Most léptem át az egyik korszakból a másikba.
Nem azért, hogy a szovjet idők iránti nosztalgiáról
írjak. Összevesztem a barátnőmmel, és
az ő luxuslakásából, egy modern toronyházból
visszaköltöztem saját karoliniskesi lakásomba,
egy vilnai lakótelepre. A panelt Brezsnyev alatt építették,
mellette rég működésképtelen szökőkút,
hepehupás udvar, lakótelepi önkiszolgálók,
amelyek egykoron az "Üstökös" és a "Szaturnusz" nevet
viselték, az "Űrhajósok" trolibuszmegálló,
és ehhez hasonlók, csupa olyasmi, ami a napnál világosabban
adta tudtunkra, hogy a litvánok meghódították
a világűrt. Most mindez kínosan avíttnak tűnik,
a lépcsőházak, a padon üldögélő
emberek, akik órákat, egész napokat töltenek
ott, mintha ügyeletet tartanának, vagy várnának
valamire, ami megismétlődik vagy a felismerhetetlenségig
megváltozik. Megszokták, hogy lassan élnek. Isznak
és a múlton merengenek. Talán a szökőkúton,
ahol azelőtt bugyogott a víz.
Minden kor magában hordja az embereket, kikényszeríti,
hogy világra jöjjenek, szeressenek, fiatalok legyenek, és
ezt még egyetlen rendszer sem tudta megzavarni. A szovjet rendszer
sem kivétel. A rendszerek, néha még a legkegyetlenebb
és legembertelenebb rendszerek is azt váltják ki a
bennük felnőtt emberekből, hogy a rendszer iránti
vágyakozással azonosítják az elmúlt
életük iránti vágyakozásukat. Az első
randevúk vagy a diákévek emlékeit ilyenkor
eltéphetetlen szálak fűzik az adott rendszer sajátosságaihoz.
Azt nem állíthatom, hogy Közép- és
Kelet-Európa összes nemzete közül a litvánok
keverik össze leggyakrabban a nosztalgia e két fajtáját.
Sőt, talán pont fordítva van. Továbbmegyek:
nemzetünk legszovjetellenesebb meggyőződésű
része állandó rettegésben él, hátha
feltámad a szovjet idők utáni nosztalgia, és
rövid úton meg akarja tiltani másoknak, hogy ifjúkoruk
után vágyakozzanak.
Egy vállalkozó, aki gombakereskedéssel szerezte
a vagyonát, hatalmas vitát kavart, amikor sajátos
parkot létesített egy erdőben, Litvánia déli
részén. Ebbe a parkba - a neve most Gruto park - szállította
a szovjet emlékműveket minden litván nagy- és
kisváros köztereiről. E művelettel három
csoportra osztotta társadalmunkat. Az egyik (a legvérmesebb)
társaság nagy hangon hirdette, hogy a park csúfot
űz a szovjet rendszer áldozataiból, és a lehető
legrosszabb példát állítja a felnövekvő
nemzedék elé, amely megint piedesztálra emelve látja
majd "a nagy szovjet vezetőket". A vállalkozó megígérte
nekik, hogy szögesdróttal keríti körbe a parkot,
hogy nyoma se legyen az állítólagos tiszteletadásnak.
Más szóval - ha már nem dughatjuk rács mögé
magukat az embereket, legalább kőből formált
alakmásukat drótozzuk körbe. A másik (mérsékeltebb)
csoport azzal az érvvel vette védelmébe a parkot,
hogy ez a bizonyíték arra, hogy megszabadultunk a kisistenektől.
A harmadik (pragmatikus) csoport azt indítványozta, hogy
az egészet, úgy, ahogy van, szállítsák
át Vilna központjába, ahol a legnagyobb turistalátványosság
lenne.
Nincs negyedik kategória - olyan csoport, amely azt követelné,
hogy zárják be a parkot, és állítsák
vissza az emlékműveket régi talapzatukra a városok
főterén -, s ez azt jelzi, hogy tényleg nincs nosztalgia
a rendszer iránt.
Ha most feltámadna valaki, aki a szovjet időkben halt
meg, nemcsak az ismerős emlékműveket keresné
hiába a köztereken vagy a szódavíz-automatákat
minden sarkon, ahol a szénsavas szörp három kopejkába
került, az üres szóda meg egy kopejkába. Nem találná
az azelőtt minden üzlet előtt álló, kvásszal
és sörrel töltött lajtos kocsikat, alig látna
egy-két Ladát, Volgát vagy Moszkvicsot. Igaz, gond
nélkül megtalálná a közismert háromkopejkás
cipót, amelyre nem illene semmilyen más elnevezés.
A fóliás csomagolás dacára továbbra
is "Háromkopejkásnak" hívják, holott huszonöt
litván cent az ára.
Ha húsz-harminc éve elhunyt művész vagy
értelmiségi lenne az illető, aki nem vetette meg a
szórakozást, az elmúlt korszak egyetlen emlékhelyét
találná meg Vilna kellős közepén - a Neringa
éttermet. E szentély csodálatosképpen és
szinte változatlan formában maradt fenn, és a mai
napig is vannak hívei. Bizonyára a már szabad sajtóban
született legendák mentik meg, amelyek arról szólnak,
milyen fantasztikus életet éltek az étteremben az
akkori vilnai bohémek és barátaik. Az egykori bohémvilág
kihalt vagy megvénült, az új máshová költözött,
de a Neringa tovább él, időnként vénemberek
kvartettje játssza benne újra a nosztalgikus melódiákat.
Ha már itt tartunk, nem a Neringa az akkori idők egyetlen
kocsmája, amelyről legendák keringenek. A többi
hely sem merült feledésbe, bár hamar bezártak,
vagy nevet, tulajdonost, külsőt váltottak. Az olyan
nevek, mint a Vaiva, a Rotunda, a Blynine bisztró, a Ledaine, az
Irodalmi fagylaltozó Vilnában vagy a Tulipán, a Metropolia
Kaunasban - könnyet csalnak a szemébe nem egy ötvenesnek.
Nem volt sok kocsma, ezért majdnem mindegyik a történelem
része lett valamiképpen.
Újabb történet. Három Nobel-díjas
- Günter Grass, Wislawa Szymborska és Czeslaw Milosz - 2000
októberében Vilnába érkezett, hogy a Liejykla
utcában felavassa a negyedik költő, Joszif Brodszkij
emléktábláját. Milosznak, aki Brodszkijt idézte
ez alkalomból, volt egy bűbájos nyelvbotlása:
"A litván a legjobb nemzet Litvániában" (rögtön
kijavította magát: "legjobb a birodalomban"). A Liejykla
utcai (most már emléktáblát viselő)
ház közelében, egy bérházban pár
nappal azelőtt halt meg a lakásán egy idős
hölgy - anyám unokatestvére. Fél évszázada
annak, hogy egy egész család húzta meg magát
nála, miután visszatért a száműzetésből,
az arhangelszki körzetből. A három szobában két
család, tizenkét ember rendezkedett be. Idővel a család
egyre terebélyesedett, szétköltözött különböző
lakásokba Vilnában és más városokban,
végül már csak ketten maradtak a Liejykla utcai lakásban:
Julia néni meg a férje. A temetésen úgy éreztem,
nem egy asszonyt, hanem egy egész korszakot tesznek a sírba.
"Julia néni olyan ember volt, aki mindenkit maga köré
gyűjtött, Julia néni meghalt, Julia néni nincs
többé" - mondogatták a rokonok: vállalkozók,
munkások, munkanélküliek. "Julia néninél
gyűltünk össze minden májusban, minden novemberben,
ha vége lett a felvonulásnak." Így volt. De mindez
már azelőtt meghalt, hogy a néni a másvilágra
költözött volna. Miért gyűltek össze nála?
Hogy még egyszer átéljék a régmúlt
találkozásokat? Az emberek többet jártak össze
- ez az a plusz, amit legtöbbször emlegetünk azokból
az időkből. Egyrészt kénytelenek voltak érintkezni,
hiszen sok család olyan lakásban élt, ahol közösen
használták a konyhát, a fürdőszobát,
és papírból voltak a falak. A kihúzott ünnepi
asztalok több szobát elfoglaltak, mert túl kicsik voltak
a helyiségek. Másrészt jóval ráérősebb
volt az élet ritmusa, s a fennmaradó időhézagokat
egymással kellett kitölteniük.
Eldar Rjazanov orosz rendező A sors iróniája,
avagy Fürdő után című filmjében
az erősen illuminált főszereplőt tévedésből
felrakják a Moszkvából Leningrádba tartó
repülőre, majd az idegen nagyvárosban ugyanolyan utcába
és házba, sőt ugyanolyan lakásba vetődik,
amilyen az övé Moszkvában, moszkvai kulcsával
kinyitja, de még a lakás berendezése láttán
sem fog gyanút, hogy nem otthon van. A véletlenek e sorozata
talán valamennyire el van túlozva, a nyugati közönség
nyilván eleve meglehetősen erőltetettnek látná,
de a szovjet néző szemében hiteles a történet.
Valóban szinte minden lakásnak ugyanolyan volt a beosztása,
ugyanolyan típusú térelválasztók, szekrények
és ágyak álltak benne, és mindenki egyetlen
nagy idiotizmus parányi részecskéjének érezte
magát. Ez összehozta az embereket.
Egy rádióműsorban három korombeli műsorvezető
idézte fel iskolai emlékeit, a lányok fekete-barna
és a fiúk sötétkék egyenruháját,
a piros úttörőnyakkendőt, a sétát
az iskolafolyosókon, az ügyeletes tanárok hangját:
"haladjunk, haladjunk, nem állunk meg", az eszement vágtát
az ebédlőbe a nagyszünetben, amikor megesett, hogy a
nagyobb diákok nemcsak a kisebbeket, hanem az odatévedt tanárt
is fellökték, ha elkalandozott a figyelme. Hallgattam az adást,
és egyfolytában az járt az eszemben, hogy az én
iskolámról, az ottani termekről, az ottani folyosókról
beszélnek. Nem merült fel a beszélgetésben a
legkisebb különbség, a legkisebb eltérés
sem, ahol azt mondhattam volna: "Nem, a mindenit, ez nem rólam szól".
A három rádiós nagyvárosi volt - kettő
Vilnából, egy Klaipedából származott;
az én iskolám egy kis vidéki városkában
állt, az emlékeink mégis hajszálra ugyanazok
voltak, mintha tizenöt évvel ezelőtt egy padban ültünk
volna.
Különös, hogy az előző rendszer némileg
átformálta még a litvánok nemzeti jegyeit is.
A két májusi ünnep, a munkásszolidaritás
és a második világháborús győzelem
napja és az októberi forradalom évfordulóján
tartott novemberi felvonulások - ezek valamiféle általános,
indokolatlan örömben egyesítették az embereket,
amikor maguk az ünnepek a litvánok számára szinte
semmit sem jelentettek, vagy eleve más gondolatokat ébresztettek.
Kincstári optimizmus burkolta be mind az ünnepet, mind az egész
rendszert, s ez valahogy mégiscsak magával ragadott bennünket.
És nekem, aki gyerek voltam akkor, eszembe sem jutott, hogy a litván
nép természetétől fogva mélabús.
Most sokkal több az ünnepünk, nem kötelezőek,
mégis mindet áthatja a parttalan búbánat. Némelyiket
így is nevezik, gyásznapnak, amikor a nemzeti zászlóra
fekete szalagot erősítenek. Az igazi ünnepeken senki
sem tesz fel szalagot, mégis hasonló hangulat nehezedik ránk
- búslakodunk. Búslakodunk június 13-án, amikor
keletre indultak a deportáltak első transzportjai, búslakodunk
január 13-án, amikor tizenhárman estek el a tévétoronynál,
pedig akkor (1991-ben) a miénk volt az erkölcsi győzelem,
és ezek az események jelentették a fordulópontot
a megszállással és a rendszerrel vívott harcban
(elvégre a Bastille ostrománál is estek el emberek).
Február 16-án, a függetlenség napján nem
örvendezünk, hiszen nem sokkal később megfosztottak
bennünket függetlenségünktől, március
11-én, szuverenitásunk visszaszerzésének napján
megint csak nem illik repesni az örömtől, mert nem sokkal
később elérkezett a már említett január
13. Még az anyák napja is, amely a szovjet hagyományhoz
szorosan kötődő nemzetközi nőnapot szorította
ki, inkább a halott anyák napja, mint azoké, akik
velünk vannak. Azt hiszem, csak az idő mutathatja meg, hogy
nemzeti ünnepeink szomorúsága a szovjet optimizmust
ellensúlyozza, vagy egyszerűen ilyenek vagyunk.
Stabilizáció - sokszor erre vágyunk. Sokan érzik
úgy, hogy lekéstük a vonatot, amelyet mi magunk állítottunk
sínre. A csődbe ment bankok, az infláció csupa
olyasmi, ami Nyugaton megszokott dolog, de minálunk a legvadabb
formában jelent meg, és meglepte a hiszékeny és
felkészületlen embereket. Ami azelőtt mindennapos volt,
most luxus lett, és fordítva: kéthavi fizetésért
meg lehet venni egy autót anélkül, hogy tíz évig
várnánk a sorunkra. Az emberek, akik azelőtt pucéran,
de jóllakottan éltek, egyszer csak úgy érezték,
fel vannak öltözve, de éheznek. A munkához való
jogot felváltotta a munkahely elvesztésének veszélye,
sokkal nehezebb belépni az egykori "határtalan" hazába,
mint ellátogatni Párizsba, és így tovább.
Az, hogy jól meg kell gondolni minden lépést - mivel
nincs már a fejünk fölött a gondoskodó mechanizmus
-, sokakat kibillentett az egyensúlyából. Az állóvíz
rohanó patakká változott, amibe nem léphetett
bele mindenki.
Akkoriban egy litván, egy lett vagy egy észt ember első
osztályú állampolgára volt a Szovjetek Országának.
A hatalmas országban minden szempontból mi voltunk a Nyugat.
Most mi képviseljük a Keletet Európában, egy
olyan kontinensen, ahol még most is nemegyszer el kell magyaráznunk,
kik vagyunk és honnan jöttünk.
A régi Vilna csak most kezd kitörlődni az
emberek tudatából - amikor nemcsak az utcanevek, hanem maga
a város is megváltozott. Hiába szereltek fel új
utcatáblákat a házakra, az emberek még pár
éve is a Gorkij utcán jártak az óvárosban,
befordultak a Lenin sétányra, aztán elindultak a Komszomol
utcán a pályaudvar felé, betértek a Tanács
utcába vagy ellenkező irányba indulva, az Úttörők
Palotája vagy a Forradalmi Múzeum felé a Dzserzsinszkij
utcát ejtették útba. Manapság a következőképpen
fest ugyanez az útvonal: Nagy utca - Vár utca - Rom utca
- István utca - Kálvária utca - Gediminas sétány
- Diákok Palotája.
Szovjet Litvánia olyan ország volt, ahol az emberek egy
közös titok kötelékében éltek. A lelke
mélyén mindenki tudta, hogy jobban is élhetne, és
szorgalmasabb annál, amit mutat. A litvánok minden jel szerint
kímélték magukat, a megfelelő pillanatra várva,
és csak annyit hoztak ki magukból, amennyit muszáj
volt. Ez a titok is összekovácsolta az embereket. De amikor
végre napvilágra került, kiderült, hogy a tartalékok
messze nem olyan jelentősek, mint gondolták, mindenkit csalódás
ért. Vegyük például a művészetet.
Itt van az irodalom. Úgy tartották, irodalmunk erőssége
a "sorok között" való írás, pedig ki tudja,
kivételesek voltunk-e a szovjet népek között. Mégis
szentül hitte mindenki, hogy a szabad litván íróknak
biztosan lesz mondanivalójuk. Másképp áll a
dolog. Az elit irodalom válságban van, mert "a sorok között"
írók nem tanultak meg másképp írni,
újak pedig még nem léptek színre.
Nemcsak a művészet, hanem az idősebb alkotók
is válságban vannak, mert elvesztették korábbi
előjogaikat és a megbecsülést. Egy író
a regénye megjelenése után nemhogy lakást,
autót nem kap, de kénytelen beérni alig pár
ezres példányszámmal, és könnyes szemmel
emlegetheti, milyen volt, amikor több százezer példányban
terjesztették. Az Irodalom és művészet című
hetilap, amely mostanában filléres gondokkal küzd, a
legolvasottabbak közé tartozott. Még az én szüleim
is becsületbeli kérdésnek tartották orvostanhallgató
korukban, hogy minden szombaton beszerezzék.
Nem adnék egyetlen manapság leírt sorocskát
sem száz négyzetméter akkori lakótérért,
de tulajdonképpen sosem ízleltem meg azt az érdeklődést,
amivel a szovjet időkben kitüntették a művészeket.
Ki tudja, nem törne-e rám most a nosztalgia, ha ötvenévesen,
elszegényedve bolyonganék a vilnai utcákon, ha képtelen
lennék az új élethez idomulni, nem fordulnék-e
húsz évvel ezelőtti emlékeimhez?
Biztos nem volt normális jelenség, hogy egy alig három
és fél millió lakost számláló
országban több százezer példányban jelentek
meg a szépirodalmi művek. A mostani számok megmutatják,
valójában hányan olvasták ezeket a könyveket,
s hányan vásárolták őket sznobizmusból,
csak azért, hogy kirakhassák a polcra. Az irodalmi hetilap
népszerűsége sem tükrözte maradéktalanul
az akkori irodalmi érdeklődést, egyszerűen ez
volt szinte az egyetlen újság, ahol időnként
átküzdötte magát a cenzúra csápjain
egy-egy bátrabb gondolat. Ezzel együtt nagyobb volt az érdeklődés
a művészet és a művész iránt. Értéktelenebb
termék hiányában még a szappanoperák
és a románcok mostani rajongói is kénytelenek
voltak ambiciózusabb, bár ideológiával spékelt
művekhez nyúlni. Elfogadhatatlan az ilyen kulturális
erőszak, akárcsak minden más erőszak, mégis
talán ez a legenyhébb az erőszak minden fajtája
közül.
Bár a proletariátus kormányozta a birodalmat -
vagy annak kellett volna kormányoznia? - a műveltség
presztízskérdés volt. Paradoxon, de miután
likvidálta a legveszélyesebb osztályellenségnek
tartott, két háború közti litván értelmiséget
(egyesek Szibériába "utaztak", mások nyugatra szöktek,
a többieket Litvániában pacifikálták),
a szovjet hatalom nekiállt kinevelni az értelmiség
új, lojális nemzedékét, s ez az új értelmiség
ásta meg végül saját mecénásai
sírját. Lehet, hogy ellenségeimet szaporítom,
de megkockáztatom azt az állítást, hogy megvolt
a jó oldala is ennek a frissítésnek. Természetesen
nem a háború előtti értelmiség szempontjából.
Persze nem könnyű megmondani, milyen képet mutatna a
mai Litvánia, ha nincs a második világháború
és a háború utáni viharos időszak. Ha
viszont az Egyesült Államokban és Nyugat-Európában
élő litván emigránsok csaknem milliós
tömegét az akkori értelmiség örökösének
tekintjük, és feltételezzük, hogy ha nincs a szovjet
korszak, a mai Litvánia az ő mentalitásukat és
alkotóerejüket képviselné, be kéne látni
még valamit: a szögesdrót mögötti élet
bennünk jobb tulajdonságokat fejlesztett ki azoknál,
amelyek idő előtt elavultak az (emberi jogok tekintetében)
szabad emigrációban.
A mai litván művészet nem szólt még
minden regiszterben a szovjet időkről. Meg nem írt,
le nem forgatott (meg nem emésztett) szövegek és filmek
sora várakozik, amelyek a távolabbi múltról:
a két háború közti időszakról,
a második világháborúról és a
háború utáni háborúról szólnának,
ahogy manapság gyakran emlegetik a Litvániában
legalább tíz évig tartó partizánharcokat.
Alig egy évtized telt el azóta, hogy megjelentek a szovjet
posványt leleplező, harsány könyvek, de a nemzet
tudatalattijában még mindig tart a küzdelem, továbbra
is jelen van valami tehetetlenség, a művészeknek ezért
nem könnyű a múlt rendszer iránti vonzalomról
értekezni. Épp csak felmérjük az elszenvedett
veszteségeket, megtudjuk, hogy nem vagyunk szentek, nem csak mi
szenvedtünk, hanem miattunk is szenvedtek mások, például
a zsidók. Tíz év alatt nem könnyű megítélni
egy egész évszázadot, hiszen épp hogy csak
kivívtuk a szabadságot a korszak átgondolásához,
amely "nem úgy zajlott, ahogy kellett volna", hanem úgy,
ahogy valóban történt. Ezért természetes,
hogy váratnak magukra a dolgok, későbbre tolódik,
amit már végig kéne gondolni, és nem lepne
meg, ha a szovjet időkről szóló legjobb műalkotást
egyszer majd olyan ember hozná létre, aki bele se szagolt.
Nekem is sokszor van olyan érzésem, hogy az én
nemzedékem (1973-ban születtem) egészen más,
mint azok a nemzedékek, amelyeket az "elveszett" jelzővel
írnak le. A gonosz rendszerében nevelkedtem, ugyanakkor nem
nyomorított meg a rendszer úgy, mint a szüleimet. A
legjobbkor jöttek a "jó" idők, és csaknem egy
időben nyertem el az érettségi bizonyítványomat
és a szabadságot. Olyan volt, mint a dupla szabadság,
beléptem az önálló életbe, köz- és
magánéleti értelemben is. Az a szerencse ért,
hogy megtapasztaltam mindkét rendszert, amelyek évszázadok
óta kísérik az emberiséget, márpedig
ez a tapasztalat nem adatik meg mindenkinek.
De térjünk vissza a nosztalgiára. Ha létezik
is, nem vonatkozik az egész szovjet korszakra. Ki tudja, nem áll-e
ki egyszer valaki Litvániában merő nosztalgiából
a hruscsovi olvadás előtti időszak mellett? Litvánia
számára a sztálini kormányok korszaka minden
bizonnyal borzalmasabb volt, mint bármely háborús
időszak. Ez volt a legsötétebb időszak a nemzet
életében, és azt hiszem, még azok sem találhatták
kellemesnek, akik akkoriban végrehajtották Sztálin
akaratát. Az akkori Litvánia olyan lehetett, mint a mai Csecsenföld,
ha leradírozzuk a térképről a hegyeket, a harcosok
fejében meg valamivel kevesebb volt a fanatizmus, mert más
volt a vallásuk, és más a vérmérsékletük
is. Ugyanakkor mind a támadás módja, mind a védekezők
konoksága majdhogynem egyforma volt. És majdnem ugyanolyan
az általános rettegés légköre is. Sztálin
halála után Litvánia a megszállásnak
és a rendszernek leghevesebben ellenálló "testvéri
köztársaságból" olyan országgá
válik, amely igyekszik ügyesen lavírozni, és
a maga hasznát tartja szem előtt. Hruscsov elrendeli, hogy
vessék be kukoricával a tágas haza földjét,
és a litvánok nem is tiltakoznak, de csak álcázásként
vetnek kukoricát a búzamezők szélére.
További példákat is sorolhatnék, nehéz
megállapítani, mennyi igaz belőlük, de minden
legendának van némi alapja. Ezt támasztják
alá útjaink is. Az ősidők óta ócska
útjairól híres Oroszország szárnyai
alatt Litvánia képes volt olyan autosztrádákat
építeni, amilyeneket hiába keresnénk nemcsak
az egykori Szovjetunió, hanem a keleti blokk más országai
területén is. Ennek oka a bőséges adományokban
keresendő, amelyeket Vilna küldött Moszkvának,
ahol felosztották az össz-szövetségi kasszát.
Amikor elérkezett az idő, hogy más módszerekkel
teremtsük meg az immár szabad haza jólétét,
olyanokkal, mint a gazdasági fejlődés, bár
nem akarok zavaros közgazdasági fejtegetésekbe bocsátkozni,
mert nem értek hozzá, csak egyet mondok: tovább élnek
a régi szokások. A korrupció, ami akkoriban megmentette
az életünket, most nyomorba dönt.
De térjünk megint vissza a nosztalgiához. 1990-ben
fekete-fehérről színesre változott a világ.
A szovjetek idejében egyvalamit biztosan tudott mindenki: a hatalom
hazudik. Hazudik, ha a rothadó kapitalizmusról és
a mi fényes jövőnkről beszél, ezért
hazugságnak tartottunk minden mást is, ami valójában
igaz volt. A fényes jövő, amit építettünk,
tudván, hogy nem építjük fel, már régóta
- úgy gondoltuk - a barikád túlsó oldalán
várt ránk. Saját világunkat már-már
a testet öltött gonosznak tartva azt hittük, az a másik
maga a testet öltött jó. Ez a hit fűtött bennünket.
Most nagyon úgy néz ki, hogy nincs földi paradicsom.
A kábeltelevízió nagyrészt azért
prosperál Litvániában, mert a litvánok nézni
akarják az orosz csatornákat. És elsősorban
az akkori korszak iránt nosztalgiát ébresztő,
régi szovjet filmek miatt akarják nézni őket.
Ezeket a filmeket - amelyeket annak idején mindenki halálra
unt, és amelyek csúfos vereséget szenvedtek a nézőért
folytatott harcban, mihelyt képernyőre kerültek az első
mexikói és amerikai szappanoperák - nézik manapság
újra meg újra, a végtelenségig. Sokan kívülről
fújják őket.
Mi, akik a második világháború hősi
szellemében nevelkedtünk, magunk is ezt a háborút
játszottuk, vagdaltuk a világ legnagyobb mundéros
balfácánjait - "a fritzeket" -, elkergettük őket,
amilyen messzire csak tudtuk. És nem baj, hogy soha nem volt olyan
háború, amilyet a régi filmeken láttunk, nekünk
így teremtették meg, és ilyen is marad. S ezen a Ryan
közlegény vérfürdője sem változtat.
Akkoriban Jurij Szinkeviccsel utaztak az emberek, ő vezette
a televízió egyik legnépszerűbb műsorát,
a Világjáró kamerával című sorozatot.
Sokunk számára mind a mai napig az ő hangja tartozik
a távoli tájak képéhez. Az ezüstös
képernyőn látott heti utazásadag (és
ugyanúgy egzotikus volt akkor Pápua Új-Guinea, mint
a csendes, takaros belga városkák) teljes mértékben
kielégített bennünket, már csak azért
is, mert a műsorvezetőnek - ő volt az egyetlen szovjet
állampolgár, aki szabadon utazgatott a világban -
az utazásokra is kellett időt szakítania. És
ha egy közönséges halandónak sikerült külföldre
utaznia, az biztos lehetett abban, hogy élete végéig
nagy érdeklődéssel veszi körül szűkebb
környezete.
A kosárlabdát Litvániában második
vallásnak nevezik. Nem volt mindig így, mert a maga idejében
a kosárlabda átengedte a terepet a soknemzetiségű
birodalom "nemzeti" sportágának - a jégkorongnak.
A kosarazáshoz használt kosár akkoriban luxuscikk
volt, emlékszem, hogyan lopták el udvarunkból a szomszéd
gyerekek; a hokihoz való jég viszont telente mindennapos
volt a befagyott tavakon, sőt a járdán is. Majdnem
minden gyereknek volt hokibotja, esténként meg a tévé
előtt veszettül drukkoltunk a szovjet csapatnak, amikor a juharleveleseket
aprította.
Igaz, sok tudatos (felnőtt) litván ugyanígy a
képernyőre tapadva örvendezett minden gólnak,
amit "mi" kaptunk. Csak a sportban lehetett megverni és legyőzni
Oroszországot. Csöndesen élősködő
szüleinknek mégis szerencséjük volt, mert megérték,
hogy Litvániában végre megjelent az az erő,
ami képes rá - a kosárlabda.
Azt mondják, pont a kosárlabdával indult el a
litván újjászületés, de elfelejtik, hogy
ugyanez a folyamat ugyanakkor kezdődött a keleti blokk más
országaiban is, ahol nem voltak annyira oda a kosárlabdáért.
De ebből ellentétes következtetés is levonható.
Ha ez a sportág nem lett volna a maga idejében az oroszok
egyetlen legális ostora, ha a palánktól palánkig
száguldozó öt sportemberben nem látnak hőst,
a labdában pedig politikai eszközt, nem tudhatjuk, hogy később,
már szabad országként szereztünk volna-e egymás
után három olimpiai érmet.
Az egyik legszebb emlék azokból az időkből
az önmagunk elleni lázadáshoz fűződik.
Ez a lázadás nem mindig volt olyan passzív, mint például
az együttes televíziónézés, amikor a kaunasi
Zalgiris és a moszkvai CSzKA küzdött az aranyéremért.
A nemegyszer egyéni bátorságtól vagy egyenesen
hősiességtől fűtött lázadás
kiáradt az utcákra, elfojtották, aztán megismétlődött,
mihelyt felnőtt egy újabb nemzedék, amely még
nem érezte a saját bőrén az erőszakot.
Lehet irigyelni vagy éppen sajnálni az olyan országokat,
mint Belgium vagy Hollandia, amiért olyan formátlanok. Litvániának
ősidők óta két széle van: az eleje,
vagyis az arca, amelyet félelmetes vagy szívélyes
képet vágva fordít kelet vagy nyugat felé,
meg az ellenkező irányba forduló hátsó
fele, amelyet mindenféleképpen igyekszik megvédeni,
nehogy megint odasózzanak. Az éppen megalakult pogány
állam a XIII. században keletre terjeszkedett, így
próbálta megállítani a nyugatról támadó
két germán lovagrendet. Sőt, volt idő, amikor
Litvániát egy fejedelem-testvérpár kormányozta:
Jagelló atyja, Algirdas a szlávok keleti területei felé
nyomult, Vytautas apja, Kestutis az ország túlsó felét
biztosította. Aztán nyugat felé fordultunk, ami akkoriban
Lengyelországot jelentette, aztán megint keletre, a cári
Oroszország védelme alá, nyugatra, keletre, nyugatra...
Ha valaki ilyen útkereszteződésben él, az azzal
jár, hogy csaknem minden második nemzedék a saját
bőrén érzi, hogy ez az egyébként nem
nagy ország hol erre, hol arra fordul, a világtérképet
forgatja állampolgárai előtt, túlbecsüli
az értékeket, és valóra váltja egy,
a két háború közt élt kommunista szimpatizáns
litván költő szavait: "Aki semmi volt, az lesz minden".
Litvánia előrelépését az egész
évszázad folyamán nagymértékben megnehezítette,
hogy nem volt igazi elit, nem volt jómód, és nem voltak
tekintélyek. A lakájok elitje - márpedig legtöbbször
rajtuk nyugodnak a rendszerek - nem képes levonulni a színről,
hogy átadja a helyét az igazi elitnek, amikor változik
a rendszer, az ország száznyolcvan fokos fordulatot vesz,
és megjelenik a buzgó lakájok új nemzedéke.
Az embereket dühíti, ha a régi szovjet középszerűség
lesz a "minden"; amikor az értelmiség, amit abban az ellenséges
rendszerben legalább komolyan vettek, manapság - a tömött
zsebek ethosza idején - még ezt is elveszíti. Ha tizenhat
éves Opel Asconámmal új, elegáns Mercedes mellett
parkolok, nem hagy nyugtot egy gondolat: nem rémlik-e fel tulajdonosában
az az idő, amikor még csak gyűjtögette a javakat,
és nem veri-e be az ablakaimat, ha kísértésbe
esik a CD-játszómtól. Sokan vélekednek hozzám
hasonlóan a mai újgazdagok vagyonának eredetéről.
A szovjet rendszer egyetlen egyedi vonással rendelkezett: az
igazság leplezésével óvta állampolgárai
egészségét. A nukleáris háború
rémét leszámítva, amivel egyfolytában
riogattak bennünket, csupa jó hírt közöltek.
"Ez és ez az asszony fejte a legtöbb tejet, a modern villamos
erőmű építése a végéhez
közeledik, a kolhoz új kombájnt vásárolt,
X. Y. kolhoztag kétszeres terméshozamot ért el, lefektetik
a Bajkál-Amur vasút következő szakaszát,
ahol mind a tizenöt baráti köztársaság munkásai
dolgoznak vállvetve: orosz és grúz, türkmén
és litván, kazah és észt férfiak." Senki
sem beszélt arról, hogy eltelik egypár év,
és a vasút fölösleges lesz; hogy az épp
csak felépült szibériai városokban munka nélkül
maradnak az emberek, vagy arról, hogy a kaunasi vízierőmű
ellátásához tizenvalahány falvat kellett elárasztani,
és kitelepítették azokat, akiknek nemcsak a házuk,
hanem őseik csontjai is a víz alatt maradtak. Még
ennyire sem zavarták meg álmunkat a Közel- és
Távol-Keleten zajló háborúk, a földrengések,
mindaz, amit manapság "világhíradónak" nevezünk.
Nem tartoztunk ehhez a "világhoz", nálunk pedig csupa haladásról
tanúskodó esemény esett meg.
Egy éve történt, hogy egy fiatalabb és idősebb
írókat szállító, tömött autóbusz
a Druskininkaiban tartott ünnepségek után, ahol minden
évben sajátos költőszilvesztert rendeznek (többnyire
október első felében), útközben betért
a már említett Gruto parkba. Sokan most kerestük fel
először a régi szovjet emlékművek temetőjét.
Több szobrot most láttam először szemtől
szemben, hiszen gyermekkoromban nem járhattam minden kisváros
főterén. A négy kézenfogva álló
kommünár alatt lefényképezkedtünk négyesben
- négy másnapos író, nagyság szerint
felsorakoztatva, mint a másik négy az emlékművön.
A négy kommünár négy litván kommunista
volt, akiket a börtönben öltek meg Litvániában
a két háború közt, vagyis az akkori antikommunista
hatalom áldozatai voltak. Az egyik kommünárról
nevezték el az osztályomat az iskolában. Az utca,
ahol laktam - a Kommünárok utcája. Nem sokat tudtam
akkoriban a francia forradalomról, ezért az utcanév
csak az említett négyest jelentette nekem.
Találtunk a parkban több Vincas Mickievicius-Kapsukast
- az egyik első litván kommunistát ábrázoló
szobrot. Az ő felvett nevét kapta Marijampole litván
város (az öregebbek még mindig Kapsukasként emlegetik),
a vilnai egyetem is az ő nevét viselte. Amiért nemrég
Czesław Miłosz pirított ránk A haza keresése
című könyvében - a vilnai egyetem, ahol Adam Mickiewicz
koptatta a padot, a szovjetek alatt végre felvette a költőóriás
Mickiewicz nevét. Valójában - Mickievicius-Kapsukasét.
Volt Sztálin is, Csernyahovszkij is Vilnában, a mai Önkormányzati
téren, a szovjet Litvánia legfőbb emlékműve
pedig, a bronz Lenin Vilna központjában, a mai Lukiskiai téren
állt, jobbjával egyesek szerint a KGB-székházra,
mások szerint a főváros egyik legnagyobb szórakozóhelyére,
a Taurasra mutatva - ez már szerencse dolga volt.
Bohóckodva, pózolva, gépeinket kattogtatva mászkáltunk
a temetőben, míg a park végében észrevettem
egy fehér szobrot, s ekkor megtorpantam, mintha földbe gyökerezett
volna a lábam. Én voltam az egyetlen, aki tudta, kit ábrázol
a fehér arc, háttérben fehér lófejjel.
Vytautas Putna. A híres litván szobrász, Gediminas
Jokubonis munkája. A sors iróniája, hogy ez a szobor
ide került, míg négy évvel régebbi műve,
az Adam Mickiewicz-emlékmű tisztelettel övezve áll
a Szent Anna-templom mellett, és az 1987. február 16-i gyűlésre,
a litván újjászületés kezdetére
emlékeztet.
Emlékszem, mennyit vitatkoztak: lovon üljön-e Vytautas
Putna vezér, az eredeti terv ugyanis ez volt. Végül
úgy döntöttek, hogy a szovjet nép nem állít
emlékművet lovaknak, így a paripának csak a
feje maradt. Vytautas Putna az egyetlen ember a szovjetek szemében,
aki emlékművet érdemel; a mieinktől származik,
és a lengyel misztikus, Andrzej Towianski szülőfalujától
alig néhány kilométerre született. A két
háború között Putna volt a fiatal szovjet állam
katonai parancsnoka, harcolt Kolcsak ellen, a Vörös Hadsereg
alakulatait vezette a lengyelekkel vívott háborúban,
de még azt is beszélik, hogy óva intette Piłsudskit
és Zeligowskit, nehogy rátegyék a kezüket Litvániára,
így mentette meg az ország többi részét
a lengyel megszállástól. Lehet, hogy van benne némi
igazság, elvégre Putna elhagyott szülőföldje,
Mackonie falu nincs olyan messze a Litvánia és a vilnai körzet
között húzódó demarkációs
vonaltól.
Vytautas Putna később a Szovjetunió katonai attaséjaként
dolgozott Japánban, Finnországban, Németországban,
Nagy-Britanniában, majd 1937-ben, sok túl magas rangú
személyhez hasonlóan Sztálin parancsára agyonlőtték.
Ez a teljes életút. Litvániának nem tudott
ártani Putna, de nem is szolgált rá semmivel, hogy
szülővárosom főterének dísze legyen.
Ennek az alig néhány életrajzi adatnak semmi köze
ahhoz, amit akkor éreztem Grutóban, a fehér szobor
előtt állva. Gyermekkorom fája előtt álltam,
amely - azt hittük - kiszáradt, villám sújtotta,
vagy egyszerűen kivágták és deszkákra
szabdalták. És most kiderül, hogy nem. Csak gyökerestül
kitépték és átültették. Eszembe
jutott a gyerekkorom - ez járt a fejemben, amíg ott álltam.
Irodalmi szakkifejezéssel élve eszthésziszt éltem
át (erről írtam a szakdolgozatomat), amikor egyetlen
részlet váratlanul megállítja az időt,
és egy pillanatra feltárul az örökkévalóság.
Mindent magában foglal ez a pillanat: a Komszomol-jelvényt,
az említett emlékművek alatt rendezett fogadalomtételt,
amikor beléptünk az úttörők közé,
és azt a tudatot, hogy mindez csak illúzió, s emellett
a városka hétköznapi életét és
az embereket, akik többségükben még mindig ott
laknak, a tavakat, amelyek ugyanolyanok, csak jobban ellepték őket
a vízinövények, a narancssárga Zsigulit, amivel
minden este az ablak alá állt be az apám, a kis énekes
sztárt, Vaidát, aki a mi háztömbünkben lakott,
és ő volt akkor a leghíresebb litván gyerek,
amit a a népszerű szovjet rajzfilmből ismert Csiunga-csianga
című dalnak köszönhetett, mert ezt adta elő
a gyermekek zenei versenyén. Biciklivel száguldoztunk, késő
estig rúgtuk a bőrt az udvaron, hintáztunk, s amikor
bezárták az óvodámat, ugyanannak a Vaidának
a papája, a város elöljárója elintézte,
hogy a megszüntetett óvoda hintáját átszállítsák
a kislánya udvarára. Pár évenként banánt
terítettek a városban, az anyák órákig
álltak érte sorban, aztán hazavitték. Az én
mamám egyszer Moszkvába is írt, hogy küldjenek
neki banánt postán. Küldtek. És bár a
gyümölcs egészen megfeketedett, kristálytálra
raktuk, megkínáltuk vele a vendégeket, és megettük.
Finom volt.
Szokványos gyerekkor, amikor annyi minden hiányzott kintről
(nem csak a banán), ugyanakkor jobban tudtuk értékelni,
amit nagy ritkán, nagy nehezen megkaptunk. A város persze
megváltozott. Nincs fehér arc fehér lófejjel
a háttérben, nincsenek kolhozok, ahová krumplit szedni
jártunk, nyáron meg párszor segítettünk
szénát hordani, hogy jusson pár fillér a perselybe.
A "zsidó Kremlben" (így nevezik a legöregebb, vöröstéglás
épületet a városközpontban, ahol a két háború
közt zsidó boltocskák voltak) újra kinyitottak
a boltocskák, a régi kocsmában (ez volt az egyetlen
a városban) most egy osztálytársam modern élelmiszerüzlete
működik, abban az épületben pedig, ahol a város
egyetlen étterme volt, most a bíróság székel.
Ezzel szemben rengeteg más kávéház és
pub nyílt, abban az óvodában, ahonnan Vaida papája
annak idején elcipelte a hintát, most szálloda, a
régi szálloda helyén viszont a szomszédasszonyom,
Aurelia fogorvosi rendelője működik, azonkívül
kávéház biliárdasztallal, amelynek tulajdonosa
apám régi munkatársa, Hofman, aki akkoriban építkezésen
dolgozott, és komoly gyűjteménye volt nyugati lemezekből.
Csak a tópartokat nőtte be jobban a nád és
a kálmos, mint már említettem. De pont most olvastam
a helyi lapban, hogy kínai halakat, fehér amurokat akarnak
telepíteni a tóba, ezek majd megeszik a nádat és
a kálmost. A fehér amurok fűfélékkel
táplálkoznak, másfél méteresre nőnek,
horgászbottal ki nem fogod őket, hacsak nem várod
ki a parton ülve, mert a kiéhezett példányok
állítólag maguktól kiszökkennek a partra,
hogy csipegessenek a fűből, aztán ha teleették
magukat, visszaereszkednek a vízbe. "Nem lehet majd fürödni
- rémüldözik anyám -, ha elszaporodnak itt ezek
a bálnák". "Kifogják őket - nyugtatja apám.
- Itt a Vacys, a Jurgis, pitty-putty kifogják azokat az amurokat".
Azt hiszem, tényleg megoldják. Aki a szovjetek alatt nőtt
fel, az nem ismer lehetetlent. Bivalyerősek lettünk felnőttkorunkra.
Főleg akkor érzem ezt, amikor a nyugatiak naiv ábrázatát
látom. Olyanok, mint ezek az irdatlan, ártalmatlan növényevők,
az ezüstös amurok - szerintünk, keletiek szerint mindent
megkóstoltak. Csak be ne csapjon minket ez a szent naivitás.
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu