Újszülött
Akkor
te még nem voltál közülünk való.
Bőröd őrizte még
a parttalan sötét
szagát.
Párás szemed
elnyelte képemet,
semmit sem tükrözött,
csak hangtalan vizek
mélyét, mélységeket.
Csak hangod, ahogyan
az éjbe hasított,
időtlen rettegés
szülötte, az a hang,
csak az volt emberi.
Emlékmű
Zöldes, derengő
köd szitált
kitartóan
a téli fákra.
Csúcsíves ablakok,
megkövült fény zuhog,
faragvány, szemfedő,
márványpadló alatt
zsúfolt sírokban az
állva eltemetett
halottak odalent –
lélegzetvételük
átfújja csontodon
az idő hidegét.
A halál ciklusa
Katónak
I.
Amikor az új házban láttalak,
te már vak voltál,
merev mosollyal, bizonytalanul
tapogatóztál az ismeretlenben.
„Azt mondta, hamarosan meggyógyulok.”
Fogoly voltál a kivilágított
üvegketrecben. Új volt és modern volt.
Csak a halál volt régi: ott lesett
minden árnyékban, eldugott sarokban.
II.
Kettőkor csengetett.
Künn üres volt a hosszú gyep,
metsző hidegen fújt a szél,
süvöltöttek a ciprusok.
Én nem gondoltam másra, csak
hogy ezt nem hallod, soha, soha többé.
III.
Rád gondoltam az éjjel,
hogy ott fekszel a holdsütötte-kék,
árnyéktalan és kopár föld alatt.
Te, aki úgy rettegtél a sötéttől,
a magánytól, a haláltól, a csendtől.
A föld alatt, amit rutinosan
dobáltak rád a szürke férfiak.
Azután mindenki énekelt:
az ember por, fű,
minden Istené.
Rád gondoltam az éjjel,
hogy ott fekszel a kopár föld alatt,
fönn füvet tép a szél.
Füstté akartál lenni, mint azok
kik odavesztek mind a szűk falak közt,
úgy, ahogyan a túlélők mesélik.
Az üres házban albumot találtál:
ők mosolyogtak ott a fogyó fényben,
a halottak, kik tudták, milyen voltál:
szomorú, sötétbarna szemű kislány.
IV.
És jöttek mind a tavaszi esők,
át a néptelen és szeles gyepen,
nagy függönyökben, csöndesen suhogva,
és csak a girhes, öreg szarkák látták:
rászűkült tág és időtlen szemük.
Jaj! Víz csorgott a hosszú falakon,
zsugorodott a ház a tompa estben,
szűk lett és sötét, nyirkos sírgödör.
Az arcunk zöld, korhadt a szánk,
szörnyeké lett az éjszakánk.
Úgy aludtunk a sötét szörnyein,
mint ágyunkon, mit tudtuk, ott jártunk rajtuk,
mit tudtuk mi! A jövő bíztatott.
Ó, légy kegyes, sötét! Ne engedj félni
többé.
Mohón zuhogó víz, felragyogó fák:
üvegbuborékok a kósza sugárban.
Azt álmodtam, hogy híg sárral teli
árokban úszol. Hangtalan kiáltok,
nem érhetlek el. Távolodsz, nem ismersz,
már messze jársz. A vásárban, ahol
a tömeg hang nélkül dalol, beszél.
Az arcod látom a lángok felett,
ahogyan mohón, kapkodva eszel,
mint halálod előtt... mert élni kell...
Amikor észrevétlen kiosontam,
a fénykör mögött
kéken ereszkedett az esthomály.
Kihunyó lángnyelvek a láthatáron.
A sötét csupa arctalan zihálás.
Átok jár köztünk, némán, láncra
verve.
V.
Sirasd őket, kik nyugosznak örökre
a vaksötétben,
láncokban bolyongnak, hosszan sóhajtoznak
a nagy esőkben.
Sirasd el, mert a föld emlékezete
csak fát, követ éltet:
ők csupán saját bánatukat tudják,
nem a miénket.
SZABÓ T. ANNA FORDÍTÁSAI
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu