Románckísérlet
(Poskus romance)
Az ismeretlennek
Állok a balkonon és nézem a budapesti háztetőket.
A Paklenicán most dalolnak a csalogányok.
Telehold van.
Állok ezüsttel kettészelve
az áradó holdfény vad szépségében.
S a gondolatéban.
Nem tudom, ismerik-e a csalogány dalát.
Dala az anyaszült meztelenségbe nyeli el az embert.
A gondolat meghajol a ragyogó fénynek,
s az éj úgy villan a madárdal ezüstjében,
akár a kés.
Meztelenül merülök a fehér félhomályba,
talpam a harmatos fűbe süpped,
testem az éjszaka hűvöse öleli.
A szakadék feneketlen.
A város túlárad a látóhatáron,
a tetők kockák és árnyak játékává
törik a tájat,
a szikrázó holdfényt és a város
skatulyafedelét
és a gondolatot, az emléket és az éhséget.
Minden dal lesz ebben az időben
szabadságomnak az útján.
A ritmus szikla a kép éles sötétjében
a tajtékos, tovasikló szavak folyóján.
Nincs múlt, mely formálja a fehér képeket,
hanem a tér lírai fénye, mely hullámzik,
mint a suttogás.
Megint itt vagyok,
a város éjszakai neszei fölött,
a tetők szecessziós négyszögeinek tajtékán.
Nyár van, éjjelbe fordult a pannon síkság,
az utcán a mindenség langyos lehellete lohol.
Testemet gyöngéden érinti a holdfény
s a kékség felkavarja az emléket,
szinte elviselhetetlenül.
A csend fehér, mint a jég.
Szerelmem, költészet világa.
Növekedésem, holdfény – növekedésem.
Most támadnak a legvakmerőbb gondolatok,
képekbe sűrítve
lassan érlelődnek.
Az északi szél legyezőként hussan az éj
fehérségébe,
a feledés magányába,
a gondolat izzik láthatatlan lázban tovább.
Állni valahol fent, mondani igaz szót,
kenyérként véve nyelvedre,
alakzatban, lenni szemöldök, sanda pillantás,
nyugodt férfi, izmos és meztelen a holdfény permetében,
fémélesen és sötét zöld rejtélyben,
mely kifeszíti a hímtagot;
Rubens képeihez hasonlóan a Müncheni Képtárban;
vagy olmék fejek gránitillatához,
a dzsungel hangjaihoz a San Pedro folyónál, Guatemalában,
extatikus imához a fák ölén fekvő
lerombolt monostorban,
a katolikus buzgóság keserű feketeségéhez,
az erős, önálló nők szerelméhez
és a kutyaugatáshoz.
Katonaság támad a gerillatáborra: tüzek és
vér
és Isten, fehéren mint a forrásvíz,
És legbelül fényes, mint a jég.
Az éjnek nincs arca, és az ember nem dönt a dolgokról,
az érzések fénynyalábokká változnak,
és fodrozzák a házak tört tengerét,
a szerelem káosza és boldogsága
és még egyszer barna,
az emberi bánattól barna,
konoksággal ragyogó szemükben.
Ami több, az sasokat táplál
a lélek ismeretlen tartományába vezető
úton.
Vakon születik s az ember néha úgy ébred,
mint az éjszaka kifordult bensője.
Felfedeztem a kéj lépcsőfokait, s bevéreztem
azokat.
Minden egyes lépcső hajadon pírja és férfilélegzete,
véletlen találkozás egy zöld szempár
pillantásával.
Az én magom forró és fehér,
puhán siklik a szájüregben és testi szerelemtől
illatos,
mint harmat a bőrön,
a testünkön, szeretkezés után, a balkonon.
Adok és kapok:
zöld vért
és vörös vért
és fehér bor vérét.
Tagom a lélek obeliszkje
és fehér éjszaka kristálya,
és erős szerelem kiáltása
és hatalmas sebezhetőségé.
Tiszta, őszinte sóhaj
a budapesti tetők felett
a fehéren izzó holdfényben
az első júliusi éjszakán.
Éjszakai autós
(Noèni voznik)
Gállos Orsolyának
Az éjszaka óránként 190-es sebességgel
dalol.
Hatalmas ködfoltok falják újra meg újra,
szaggatott vonal kanyarog a láthatatlan síkon át,
vasút szeli váratlanul ketté a mindenséget.
Kamionok vörös fényei rontanak elő
a sötétből, akár a tigris és tűnnek
el a visszapillantó
tükörben. A sötétségből hatalmas
fényzuhatagok
törnek elő, s a következő pillanatban szétfoszlanak
az erdővidék tiszta éjszakájában,
melynek a végén vár
még egy, egy még hosszabb éjszaka, alvás
és
az eleven álom pillangója nélkül, mely alszik
és álmodja,
hogy tompa éberséggel vezet a végtelen éjszakában
és valamit megérint önmagában, ami nem ő
többé.
Gállos Orsolya forditása
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu