Ötvenkét kortárs magyar író antológiában
mutatkozik be hamarosan Olaszországban, az országos viszonylatban
kiváló forgalmazást biztosító, egyetemi
és magas kulturális közegben nagy presztizzsel rendelkező
római kiadó, Carocci Editore, Magyarország és
Európa című sorozatának első köteteként
Magyar írók tükörben címmel, Villámtréfák
és tranzitaforizmák – Írói önarcképek
2002 leütésben alcímmel, kritikai bevezetővel,
rövid biográfiai ismertetővel.
„Bonyolultan magyar” kötetről van szó. Említendő
tény már az is, hogy a kiadó tulajdonosának,
Giovanni Caroccinak anyai ágon meglehetősen intenzív
magyar kötődései vannak: az 1910-es évek
Firenzéjében működő Vedres Márk
szobrász unokája, nagyanyja vonala pedig a századeleji
magyar liberális radikalizmus egyik „nagycsaládjához”,
a mára a világ minden tájára szétszóródott
Polányiakhoz vezet vissza. A kötetet, szerzői profilját
tekintve, a magyarországi kritika egy idő óta sokat
használt terminusa szerint „egyetemesen magyarnak” lehetne definiálni.
S ezen több dolgot is kellene érteni az adott esetben. Elsőként
azt, hogy a kötet szerzői, többpólusú geopolitikai
hovatartozásuk mellett valamilyen fokon egyazon kulturális
koiné részesei és használói: kezdve
az 1956 és 1989 között a párizsi „exil-író”
többnyelvű és többműfajú létformáját
élő Papp Tiborral, aki a kötet fedőlapjának
is „szerzője”, vagy az eltelt utolsó három évben
a Budapesti Olasz Kultúrintézet vezetőjeként
is megismert, 1956-ban kezdődő olaszországi, római
emigrációjában olasz íróvá lett
Giorgio Pressburgerrel, folytatva a háború alatt kisgyerekként
Olaszországba menekített, s ma Páviában angol
irodalom-professzor és Milánóban „olasz nyelvű
magyar költő” Tomaso Kemennyel, majd a magyarországi
„nagyokkal” (természetesen minden szempontból értve
ezt, a megfelelő helyen a nőírók többértelmű
„nagyságát” is magába foglalóan), illetve a
„peremvidékről egyetemesülőkkel”, sőt
az irodalom „tágas”, határtbontó területein mozgó
esztéta-írókkal. Különös fény
vetül a kötetre ott, ahol Orbán Ottó egyik utolsó,
bensőségesen irónikus, finom kézjegye alakítja
az ötvenkét magánszólamra írt „társas
szöveget”.
A kötetre s a műfaji választásra alkalmat
s ötletet az adott, hogy a magyar kultúra 1999-es frankfurti
könyvvásári illetve 2001-es franciaországi „ünneplése”
után, 2002-ben, „Olaszországi Magyar Kulturális Évad”
nyílt. Ennek minden bizonnyal sajátos lehetősége,
hogy az olasz-magyar irodalmi és kulturális világ
mai, akadozó, nehézkes dialógusában új
energiákat mozgósítson. Erre nagy szükség
lenne, hiszen az olasz-magyar kulturális kapcsolatok több évszázad
óta impliciten közösségiek, rejtetten-rejtőzködve
kommunikáló jellegűek maradtak a legújabb időkig,
gyakorlatilag máig. Ez egyrészt azt tanúsítja,
hogy az irodalmi műben „történelmi sűrűséget”
létrehozó klasszicitásnak mint közös forrásnak
köszönhetően, annak ellenére, hogy e források
az időben egyre alluzívabbá, áttételesebbé,
„homályosabbá” váltak, az eredeti olasz-magyar kapcsolattípus
sem a múltban nem akadályozta, sem a jelenben nem akadályozza
a tradicionális kulturális érintkezés keretébe
beillő információk akár modern nyelvi burokban
(pl. egy könnyed s gyorsritmusú zsurnalizmus közegében)
való áramlását. Erre friss és jó
példa a Márai-regények sikere Olaszországban:
bennük a „birodalom perifériájáról”, annak
erősen felretorizált értékvilágáról
és utópiáiról egy „központot” tapasztalt
szem ad pontos tudósítást. Ugyanakkor, ez a többszázados
időtartamú, „mozdulatlan” vagy lassított ritmusú
olasz-magyar kommunikáció folyamatosan megerősített
egyfajta „normatív realizmust”, mely a kommunitás tagjai
részéről osztott és konszolidált értékeket
(és csak azokat) reprezentálja, s majdnem kizárólag
a jó vagy rossz közötti döntésre illetve az
imitáció Bildung-erejére épít. Ezzel
a tradicionális kommunikációval szemben egy „kombinatorikus”,
„probabilisztikus”, „kísérleti” realizmust igényel
a nagyvárosi civilizációban gyökerező
olasz-magyar irodalom interkulturális és interlingvisztikus
társassága-társadalmisága. Aminek talán
legérdekesebb jegye a „totálisan összehasonlító”
magatartás, a legapróbb részleteket (is) befogadó
„szórt” illetve rétegzett látószög használata,
egyben egy „tökéletes érzékenység-érzékiség”
esztétikájának szükséglete: a kötet
sui generis műfaja ennek az esztétikának felel meg:
„villámtréfaszerű írói önarckép”
(2002 leütésben), ami valójában egy rövid,
tréfás, csattanós jelenet, illetve az irodalmi én-nek
a szöveg-mozgásban kirajzolódó, képben
distanciált önreprezentációja. S akár
a papíranyagban kiadott könyvet tartja kezében az olasz
olvasó, akár annak internet hálón publikálandó,
kétnyelvű, elektronikus formáját nézi
majd, a szöveg-mozgások mint (kétnyelvű) „történelmi
valóságok”, a probabilisztikus én-ek pedig mint „virtuális
valóságok” egymásra vetítődnek szeme
előtt, s „mű-individualitásként” rögzülnek
érzékei számára. Az egyedi egzisztenciális
„villámtréfákra” ugyanúgy vonatkozik ez, mint
azok antológiát konstituáló egységére.
A lejjeb olvasható mű-individualitásokban teljes valószerűségében
érzékelhető módon jelen van irodalmi élet
és irodalmi aktus „kettős egysége”, mint a kibernetika
korára jellemző fantáziamunka új státuszának
eredménye. Ezt figyelembe véve fogalmilag pontosnak tűnik
„antropológiai poézisként” (E. Morin) definiálni
a racionalizmust és a technológiai víziót egyszerre
hasznosító poétikai univerzum látványát.
A fogalom érvényességét és vele
a „bonyolultan magyar” antológia interkulturális (olasz-magyar)
„erejét” lehet érzékelni az olasz elméleti
befogadói kontextusban is. Két érdekes példa:
Alfonso Berardinelli, a neoavangárd költészet olasz
teoretikusa és a „magaskulturális irodalmi zsurnalizmus”
egyik legenergikusabb neves szerzője szerint, tévedés
abban az elméleti hitben élni, miszerint az a „fontosabb”
irodalom, amelyik a művészeti mozgások „motorja” közelében
helyet tud magának biztosítani, vagyis amelyiknek a nemzetközi
kulturális közegben (a többi irodalomhoz képest)
nagyobb energiával tud „forogni”. Életrajz és irodalom
koherenciájában (évekkel ezelőtt önként
felszámolta professzori munkaviszonyát az egyetemvilág
számára elviselhetetlen minősége miatt) Berardinelli
a „nem-intézményesített” illetve „nem-manipulált”
irodalom szóvívőjének álláspontját
képviseli, és arról akar meggyőzni, hogy a
központba-törekvés hiábavaló, hiszen a nemzetközi
irodalmi rendszer (és könyvpiac) extrém módon
„szeszélyes” és folyamatosan „időzavarban szenved”.
Berardinelli az underground irodalmi létforma teoretikusa. Izgalmasan,
egyszerre közeli-távoli módon eltérő,
de ugyanolyan mértékben „erős” a szempontrendszere
a római egyetemi tanár Alberto Asor Rosának, aki az
irodalmi establishment központi személyiségeként
azt állítja, hogy az irodalom történetéből
számunkra csak az (lehet; kell, hogy legyen) érdekes, ami
„belép” a műbe, s annak „részévé válik”
vagyis „részesedik” a „műviségből”. Az ilyen
értelemben felfogott (irodalmi) történelmen „kívüli”
tény, dolog, esemény, alak, egyén, tett vagy cselekmény
nem érint minket: Asor Rosa a nyilvánosan, publikusan, konkréten
történelmi és ilymódon extrém „mű-individuum”-ot
teoretizálja. Asor Rosa esetében is teljes a koherencia élet
és irodalom viszonylatában: ő az „Olasz irodalom”
elnevezésű, 1982-ben indított, máig sem befejezett,
bár a művek indexéig már eljutott, többkötetes
olasz „Spenót” főszerkesztője, ami a háború
utáni Olaszország egyik legnagyobb elméleti vállalkozása
(nem véletlenül a legfontosabb olasz nagyipari-kulturális
kiadó, a torinói Einaudi publikálja). Az elmélet
(is) halad tehát az élet felé, ahogy egy nemrégi
(2001.ápr.1.) naplójegyzetében remélte
Kertész Imre: „Ha regényteóriáról kell
beszélnem, de akár ha csak olvasok is róla, szárazzá
változik a szám, akár a tapló. Annyira hiábavaló
mindez, annyira csak a plasztikus tehetségen múlik minden,
azon, hogy az ember életre tudja-e kelteni a világát,
vagy sem. Egy bizonyos korban, egy bizonyos tapasztalatkörrel rendelkező
írónak azért ezt már tudnia kell.” S a tét
lényegét emelve ki hozzáteszi: „Az egzisztencia nélküli
lét, vagy inkább: a lét egzisztencia nélkül:
ez a kor nagy újdonsága.”
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu