stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Simona Popescu
All that nostalgia

Fraktált tárgyak
Az emlékezés, a nosztalgia, a felejtés ugyanolyan változó geometriájú tárgynak, olyan fraktált dolognak tekinthető, mint például a cigarettafüst, amely lassan, de kiszámíthatatlan és befolyásolhatatlan módon változtatja az általa létrehozott alakzatokat. Még egyetlen, jól meghatározott egyén esetében is számítanunk kell arra, hogy személyes emlékei szinte akaratán kívül megsokszorozódnak, és elmesélhető, előadható forgatókönyvvé szerveződnek, amelyben az árnyalatok, a jelentős események súlypontja folyton változik, módosul. Mindez hatványozottan jellemző a kollektív memóriára. Az emlékezés, nosztalgiává dagadva, túllépi a múlt felidézésének határait, és tulajdonképpen már a jelenről szól. Az, hogy mire emlékszünk még, és mi az, amit elfelejtünk, nagymértékben függ attól, hogy mi magunk honnan indultunk és meddig jutottunk. Az emlékezés elsősorban az idő dimenziójában létezik, de ugyanakkor a bennünk és körülöttünk végbemenő változások, Deleuze kifejezésével élve, a "valamivé válás" függvénye is.
Ebből következik, hogy egy volt kommunista állam viszonyát a kommunizmus korszakához két tényező határozza meg: egyrészt az adott pillanatban jellemző identitástudata, másrészt pedig az, hogy honnan hová jutott el, milyen mértékben képes megfelelni a jelen elvárásainak, és hogyan látja saját jövőjét. A nosztalgiát felerősíthetik az adott időszak frusztrációi, a tehetetlenség gyötrő megélése. Ez természetesen vonatkozik a felejtésre is. A nosztalgia az elvakultságig fokozódhat (lásd: bovaryzmus), és ekkor már akadályozza a fejlődést, romboló erővé válhat. Ebben különbözik az igazi bovaryzmustól, amely a haladást is elősegítheti. Micsoda paradoxon, hogy az egykori bovarystákból lettek a mai nagy nosztalgiázók!

Történelmi idők
Az olyan fogalmak, mint az emlékezés és a felejtés, a kommunista rendszer megdőlése óta többször is változtak, nem csupán intenzitásukban, hanem lényegüket, tartalmukat tekintve is. Az emlékezéshez, a nosztalgiázáshoz időre van szükségünk - nem így a felejtéshez. Közvetlenül az 1989-es események után a románok nem értek rá emlékezni, nosztalgikus ábrándokba merülni. Többségük életében először élhette meg a történelmet in live. Hosszú évtizedek óta megfosztották őket a szólás és érzékelés szabadságától, rengeteg volt a pótolnivalójuk: csak úgy habzsolták a végre normális funkciójukat betöltő tévéadásokat, és rég elfelejtett vagy a 80-as években megfakult ízeket, illatokat, hangzatokat fedeztek fel újra. Az agora-ösztön is újjáéledt, a nyelvek megoldódtak, a románok már-már hisztérikusan tobzódtak a hirtelen rájuk köszöntő vélemény- és szólásszabadság adta lehetőségekben. Épp hogy sikerült kiszabadulniuk a poklok poklából, így sokan igazi hősnek érezték magukat. Úgy vélték, hogy minden szavuk érdemes a meghallgatásra, hogy végre kezükben van a közös jövő. Rögtön 1989 után csak a jelenre értünk rá - márpedig ott, ahol nincs józanság, nem létezhet nosztalgia sem. És ehhez föltétlenül szükségeltetik némi tehetetlenség-érzés is: az egyén nem törekszik valamilyen cél elérésére, csak tűri, hogy magukkal sodorják az előre nem látható események.
A kommunizmus megdőlte utáni első napok csodás kollektív eufóriáját az egyre erősödő nyugtalanság és a tömeg gyakran hisztérikus megnyilvánulásai is befolyásolták. Márpedig a hisztéria kizárja a nosztalgiát. Alig telt el két hét, felütötte a fejét a kétkedés, a gyanakvás. Elkezdődtek a demagóg politikusok manipulációi, a kommunizmus előtti korszak démonizálása, a boszorkányüldözés. Két tényező befolyásolta a közhangulat alakulását. Egyrészt az emberek rendre és nyugalomra vágytak. Ezt ígérte a szavazóknak Ion Iliescu, az első demokratikusan megválasztott elnök kampányjelszava. (Iliescu régi kommunista vezető volt, de Ceausescu félreállította.) A hosszas betegeskedés után éppen csak lábadozó románoknak - mint minden gyógyulásra vágyónak -, nyugalomra volt szükségük. Lelkileg már készen álltak a nosztalgiázásra is.
A másik tényező, amely döntően befolyásolta a helyzetet, az ellenzékiek egyre határozottabb fellépése. Szerintük vissza kell menni 1947-ig, és a történelemnek onnan kell folytatódnia, ahol egykor Mihály király lemondatásával megszakadt. A két világháború közötti román történelem eseményeit igyekeztek mítosszá emelni.
Egészen másképpen írtam volna esszét, tanulmányt vagy elemzést az emlékezésről, a nosztalgiáról és a felejtésről az 1990-es bányásztüntetések után, amelyek visszavetették Románia demokratizálódását. Mindegyik időszakban másképp közelítettem volna meg a témát: az első választási kampány alatt (amely végül is a "baloldal" győzelmével végződött) csakúgy, mint a viszálykodás és az ébredező lelkiismeret-furdalások kezdetén, amikor sokan elérkezettnek látták a felejtés, vagy éppen ellenkezőleg, a múlt kritikus felidézésének idejét. Megint másképp az 1996-ig tartó szakaszban, amikor is a hatalomra került, valamiféle "emberarcú" kommunizmust ígérő régi pártvezetők elpackázták Románia mártírsághoz való jogát. Pedig a mi országunk volt az egyetlen, ahol vérontással járt a rendszerváltás. És természetesen másképp fogtam volna hozzá a demokratikus pártok 1996-os győzelme után is, amikor végre felvirradt az erkölcsi megtisztulás és az általános gazdasági fejlődés reménye, de jelentkeztek az első frusztrációk is, mint például a gazdasági szerkezetváltással együtt járó munkanélküliség. És most, a 2000. év után, amikor újra a baloldali - igaz, megreformált, de a dicstelen múlt hozadékától megszabadulni képtelen - erők kerültek hatalomra, egészen más értelmezést kapott számomra ez a kérdés. Ebben a pillanatban is, miközben írok, úgy érzem, annyi történelmi nagyítólencse került kutató tekintetem és az általunk megélt kommunizmus jelenségei közé, hogy nem is tudom eldönteni, segítenek-e vagy éppen akadályoznak a tisztánlátásban.

Végtelen számú Románia
A társadalom hosszú ideig volt megosztott; két, egymással szemben álló centrum köré szerveződött. A "baloldalt", a régi kommunistákat nem a múltat visszakívánó szavazók választották, hanem mindazok, akik féltek a nem sok jót sejtető jövőtől, a vadkapitalizmus térhódításától. A másik pólust a "jobboldali" erők, a forradalom után újraéledt történelmi pártok képviselték. A baloldal azzal vádolta őket, hogy vissza akarják állítani a két világháború közötti, jobboldali kormányzat alatti helyzetet. A '90-es évek elején, a választási kampány során a baloldal rágalomhadjárata hevében gyakran titulálta a demokratákat "vasgárdistáknak" (utalva a Vasgárdára, a '20-as, '30-as évek román fasiszta szervezetére), "kizsákmányolóknak", "monarchistáknak", akiknek leghőbb vágya, hogy visszaadják a földeket az egykori földesuraknak, a bojároknak. Sokáig valóban két, egymással szemben álló Romániáról lehetett beszélni. Mindkét félnek megvoltak a maga félelmei, szorongásai és utópiái. Mind a "jobb-", mind a "baloldali" erőknek - azért használok idézőjelet, mert nálunk nem úgy értelmezik ezeket a fogalmakat, mint más országokban -, megvolt a maguk intenzíven nosztalgiázó korszaka. A "baloldal" álma: visszatérni egy mérsékelt, felvilágosult és főleg kommunisták nélküli kommunizmushoz. A "jobboldalé" pedig egy, a kommunizmus előtti demokratikus társadalom visszaállítása, az akkori feszültségek - pl. a gárdisták és monarchisták - nélkül.
Ami engem illet, én csakis egy pluralista Romániában hiszek, amely egyaránt mindannyiunké, azoké is, akik nem vágynak vissza sem a kommunizmusba, sem az azt megelőző korokba, de illúzióik sincsenek, és nem hisznek semmiféle utópiában. Olyan negyven körüli, megfontolt felnőttekre gondolok, akik soraiból reményeink szerint talán kiemelkednek majd a jövő profi politikusai.
Ugyanakkor az ország azoké a fiataloké is, akik - bár ők sem nosztalgiáznak -, de van egy közös ábrándjuk. Caius Dobrescu írótársam jól sikerült karikatúrát rajzolt róluk a Romania in the '90s: Breakaway to Fantasia című esszéjében. Ezek a fiatalok a múltba visszavágyó felnőttek szimmetrikus ellenpárjai. Ők egy virtuális szép új világot terveznek, és ennek eljöveteléig virtuális kommunákban élnek. Az internet ifjú román argonautái egy "tiszta", "emlékektől mentes" helyen akarják felépíteni majdani nagyszerű Cyber-Romániájukat.
Slavoj Zizek a Tarrying with the Negative című írásában elemezte a kommunizmus romániai bukásának történetét, következményeit. Egy rá igen mély hatást tett képet elevenít fel: "a Ceausescu-diktatúra erőszakos megdöntésekor a lázadók lyukas trikolórt lengetnek. A zászló középen egy nagy lyuk, mert kivágták belőle a vörös csillagot". Zizek emlékezetében összemosódnak a volt szocialista államok zászlói: valóban mindegyiken ott vöröslött az ötágú csillag, kivéve a román zászlót. Ezen csak egy egészen kis csillag volt a címer fölött. Így tehát a kommunizmus jelképe helyén valójában - és szimbolikusan is - lyukas volt a lázadók zászlaja. Andrei Codrescu román származású amerikai költőt is megragadta ez a kép. Erre  utal a román történelemről írt, nemrég megjelent könyvének címével: "The Hole in the Flag" (Lyuk a zászlón). De én azt hiszem, ez nemcsak Románia, hanem valamennyi volt kommunista ország jelképe lehetne, hiszen valamennyiüknek a vörös csillagot kellett "viselniük". És ma mindegyik országnak az határozza meg a jelenét, fejlettségi szintjét, hogy miképpen sikerült befoltoznia a zászlón ezt a lyukat, milyen gyorsan tudott továbblépni, és hogy ezt a hiányt milyen vágyakkal, célokkal, jelképekkel, nosztalgiákkal és mekkora energiával tudta pótolni.

Nosztalgia-tár
Nem csak egyféle nosztalgia van, rengeteg válfaját ismerjük, attól függően, hogy milyen személyhez, milyen élményekhez, tapasztalatokhoz kapcsolódik. Ezért érthető, hogy tipológiájukról - vagy patológiájukról? - szándékozunk értekezni. Vannak közöttük egyszerűbbek, megszokottak, de akadnak bonyolultabbak, összetettebbek is.
Múltba vágyó honfitársaink többsége mintha elsősorban egykori kis előjogai után érezne olthatatlan nosztalgiát. Ez a "gyomor nosztalgiája". Eredete abban keresendő, hogy a Ceausescu-korszak éveiben akadtak olyan kiváltságosak, akik az általános élelmiszerhiány teljében többet és jobban ehettek, mint a románok általában. Az ő nosztalgiájuk egyszerű emlékezetkiesés, mert megfeledkeznek a kommunizmus utolsó éveiről, a mai észak-koreaiak nyomorúságához mérhető, embertelen nélkülözéseinkről. Ezek a gyomor-nosztalgiáziók egyszerűen törlik emlékezetükből a nyolcvanas éveket, és csak a hatvanas évek elejére hajlandóak emlékezni, amikor a rendszer mintha egy kissé nyitott volna. De ennek a hetvenes években már nyoma sem volt. Tehát egy viszonylag elviselhető évtizedbe vágynak vissza, nem a kommunizmusba.
Hát igen, a kiváltságosak nosztalgiája végül is érthető - bár kiváltságaik egy normális társadalomban bárki számára hozzáférhetőek. Ezek a szerencsések akkoriban olyan élelmiszerekhez jutottak hozzá, amelyeket csak a külföldi diplomaták, a titkosrendőrség (a "securitate") és a magas beosztású pártfunkcionáriusok számára fenntartott boltokban árusítottak. Kapható volt itt minden, külföldi cigaretták, dezodorok, szappanok, amiket egyébként csak a külföldi útlevéllel vásárlók shop-jaiból, esetleg a szomszédos szocialista országokba tett utazások, a szegényes fekete-tengeri vagy fürdőhelyi nyaralások alkalmával lehetett beszerezni. Bizonyára volt valami felemelő abban, ha valaki ilyen kiváltságosnak érezhette magát, még ha az élvezett kiváltságok valójában meglehetősen banálisak, jelentéktelenek voltak is. Akkoriban egy külföldi igazi státusszimbólumnak számított. Több társadalmi réteg is tartozott a privilegizáltak közé. Nincs is miért csodálkozni, hogy ők visszavágynak a régi szép időkbe. Közéjük tartozik néhány olyan író is - ezt a "speciest" volt szerencsém közelebbről megismerhetni -, aki még a '90-es évek előtt "befutott". Őket valósággal elhalmozták kiváltságokkal. A rendszer cserébe csak annyit kért tőlük, hogy legitimizálják a hatalmát. Ezeknek a kisebb-nagyobb irodalmi csillagoknak ma már elképzelhetetlen példányszámban adták ki a műveit, jelentős szerzői jogdíj járt nekik, elegáns negyedekben laktak, szebbnél szebb villákban, alkotóházak kényelme, sine cura - állások, állami költségen tett külföldi utak vártak rájuk, míg a köznép még saját útlevélhez is csak különleges engedéllyel juthatott. Néhány író állandóan a közfigyelem kereszttüzében állt, az olvasók - nem igazán volt miben válogatniuk -, szerették őket, műveikben erkölcsi értékeket fedeztek fel, a soraik közül (a Hatalom által eltűrt és jóváhagyott) leleplező, titkos üzeneteket véltek kiolvasni. Nem meglepő hát, ha Andrei Plesu  (kiváló író és a későbbi Emil Constantinescu-kormány külügyminisztere) egyik 1994-es írásában egy volt ellenzéki így beszél: "- Tudod mit? Azelőtt sokkal boldogabb voltam. - Ezt mondta nemrég egy jó barátom, aki jó költő és bátor ember, és már 1989-ben is a következetes ellenzékiek közé tartozott".
Mindehhez kapcsolódik a mindennapi túlélés hősiessége iránti általános nosztalgia is. A kommunizmusba való visszavágyódásról Andrei Plesunak 1991-ben jelent meg egy kitűnő írása, amely bekerült egyik gimnáziumi tankönyvünkbe is. A címe: "Azelőtt jobb volt". Célja a patologikus nosztalgia titkának megfejtése. Hiszen elég nehéz megérteni, hogy némelyek egy olyan korba vágyódnak vissza, amelynek csak rettenetes "vérfürdő árán vethettünk véget". Plesu szerint ez beteges érzés két tényezőre vezethető vissza: az egyik a butaság és a rosszhiszeműség, a másik a nosztalgia démoni ereje. Ez utóbbi hatására minden, ami elmúlt, megmagyarázhatatlanul felértékelődik, még a legrosszabb is euforikus emlékké válhat. A tanulság? "Az biztos, hogy azelőtt sem volt jobb. De néha megkérdem magamtól, hogy vajon mi magunk, egyenként és valamennyien együtt, nem voltunk-e jobbak azelőtt..." Hogy a románok jobbak voltak-e a kommunizmus éveiben? Íme a nosztalgia nélkülözhetetlen eleme, az idealizált önkép. Hát persze, akkor minden olyan rossz volt, de mi, mi sokkal jobbak voltunk!
Az egyik legnagyobb kiábrándulást 1990 után éppen a leginkább remélt és várt eszme megvalósulása jelentette. A demokráciáról van szó. A demokrácia nem egyenlőséget, hanem esélyegyenlőséget hozott. Ha mindenki egyenlő a szegénységben, a nélkülözésben - ez a totalitárius kommunizmus jellemzője -, az elviselhetőbb érzés, mint a demokrácia elkerülhetetlen velejárója, az egyenlőtlenség. Az egyenlősdi idején úgy éreztük, valamiféle testvériség, szolidaritás köt össze. Ez volt a "mi"- tudat pszichológiai és retorikai alapja. Amikor így, többes szám első személyben beszéltünk - mi, a kommunizmus korának románjai -, az egyéni tragédiák nem is tűntek olyan súlyosnak. A mindannyiunkra ránehezedő rossznak csak együtt tudtunk ellenállni, és ez a mi-tudat közösségi reflexeket alakított ki bennünk. Sokan vágynak vissza a megszokott "mi" akolmelegébe, ahol nem létezett egyéni felelősség, ahol nyugodtan lehetett szundikálni. Mi mást tehettünk volna? Eközben elhitettük magunkkal, hogy "hősiesen" ellenállunk, mert hát az ellenállásnak annyi formája van, pl. az értelmiségiek kulturális ellenállása.
Néha még az a gondolat is felmerül bennem, hogy nálunk, Romániában nem osztályozhatóak-e a nosztalgia válfajai a földrajzi hely szerint is. Akkoriban voltak kivételezett régiók, mint pl. a Magyarországgal vagy Jugoszláviával határos zónák. A nyolcvanas évektől kezdve az ott lakók viszonylag gyakran átléphették a határt, bevásárolhattak (mint ahogyan a magyarországiak jártak át hozzánk a hetvenes években beszerző-utakra). Ők nézhették a szomszédos, kevésbé mostoha sorsú országok liberálisabb tévéadásait is.
Érdemes generációnként is tanulmányozni a posztkommunista nosztalgia-fajtákat. Én személy szerint az utolsó olyan generációba tartozom, amely kizárólag a kommunizmusban élt. Kortársaim és jómagam a legsötétebb, legszegényebb, legradikálisabb '80-as években nőttünk fel. Minden normálisan felnőtt emberi lény számára a kamasz- és gyermekkor évei a múltba vágyódás privilegizált célpontjai. De az 1965 körül születettek esetében erről szó sem lehet. Minket a nyolcvanas "évjáratú" írók, képzőművészek, zenészek generációjától csupán tíz év választ el. Csak egy évtized, és mégis, mintha egy más kor szülöttei lennénk! Az 1955 körül születettek és a mi generációnk között - ne feledkezzünk meg a kellő iróniáról, és persze óvakodjunk az aránytévesztéstől is! - kb. akkora a különbség, mint az amerikai baby-boomer-ek és az utánuk következő X-Generation között. Azok a tinédzserek majd egyetemi hallgatók, akikből a nyolcvanas évek művészgenerációja nőtt ki, még megismerhették a koherens és konkrét mindennapok struktúráit, a flower power-korszak anyagi jelképeit: a hippie-divat egy-egy ruhadarabját, a hatvanas-hetvenes évek zenéjét, a Nyugatról és a szomszédos országokból néha hozzájuk is eljutó fogyasztási cikkeket, a szélesvásznú mozikban itt-ott még vetített európai és amerikai filmeket. Az én korosztályom volt az első és egyben utolsó, amelyet semmi nem kötött a konkrét, normális világhoz. Nem is alakulhatott ki bennünk semmiféle nosztalgia az után a mindennapi kultúra után, amelyről Dubravka Ugresic beszél valahol.
Mi a '80-as években voltunk tinik, nem láttunk filmeket, nem hallgattunk együtteseket, lemezeket, nem viseltünk divatos holmikat, tulajdonképpen nem ismertünk semmit, ami segíthetett volna horgonyt vetnünk a mindennapok fövenyében. Semmi nem adatott meg nekünk, ami egy kor stílusát, jellegzetes arculatát jelentené, azaz semmink sem volt, ami az életet élhetővé tette volna akár a kommunizmus alatt is. Összeköthet-e embereket a hiányérzet, a kisemmizettség érzése? Minket, akik 1965 körül születettünk, csak a közösen elszenvedett elvonások, megszorítások kapcsoltak össze. Igen, az az érzés, hogy megloptak, hogy elrabolták a fiatalságunkat.
1990 után aztán mindezt igyekeztünk behozni, visszaszerezni, latba vetve minden energiánkat. Bármilyen furcsa, végül is a kilencvenes évek kamaszait érzem magamhoz a legközelebb, hiszen velük egyszerre fedeztem fel és szerettem meg a Nirvanát, a Metallicát és Stinget. Ezeket sokkal inkább a magaméinak érzem, mint korosztályunk tulajdonképpeni kortárs-zenéit, a Beatles, a Dire Straits vagy a Police zenéjét.
Nem tudom, létezhet-e negatív nosztalgia, negatív vágyódás a valóban eltűnt idő után. Nem tudom, létezik-e lázadó nosztalgia, amely utólag meg akar szerezni mindent, amitől eddig elzárták. Az ember szeretné újraélni az elrabolt éveket mindazzal együtt, amit elvettek tőlünk. Mennyi mindentől megfosztottak minket! Tiltott könyvek, tiltott zene és tiltott képek, minden, ami a '80-as éveket jelentette máshol a fiatalok számára. A kor világnézeti áramlatai, az a képi világ, amit jóval később, a századvég tiniivel - számukra ez volt a jelen - egy időben kellett befogadnunk, feldolgoznunk.
Igen, 1980 után, a kommunizmus legkönyörtelenebb korszakában éveink számától függetlenül mind rettenetesen szenvedtünk. A nyomor összemosta, uniformizálta vágyainkat, élményeinket. Mit is ettünk akkoriban? Ami hivatalosan járt: havonta egyetlen kis csomag vaj az egész családnak, a jegyre is nehezen beszerezhető kenyér- és haladag. Mindenből csak egyféle létezett, mindenki ugyanazt a fajta cigit szívta (bocsánat, tévedek: volt a népszerű Carpati meg az előkelőbb, füstszűrős Snagov), az egyenruhaszerű uniszex viseletek (talán csak a harminc feletti hölgyek őrizgettek még néhány sötét árnyalatú kétrészes ruhát) és az egyetlen létező autómárka, az 1300-as Dácia. Nagyjából mindenki ugyanúgy lakott: fűtetlen panellakásokban, ahol a vízcsapokból alig csepegett a jéghideg víz, a konyhai tűzhelyeken éjszaka főztünk, akkor volt egy kis gáznyomás. A '80-as évek Romániájának kommunizmusa nem hasonlítható a lengyel, a magyar, a cseh vagy a jugoszláv kommunizmushoz. Talán csak az albánoknak és a szovjeteknek volt még ilyen nehéz sora. Emlékszem a feketepiacon kapható lengyel kozmetikumokra, a kedves cseh gyermekfilmekre, a Bulgáriából, Magyarországról vagy a szerbektől behozott lemezekre, a giccses bolgár tévéműsorokra, amelyek mégiscsak emlékeztettek valamiféle "entertainment"-re. Mindenki speciális tévéantennát szereltetett, hogy a bolgárokat nézhesse, mert nálunk már csak napi két órát sugárzott a tévé, és akkor is kizárólag a Ceausescu-házaspárt mutatták. Ekkor volt az, hogy Bukarestben bolgár nyelvtanfolyamokra kezdtek járni az emberek. A '80-as évek végén már nem volt különbség a generációk között, mindannyian a gerontokrácia fogságában éltünk.
Ha akadnak is ma Romániában néhányan, akik visszasírják a kommunizmust, biztos, hogy nagyon kevesen vannak. Nem az akkori szociális helyzetbe vágynak vissza, bennük is inkább a tovatűnt ifjúság utáni tétova vágy él: igen, akkor még fiatalok, erősek, egészségesek voltak, megvédte őket saját erejük. Egy régi vicc jut eszembe róluk: két nő beszélget a sztálinizmus éveiről, és az egyik felsóhajt: Be jó is volt akkor! Milyen fiatalok voltunk még!
Érdekes megfigyelni, hogy bár a nosztalgia az emlékezés képességének egyik formája, ami a kommunizmus korszakát illeti, mégis inkább a felejtéshez kapcsolódik. Ebben az esetben amnézia, nosztalgia egyre megy.

A nosztalgia személyes ügy
Végül is a közös múlthoz fűződő kapcsolat kinek-kinek személyes ügye. Mostanában több régi barátommal is felidéztem a kommunizmusban együtt megélt fiatalabb éveinket. "Hogy felejthetted el azokat a meghitt beszélgetéseket, ahol éjt nappallá téve vitatkoztunk a közös olvasmányainkról? Nem emlékszel azokra a remek bulikra? Halálra táncoltuk magunkat, és annyit cigiztünk, hogy vágni lehetett a füstöt!" - mondta ingerülten egyikük, aki felháborodott, mert szerinte meghamisítom közös múltunkat. Dehogynem, persze hogy emlékszem a vég nélküli duma-partikra, a közös szédületekre, a valóság tagadására. Mindez csak arra volt jó, hogy elfeledtesse velünk pár percre a sötét, fenyegető jövőt. Jól emlékszem a szomorúság árnyalta nagy bulikra, amikor igyekeztünk úgy mulatni, ahogyan szerintünk nyugati kortársaink mulathatnak. Szegényes ruháinkat próbáltuk divatossá varázsolni, hogy némiképp hasonlítsunk azokhoz a szerencsésekhez, akik nyugatról kaptak pár holmit. Régi Burda-divatlapokból merítettünk ötleteket a ruházkodáshoz. "Már nem emlékszel, hogy mekkorákat nevettünk?" Persze hogy emlékszem. Ahogy megláttuk egymást, máris hahotázni kezdtünk. Nevettünk mi mindenen, még a Ceausescu-házaspáron is. Egyszer bolondos táncot jártunk az új himnusz ünnepélyes zenéjére. A hazafias dalokat jazz- és pop-ritmusra énekeltük. De azt sem felejtem el, hogy hamarosan mindannyian keservesen ingázó kezdő tanárok lettünk. Éjszaka keltünk, jegy nélkül lógtunk a vonaton, reggelre a kis falvakba értünk, ahova kineveztek, és ahol jéghideg tantermekben összefagyott gyermekek vártak ránk. Gyermekek, akik még életükben nem láttak narancsot. A jó jegynél is jobban örültek, amikor néhány ócska nyugati magazint adtunk jutalmul. A lányok a szépen öltözött manökeneket, a fiúk meg a csodaautókat bámulták. Milyen boldoggá tettük őket! "Nem emlékszel, mennyi könyvet olvastunk?" A tanítás után kétségbeesetten vetettük magunkat a regények világába. Érzékeinket megfosztották minden új benyomástól, hát az agyunkat tápláltuk. Testünk már nem is létezett, csupán az agyunk működött. Kizárólag az agyunkkal érzékeltük a valóságot, mint ahogyan kis tanítványaink is beérték a képen látható naranccsal. A vakációk alatt egyetlen nap két-három könyvet is elolvastunk. A szobáinkat telezsúfoltuk könyvekkel. Minden sarokban - ez egyébként ma is így van -, oszlopokban, tornyokban álltak a könyvek. Néha már úgy éreztük, belefúlunk a könyvtengerbe. Fagyos téli napokon teljesen felöltözve, takarók alá bújva, harisnyás lábunkon vastag gyapjúzoknival, a már délután sötétbe boruló jéghideg szobában az olvasólámpa halvány fényénél faltuk, egyre faltuk a könyveket. De hát mi mást tehettünk volna? Nem volt hova mennünk, nem volt mihez kezdenünk "De hát emlékszel, akkoriban mindenre jutott időnk!" Nagyon is jól emlékszem, mennyi időnk volt unatkozni, a magánytól szenvedni, alvással vagy már-már idegbajos olvasással hülyíteni magunkat. Az egykori Oblomov aludt, egyre csak aludt, mi, modern hasonmásai, betegesen sokat olvastunk. Egyetlen különbség közte és közöttünk, hogy neki volt egy tevékeny és optimista barátja, Stolc. Valójában olvasás közben is aludtunk, csak olyankor nyitott szemmel álmodtunk. "Ugye, nem felejtetted el, milyen édes volt a semmittevés?" Hogy is felejthetném el helyhez kötött növényi létünk egyhangú napjait! Úgy éltünk, mint valami szorgos tanulmányokba merült, mozdulatlan iguanák. A lustálkodás volt egyetlen fényűzésünk. "Már nem emlékszel, mit jelentett számunkra a barátság?" Jól emlékszem, valami törzsszerű közösségben éltünk, a világirodalom minden könyvét megbeszéltük (néha az volt az érzésünk, hogy tényleg mindet elolvastuk már). Most hónapok, évek is eltelnek anélkül, hogy viszontlátnánk egymást. Vajon a barátságunk volt olyan erős, vagy valami egészen más erő kényszerített az együttmaradásra? De az is lehet, hogy a barátság nem is az, aminek mi hittük akkoriban, hanem valami sokkal lényegesebb, fontosabb dolgot jelent. "Hát nem emlékszel, mennyit buliztunk?" Miféle bulizás volt az? Este 11-kor már nem jártak a buszok, és amikor gyalog igyekeztünk hazafelé, igazoltattak a rendőrök. Soha nem felejtem el azokat a lányokat sem, akiknek meg kellett halniuk, mert nem akartak gyereket szülni, és mivel senki nem mert segíteni rajtuk, a törvénytelen, titkos abortuszt választották. Emlékszem egy barátomra, aki öngyilkos lett. És itt van előttem az utolsó 1989-es fényképem: üveges tekintetemben egy űzött állat riadtsága, hajam rövidre nyírva, kezeim engedelmesen keresztbe téve a térdemen.
Egyik barátnőm egyszer bevallotta, hogy szerinte a legnagyobb bűn, amit a kommunizmus ellene elkövetett, nem az emberi méltósága, hanem a női mivolta elleni merénylet. Elrabolták tőlünk azt, ami igazi nőkké tehetett volna minket. "És ha mindenáron kellene valami olyasmit találnod, amiért hálás lehetsz?" - kérdeztem. "Talán annyit nyertem, hogy bármilyen apróságnak tudok örülni, és élvezem az életet, pedig több szempontból is nehezebb ma, mint akkoriban volt".
Hát igen, a kommunizmus nem csupán egy ideológia, ez egy külön világ. Nem elég csupán démonizálni, és nem lehet egyik napról a másikra elfelejteni. Fiatal írótársaim megtalálták az egyetlen lehetséges megközelítési módot. Nemrég megjelent antológiájukban - címe: Az eltűnt kommunizmus nyomában - sikerült kíméletlenül és mégis visszafogottan, finom iróniával elemezniük, bírálniuk ezt a letűnt világot. Humoros hangvételükön érezni valami kis meghatottságot, gyöngédséget is. Végül is, ha elfogadjuk azt a megnyugtató tényt, hogy egy végleg lezárult dologról beszélünk, akkor némi bájt is tulajdoníthatunk ennek a szürrealista rabszolgatartó korszaknak. Igen, a rabszolgák sorban álltak, ha meg akartak nézni egy jó filmet, sorban álltak, ha könyvet akartak vásárolni ("árucsatolt" csomagjaikban a jó olvasmányok mellett értéktelen könyveket kellett megvenniük). Összetartó, biztonságot adó családokban éltek, ahol az idősebbek, a nyugdíjasok a fél napokig tartó sorban állásoknál tették hasznossá magukat, hogy valami használhatót szerezzenek a törzs többi tagjának. Élvezték az igazi társadalmi értéket jelentő barátság áldásait, a teázás közbeni intellektuális és érzelmi feltöltődés boldog óráit. Igen, akkoriban még az idő is másképpen telt, valahogy lassabban, szelídebben ringatóztunk melankolikus sodrásában.

Elveszett paradicsom és infantilizmus
A múltba vágyódás nosztalgikus érzésének alapja az a fájdalom, amely a paradicsom végérvényes elvesztése miatt tölt el minket. Ennek előfeltétele természetesen a múlt ösztönös idealizálása. Mindannyian arra vagyunk beprogramozva, hogy sajnáljuk az eltelt gyermekkort, függetlenül attól, hogy milyen is volt. Pedig ha jobban belegondolunk, a gyermekkor eleve nem lehet a felhőtlen boldogság szigete. A gyermek állandóan tiltásokkal találja szemben magát, és engedelmeskednie kell a szülőknek, a pedagógusoknak. És mi mégis továbbra is a gyermekkort tartjuk az elveszett édennek. Mi a kapcsolat a gyermekkorba való visszavágyódás és egy olyan felnőtt érzelmei között, aki a kommunizmusban élt? Nem csak Milan Kundera véli úgy, hogy a totalitárius és paternalista elnyomó rendszerekben a felnőttet is gyermekként kezelték, olyan életmódba kényszerítve, ahol biztosítva volt a megélhetése, és mivel nem volt döntési lehetősége, felelősség sem terhelte. Visszasüllyedhetett a gyermekkorba, gondtalanul éldegélhetett az akol melegében, és amíg tiszteletben tartotta a hatalom diktálta játékszabályokat: "ez helyes", "ez nem szép dolog", addig nem volt gondja a másnapra. Sokan éppen ezt a gyermekkorba való perverz degradáltságot sírják vissza, az ezzel járó apró szabadságjogok - és a gyermeki ártatlanság - illúzióját.

A nosztalgia mint munkamódszer
Tulajdonképpen magam is nosztalgikus alkat vagyok. Andrzej Stasiukkal én is azt vallom, hogy "a múltam és az emlékeim az én házam, az én hazám". Számomra mint író számára (de egyébként is) a múltba való visszatekintés életszükséglet, a nosztalgia pedig munkamódszer. Csak akkor tudok írni, ha saját időn kívüli szubjektivitásomat egy jól meghatározott időponttal ellenpontozhatom. Írtam is egy könyvet az életkorok egyidejűségéről, szimultaneitásáról, az elmúlt identitástudatok közötti párbeszéden alapuló identitásról, amelynek a gyermekkor meghatározó eleme. Egy fiatal kritikusom, bár igen élesen fogalmazva, de egyetlen hibát olvasott a fejemre. Bírálata nagyon elgondolkoztatott. Szerinte ezt bárki írhatta volna, akár egy francia, egy angol vagy egy amerikai szerző is, aki nem is ismerte a kommunizmust. Szerinte tudatosan kirekesztettem a könyvemből mindent, ami egy kicsit is emlékeztetett a kommunizmusra. Így a könyv nem is lett tipikus posztkommunista mű. Semmi nyoma nem volt benne a kommunizmus éveinek, még csak a hiányukat sem érzékeltettem. De hát én gyermekfővel éltem a kommunizmusban, számomra a valóság nem a politikát jelentette. Egyáltalán nem tudatosult bennem, hogy kommunista szegénységben élek, mindezt csak később értettem meg. Egy gyermek nem világnézeteket él meg, hanem a valóságot. Végül is úgy döntöttem, hogy a kritikus véleménye - visszájára fordítva - a létező legnagyobb elismerés.
Azokban az időkben a bel- és külföldi könyvpiacon elsősorban a speciálisan posztkommunista művek iránt mutatkozott kereslet, afféle szenvedésekkel kicsicsázott, díszcsomagolású irodalmi csempészáruval lehetett a legjobban kereskedni. Könyvírás közben soha nem gondolok politikai rendszerekre, bizonyos történelmi korszakokra, csak saját élettapasztalataimból merítek. Persze mindarra, amit eddig megéltem, hatással voltak a társadalmi rendszerek, és a változó geometriájú valóságot, amely tulajdonképpeni szubjektivitásom, ezek határozzák meg.
Az általam megélt kommunizmus számomra nem egy teli halmaz - tele sokkoló hatású szenvedések bemutatásával, mert ezzel jól ki lehet zsarolni az olvasók együttérzését, érdeklődését. De nem is üres halmaz, amire nem is érdemes emlékezni, amit úgysem lehet művészi munkámban felhasználni. A kommunizmus, a legmindennapibb megnyilvánulási formáitól egészen az ifjúság neveléséről kidolgozott elméletéig, a napi étkezések nyomorúságától (hiszen az ember az, amit eszik, mondja a filozofikus szállóige) a ránk nehezedő rettenetes elnyomásig, amit még a kamaszok is megéreztek, mindannyiunkban hagyott nyomokat, de mindenkiben másféléket. Igaz, a nyomorgásban egyenlők voltunk, de abban már nem, hogy kit hogyan formáltak át ezek az idők. Én ma az vagyok, akivé a kommunizmus és az ellene ható védekező reakcióim tettek. A kommunizmus volt az én gonosz Mostohaapám, az állam pedig a gonosz Mostohaanyám. Csupa épületes, nevelő hatású könyvet nyomtak a kezembe, de én mindig megtaláltam a nekem tetsző dekadens, beteges olvasnivalókat. Tanulságos történeteket meséltek nekünk a példamutató úttörőkről, én meg majd' megőrültem a bad boys és a bad girls kalandjaiért. Az egyik legérdekesebbet közülük Madonnának hívták, disco-énekesnő volt, még egy klippjét is láthattam videón. Arra neveltek, hogy fogadjam el a gerontokráciát, az öregek uralmát, de én a gerontofób lengyel író, Gombrowicz Naplóját faltam. A fényes jövőre készítettek elő, de én Platón ifjainak párbeszédeit olvastam, ők voltak az én igazi kortársaim. A fiatal Rimbaud és Lautréamont verseit szerettem, Sei Shonagon kisasszony évszázadokkal előttem élt, de én magamra ismertem műveiben, és elbűvöltek a szürrealisták, akikről tizenöt évvel később könyvet is írtam. A rádióból népzene vagy karének ordított, de én Simon és Garfunkel meg Pink Floyd és isten tudja, miféle más kazettákat hallgattam. Jeles történelmi személyiségekről és a szocializmus építésének hőseiről készült filmeket vetítettek, de én a Filmmúzeum előtt álltam sorba, hogy megnézhessem Fellini, Antonioni, Bergman és Forman filmjeit. Kétes irodalmi rangsorolásokat félreseperve az underground kultúra felfedezésére indultam. Olyan irodalmi berkekbe akartam bekerülni, ahol egy újfajta, kifinomult, felforgató, bomlasztó irodalom született. És nem én voltam az egyetlen, ugyanígy tett minden barátom. A kommunizmus igyekezett megnyomorítani bennünket, és erre a mi ösztönös, szinte állati védekezésünk a kreativitás felfedezése, megteremtése volt. De jó lenne, ha élni is tudnánk vele!
Olyan író vagyok, aki számára a múlt az irodalom igazi tétje. De nem az eltűnt időt, hanem a saját szubjektív valóságomat akarom megtalálni. Számomra mint szubjektum számára az 1965-től - születési évemtől - 1989-ig, azaz a Románia újjászületéséig tartó intervallum nem a kommunizmust jelenti, hanem a saját életemet. Az én életemet, amely, bárhol éljetek is, talán éppen olyan, mint a tiétek...

NAGY ZSUZSANNA FORDÍTÁSA

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu




stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret