Hol a határ műemlék és nem-műemlék
között? Az egyik nézőpont a szabatos körülhatárolás,
a másik a határ úsztatása. Mert tézisünk
lehetne, hogy a város szőröstül-bőröstül,
velünk együtt műemlék. Mi mindannyian műemlékek
vagyunk, amennyiben a műemléknek jár bizonyos tiszteletben
részesített integritás és formális védettség.
A múlt megőrzése
a helyi társadalmak szívügye, olykor létkérdése,
kisebbségek vidékén kiváltképpen. Minden
kapu, minden kőfaragvány jogot jelképez. A múlt
minden darabja bizonyítja, hogy itt voltak. Az önmeghatározás
és a műemlékvédelem összetartozik. Egy
közösség attól is van, hogy volt, hogy a régi
időkben is létezett, itt méghozzá, ezen a szent
helyen. Vagyunk valakik, ha századok óta itt élünk.
Amikor Budán a Várnegyedben
sétálok, némi jóérzéssel tölt
el, hogy ez a háború utáni félszázad,
noha általában a szegénység és az ideológiai
csapkodás ideje volt, mégis, milyen finoman építette
újjá ezt az ostrompusztította, agyonágyúzott
történelmi negyedet. Amit lehetett, mentettek, nem szégyellték
komfortosítani, és tapintatosan illesztettek új házakat
a foghíjakba. A Várnegyed lassú helyreállításához
jó mesterek lettek meghíva.
Mikor jómódú
városokban a jól karban tartott műemlékeket
látom, bárhogy szeretném, nem bírok eltelni
a hitelesség élményével, tudom, hogy az eredetiről
van szó, igen, ez volt a mester szülőháza, de
olyan pompás egészségnek örvend, mintha idén
építették volna.
Mintha az illúziókeltés
lenne a cél, azt sejtetni a látogatóval, hogy a régi
városban jár. Keressük az óvárosi élményt,
a meseszerűt, időutazásra vágyakozunk. Csakugyan
ezen a lépcsőn járt föl-le a mester? Lehet, hogy
szembetalálkozunk vele? Ha a környezetem pár száz
évet hátrál az időben, én, a járókelő
is hátrálok annyit vele.
Az illúziókeltésen
munkálkodunk közösen alkotók és közönség
együtt, szeretnénk átképzelni magunkat máshová,
múltba, jövőbe. Szeretünk magasztosan borzongani
a régitől, és szívesen érezzük
rövidnek a saját életidőnket a világvén
tárgyak mellett. De ez is csak kép, mihelyt továbbmegyek,
a súlyos márványszobor is csak illanó kép
lesz.
*
Érintetlenül megőrizni, vagy használni? Hozzáférhetetlenül
elkülöníteni, vagy beszőni a természetes
életkörnyezetébe? Ahogy a szakrális és
a profán között, úgy a védett és
a védetlen között is ilyen-olyan kompromisszumokat teremt
az élet. Lehet gondolni, hogy a kompromisszum szégyen, de
lehet szórakozni is rajta.
Lehet-e bármit is
változatlanul megőrizni? Hiszen az épület nagysága
is megváltozik, csupán azáltal, hogy körülötte
a házak nagysága változik, például egy
templomtorony mellett fölépül egy felhőkarcoló.
Funkciók beköltöznek az épületekbe, aztán
kiköltöznek belőlük, a legellentétesebb szimbólumok,
egymást gyűlölő lakók cserélhetnek
helyet bennük, megváltozhat körülöttük
az élet és az emberek filozófiája, ezért
a műemlék is magasztosból akár nevetségessé
válhat, művészetkritikai árfolyama is fel-le
mozoghat. Ami a műemlék a maga idejében volt, az szinte
megőrizhetetlen. Mert a kontextusával együtt volt az,
ami. És melyik idejében volt az, melyik a mérvadó,
az autentikus idő?
*
Ismerjük el, hogy az utókor önkényének
tág tere van, és ezen kár sokat búsulni, ez
a miénk is egy kor, és mivelhogy elmúlik, védendő
lesz hamarosan. Védendőnek gondoljuk az eredetit, a ritkát,
az egyszerit, mert önmagában való értéket
tulajdonítunk neki, de az üzleti érdek felszimatol,
igen, az eredetiből pénzt lehet csinálni. Az egyetlen
példánynak nemcsak eszmei, de tőkeértéke
is van. Mindenesetre a művek értéke aszerint ingadozik,
hogy mit mondanak róla az emberek, hogy milyen szimbólumoknak
van ideológiai divatja.
Szép és helyes,
hogy vannak védettnek nyilvánított épületek,
és tény, hogy vannak védtelenek, amelyekkel a tulajdonos
úgy bánik, ahogy akar, meg is semmisítheti őket.
Nem kifogásolom a bürokratikus védettség intézményét,
csak sajnálom, hogy olyan merev a határ a védett és
a védetlen között, hogy a szabályozás nem
tartalmaz megállapodásos átmeneteket olyan esetekre,
amelyeknél a szabály többféle értelmezése
lehetséges, mondhatni a határesetekre, de az a tézis
sem lenne merő bolondság, hogy minden eset határeset.
Mindenesetre az én
figyelmem önkéntelenül mindig áttéved a
többi gyarló tárgyra, a nem elsőrendűen
szépekre, a korcsokra, akiket szívesen részesítek
humorisztikus, részvéttel vegyes megbecsülésben.
A műemlékvédelem, azt hiszem, mindig kompromisszum
volt a mozgó, eleven jelen és a mozdulatlanná dermedt
múlt között. Főhajtás a múlt felé
és főhajtás a ma felé, amely holnapra tegnap
lesz.
Lehet a műemlékvédelem
doktrinális, elkülönítve a kanonizált művet
a környezetétől, némileg megállítva
az időt. Ezen ironizálhatok, de mégis érzem,
hogy ez jó és helyes, ha némileg patetikus is. Mert
bár látom a kontinuumot a védendő és
a védetlen között, a nemesi és egyházi valamint
a polgári épület között, a kiváltságos
és a közrendű, a fajtiszta és a korcs, a bajnok
és a versenyben az utolsó között, és bár
együttérzek az utóbbiakkal, de az eszközök
korlátozottsága miatt helyeslem a szűkre szabott, a
költségvetéshez igazított védelem filozófiáját,
és azt remélem, hogy a műemlékvédők
a védtelennek is a pártjára kelnek, ha nem is hivatali
szabályozással, de a városi ízlés művelésével,
nyilvános pedagógiával. A műemlékvédelem
lehet a civil környezetvédelemnek vagy egyszerűen a polgári
kultúrának a része. Lehet, hogy az ortodox védelem
túlzó, de védelemre szükség van, és
azt a civil társadalom érdekének kell tekintenünk,
amennyiben tudni kívánja magáról, hogy honnan
jött és kicsoda.
*
A ház, a város, az ország az ő történetével
teljes. Itt vannak mindazok, akik itt éltek. Velünk, bennünk,
körülöttünk. Nem tudjuk kisöpörni az agyunkból
az alapítók, a megépítők, a házak
egykori tulajdonosának és lakóinak a képét.
A vallásos gondolkodás felteszi, hogy van valahol egy mindent
magában foglaló archívum, amelyben minden embernek
és cselekedetnek nyoma marad. A népek emlékezete megőrzi
a történéseket hetedíziglen.
Érdeklődéssel
tartozunk elődeinknek, örököltük tőlük
a falut és a várost, mindenünket, illő tudnunk,
hogy mit tartalmaz az örökség. Kaptunk javakat, meséket,
büszkeséget és szégyent. Kell nekünk ez
a sok régi történet? Miért raknánk követ
a hátizsákunkba? Észlelhető, hogy az unokák
felkeresik a nagyszülők színhelyeit. Miért? Hogy
újraéljék azoknak a történetét.
Ki tagadná, hogy benne munkálkodnak a felmenői? Tartozunk
nekik zarándokutakkal. Aki nem emlékezik, az nincs. Az emlékektől
lesz egy ember valóságos, tőlük lesz a múltnak
teste.
*
A személyiség reflektált emlékezet. Emlékvagyonunk
gyarapítása hasonló érdekünk, mint anyagi
vagyonunké. Becsukózhatunk az emlékeinkbe, de mondhatjuk
azt is, hogy bennünket a jövő, a mai nap, a tett és
a siker érdekel, és hogy amikor az ember teljes erőbedobással
rohan, akkor nem ér rá az emlékeivel bajlódni.
Kell talán valami
egyensúly az emlékezet és a felejtés között?
Erre szoktuk biztatni a magába roskadt gyászolót.
De hogy a múlt mint rémlátomás kit milyen hatalommal
tud leigázni, arról erkölcsi ítéletet
nem alkothatunk. Köznapi igazság: ahhoz, hogy folytatni tudjuk
az életet, esténként álomba merüléssel
innunk kell a Léthe vizéből. Úgy gyűjtünk
másnapra erőt, hogy a jelent múlttá változtatjuk.
Álomban, irodalomban, történetírásban,
műemlékvédelemben viszont a múlt ismét
jelen lesz. Idős elmében az emlék jelen lesz, és
szinte valósággá, látomássá alakul
át. Az öregember elszórakozik az emlékeivel,
visszatér a családi házba, a játszótársai
közé, látja őket, benéznek, vagy inkább
bekukucskálnak az ablakon.
*
Az éber emlékezés is önkényes, előhívjuk
a tudatunkból azt, akit akarunk. Akit nem, azt visszaküldjük.
Idő múltával az ember magányos színházmester
lesz, körülötte árnyak, színes árnyak
akár. A fiatal képzelődik, a felnőtt cselekszik,
az öreg emlékezik. Vannak különös lények,
esetleg művészek, akik ebben az értelemben sohasem
lesznek felnőttek, mert kezdettől mindvégig az emlékeikben
és az emlékeikből élnek. Az alkotó tudat
az egymás mellett heverő képekből elbeszélést
szerkeszt, metaforát és példázatot.
Nagy merészség
lenne pontos választóvonalat húzni az emlékezés
és a képzelődés közé. Sokféleképpen
képzeljük el a múltat. Nincsen emlékezés
képzelődés nélkül. Az ember emlékdarabok
egymás mögé sorolásával, összeillesztésével
oksági hálót szerkeszt. Az emlékezés
mint művelet utólagos beavatkozás a történésbe.
Mivel az elbeszélésben A előbb történt,
mint B, ezért az a látszat keletkezik, hogy B-nek A az oka.
A nagy elbeszélőknek
köszönhetjük a történelmet, úgy is, mint
a különböző korok önkifejezését.
Valószínű, hogy mindig lesznek emberek, akik ebben
az imaginárius búvármesterségben, a múlt
képeinek fölhozatalában, megmentésében
legerősebb szenvedélyük tárgyát fogják
fölismerni. Mert a jövő üres, a múlt pedig
tele van.
*
A határok kitágulása jót tesz a helytörténetnek,
minden falu európai érték a maga egyszeriségében.
Az egész európai történelem mindinkább
közvagyon, bárki hozzáférhet a nemzeti vagy más
elfogultság kötelezettsége nélkül.
Mi az, amire jólesik
visszagondolni? Közelebbről nézve a múlt képeit:
úristen, mennyi vadság és kegyetlenkedés! Kell-e
olyan nagyon szeretni ezt a véres hagyományt, a nagy kaszabolások
királyi meséit? A hősies nemzeti mitológiákat
némelyik érzékenyebb iskolás gyerek együgyű
és csúnya mesének látja. Számukra az
öldöklések utólagos dicsőítése
groteszk. A harcosok marcona pátosza elfogyott. A hatalmasok pózai
nevetségessé váltak, ellenben a hajdani nevetséges
mára szívszorító lett. Ha megváltoznak
az eszmények, akkor a történetírás is
megváltozik.
Vannak korok, amelyekben az emberek
olyan sikeresen szoknak le az emlékezésről, hogy egészen
belebutulnak. A tájat fokozatosan belepi a felejtés hava.
Nagy darabokban omlik a múlt a nemlétbe. A jelent nem alakíthatjuk
kedvünkre, mert az a többiektől is függ, emlékeink
országában azonban a tények engedelmeskednek utólagos
akaratunknak.
*
Az ember megkölti a múltját, mesék vagyunk
valamennyien. Igényeljük, hogy legyen a hátunk mögött
egy mitológia, kiszínesítjük a vigasztalan, kopár
tájat. Kellhet a múlt önfelnagyobbításra,
állhatunk kimagasló elődök vállára.
Testközelben az elődök nagysága átáramlik
ránk. Ha elveszítem a múltamat, akkor elveszítem
önmagamat. Akkor nem látom, hogy mi köt az élethez.
Az emlékekkel a világba kapaszkodom. Voltam, tehát
vagyok. Lám, az iskolai tablón én voltam a hátsó
sorban a negyedik. Az emlékezés az emberi elmének
úgy kell, ahogy a járás kell a lábnak. Anélkül
elsorvad. Aki nem emlékezik, az tudatsorvadásban szenved,
valamilyen szervét nem használja, ami a többire is bénítólag
hat.
*
Túl az egyénen, itt van bennünk és körülöttünk
a szertartásos, kollektív emlékezés, amiben
megállapodunk, a vallási, nemzeti, városi ünnepeké
és az a számtalan évforduló, amelyeket meg
szoktunk ünnepelni, mert keressük az alkalmat a megilletődött
poháremelésre. Az istentiszteletek liturgikus rendje, az
imaév is egy-egy elbeszélés fejezetenkénti
követése. Mondhatjuk, hogy a közemlékezés
gépezete üzemel, használatban van.
*
Az emlékezés emberi, mondhatnánk maga a humánum.
A természet közömbös a történettel szemben.
A tömegsír helyén a fű nem kevésbé
zöld, mint máshol. A természet nem gyászol és
nem is tanúskodik. Emlékezni természetellenes, halálellenes
akció. Miért akarom, hogy éljen, aki már nem
él? Vajon az alázat nem éppen a felejtés együgyűségét
írja elő? Mondani szokták, hogy aki nem felejt, az
veszélyes. Az Úr sem felejt, szokás mondani. Az emlékezés
az embertől ugyanolyan hübrisz, vakmerőség, mint
a tűzgyújtás, lázadás. Választhatunk
a feledés köde és a felidézés éles
körvonalai között.
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu