A múlt kényes és igencsak romlandó portéka
- hagyta ránk, sok egyéb nyomasztó tanulságával,
a nemrég kitelt század. És csakugyan: immár
vagy négy-öt nemzedék alapélménye, hogy
a történelem, "naponta újraírva", maga is áru
lett, tömegfogyasztásra szánt kétes dömpingtermék,
amelynek szavatossága - kiváltképp háborúk,
forradalmak, puccsok és politikai perek évadján -
akár egy végzetes perc alatt elévülhet. Egyszerre
száz- és százmilliók előtt vált
nyilvánvalóvá, hogy mindaz, ami az előző
korokból ránk maradt, többé nem "féltve
őrzendő közkincs", amint azt évezredek tradicionalista
értékrendje tartotta - inkább nagyon is botrányos
közpréda, egyre újabb és otrombább manipulációk
tárgya. Holott gyatra memóriánk eleve hajlamos arra,
hogy még az általunk megélt eseményeket is
folyvást összekuszálja, nem szólván arról
a "médiakori" skizofréniáról, hogy lassan nincs
oly ártatlan, köznapi tény, amelyet fölidézve
ne feleselne ádázul egymással az intim és nyilvános,
a magán- és közemlékezet.
Márpedig kevés fontosabb dolgunk lehet, mint -- tőlünk
telhetően - tisztán és másoknak is hozzáférhetően
megőrizni a múltat. Nem csak erkölcsi megfontolásból,
épp annyira "mentálhigiénés" önérdekből
is. Hisz az, aki a "múltnak kútját" balgán
vagy készakarva összezavarja, magát fosztja meg jövendő
életesélyeitől.
Írásomban előbb három, napjainkra jellemző,
sajátos "emlék-szelekciót" vizsgálok: a történelmi
nosztalgia kommunista, ultranacionalista és antitotalitárius
válfaját, majd egykori tanítványaim: egy nevelőotthonos
fiúcsapat példáján azt kívánom
bemutatni, mily fájdalmasan nehéz is olykor felnőttként
szembesülni önmagunkkal.
"A múltat végképp elfeledni..."?
A posztkommunista társadalmak múltba révedése
egyszerre pre- és posztmodern válságtünet, a
zavar és elbizonytalanodás jele, félig tudatos, félig
öntudatlan jelenség, amely jellemzően a már idősebb
és a kifáradó középnemzedék egy
részében tapasztalható. (Nota bene, mindez éppúgy
áll az ultranacionalista, mint a kommunista nosztalgiára.)
Mert hiszen nyilván nem arról van szó, mintha a baloldali
utópia, a marxista üdvtan ismét ellenállhatatlanul
hódítana, s a térséget egy újabb "visszarendeződés",
egy újabb történelmi "hátraarc" fenyegetné
az államszocialista diktatúra irányába. Józan
ítéletű, kicsit is tájékozott ember ezt
komolyan nem hiheti; ennek ez idő tájt se manifeszt programját,
se számottevő, lehetséges bázisát nem
látni, mi több, még egy reformer típusú,
új, baloldali mozgalomnak sincs túl sok meggyőző
ethosza.
Afféle politikai árnyjáték ez inkább,
egy hajdan méltán rettegett - mert nagyon is valós
- "kísértet" kísértete... Egy kísérteté,
amely nem is oly rég nem csak "bejárta Európát",
de atomarzenáljával s a Föld legnagyobb szárazföldi
ármádiájával majd fél évszázadig
nyomasztóan uralta Európa nagyobbik felét s ráadásul
a világ jelentős részét. Egy kísérteté,
amelynek feltámaszthatóságában nem hisz már
senki -- lelkük mélyén azok se, akik kéjes borzongással
idézgetik, váltig a fülünkbe huhogván ezerszer
hallott, bornírt közhelyeit.
Mert voksok ide, jelszavak oda, a kommunista évtizedek iránti
"nosztalgia", gyanítom, jóval mélyebb gyökerű
jelenség a pártszimpátiáknál, ám
alighanem még a közkeletű szociológiai magyarázatoknál
is. Hiszen ha mindez tisztán racionális eszközökkel
értelmezhető volna, elég lenne csak számba
venni, kiknek is lehet okuk az efféle sóvár múltidézésre.
Más szóval: mely rétegeknek, korosztályoknak
volt aránylag jó soruk (mondjuk, a Kádár-érában)
a hajdani párttagok közül (a 10 milliós Magyarországon,
tudjuk, mintegy 800.000-en voltak), majd azt, hogy közülük
ma hányan sorolhatók a rendszerváltás "veszteseihez"
-- és máris megkapnánk a bűvös "Kom-Nosz-Hány"-t
(a "kommunista-nosztalgia-hányadost"), ami, ha pártpolitikai
előítéleteink durván nem csalnak, többé-kevésbé
megegyeznék a kommunista utódpártok szavazóbázisával...
Csakhogy a dolog ennél jóval bonyolultabb. Részben
szociológiai és történeti ellentmondásai
miatt - részben sajátos tömeglélektani okokból,
melyek nem szükségképpen következnek az iméntiekből.
Közismert, hogy Magyarország a 60-as évek közepétől
vagy két évtizedig a "szocialista tábor legvidámabb
barakkjának" számított, amelyre előszeretettel
aggatták a "gulyás-kommunizmus", a "fridzsider-szocializmus"
címkéit is - a sztálini idők terrorja és
az 1956 utáni megtorlások üdvös kontrasztjaként.
E kétes elismerés részben a Kádár-rezsim
sikeres önpropagandájából, részben a felszínes
nyugati sajtóhíradásokból táplálkozott,
ám kétségkívül volt némi valós
alapja is. Nem mintha e viszonylagos jólét s a nyers uralmi
módszerek mellőzése pusztán a kommunista vezetés
kegyének lett volna tulajdonítható. A magyar társadalom
nagy árat fizetett a felemás, nem éppen közkívánatra
prolongált kádári "konszolidációért"
- előtte, alatta és utána, mindmáig... Előtte:
a Rákosi-diktatúra országnyi romhalmazával
és 1956 őszének súlyos véráldozatával,
ami a Kremlben kinevezett új helytartót is eleve óvatosságra
intette. Alatta: hiszen e látszólagos idillt egy pazarló
és önkényes állami tervgazdaság keretei
közt csupán a többség növekvő önkizsákmányolása
tarthatta fenn, s egyre több áldozatot követelt - mint
azt a népesedési és egészség-statisztikák,
az alkoholizmus, a válások és öngyilkosságok
rekord-adatai s az ország egyharmadát sújtó,
strukturális szegénység már a hatvanas évek
végétől aggasztón jelezték. És
végül: utána, az államszocialista rendszer 1990-es
kimúlása óta, mikor a többség a saját
bőrén kellett megtapasztalja, mennyi további kínnal
jár még a nyugati adósságtörlesztés
és a kommunista csődgazdaság szanálása.
"A reálbérek a mai napig sem érik el az 1989-es
szintet, és a nyugdíjak sem. (...) A fogyasztás is
csak mostanra hozta be az 1989-es szintet" - állapította
meg alig egy éve egy független budapesti kutatóintézet.
És valóban, mára szociológiai alaptény,
hogy akik állami alkalmazottként harminc évesnél
idősebben érték meg a rendszerváltást,
azok - egy vékony vállalkozói és vezető
réteget leszámítva - szükségképpeni
vesztesei a változásoknak. Csoda-e, ha e kilátástalannak
tűnő, "történelmi" meneteléstől
kifulladva sokan a múlt mára csalókán megszépült,
kétes azilumába vágynak? A vakációs
szerelmek és úttörőtáborok, a hétvégi
"hobbykertek" s a Trabantos-Wartburgos, szolid kis szocialista "csempészkörutak"
világába, melyben még egyszerűnek és
többé-kevésbé kiszámíthatónak
tűnt minden, s a szabadság hiányáért
kellő kárpótlást nyújtott a kabarék
megannyi sanda, aktuálpolitikai poénja, az össznemzeti
szavazójátékkal izgatóbbá tett "Ki mit
tud?" és a "Táncdalfesztivál". Amiként magáért
beszélő adalék az is, hogy 1989 óta tucatszám
készültek olyan kedélyesen vagy fanyarul nosztalgikus
filmek - Sose halunk meg, Csa-csa-csa, Csinibaba, Csocsó, Moszkva
tér, stb. - melyek a kimúlt "puha diktatúrát"
a kegyes öncsalásra eleve hajlamos közemlékezetben
akarva-akaratlan csak még tovább puhították.
Ma talán az volna a Kádár-kor "legkeményebb"
mementója, ha névadója tényleg köztéri
szobrot kapna, mondjuk, Tökölön, a Ferihegy I. vagy a Közvágóhíd
kapuja előtt, alpaka-öltönyösen, foghíjas
mosollyal integetve, hiperrealista stílusban. Ha a "figura" elég
élethűre sikerül, az avatóbeszédet bárki
mondhatja, sokat úgysem szépíthet rajta. Akár
még hazánk volt moszkvai nagykövete: Szűrös
Mátyás is, aki 1989. szeptember 26-án házelnökként
oly megszívlelendő szavakkal búcsúztatta az
életnagyságnál alig nagyobb formátumú
"reálpolitikust", úgy is, mint a rendszerváltás
önzetlen előkészítőjét... Érdemes
idézni e mára megfakult emlékű beszédet,
nemcsak mert egyazon szájból hangzott el, mint amely nem
egész egy hónap múlva, 1989. október 23-án
a "Magyar Köztársaság"-ot kikiáltotta, hanem
mert egyik első nyilvános főpróbája
volt a büszkén szégyenlős -- szégyenlősen
büszke - poszt-kádári káder-nosztalgiának:
"Kádár Jánosban a haza és a nemzetközi
közvélemény azt a politikust tisztelte, aki elévülhetetlen
érdemeket szerzett a kelet-nyugati párbeszédben. Magyarország
számára gyümölcsöző kapcsolatok építésén
fáradozott. Olyan kül- és belpolitikát igyekezett
megvalósítani, amelynek célja nem az emberek elválasztása,
hanem összefűzése. A közmegegyezést kereste
a haza és a nemzet javára, amely egyaránt szolgálni
volt hivatott a munkást, a parasztot, az értelmiségit
és a politikust, a társadalom minden rétegét.
Ennek érdekében mindenkor kész volt a megegyezésre,
a kompromisszumra, és ez olyan tulajdonság, amelyre párbeszédben
álló országunknak most is nagy szüksége
van. Kérem, felállással adózzunk emlékének.
(Az országgyűlésen megjelentek néma felállással
adóznak Kádár János emlékének.)
Köszönöm."
"Megbűnhődte már e nép"?
További sajátos paradoxon, hogy a kommunista idők
iránti nosztalgia tárgya voltaképp nem is a múlt,
inkább az "elsikkasztott" jövő, az egalitárius
marxi prófécia történelmi valláspótléka,
mely egykor a "létező szocializmus" összes kínjáért-bajáért
- legalábbis posztumusz -- elégtételt ígért.
A jövő mint a társadalom nagy áldozatvállalásaiért
méltó kárpótlást készítő,
eszkatologikus vágyképzet persze már a 19. századi
nacionalizmusnak is fontos eleme volt, és sokban hozzájárult
ahhoz, hogy Európa keleti felén a "nagypolitikát"
máig is messianisztikus várakozás, a mindenkori hatalmi
centrumot pedig eltúlzott etatista tekintélytisztelet övezze.
("Vajon mire készülnek odafenn Szentpéterváron/Berlinben/Varsóban/Budapesten?"
- találgatták nemzedékeken át sóvár
naivitással a provinciák lakói...) Mindez mélyen
összefügg a modernitás iránti felemás, "megvallatlan
előfeltevéseinkkel" - miként azt írásaiban
Tamás Gáspár Miklós és más elemzők
is joggal kiemelik.
A tradicionalizmus nemzeti válfaja nem szükségképp
modernitás-ellenes (hiszen például a reformkor és
1848/49 kihívón "korszerű" eszméi is ebből
a talajból nőttek ki), hacsak nem válik idővel
minden más értéket tagadó, antimodernista tradícióvá.
De vajon csoda-e, hogy annyi egymást érő, feldolgozatlan
trauma után e térség legtöbb nációja
ma szűkölve "regresszál", s ha tehetné, végleg
visszabújna ezerszer toldozott-foldozott önmítoszába,
mely hiú vágyképe szerint csupa felsőbbrendű,
örök "igazság" arzenálja? Nem, igazán nem
csoda - csak éppen lehangoló... Lehangoló, hogy az
orwelli definíció itt sem avult el az elmúlt hatvan
év alatt: "Nacionalista az, akinek gondolkodásmódját
kizárólag vagy nagyrészt a tekintélyharc határozza
meg. (...) A nacionalizmus nem egyéb, mint öncsalással
színezett hatalomvágy." - Avagy mi mást igazolt a
legutóbbi választási kampány Magyarországon,
mámorosan önhitt vezérszónokaival és példátlan
méretű tömegpszichózisával? Kétes
"eredménye" ma sem hagyja nyugodni a kedélyeket. Vannak,
akiket a voksok hitele, másokat inkább az izgat, miként
is engedhetett csaknem egy fél ország ezen "öncsaló
hatalomvágy"-nak, és vajon miféle "örökletes
reflexek" munkálnak e feltűnő engedékenység
mélyén.
"Megbűnhődte már e nép / a múltat
s jövendőt" - mormolja immár vagy hét nemzedék
zsoltáros áhítattal a Himnusz elégikus zárósorait...
És valóban: mintha ugyanez az önfelmentés, ugyanez
a nemzeti önsajnálat munkálna a lelkek mélyén
ma is. Ez a nép szemlátomást gyanakvón tekint
a jövőbe, és váltig vonakodik megadni egy valódi
modernizáció árát - nem csupán anyagi,
épp annyira erkölcsi és politikai értelemben
is. Úgy érzi: eleget "tépte a balsors", hogy a történelem
urával végre csöndes különalkut kötve
"táppénzre írassa" magát, s ha "jó kedvvel,
bőséggel" mindjárt nem áldja is meg az Isten,
legalább "egy kis független nyugalmat" hagyjon neki... Hiszen
az idegenek - és saját "idegenlelkű" urai - épp
elégszer kifosztották, meggyalázták, hogy akár
az idők végéig jussa legyen ehhez. Hogy múltjával,
jelenével előbb neki is lenne némi elszámolnivalója,
és hogy a túlélés egyetlen, még oly
sokat szenvedett népnek sem "jár" ingyen - az e felemás,
sérelmi logika szerint eleve föl sem merülhet.
Mindezekért a magyarság úgy érte meg a
kettős millenniumot - a kereszténység 2000. s az államalapítás
1000. évfordulóját -, hogy archaikus és anarchikus
tudatállapotok, pre- és posztmodern magatartásminták
egyszerre jellemzik anyaországi társadalmát és
héthatár-szabdalta kisebbségeit, szerte a Kárpát-medencében.
Ami, valljuk meg, korántsem meglepő, hisz éppen csak
azon az egészséges, huszadik századi modernizáción
nem ment át, amit a "szerencsésebb" nyugati nációk
1945 után sorra megéltek - pontosabban: végigküzdöttek
- saját nemzeti létük és többé-kevésbé
saját nemzeti kultúrájuk talaján. Azt a történelmi
léptékkel valóban elképesztő iramú
fejlődést, ami utóvégre nemcsak jólétet
és látványos technikai megújulást hozott,
ám egyúttal törvénytisztelő és
kisebbségeit jogi garanciákkal védő, modern
politikai közösségeket is teremtett, melyek mára
- s ez újabb minőségi ugrás - eljutottak az
önkéntes integráció eleddig példátlan
fokára.
Behozható-e ekkora történelmi hátrány
valaha is? - kérdi ma kétkedőn, szorongva Kelet-Európa
majd minden nációja. A választ egyelőre nem
tudni. Ám azt igen, hogy végzetes öncsalás lenne
e nyomasztó történelmi "versenypszichózis" elől
megint egyszer a múltba hátrálni, historikus ábrándokban,
talmi nosztalgiákban keresve kárpótlást köznapi
kudarcainkért. Bízvást többre jutunk, ha próbálunk
szabadulni mindazon kollektív önámítástól
és hazugságtól, ami egyszer vagy többször
már bizonyítottan csődbe, sőt nemzeti katasztrófába
sodort.
Mi, magyarok például attól a tekintélyelvű,
paternalista örökségtől, amely demokráciánk
máig is legfőbb tehertétele, s amelynek látványos
múlt századi kudarcait: 1918, 1944 és 1989 megannyi
komor, korszakzáró tanulságát mára mintha
elfeledte volna az ország. Holott elég csak felidézni:
az elmúlt másfél század éppen öthatodát
- kereken 125 évet - Ferenc József, Horthy Miklós
és Kádár János "országlása" töltötte
ki. Mindhárman önkényuralkodóként, fegyverrel
hódoltatták az országot, s uralmuk kezdetén
- bár más-más okból és mértékben
- egyikük sem riadt vissza a véres politikai megtorlásoktól.
Mégis: idővel mindhármat elfogadta az ország,
s ha szeretni nem tudta is, legalábbis respektálta - akár
egy a "családfenntartás" nyűgét-baját
átvállaló, szigorú, bár olykor nyájasan
elnéző apafigurát. S ami ennél is furcsább:
hosszú és ellentmondásos uralmuk évtizedei
utóbb a "boldog békeidők", a sóváran
visszavágyott stabilitás koraként rögzültek
sokak emlékezetében. Amikor még "rend" volt, nyugalom
és biztonság, s ha változott is nagy néha valami,
csupán azért, hogy alapjaiban ne változzék
semmi.
Mindez jól mutatja önkényuralmi emlékeink
sajátos színeváltozását - s a kollektív
emlékezet "önkényuralmi" hajlamát. Azt a máig
kísértő trendet, hogy eltérő korok,
sőt: egymással élesen ellentétes rezsimek és
ideológiák nem ritkán ugyanazt a fajta nosztalgiát
váltják ki - ami az eseti személyes vagy politikai
elfogultságoknál nyilván jóval atavisztikusabb
lelki szükségletet sejtet.
Az antitotalitárius nosztalgia
Ám az önvizsgálatot tágabban értelmezve
akadnak ennél fontosabb tanulságok is. Engem például,
mint nyilván sokakat, jó ideje legfőképp az
izgat, hogy mi az, ami a rendszerváltás történelmi
esélyeiből mára elsikkadt, s amiért a magamfajta,
"mozgalmár" típusú, középgenerációs
értelmiségi csak önkéntelen - antitotalitárius
- nosztalgiával gondolhat az 1980-as évekre, melyek minden
nyomorúságukkal együtt még oly ígéretesnek
tűntek. A "hiánylista" alighanem hosszúra nyúlna,
így itt csak néhány fontosabb "tételt" emelek
ki.
Elsőként a társadalmi szolidaritás - az
elkerülhetetlennél jóval nagyobb - megrendülése
kíván említést, amely, ha más-más
mértékben is, úgy tűnik, ma egyként sújt
minden posztkommunista országot. Nehezen mérhető,
okaiban és következményeiben ugyancsak összetett
jelenség ez, ám azt aligha vitathatja bárki, hogy
a mögöttünk hagyott jó egy évtized talán
leginkább kiábrándító élménye
épp e nagyfokú társadalmi részvét- és
bizalomvesztés volt minden jóravaló és tettre
kész ember számára - és itt korántsem
csak az értelmiségre gondolok A hajléktalanok, az
utcára került munkanélküliek, a cserbenhagyásos
balesetek, a veszélyeztetett kiskorúak, a segítséget
hiába váró öregek egyre növekvő aránya
váltig ezt mutatja. És miközben nemzedékek íratlan
normái törnek meg a szemünk láttára ("Vak
koldustól ne lopj!" - "Utcán heverő gyereket ne lépj
át!", stb.), az új-régi elit jórészt
továbbra is csak a látványos alamizsnálkodás
s az önfeledt korrupció végletei közt ingadozik
- ahelyett, hogy gyakorlatias mintákat kínálna önmérsékletből
és cselekvő szolidaritásból.
A rendszerváltás másik nagy, az iméntivel
szorosan összefüggő adóssága: a közvetlen
demokrácia spontán, éltető elemeinek szerepvesztése,
sőt szándékos veszni hagyása. Hisz aligha vitatható,
hogy a kényszerűen gyors pártosodás, majd az
új központi és helyi hatalmi szervek (sok helyütt
áldatlan presztízsharcokkal terhelt) kiépülése
méltatlanul háttérbe szorította, idő
előtt fölszámolta a bázisdemokrácia majd
minden korábbi formáját: a munkás önigazgatástól
a független környezetvédő mozgalmakon és
kisebbségi önszerveződéseken át a "történelmi"
egyházak rég esedékes, demokratikus önmegújulásáig.
Értelmiségi körökben mára avíttas
"mozgalmár nosztalgiázásnak" hat e veszteséget
egyáltalán fölemlegetni; a többség beéri
fanyalgó közhelyekkel: a "civil társadalom gyengeségét",
a "polgári értékek hiányát" kárhoztatva,
ám saját ebbéli felelősségét
jó egy évtized múlva mintha nem venné komolyan
már senki. Éppen csak azt, hogy a demokrácia "alapfokon"
nyílt kiállást, véleménybátorságot
és felelős részvételt jelent egy vagy több
"bázisközösségben" - nem pedig elvtelen kegylesést,
a diszkrét különalkuk szabad versenyét a mindenkori
hatalmi centrumok körül, mely idővel azokat is menthetetlenül
"elhasználja". Legfőképp emiatt van, hogy demokráciánk
váltig egy koravén gyermek felemás fizikumát
formázza: a "feje" már óriási, ám "végtagjai"
még igencsak csenevészek.
Sok minden kívánkozna még e korszakos adósságlistára
- a történelmi elégtétel késleltetése
és elsikkasztása (ld. az 1956-os "sortűz-perek" sorsát);
a privatizációs és kárpótlási
ügyek megannyi durva visszássága; a titkosszolgálati
iratok kiadásának törvényes szabotálása;
a közszolgálati média máig rendezetlen felügyelete
-, ám itt csak két továbbira szeretnék még
kitérni. E kettő pedig nem egyéb, mint "a rendszerváltás
12 pontjának" két utolsó követelése, mely
1989. március 15-én, az ellenzéki pártok és
mozgalmak látványos egység-demonstrációján
- Cserhalmi György szájából - így szólt:
11. Nemzeti önbecsülést. Vessenek véget
a történelemhamisításnak. Adják vissza
a nemzetnek címerét.
12. Igazságot '56-nak, tisztességet a forradalom
mártírjainak. Nyilvánítsák nemzeti ünneppé
október 23-át.
Nos, lássuk: "Mit kíván(t) a magyar nemzet" 1989-ben
- és mi az, ami teljesült belőle? A fentiekből
a "jelkép-rehabilitáció" (nemzeti címer + nemzeti
ünnep) tűnt legkönnyebben teljesíthetőnek,
habár már ez is kissé felemásra sikeredett.
Hisz október 23-át, a "Magyar Köztársaság"
születésnapját, mint már említettük,
alig fél év múltán az utolsó pártállami
parlament elnöke sietett "nemzeti ünneppé nyilvánítani"
- ami pedig a címert illeti, azon az új, demokratikus parlamentnek
1990 nyarán legelső dolga volt bőszen ölre menni,
hogy a két történelmi változat közül
melyik dukál inkább a nemzetnek. (A többség,
mint tudjuk, a republikánus-függetlenségi "Kossuth-címer"
helyett végül az ezeréves magyar államiság
jelképének tekintett "Szentkoronás"-ra voksolt - merő
anakronizmusból ismét elszalasztva az esélyt, hogy
egy modern értelemben vett politikai nemzet önazonosságát
múltjának legtisztább, maradéktalanul vállalható
hagyományához kösse.) 1989. június 16-án
"a forradalom mártírjai" is csakhamar elnyerték "végtisztességüket",
ám az "Igazságot '56-nak" és a "Vessenek véget
a történelemhamisításnak" jelszavak konkrét,
eseti értelmezése azóta sem szűnő áldatlan
ideologikus viták tárgya - ami leginkább épp
ama hőn vágyott "nemzeti önbecsülés" rovására
megy... Hiszen amit az 1956-os veterán szervezetek kölcsönös
vádaskodása és a pártok hagyomány-kisajátító
igyekezete netán megkímélt a múlt kollektív
"igazság-tartalékából", azt is mohón
ízekre szedte a botrányéhes, populista sajtó
demagóg antikommunista frázisaival ("az átkos 40 év",
stb.) és antiszemita "leleplező" kampányaival... Mindez
pedig botrányos cáfolata inkább "a magyar nép
józan és megkülönböztetni kész bölcsességének",
"az emberi méltóság forradalmának" - melyet
1956 valódi örökségeként Bibó István
is oly méltán csodált és a szabadság
egy újabb pillanatára átmenthetőnek remélt.
Mind közül talán ez a rendszerváltás
legfájóbb "történelmi" esélymulasztása.
Hogy tükrünk a friss ujjnyomoktól csak még maszatosabb
lett, s lassanként senki se ismer benne magára. Minek is?
Hiszen a többség láthatóan elvan nélküle,
s mit se emészti magát azon, hogy annyi jobb sorsra érdemes,
félbeszakadt kísérlet után megint egyszer elmaradt
a mélyebb nemzeti önvizsgálat, a magyar múlt
- Jászi, Bibó, Szabó Zoltán és mások
által - oly rég sürgetett "morális revíziója".
"Emlék-toborzó"
Végül hadd idézzem fel egyik "önkényuralmi"
emlékem - nosztalgia nélkül, pusztán a tények
önerejére hagyatkozva.
1984 őszén pályakezdő tanárként
egy budai nevelőotthonban vállaltam munkát heti 3x24
órában. Délelőtt tanítottam, délutánonként
szakköri foglalkozásokat vezettem, éjszaka pedig vagy
két tucat rám bízott kiskamasz álmait vigyáztam.
Az intézet a városon kívül, a budai hegyek közt
húzta meg magát egy hajdani vadászkastélyban,
s rendeltetése szerint egyszerre volt gyerekotthon, szanatórium
és iskola különféle neurotikus és "beilleszkedési"
zavarokkal küzdő, 8-16 éves fiúk számára.
Sajátos időn kívüliségben éltünk
mind - vagy harminc gyerek s a csaknem ugyanannyi fős, egymást
váltó személyzet: gondnok, konyhások, gyerekfelügyelők,
tanárok, pszichológusok. Egyik nap olyan volt, mint a másik,
a nagyváros lármás forgatagát elfedték
előlünk a hegyek, s ha nagyobb hó esett, néha
csak másnapra ért ki a váltás vagy az influenzajárványok
idején szükséges gyógyszerutánpótlás.
A fagyos fűtőtestek fölött majd minden hálóteremben
akadt egy-két törött ablak, a WC-tartályok éjjel
és nappal egykedvűn csorogtak, telefonvonal pedig, akár
a mesében: "hol volt, hol nem"... Éjszakánként
a láztól hánykolódó gyerekek fölött
virrasztva olykor úgy éreztem: sorsunkra hagytak, akár
egy rég leírt, sarkvidéki expedíciót,
s ha másnap reggelre valamiképp tényleg "felszívódnánk",
senki sem keresne.
Persze, nem így volt - ha valamire, a "létszámra"
nagyon is ügyeltek; a szökésben lévő állami
gondozottakat 24 óra múltán országos körözőlistára
vették. Kezdetben úgy tűnt: "növendékeink"
csupán kalandvágyból szökdösnek, hogy aztán
másnap, harmadnap éjjel mogorva rendőrök hozzák
vissza őket, átfagyva, éhesen, rutinszerűen
aláíratott "átvételi elismervény" ellenében.
Ám csakhamar rájöttem: egész más oka van
e már-már menetrendszerű eltűnéseknek.
A lázadás egyetlen hatásos fegyvere volt ez: eltussolhatatlan
"balhét" csinálni, tüntetőn demonstrálni
a hiányukkal - rendre olyankor, ha valami rettegett nevelő
volt az ügyeletes.
Ilyenből pedig - megtévesztően nyájas látszatokkal
álcázva - nem is egy akadt... Lassacskán kiderült,
hogy e gyermekotthont egy régi, "rendpárti" nevelőgárda
tartja a markában évtizedek óta, a felnőttek
folytonos zsarolásával és fenyegetésével,
a gyerekek mindennapos lelki dresszúrájával s ütlegelésével.
Tehették, hiszen e távoli fiókintézményt
csak nagy ritkán kereste fel az "anyaotthon" igazgatósága,
melyet amúgy sem érdekelt más, mint a botránymentes
üzemmenet, a sima látszattartás. Ugyan ki merte volna
- éppen nekik! - szóvá tenni, hogy a gyerekeknek nincs
váltás alsója, hogy nap mint nap korgó gyomorral
térnek az ágyba, s hogy takarodó után a fizikaszertár
rettegett vallatókamrává változik át,
ahol a "megidézetteket" a félrészeg ügyeletes
saját nyakláncukkal fojtogatja és égő
cigarettavéggel "kezeli"?
Mindezzel néhányunknak, akik pályakezdő
tanárként és pszichológusként frissen
kerültünk az intézetbe, már csak azért is
szembesülnünk kellett, mivel a gyerekek mindinkább tőlünk
várták naponta ismétlődő sérelmeik
orvoslását. E bizalmi helyzet pedig, kell-e mondjam, csak
még inkább felszínre hozta a felnőttek amúgy
is lappangó konfliktusát "a rendpárti" törzsgárda
s az újonnan beállt kisebbség között. Főként
azok után, hogy a nagyobbik, hetedikes csoportot megnyerve egy vakmerő
játék-kísérletbe kezdtünk pszichológus
kollégáimmal, szabadon újrajátszva a gyerekekkel
a reformkor és 1848-49 epizódjait.
Történelmi "pszichodrámánk" azon a munkahipotézisen
alapult, hogy ha a reformkor és a szabadságharc voltaképp
nem más, mint egy nemzet belső "szocializációja"
- nagykorúságának, önállóságának
küzdelmes kivívása - úgy e korszak magatartásmintái
és analóg helyzetei bizonnyal hozzásegíthetik
majd e sérült lelkű, kamasz fiúkat a reálisabb
önismerethez és konfliktusaik bátor és felelős
vállalásához. A kísérlet eredménye
minden várakozást felülmúlt, kiváltképp
azok után, hogy játékunkat videofilmen is rögzíteni
kezdtük ("Életképek" - BBS, 1985, rendező: Surányi
András), és a húsvéti szünetben levonultunk
egy Balaton-melléki lovasiskolába, a még hátralevő
"csatajelenetek" felvételére.
A játék igazi katarzispontja lett ez a néhány
nap. A gyerekek azelőtt gyakori torzsalkodása szinte teljesen
felszívódott a rendkívüli élményközösségben.
Hirtelen megnőtt szociabilitásukat jól jelzi, hogy
már az első nap a helyi nevelőotthonosokat is bevonták
a játékba, s a forgatás cseppet sem veszélytelen
körülményei - éles fegyverek, száguldó
lovak - közt nem volt példa akár a legcsekélyebb
"fegyelemsértésre", lopásra, rongálásra
sem. A saját készítésű jelmezében
feszítő, maroknyi fiúcsapatot a demokratikus kisközösségek
téveszthetetlen büszke öntudata hatotta át. Együttműködési
készségük valódi bajtársiasságig
fokozódott - kényszerközösségük belülről
vállalt, valódi összetartozássá vált.
Mindezért persze az intézetbe visszatérve nem
maradhatott el a bosszú. Az otthon régebbi nevelőgárdája,
hogy módszerei egyeduralmát és saját presztízsét
helyreállítsa, immár nyílt fellépésre
szánta rá magát, s elrettentésül néhány
kirívóan durva példát statuált (az egyik
fiút például a társai szeme láttára
meztelenül végigrugdosták a folyosó kövén).
A gyerekek nyílt lázadással feleltek: még aznap
éjjel mind megszöktek, s csak napok múltán kerültek
elő - a Balaton mellől, ahol elmondásuk szerint immár
"élesben" folytatták a játékot. (A lovardától
nem messze, egy erdőszélen titkos táborhelyet ütöttek,
éjszakánként felváltva őrködtek,
kevéske pénzüket összeadták "hadikasszába",
és közösen vitattak meg minden szükséghelyzetükből
adódó teendőt.)
Az esetet fegyelmi kivizsgálás és az inkriminált
nevelőtanár eltávolítása követte.
Nekünk, "intézetháborítóknak" - a kísérletvezetőnek
és a pszichológusoknak - is csakhamar mennünk kellett.
S hogy e vakmerő "szabadságjáték" többé
ne kísérthessen meg senkit, a tanév végén
sietve szétszórták a "rebellis" fiúcsapatot
vagy fél tucat más intézetbe.
A kitartóbbak még évekig eljártak hozzánk,
s velünk vonultak a március 15-i ellenzéki menetben
is. (Aki netán még emlékszik: ők voltak azok
a kamaszok, akik oly lelkesen megfújoltak minden feltűnő
rohamosztagot.) Azután eltűntek, szétszóródtak
ők is -- egész a közelmúltig, mikor néhányukkal
újra összehozott a sors.
*
A történet epilógusa nem kevésbé izgalmas.
Két éve hírét vettük, hogy az otthont
bezárják, mivel a százéves kastélyépület,
úgymond, "életveszélyessé" vált - bár
hihetőbben inkább csak azért, mert hatalmas ősparkjával
túl értékes ahhoz, hogy továbbra is csupán
két tucat állami gondozott bitorolja, holott golfpálya,
masszázsszalon, luxusbordély s a jó ég tudja,
mi minden hasznosabb létesítmény állhatna a
helyén. Akárhogy is, mielőtt a mohó befektetők
a kezüket rátennék, pszichológus barátommal
elhatároztuk: tizenöt év után megpróbáljuk
még egyszer összehívni egykori otthonukba a csapatot
legalább egy utolsó, vidám "intézetbúcsúztatóra".
Videokamerával indultunk el ismét, jól sejtve, hogy
ezúttal is megismételhetetlen pillanatok tanúi leszünk,
melyek mások figyelmére is érdemesek lehetnek. Már
csak azért is, hiszen e volt nevelőotthonos csapat épp
1989-ben vált nagykorúvá, mindaz tehát, amit
akkor és azóta megélt, egy kicsit a rendszerváltás
tesztje, alkalmi sors-mintavétele is egyben.
Hosszas keresés után a tizenhárom fős,
egykori fiúcsapatból végül is hét, mára
harminc év körüli férfinak akadtunk nyomára
- Csepelen, a kispesti zöldségpiacon, egy józsefvárosi
szükséglakásban, Budakalászon egy családi
házban, Állampusztán, a Gyűjtőfogházban
és végül, nem csekély ámulatunkra: egy
luganói papi szemináriumban. A bv-nyilvántartás
szerint öten épp jogerős büntetésüket
töltötték (sajnos, csak kettőhöz tudtunk bejutni);
köztük volt olyan is (az egykori "Görgey"), aki kilencszer
elítélve már vagy tíz évet ült,
és újabb, tízéves ítéletét
akkor szabta ki első fokon a bíróság egy fegyveres
rablás-sorozatért. "Kossuth"-unk viszont éjjeliőrként
és két virgonc fiú apjaként, mondhatni, máris
"révbe ért", amint azt egy szerencsésen megörökölt
családi ház árnyas lugasa alatt poharazván
büszkén elbeszélé. Néhányan, úgy
hírlett, Pécelre, Ózdra, stb., költöztek;
ám a jóhiszemű tévinformációk
útvesztőiben őket hiába is próbáltuk
fellelni. Megkerült viszont, szerencsére épségben,
a derék "Kölcsey", aki a volt-intézetis szájhagyomány
szerint sok évvel ezelőtt "szörnyet halt autóbalesetben,
a nevét is lehozta az újság..." (Megérdemli,
hogy túléljen minden rémhír-költőt.)
Petőfink, fájdalom, korán eltűnt - utoljára
vagy tíz éve látták az ügető környékén
lovászkodni --, a kalandorvérű "Bem" nem különben.
"Táncsics"-ot is nyom nélkül elnyelte a mélymagyar
vidék; "Klapká"-t meg a jobb sorsra méltó "Jókai"-t
ellenben annál inkább számon tartották - egy
nógrádi fegyintézetben.
Előbb saját közegében (otthon, a munkahelyén,
a börtönben, stb.) kerestünk fel mindenkit, majd közös
bankettre hívtunk - akit csak lehetett - megszűnésre
ítélt, egykori otthonukba, hogy végre egymást
is viszontlássák. Az intézetbúcsúztatóra
a kispap kivételével mindenki feleséggel vagy élettárssal
érkezett. Az arcok és szavak egyaránt elárulták,
hogy jó pár küzdelmes évet tudott maga mögött
már mindenki, s a többség ma is szakma nélkül,
alkalmi fizikai munkákból tengődik (építkezés,
szobafestés, piac, biztonsági őrség, stb.).
Mindössze ketten érettségiztek, ők azok, akik
önerőből, szívós erőfeszítéssel
a legtöbbre vitték; az egyik a svájci szeminarista,
a másik egy több éves németországi vendégmunkáról
nemrég hazatért darukezelő.
A viszontlátás lármás és torokszorító
pillanatait, beszélgetéseink megannyi izgalmas részletét
itt nincs módom felidézni. (Szerencsére őrzi
egy egész estés dokumentumfilm "Emléktoborzó,
1985-2000" címmel - rendezte B. Révész László.)
Mindenesetre megrendítő volt látni, hogy annyi év
múltán is mennyire viaskodik még "intézetis"
múltjával csaknem mindenki. Volt, akiből vég
nélküli, vad szitoközönt váltott ki egy rég
halott nevelő nevének említése; ahogy gyerekként
elszenvedett testi-lelki sérelmeiket mások sem győzték
egymás szavába vágva sorolni. Volt, aki a túlélők
együgyű derűjével elhárítóan
"csak a szépre" emlékezett: az ártatlan kis stiklik
idézgetésében keresve menedéket. A botrányos
"spinyózásokat" vagy az egymáson ejtett, komisz sebeket
persze ezúttal nem hozta szóba senki. Ahogy - a bizalmas
beszélgetésekkel ellentétben - a családi traumák
(ki miért került intézetbe?) s a későbbi
magánéleti kudarcok is mind rejtve maradtak. Csupán
a svájci kispap - aki felnőttként elég erős
volt felkutatni és feloldozni szüleit - ismételgette
két harsány nevetés közt csöndben maga elé
meredve: "Mindenkinek el kell vállalnia a maga történetét!"
Igen, el kellene, végre... Hiszen a többség láthatóan
harminc évesen sem érett felnőtté, s továbbra
is a "sérelmi öntudat" kamaszos féligazságaival
áltatja magát. Holott a múltján túllépni
legfeljebb annak lehet esélye, aki azt előbb képes
"bevallani" - minden fájó vagy szégyenletes titkával
együtt. Szomorúan példázza ezt a darukezelő
(ante: "Széchenyi") esete, aki többszöri baráti
együttlét és jó hangulatú forgatás
után végül azzal az írásos nyilatkozattal
lepett meg filmünk házi bemutatóján, hogy: "nem
járul hozzá a vele készült felvételek
nyilvános levetítéséhez". (Ezzel máig
doboz-létre ítélve a filmet, hisz abból - akár
a hajdani történetből - utólag lehetetlen kiretusálni.)
"De hát miért? - faggattuk értetlenül. - Hiszen
a tiéd egy kivételes sikersztori." - "Mindegy - hajtogatta.
- Nem akarom, és kész..." Végül is kibökte:
félti nehezen megszerzett "inkognitóját", kollégái
és menyasszonya családja előtt ma sem meri felfedni,
hogy ő is állami gondozott volt...
Mindez igaz történet - bár talán egy korszak
példázatául is elmegy... Avagy nem minden ízében
azt a sokak által máig visszavágyott, paternalista
félmúltat idézi, amit mazochistán csak "puha
diktatúrának" szokás becézni?
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu