Újvidék, a kelet-közép-európai peremvidék.
Vagy a balkáni peremvidék. Gyakran gondolok Grass Danzigjére
vagy Magris Triesztjére. De legtöbbet mégis Márai
Sándor Kassájára, hiszen valami itt is meghalni készül.
Magyar író, mosolygok magamban. Hazátlan lokálpatrióta!
Olyan ez, mint egy borgesi történet. Kihalófélben
levő kentaurnak vélem magam, mivel az Újvidékhez
hasonlatos kisvárosok kihalnak. Újvidék, Kassa, és
még néhány város a régióban talán
jobban jelképezi Közép-Európa elrablását,
mint ahogy azt Kundera elképzelte. Pótolják
majd őket a nagy nyugati metropolisok, a nemzetállamok „elfajzott”
szigetei.
Pedig nem így indult a történet. „Nominentur Neoplanta”,
jegyezte fel latinul Mária Terézia 1748. február 1-én
az újvidéki polgárok írásos kérvényére,
amelyben kérik, hogy a Péterváradi Sáncok nyerjék
el a szabad királyi város címet. És megfogalmazódott
kozmopolita óhaj is: minden nép saját nyelvén
nevezze meg a városát: Újvidék, Neusatz, Novi
sad.
Mi lett belőle? Festői kisváros, mondja a kíváncsi
idegen, aki megtekinti legrégibb utcáját, a Duna utcát.
Pannon idill, bólogat az elegáns nagyvilági hölgy,
aki időnként meglátogatja a bennszülötteket.
Megnemesített barbárság, jegyzi meg egy véletlenül
betévedt külföldi gentleman. A déli Közép-Európa,
szól közbe félénken egy gyökértelen
álmodozó. Az északi Balkán, inti le egy a realitásokkal
számoló, tagbaszakadt férfiú. Roppant boldogtalan
kilátóhely, Európa négy égtájára
nyíló, ködbevesző pont, révedezik magában,
aki hosszabb időt töltött el ebben a városban,
tehát naponta végigbaktatott a Duna utcán, s megleste
a mellette elhaladó emberek bizonytalan tekintetét, miközben
megundorodott minden nosztalgiától.
Néha arra gondolok, hogy sohasem távozom a Duna utcából,
örökre itt maradok, toporgok, mint egy elfelejtett strázsáló,
aki elfelejtette a jelszót, azt sem tudja, mit kell őriznie,
feleslegesen őrködik, de mégis marad, mert nincs hová
visszavonulnia; nem a felszentelt lokálpatriotizmus vezérli,
hisz céltalan ragaszkodásával csak az otthontalanságot
tudatosítja magában. Úgy állok a Duna utca
közepén, mint az őr, aki nem kell senkinek. Figyelek
és várok. Valójában otthontalan vagyok, mint
sokan, akik céltalanul őrködnek Megint Máraival
bizonyítok: „Amikor az ember hazátlan, egyszerre az egész
világ meghitt és ismerős.”
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu