Életem rázósabb korszaka, utam a zajló jégen,
átkelésem a Styxen, vagy hogy is nevezzem, akkor kezdődött
csak el igazán, amikor kirúgott az asszony, mert túl
sokat piáltam. Tudom én, hogy ez egy üres, tönkrekoptatott
és elcsépelt irodalmi közhely, csak hát, sajnos,
ez az igazság. És mivelhogy ez egy igaz történet
(épp csak a neveket változtattam meg az ártatlanok
és együgyűek védelmében), egy kis türelmet
kérek, amíg sikerül valahogyan értelmes és
izgalmas történetet kovácsolni ebből az ócska
kis közhelyből: ha mást nem, hát megpróbálok
belevinni az előadásába egy jó adag életvidámságot,
vagy talán némi maró gúnyt - már ha
lehet egyáltalán ilyesmiről beszélni -, és
egy kis mélyreható pszichologizálásra is mindenképpen
lehet majd számítani. Ígérem, hogy próbálom
a legjobb formámat hozni.
Nagyon jól tudom én persze, hogy a Belfast hitvány
városáról szóló irodalomban, filmekben
és történetekben valósággal hemzsegnek
a tipikus részeg disznók, kirúgott férjek és
az élet gondjaiba belefásult cinikus alakok. Tény
és való, hogy az ilyen alakok az élet és az
irodalom legnépszerűbb figurái mifelénk. Szociológiai
szempontból vizsgálva a kérdést, nyugodtan
mondhatnánk, hogy ez a város, akárhogy is nézzük,
több ilyen figurát produkált, mint bármelyik
másik város a világon. Ezt errefelé még
a legutolsó korcs kutya is nagyon jól tudja. Belfast lételeme
a tivornya - úgyhogy nem csoda, hogy magas a halálozási
arány.
Csak hát a magamfajta, érzelmileg lerobbant és
becsődölt, de egy kis vidám bulizgatásra mindig
kész alakok létfontosságú szerepet töltenek
be ennek az átokverte városnak a vérkeringésében,
ezért aztán nem hagyjuk, hogy megfélemlítsenek
az irodalmi sznobok, és az elszállt értelmiségiek
kiagyalta erkölcsi normák igájába sem hajtjuk
bele a fejünket. Az vagyok, ami vagyok, és ez a történet
is az, ami, és úgy fogom elmondani, ahogy megesett.
Az asszony házasságunk kezdetétől
fekete álarcban aludt. Olyan volt épp, mint amilyet a Magányos
Lovas visel, csak nem volt rajta szemnyílás. Nem szexuális
játékszer volt, bár néha annak is használtuk,
olyankor, mikor úgy tettem, mintha én volnék Tonto.
Az álarc igazából arra kellett, hogy kiszűrje
feleségem szeméből az utcalámpák fényét,
amely az olcsó bambuszroló résein szűrődött
be a szobánkba, és demarkációs vonalak hajszálcsíkjaiba
vonta hitvesi ágyunk. Az őrületbe tudtam kergeti a feleségem,
mikor a vonalak számlálásával próbáltam
bizonyítani, hogy jóval túlnyújtózik
az ágy neki járó felén.
Mikor a maszk elkopott, újakkal pótolta, és
még akkor is hálóruhája része maradt,
mikor évekkel később végül célszerűbb
sötétítőre cseréltük a bambuszrolót.
Azt mondta, így legalább éjszaka nem kell az arcom
látványával szembesülnie, és hozzátette,
hogy egy gázmaszk segítségével talán
a belőlem áradó alkoholgőzt is kiszűrhetné.
Erre én divatos rózsaszín fülvédőt
javasoltam, állítólagos horkolásom ellenszeréül.
Az volna csak az üdítő látvány egy nyugovóra
térni készülő megfáradt férjnek!
Vettem is aztán neki egy alig használt gázálarcot
az egyik katonai boltban Smithfield környékén, de az
asszony a sarokba vágta, mikor egyszer álmában megpróbáltam
felhúzni a fejére. Elég kedvesen csináltam
pedig, de biztos épp az igazi szarvasbőrgatyás Tontóról
álmodott, amikor megzavartam. Meg hát akkorra már
teljesen elvesztette a humorérzékét.
Pedig elég jól indult a kapcsolatunk, ifjú
szeretők voltunk, akik egyformán bírják az
italt, jóképű, sőt gyönyörű
igazi örökmozgók, a folyton bulizgató, örökvidám
fajtából, mindig volt mint megünnepelnünk, oda
se bagóztunk a napi hírekre, a fegyverekre és a bombákra,
a vérfagyasztó gyilkosságokra és a politika
disznóságaira. Akkoriban nem volt más megoldás,
ha csak egy pillanatra is lankadunk, máris magába szippant
a körülöttünk terjengő beteges mocsok. Az asszony
jól bánt a pénzzel, mindig volt munkája, mindig
be is járt szépen, kötelességtudóan, bármennyire
másnapos volt is éppen. Egy véget nem érő
ivászaton jöttünk össze, és az ivászat
az esküvővel sem ért véget.
Nem sokkal az esküvő előtt, pillanatnyi gyengeségemet
kihasználva, egyszer csak elkapott és becsalt a templomba
a helyi plébános, egy nagyszájú, lelkes
és hihetetlenül unalmas ember. Órákon át
prédikált nekem a rám váró nagy felelősségről.
Megtudtam, hogy nemcsak feleségem és családom, egyházam
és hazám (mármint a középen kettéosztott
ország) felé tartozom komoly és mély felelősséggel,
de velős lelkem legvelejéért is felelős vagyok,
amelyre bizony halálos veszélyt jelent a haszontalan és
féktelen élet, amit folytatok. Leginkább az ital és
a paráznaság démonairól beszélt, mert
hát semmit sem tudott a rengeteg anyagról, speedről
és acidról, ami bizony gyakorta be-be jutott testem kapuján,
és elhomályosította ifjúi elmém.
Talán bizony álomba is szenderültem volna,
ha nincs a jó Szent Patrik meg a csinos papucskát viselő
lába alatt tátott szájjal senyvedő kígyó.
A kápolna sarkában álló gipszszobor festése
kissé megfakult már, a durván megformált köntös
redőinél eléggé elmállott már
a külső réteg, és kilátszott a szobor
fehéres belseje. Csak a szemem sarkából láttam,
de azért tisztán és világosan, a pap közben
meg csak mondta és mondta a magáét. Kifejezéstelen
arccal ültem a kemény fapadon, a kígyó fejét
néztem, ami nagyjából egy magasságban volt
az enyémmel, és igen fantáziadúsan mintázták
meg benne a hüllői agóniát - gúvadt szem,
hatalmasra tátott száj, ördögi villás nyelv
és kitágult orrlikak. Addig nem is tudtam, hogy a kígyónak
is van orrlika. A szentséges bal papucs kíméletlenül
taposott a kígyó nyakán (addig azt se tudtam, hogy
nyaka is van a kígyónak), Paddy szeme pedig négy lábnyira
fölötte a távolba bámult, minden bizonnyal az elhagyott
walesi dombvidék és a lankákon békésen
legelésző birkák áldott látomását
szemlélte. Én is elég bambán bámulhattam,
mert a kígyó feje körül valahogy elködösült
a látvány, és a halálsikoly valamiféle
szörnyű, de mazochistán boldog nevetéssé
torzult. Együttérzően elmosolyodtam, és hitemre
mondom, hogy ettől nagyszájú és unalmas lelkiatyám
beszédének monoton tüze is lankadt egy kicsit, hiszen
rá kellett döbbennie, hogy szavai valóban lelkem legmélyén
hoztak gyümölcsöt. Később, mikor elköszöntünk,
olyan sokatmondóan kacsintott rám, mint aki tudja, hogy együttes
erővel sikerült legyőznünk a gonoszt.
Hetekkel később, ugyanabban az épületben
ismét rám kacsintott, miközben az esküvői
szertartást végezte, valami légből kapott szöveget
mondott arról, hogy a házasság az egyház kegyéből
és kebelén tenyészik vagy ilyesmi, én meg sokatmondóan
visszakacsintottam. Aztán a rend kedvéért az asszonyra
is rákacsintottam, ő meg, a szent szívre mondom, olyan
gonoszul rámsziszegett, hogy ha nem vagyok vak, hát legalább
annyira tisztán kellett volna látnom, hogy a mulatságnak
vége, mint amilyen tisztán Paddy rózsaszín
gipszbőrét láttam. Sajnos eléggé be
voltam szíva ahhoz, hogy ne vegyem észre, és elég
részeg voltam ahhoz, hogy még ha észreveszem, se érdekeljen.
A díszlet készen állt, a forgatókönyv
elkezdődött. Világosan felsejlett előttem a cselekmény
váza, gyorsan kiderült róla, hogy igencsak közepes,
átlagos és unalmas. De sokáig eltartott, jó
tizenhat évig, amíg végre eljött az elkerülhetetlen
végkifejlet. Túlságosan el voltam foglalva a saját
életformám fenntartásával, így aztán
nemigen figyeltem oda a részletekre. Egyszerűen nem vettem
észre, hogy milyen állapotban van a házasságom,
és mikor észrevettem, már késő volt.
Az ultimátum, amit kaptam, elég egyértelmű
volt: vagy abbahagyom az ivást, vagy megyek, amerre látok.
Mellébeszélni nem lehetett. Igazából nem volt
választásom. A pia volt a legjobb barátom, így
aztán az asszony nemsokára közölte, hogy ideje
költözni. Nem fogott el öntelt harag, nem balhéztam,
nem alkudoztam, nem könyörögtem kegyelemért, nem
indítottam ellentámadást, nem próbáltam
megzsarolni, nem csináltam semmi drasztikusat. Filozófiai
alapon közelítettem meg a kérdést. Egy régi
kínai közmondást alkalmaztam a helyzetre, ezt amúgy
is gyakran szoktam idézni a kocsmákban, különösen,
ha véletlenül kiömlött az italom. "Aki fűzfából
van, az arra hajlik, amerre a szél fújja." Úgyhogy
arra hajlottam, amerre a szél fújt, és éltem
szépen tovább az életemet, csak a szám nem
volt akkora.
Az asszony viszont még arrébb hajlott, és
egy szép napon kicseréltette a zárat. A hátsó
bejárathoz meg kipakolt pár bőröndnyi ruhát
és szükségesnek vélt használati tárgyat,
no meg egy hivatalos hangú levélkét, amelyben arra
kért, keressek magamnak más lakhelyet. A házasságnak
vége, írta kedvesen. Mit tehettem volna? El kellett kezdenem
lakást keresni. Méghozzá olcsó lakást,
mivelhogy igencsak szűkösek voltak anyagi erőforrásaim.
Megérdeklődtem a kocsmákban, hogy ki tud ilyesmiről.
Elindultam lefelé a lejtőn, megtettem az első lépést
azon az úton, amely vonakodva és kétségbeesetten
bár, de feltartóztathatatlanul, és inkább kecske,
mint bárány módjára végül a híres
ingatlanmágnás, a visszataszító és nyálas
Mr. Harold "Biggles" Bigelow irodájának áldozati ajtajához
vezetett.
Dragomán György fordítása
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu