemcsak fizikai kényelemre
van szüksége, láthatjuk, a rezsim paradox módon
erre a pszichikai elégedettségre is komoly lehetőséget
adott. Szlovákiát ugyan 1968 után kulturális
megrázkódtatás érte, az értelmiségi
élet halódott, ám az intézmények tovább
éltek, sőt gyarapodtak. Új intézeteket alapítottak,
bővült a Tudományos Akadémia, s bár nagy
részük lehetetlenségeket művelt, már létükkel
a növekedés érzetét keltették.
A szlovák értelmiség attól szenvedett,
hogy nem mondhatta ki, amit gondolt - bár egyre gyakrabban sikerült
legalább valamit közölni. Trükkök bonyolult
rendszerét építették ki, önállóan
működő konstrukciót, a láthatatlan cenzúra
mesterséges világában. A szocialista világ
sok értelmiségi számára kihívást
jelentett. Legnagyobb értéke ugyanis nem a gondolatnak volt,
hanem annak, hogy hogyan lehet a gondolatot büntetlenül becsempészni
a rendszerbe.
Nem azok az értelmiségiek voltak az igazi hősök,
akik valami újat találtak ki, hanem azok, akik olyan bonyolultan
építették fel regényüket, esszéjüket,
tanulmányukat vagy cikküket, hogy rafináltan bele tudták
csempészni legbanálisabb, vagy éppen eretnek gondolataikat,
például hogy Nyugaton nem mindenki ártalmas feltétlenül,
vagy hogy az is rendes ember lehet, aki nem kommunista.
Ezenkívül a reális szocializmusnak volt még
egy komoly előnye - vigaszt és alibit nyújtott. Mindazoknak
az értelmiségieknek és művészeknek, akik
valójában saját tökéletlenségükkel,
képtelenségeikkel, lustaságukkal, vagy tehetségtelenségükkel
küszködtek, a reális szocializmus jelentős igazolást
adott, amivel bárki előjöhetett a kocsmában:
"Ha tehetném, olyan könyvet írnék, hogy nagyot
nézne a világ."
A reális szocializmus olyan abszolút horizontot jelentett,
amelyhez az értelmiségiek, mint valami kétségbevonhatatlanhoz,
örökhöz és jelenvalóhoz, ugyanakkor kellően
képlékenyhez igazodhattak úgy, hogy érdemes
legyen nagy energiákkal fenntartani vele a párbeszédet.
A munkások
Közéjük tartoztam, de csak azért, mert nem
tehettem mást. Nem akartam munkás lenni, de megértettem
azokat, akik önként ezt vállalták. Sok embert
nem zavar, ha ötkor kell felkelnie, sok embernek igénye a bizonyosság,
hogy tudja, mit fog tenni egész nap, sok ember számára
jelenti a műszak vége a nap második felének
kellemes kezdetét.
A munkásember élete tele van apró rítusokkal,
hierarchiája a katonaságéhoz hasonlít. Máig
világosan emlékszem a lakókocsis ebédszünetekre,
a deszkán szeletelt szalonnára, a házikenyérre,
amit a főnökünk hozott mindannyiunknak, emlékszem,
amikor kint dolgoztunk, és esni kezdett az eső, elküldtek,
hogy hozzak sört. A szocializmus idején nem dolgoztak kint
az esőben. A reális szocializmus idején senkinek nem
vontak le a fizetéséből, ha nem akart dolgozni.
A munkás élete volt a reális szocializmus eszméjének
megtestesítője - fontosak a rituálék és
a biztonság, hogy egész életünkben ugyanazt fogjuk
művelni. A legnagyobb ellenség a kiszámíthatatlanság,
és azok, akik meg akarják változtatni az embert.
A fiatalok
Közéjük tartoztam, az én generációm
- a mai negyvenesek, szétszóródva a társadalomban,
hangjuk belevész a posztmodern zajába, és ők
szép csöndesen elveszett nemzedéknek nevezik magukat.
A hetvenes években voltak kamaszok, 1968-at gyerekként
élték meg, és gyakorlatilag nem okozott nekik semmiféle
traumát. Azért harcoltak, hogy a diszkóban Alice Cooper
felvételeire táncolhassanak, hogy hosszú lehessen
a hajuk, és farmernadrágot hordhassanak. Ez a harc azonban
egyáltalán nem volt szenvedélyes, nagy részük
levágatta a haját, különben kidobták volna
az iskolából, a farmert délután vették
fel, és otthon hallgatták Coopert.
A reális szocializmus nem tűrte az ellenzékiség
látható jeleit. A rendőrök elkapdosták
az utcán a hosszú hajú fiatalokat, és a fejük
búbján belevágtak a hajukba, hogy borbélyhoz
kelljen menniük. Sok ellenzéki fiatalnak azonban nem volt kedve
hosszú hajat viselni az ellenállás jeleként,
nem vágytak a hippi életre, amely csak a világ divatjának
másolása volt.
Elismerték az állam teljhatalmát, és nem
akartak mást, mint azt, hogy egy kicsit eltérhessenek a szüleiktől.
Tovább akartak tanulni, és jó állást
akartak szerezni. Legjobb szociális megalapozottsággal az
orvosok és a pedagógusok rendelkeztek. A rezsim ugyanis sejtette,
hogy az emberek értékelik, ha az egészségükről
gondoskodnak, és teljesen pragmatikus tudomása volt arról,
hogy a jól megfizetett, engedelmes tanárok további
engedelmes generációt nevelnek. Generációm
legjobbjai éppen orvosok és tanárok lettek.
A jogász és a közgazdász szakma ellenben
sokkal rosszabb hírben állt, mert a jogot és a közgazdaságtant
a rezsim csupán szükséges eszköznek tekintette
az állam működtetéséhez. Jogot és
közgazdaságot rendszerint azok mentek tanulni, akik máshol
nem nagyon tudtak volna érvényesülni.
Az én nemzedékem úgy érzi, kegyetlenül
becsapták, hiszen ma mindennek éppen az ellenkezője
érvényes. A mai demokráciában az orvosok és
a tanárok a nélkülözéssel küszködnek,
eredménytelenül harcolnak országos átlagon aluli
bérük emeléséért. Az ügyvédek
és a vállalkozó szellemű közgazdászok
ezzel szemben valóban tehetősek.
Tizenegy év után
A számok arról tanúskodnak, hogy a mai átlagos
szlovák életszínvonal végre ismét elérte
a reális szocializmussal való szembefordulás időszakának
életszínvonalát. Már ebből az egy adatból
is mindenki számára érthető az előző
rendszer iránti nosztalgia. Felesleges magyarázni, hogy ezzel
a nosztalgiával kell fizetni az elmúlt hosszú évtizedek
utópista gyakorlatáért és életéért.
A felmérések szerint az életszínvonal az elmúlt
évek során nem változott jelentősen, ötven
százalék körül mozog azoknak a száma, akik
az előző rezsimet jobbnak tartják a mai demokráciánál.
Ha munkanélküli lennék, aki visszagondol tizenöt
évvel ezelőtti fizetésére, ha roma lennék,
aki visszaemlékezik a jelentős szociális támogatásra,
ha nyugdíjas lennék, aki évek óta nem tud magának
télikabátot venni, szegénységemet indokolatlan,
másnak szóló büntetésként fognám
fel.
A szegénység a legérthetőbb, ám
nem az egyetlen oka a múlt iránti nosztalgiának.
Szerencsétlen nacionalisták
A szabadságnak az a hátránya, hogy kíméletlen.
Az elmúlt évtized során feltárult a kommunista
rezsim idején szándékosan leplezett üresség
könyörtelen képe. Több olyan sokk is megrázta
a szlovák társadalmat, amelyet ezidáig nem tudott
kellőképpen feldolgozni.
Az első sokk annak megállapítása volt,
hogy a nacionalizmus ugyanolyan utópista eszme, mint a szocializmus,
és a nemzeti hovatartozás, bármilyen hangosan deklarálják
is, nem oldja meg az élet alapvető, egzisztenciális
problémáit.
A nacionalizmus első látványos sikere után,
amely kikényszerítette a cseh nemzettől való
elválást és az önálló szlovák
állam megalapítását, a nemzeti identitásért
folytatott küzdelem addig hősnek vélt harcosai feledésbe
merültek.
Meglehetősen szomorú látvány a nacionalizmus
eszméjének egykor lelkes híveit a kocsmában
ülve látni, amint egyik pohárral a másik után
öblítik le mai jelentéktelenségüket. A nacionalista
lapok, amelyek a kilencvenes évek elején élték
fénykorukat, mára csődbe jutottak, csupán a
nacionalista politikusok maradtak ringben, de a nemzeti szuverenitás
helyett egyre gyakrabban emlegetik ők is az európai integrációt.
A szlovák lét szabadságának és a
nemzeti hovatartozásnak büszke hangoztatása elvesztette
vonzerejét, csak egy ámuló gyermek érzése
maradt, aki, miután kitoporzékolta szüleitől
a kívánt édességet, rájön, hogy
az nem is olyan finom, és túl hamar elfogy.
Ezt az érzést azonban senki nem mondja ki, inkább
senki sem foglalkozik vele, mert ha belátnánk, a felismerés
okozta depresszió rosszabb lenne, mint ez a meg nem nevezett frusztráció,
amelynek tulajdonképpen nincsen szüksége sem okra, sem
okozóra.
Csalódott értelmiség
További sokkot jelentett megélni az értelmiségi
élet szemmel látható hanyatlását, pontosabban
jelentőségének szemmel látható hanyatlását.
A húszas évektől a nyolcvanas évek végéig
számos, a nemzeti identitás európai modelljét
többé-kevésbé másoló nemzeti intézmény
az értelmiség elitjére épült. A reális
szocializmus idején egyre újabb és újabb intézmények
jöttek létre, egyre több embert vonzva magukhoz, akik
az intézmények tömbjeiből felépítették
a nemzeti társadalom piramisát.
Csakhogy a kilencvenes évek elején eljött a szabadság
és a piacgazdaság kora, és könyörtelenül
leleplezte azt a tényt, hogy a piramis valójában kártyavár.
Az állam nem rendelkezik elég pénzzel az intézmények
fenntartásához, amelyek ráadásul bizonytalan
céllal, fiktív alapon működnek. A szlovák
filozófusok, írók és társadalomtudósok
száma továbbra is magas, csoportjuk gyakorlatilag láthatatlan
réteggé vált, átlagon aluli fizetésből
él, az amúgy is alacsony szlovák átlaghoz képest.
Egymás után hullanak szét az intézmények,
és értéket manapság már elsősorban
nem a szellemi vagyon, hanem az elmúlt időkből tulajdonban
maradt épületek képviselnek.
A pártok szétesése
A szlovák társadalmat tizenegy év elteltével
is jelentős mértékben megszállva tartják
a politikai pártok. A választások győztesei
régi szokás szerint szétosztják egymás
közt az államigazgatási funkciókat, lecserélik
a még állami kézben maradt vállalatok igazgatóit.
Ennek ellenére maga a politika jóval kisebb befolyást
gyakorol az emberek életére, és ehhez viszonyítva
drámaian, összesítésben úgy tíz
százalékkal csökkent a különböző
pártok taglétszáma.
Bizonyos, hogy 1989 előtt a többség gyakorlati megfontolásokból
lett a kommunista párt tagja, ellentétben a párt sok
mai tagjával, aki meggyőződésből az.
De nem csupán a pragmatizmus vonzotta az embereket a kommunista
pártba a reális szocializmus idején. A párttagok
annak a félmilliós, saját rituáléval
rendelkező, kiválasztottságot élvező,
titkos információkhoz jutó elitnek lettek részesei,
amelyre kisugárzott az egész nemzet számára
félelmetes hatalom fénye.
Ma egy párt tagja, legyen az akár kormánypárti,
akár ellenzéki, rendszerint kalandor vagy csodabogár,
aki még mindig nem vett tudomást a megváltozott életről.
Ma a hatalom fénye csak pislákol, senki sem retteg tőle,
titkos információk gyakorlatilag nem léteznek, és
a kiválasztottság érzése valószínűleg
ugyanolyan, mint a szektákban, vagy egy méhészegylet
tagjaiban.
A reális szocializmus metafizikája
Ők mindannyian, és sokan mások is éppen
elég okot találnak arra, hogy nosztalgiával gondoljanak
vissza azokra az időkre, amikor az életüknek volt értelme,
amikor a társadalomban elfoglalt helyüknek volt súlya,
és sziklaszilárdan bíztak abban, hogy semmi sem fog
megváltozni.
Ez a közös kulcs a nosztalgiához, amelyet a lakosságnak
feltehetően a nagyobbik fele joggal érez. Ezt nem sokan látják
be szívesen, hiszen ismerik annak a mesterkélt világnak
az abszurditását, amelyben fél életüket
töltötték.
Ám e felismerés ellenére nehéz kivédeni
a nosztalgiát. Siralmas látni, hogy a régi rendszernek
több értelme volt, mint a mai, korlátlan világnak.
Ez a nosztalgia adalék lehet az emberi lélek és
az emberi vágyak megismeréséhez. Igazolja az utópista
szocialisták erőfeszítéseinek jogosultságát,
akik a Napállam tökéletes formáját keresték,
és hittek megvalósításában.
Bár a reális szocializmus tapasztalatai azt bizonyítják,
hogy az utópia tarthatatlan és nincs funkciója, egyúttal
azonban rámutatnak arra a paradoxonra is, hogy adott időkereten
belül kialakítható az emberi természetnek sok
szempontból megfelelő rendszer.
Ez a paradoxon abban rejlik, hogy a reális szocializmus szigorúan
ateista volt ugyan, de metafizikai elemeket, és bizonyos vallásosságot
is tartalmazott. Az emberi lény a reális szocializmus számára
csupán anyag a rendszer saját felépítményének
létrehozásához, ettől volt olyan rettenetesen
elidegenítő, ugyanakkor mélységesen személyes.
A kommunista rezsim az emberi gondolkodás szüleménye
volt, ellentétben a demokráciával, amely egy természetes
modell intelligens kópiájaként az eszmék szabadversenyes
keretei közt működik, míg a reális szocializmus
egy konkrét ember egyetlen eszméjére alapozott. Szerzője
lehetett Husák vagy bárki más. A reális szocializmus
idején viszont mindenki tudta, hogy a rendszer a hatalomban részt
vevő konkrét személyek akaratából és
elképzeléseiből áll fenn. És mindenki
tudta azt is, hogy ha bármiféle változásra
kerül sor, az is a hatalmon lévők akaratából
valósul meg.
Csakhogy az ember nem élhet azzal a tudattal, hogy a sorsát
emberi szeszélyek irányítják. A kommunista
vezetés akarata ezért egyfajta személyfölötti
jelleget öltött, mégsem lehetett leplezni, hogy egyszerű
emberi lényekről van szó. Mindig fennállt tehát
annak a lehetősége, hogy akaratukat megváltoztatják.
A reális szocializmusnak ez a paradoxona bizonyos titokzatosságot
rejtett magában. A rendszer kitartott állandósága
mellett, de lakosai tudták, hogy ha vezetői úgy akarják,
megváltoztatják. És abban a reményben éltek,
hogy egy szép napon ez is megtörténik.
Úgy gondolom, éppen ez a remény tette vonzóvá
a reális szocializmust, és adott neki jelentős vallásos
töltetet. És végül, az amerikai egyetemeken politológusok
százai kutatták egy életen át a szovjet rendszer
megváltoztatásának lehetőségét,
tanulmányozták a kommunista vezetőket, elemezték
minden egyes megnyilvánulásukat és kapcsolataikat.
A kremlinológia a politológia egyik legizgalmasabb ága
volt. És lényegében ilyen politológus volt
a reális szocializmus minden egyes tagja.
A reális szocializmusban volt tehát egyfajta titokzatosság,
ami a demokráciában nincs meg.
És az az érzésem, hogy a titok lényege
éppen személyes mivoltában rejlett. A reális
szocializmusban a lakosság adott értelmet a számára
kidolgozott elméletnek.
Akármilyen abszurd, a kommunista rezsim nagyon személyes
volt. Annak ellenére, hogy az elemzések éppen azt
bizonyítják, hogyan tette tönkre az emberi lények
lelkét, hogyan csökkentette minimálisra az emberi élet
értékét. De ez csupán az érem másik
oldala. A szlovák lakosság a reális szocializmus idején
folyamatosan úgy érzékelte, hogy a rezsim tud róla,
és hogy fontos a számára. Még akkor is, ha
börtönbe küldte sokukat.
A rezsimhez való személyes kötődés
tudata egyedi méltóságot adott az életnek,
és ezt a demokrácia sosem tudja pótolni. Nagyon jól
tudtam én magam is, bár rajta voltam a bűnösök
listáján, hogy a rezsim azért büntet, mert érdeklődik
irántam. Hogyan érezhettek azok, akik megkülönböztetett
figyelemben részesültek?
A szlovák demokrácia sikertelensége
Aztán jött 1989 novembere. Az első sokk, amelyet
a reális szocializmus lakosai megéltek, az volt, hogy a rezsim
a vezetők akarata ellenére omlott össze, hogy a remény,
amely különös ízt adott szüntelen várakozásuknak,
kezdettől hamis volt.
Ez megint a paradoxonok közé tartozik, mert ahelyett, hogy
az emberek örültek volna, hogy a rendszert saját akaratukból
megdöntötték, a legkülönfélébb
elméletek bukkannak fel Szlovákiában annak bizonyítására,
hogy a rezsim valójában maga készítette elő
saját bukását. Ezeknek az elméleteknek egyetlen
céljuk van: be akarják bizonyítani, hogy hitünk
a rendszer abszolút hatalmában nem volt naiv, és nem
éltük teljesen ostobán az életünket.
A második sokk az a felismerés volt, hogy a demokrácia
szlovák módra hűvös és személytelen.
A kilencvenes években Vladimír Meciar hatalomra jutásának
alapja éppen a hatalom és az emberek közti személyes
út iránti nosztalgia volt. Meciarnak az egyetlen személyben
megtestesülő nemzeti demokráciát kellett volna
reprezentálnia, ám választási veresége
végleg elvetette a személyes eszméken alapuló
rendszer visszatérésének lehetőségét.
Az elmúlt rendszer mindenütt jelen lévő személyes
érdeke iránti nosztalgia mai mellékterméke
a túlburjánzó álbizalom. A politikusok és
a televíziós személyiségek szervilis beszédmódja
Nyugaton ellenérzést váltana ki. Azért lehetséges
ez mégis, mert Szlovákiában az emberek azt szeretnék
hinni, hogy ezek a behízelgő arcok valódi érdeklődést
mutatnak személyes életük iránt.
Növekszik a frusztráció azért is, mert mindennapi
tapasztalatuk eltér attól, amit a televízió
képernyőjén látnak. A túlélésért
folytatott küzdelem brutálisabb, a képernyőn
szereplő arcok viszont lágyabbak, szervilisebbek. Naponta
legalább egy televíziós riport látható
arról, hogy egy alapítvány játékot adományoz
az állami gondozottaknak, vagy arról, hogyan kezelik a kábítószerfogyasztókat.
De ki mutat érdeklődést az egyszerű, egészséges,
de boldogtalan és magukra hagyott szlovákok iránt,
kérdezik a nosztalgiázók.
A demokrácia mint rendszer nem egyetlen ember gondolkodásának
terméke, hanem az eszmék személytelen versengésének
természetes következménye. Alapjában véve
ateista, nincs semmiféle vallásos töltete, azt meghagyja
az egyházaknak, amelyektől azonban előbb elvette a
világi hatalmat. Ha majd a szlovákok megértik és
elfogadják a demokrácia személytelen jellegét,
és megértik, hogy a vallásos töltetet nekik maguknak
kell megadniuk, megszűnik a reális szocializmus iránti
nosztalgiájuk.
Hogyan lehet elfelejteni novembert?
Erre nyilván nem kerül sor egyhamar. Baláz ezredes
a szlovák társadalom bizonytalanságának áldozata
lett, amely a látszólagos kompromisszum nélküliséget
és a szocializmusra való emlékezés tilalmát
rejti.
A nosztalgiát sokféleképpen lehet leplezni. A
televízióban folyton a nyolcvanas évek filmsorozatait
ismétlik, a szocialista könnyűzene csillagai továbbra
is a legnépszerűbbek között ragyognak. A Nemzetközi
Nőnap továbbra is a legközkedveltebb ünnepek közé
tartozik.
A be nem vallott nosztalgia legszembeötlőbb vonása,
hogy szinte senki sem akarja megünnepelni november 17-ét. Nem
tartozik a hivatalos ünnepek közé, a politikusok pedig
csak az újságírók kérdéseire
felelnek. Ilyenkor rendszerint azt válaszolják: "Igen, történelmünk
egyik jelentős napja volt."
Tizenegy év után mégis akadt egy politikus, aki
teljesen más választ adott arra a kérdésre,
hogy mit csinált 1989 novemberében, és mit gondol
17.-éről. Nyilván nem véletlen, hogy ő
Szlovákia legnépszerűbb politikusa, és nem rejti
véka alá, hogy ő szeretne lenni a következő
miniszterelnök. A neve Robert Fico, és ezt a választ
adta: "Lehet, hogy borzasztóan hangzik, de nem emlékszem,
akkoriban akadtak egészen más gondjaim."
Fico populista, és tudja, az emberek sajnálják,
hogy a reális szocializmus véget ért. Azt is tudja
azonban, hogy ezt nem akarják belátni. Utat mutatott tehát,
és ahelyett, hogy azt mondta volna, amit a többiek, hogy felejtsék
el a reális szocializmust, azt mondta, felejtsék el novembert.
Ez is borzasztóan hangzik, de lehet, hogy megkerülhetetlen.
Sok szlováknak kell megélnie még egy populistát,
aki bebizonyítja, nem létezik történelem. És
ha rájönnek majd, hogy a történelmet nem lehet
kijátszani, és nem lehet csak úgy megfeledkezni róla,
ha rájönnek, hogy a demokrácia, még ha hűvösebb
és személytelenebb is, de jobb, mint bármelyik, a
személyes kapcsolatok uralmán alapuló rezsim, akkor
megértik majd, hogy végleg fel kell hagyni a nosztalgiázással.
Bibliográfia
ŠIMECKA, Martin M.
Dzsin
Kalligram, 1993
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu