Szextett – Kritikai beszélgetéssorozat III/1.
Téma: Szijj Ferenc: Szuromberek királyfi (Jelenkor
Kiadó, Budapest, 2001)
A József Attila Kör és a Műcsarnok közös
szervezésében, 2002. március 8-án a Műcsarnokban
folytatott beszélgetés szerkesztett változata (szerk.
Nagy Gabriella)
A beszélgetés résztvevői: Farkas
Zsolt, Kiss Noémi, Marno János, Németh Gábor,
Péterfy Gergely, Szilágyi Zsófia
Meghívott vendég a szerző: Szijj Ferenc
KISS NOÉMI: Két dologról szeretnék beszélgetni. Az egyik kérdésem beszélgetőtársaimhoz: mi a véleményük arról, hogy egy kortárs költő, író, aki mostanság verseskönyveket írt, meseregénnyel jelentkezik. A másik pedig, hogy mi jellemzi a meseregényt, mik azok az eszközök, fondorlatok, amelyekkel dolgozik. Elárulom előre, hogy nagyon tetszett a könyv. Ritkán jutok hozzá mesekönyvhöz, de most újra felfedeztem a mesét általa. Sok minden köszön vissza benne, amit ismertem, bizonyos előszövegek óhatatlanul felismerhetők, vannak népmesei, illetve tündérmese-elemek, amelyek allúziók formájában visszakerülnek Szijj Ferenc könyvébe. Aztán vannak olyan elemek, amelyeket lehet aktuálisnak is tekinteni: kémkednek, ügynökösködnek, háborúznak benne, másrészről pedig sci-fi-jeleneteket olvashatunk. Kérdezem hát a többieket, hogyan olvasták a könyvet.
SZILÁGYI ZSÓFIA: Lehet például az életrajz, a személyes sors felől magyarázni azt, miért jelent meg Szijj életművében ez a meseregény. Arra gondolok, amit Feri egy, az ÉS-ben megjelent interjúban el is mondott, hogy a kisfiának mesélt esténként, az ötlet ekkor született meg. De Noémi kérdéséhez kapcsolódva, leginkább mégis az volt az érzésem, hogy a kritikusok saját, külön problémája marad majd az, hol a helye a Szijj-életműben a Szurombereknek – azok számára, akik a kezükbe veszik ezt a meseregényt, Szijj „elsőkönyvesként” fog megjelenni. A könyv olvasóinak többsége nem fogja ezt a könyvet a versek felől olvasni. De nem arról van szó mégsem, hogy Szijj munkássága széthasadna egy felnőtteknek és egy gyerekeknek szóló részre, mivel a Szuromberek nemcsak a gyerekeknek lehet élvezetes. Én is nagy örömmel olvastam, és már önmagában méltánylandónak tartom azt, hogy olyan könyv született, ami a szülőnek sem unalmas, ha esténként felolvassa. De azt is érzékelem egyetemistákat tanítva, hogy a 18–20 évesek egy része is nagyon szeret meséket olvasni, nagyregények helyett Harry Pottert. Tehát olyan kontextusba lép be a mesére utaltságával Szijj regénye, olyan kódot hoz mozgásba, ami a gyerekek, a fiatalok és a felnőttek számára egyaránt élő, eleven. Ezt a könyv szempontjából szerencsés helyzetnek érzem.
MARNO JÁNOS: Engem az hozott igazán izgalomba, hogy hibátlannak éreztem a könyvet, pedig általában úgy szoktam olvasni, hogy keresem, hol bicsaklik meg, vagy megy át falsolásba egy mű. De egyáltalán nem találtam efféléket a kötetben, ezzel szemben az első pillanattól az utolsóig vitt magával. A hatása olyan, mint a legnagyszerűbb tripé, bevitt a gyerekkorba, megjelenítette a saját helyszíneimet… Mindezt kedves humorral tette. Ez nem azt jelenti, hogy lágyítana, alkalmazkodna bármihez, vagy örökösen fricskázna, viccelne, hanem mintha gyógyítana. Hozzá kell tennem, hogy betegen olvastam, jószerével átvitt a betegségen is a szöveg. Lenyűgözött, gyönyörűséget okozott az abszurd humora. Reveláció volt számomra, hogy – már amennyire ismerem – Szijj Feri eddigi, mindenki által rendkívül intenzívnek, komprimáltnak tartott írásaihoz képest sem veszített az intenzitásából. Szinte dallamos lett ez a könyv, olyan, mint egy édes zene.
PÉTERFY GERGELY: A zenével kapcsolatban igazat adok Jánosnak: van egy nagyon határozott, egyenletes alapritmusa a könyvnek, mindig beüti az egyet, szépen, mint egy pontos karmester. Nem csak a mondatokban érződik ez, hanem az egész szöveg információ-eloszlásában. Egyenletes, népmesei ritmizálást teremt. ugyanakkor az ifjúsági történelmi regények esemény-elosztásával dolgozik: miközben az egyik helyszínen ez történik, aközben a másikon az. Ez a váltakozás kialakít egy olyan ritmust, ami teret ad a várakozásnak, amivel aztán később nem él vissza. Erős és ügyes sodrása, sodratási technikája van a könyvnek, visz előre. Miközben én is jókat kuncogtam a poénokon, és az egész könyv bája elsodort, problémák is felvetődtek bennem: a Szuromberekben, ahogy a mesékben ez dukál, állandó tulajdonságokkal vannak felruházva a szereplők, minden szituációban mindenki hozza a maga formáját. A fecsegő fecseg, a gyáva elgyávul, ettől olyan monotóniája lesz a könyvnek, ami az említett ritmussal szemben zavaró, kopogó állandóságot alakít ki. Az olvasói tapasztalatból mondom, hogy elkövetkeztek részek a 100. oldal körül, amiket átugrott a szemem. Azt mondtam, nem fogom végigolvasni, mert ez és ez gyáva lesz, mindenki ugyanazt fogja csinálni. Értem, érteni vélem, hogy Szijj Feri mégis miért épít erre: azért, mert a gyerekek élvezik a mesefigurák állandó tulajdonságaiban, hogy várható módon mindenki a maga poénját hozza ki minden helyzetből, mindenki az adott helyzethez igazodik. Ezeken a helyeken regényként olvastam – óhatatlanul –, és unalmassá vált a könyv. Nektek is probléma volt ez?
MARNO JÁNOS: Érdekes, amit mondasz. Megpróbálom kiiktatni, hogy akár irodalomtudományilag, akár íróként reagáljak. Szubjektív, hogy pont azzal nyűgözött le, amit te kicsit kopogósnak minősítesz, számomra az a zeneiségét erősítette. Szijj Feri az én olvasatomban szinte minden fontos mozzanatot reflektál, és lenyűgöző, hogy a végletekig reflexív a szövege. Nekem, amikor írok, írói probléma, hogy a reflexivitással sokszor az ígért történetet elmulasztom. Ez lehet olykor jó is. Nem állítom, hogy kárhozatos dolog, de számomra az volt a megnyugtató, és persze frusztráló is, hogy Feri bár reflektálja, mégis révbe viszi.
PÉTERFY GERGELY: Barokk zenei struktúra.
MARNO JÁNOS: Pontosan, jó a hasonlatod, valóban barokk, anélkül, hogy a későbbi fejleményeket – metafora szintjén használom –, a romantikát ignorálná. Szó sincs róla. Mindent enged, beenged. Nem véletlen, hogy Vaxler Katalin a csúcsfigura, a főszereplő, ő a kopasznyakú tyúk, aki szívderítő bájjal a végén mindig megoldja a történetet. Ez megnyugtató. A gyerekkor naivitását, ártatlanságát – azért is neveztem tripnek – hozza vissza. Kénytelen vagyok tovább fokozni a dicséretet: nekem minden eddigi meseélményemet felülmúlta. Magamban otthon üvöltöztem, hogy zseniális, ezt én még magyar felnőtt prózában nem tapasztaltam. Lehet, hogy a mese tette lehetővé, de bennem kisebbrendűségi komplexust támasztott, hogy én ezt nem tudom megcsinálni.
SZILÁGYI ZSÓFIA: Káposztáné történetét olvasva nálam is jött egy pillanat, amikor már majdnem elegem lett. De itt is, és más hasonló esetekben is jött akkor valami, ami átlendített: például az, ahogyan a párbeszédes részek átalakulnak folyamatos szöveggé, levéllé. Szóval mindig felbukkantak olyan megoldások, amik megtörték a mechanikus, kopogós ismétlődéseket.
KISS NOÉMI: A nevekről, a nyelvjátékokról is elmondható ugyanez. Nem találkoztam még olyan mesekönyvvel, amely a neveket nem mechanikusan használja, hanem játékba hozza, tulajdonságokkal ruházza fel, játszik vele. Egy szereplőnek több neve van, megjelenik a név mint olyan másként kimondva, más szereplő szájából másként hangzik, más jelentést kap ugyanaz a név, a jelölő. Szerintem is Vaxler Katalin a hős. Sziromka királykisasszonyt – nekem vele van a problémám – sokkal inkább egyneműnek láttam, bár ő a főhősnő, mégis unalmasabb figura, mint Katalin vagy az Uborka kisasszonyok, akik háttérszereplők, hiszen osztozniuk kell a mese előrevitelében még jó sok szereplővel, ám ők ugranak a végén a trónszék karfájára, és ők vezetik el az olvasót a katarzisig. Általában a nő figurája mondhatni ilyen, ám a Szuromberekben mégiscsak megosztott…
PÉTERFY GERGELY: A naiva szerepe, akit a végén meg kell menteni…
MARNO JÁNOS: Sziromka nem játszik.
FARKAS ZSOLT: Ezzel egyetértek. Hogy mennyire használja ki a mesének a szokásos eljárásrendjeit, hogy lesz-e olyan pont, ahol a kötelező dolgoktól elrugaszkodik, kérdés. Nem csak Sziromka Máriára, hanem Szuromberekre is igaz, hogy nem hősszerelmesek, nem csinálnak nagy flikflakkokat, normális emberek. Elég különleges tudatállapotban olvastam a könyvet, aminek két oka van. Az egyik, hogy van egy 4 és fél éves lányom, akinek sok mesét olvasok, viszonylag hosszabbakat és komplikáltabbakat is. A másik, hogy gyerekkoromban egyáltalán nem olvastam meséket. Első gyerekkorom van, és nagyon élvezem a meseirodalmat. Több helyről felvetődött – Deréky Palival váltottam néhány szót –, hogy oké, vicces, de mennyire mese, mennyire gyerekirodalom ez. Volt egy szilárd elhatározásom, mert minden szempontból szuperlatívuszokban gondolkodtam, hogy úgynevezett pedagógiai, didaktikai szempontokból is megnézem, hogy jó-e a mese. Mostanában szinte paranoiás módon elkezdtem erre figyelni, mert van számtalan izgalmas, érdekes, sok szempontból fontos mese, de vannak bennük olyan mozzanatok, amelyektől távol tartanám a gyerekemet. Ebből a szempontból Szijj könyve kompakt volt. Szemléletileg is olyan világot képvisel, ami jónak tűnt.
NÉMETH GÁBOR: Amikor elolvastam, azt mondtam magamban, hogy aha, erről hallgat Szijj Feri. Tizenvalahány éve hallgat, egyre kisebb könyveket ír, egyre feketébbeket. Marno János mondott egy fontos dolgot. Szerintem sem ahhoz képest nagyszerű, hogy mesekönyvet olvasok, hanem a mai magyar irodalomhoz képest. Valami olyasmi történt meg ebben a könyvben, amit az egyszerűség kedvéért fehér mágiának neveznék. Amit képtelen megcsinálni a kortárs próza vagy vers.
MARNO JÁNOS: A jóhiszeműséget…
NÉMETH GÁBOR: Ez a könyv valamit megcsinál, amiről azt gondoltam, hogy nem lehetséges. Talán gőgös dolog, nem azt gondoltam, hogy nem vagyunk képesek rá, hanem hogy lehetetlen. Aztán ez a könyv bebizonyította, hogy lehetséges. Az ismétlés a könyvben szerintem maga a reflexió, méghozzá a műfajra reflektál vele a szerző. Ez a könyv mindent tud arról, hogyan csinálják a mesekönyveket. A hőseivel kapcsolatban is érződik egy nagyon gyengéd irónia folyamatosan, és a formával is gyengéd ironikus viszonyban áll. Úgy tartja meg ezeket a formákat, az összes trükköt és eljárást, hogy azokat egy picit – nem mondanám, hogy nevetségessé teszi, de – megmosolyogja, vagyis a saját eljárásait mosolyogja meg a könyv folyamatosan. Ha már a zenéről beszélünk: abszolút hallásról van szó. Meg tudta volna csinálni, hogy ne ismételje a kopogós szekvenciába állított mintákat. Pontos, jó kézzel ki tudta volna billenteni, de nem akarta. Az volt a szándéka, hogy így járjon el.
PÉTERFY GERGELY: Megmarad a tonalitáson belül végig.
MARNO JÁNOS: Azt hiszem, végig benne van, hogy révbe viszi. Se nem sürgeti, se nem fékezi. Azt éreztem, hogy ez biológiai, pszichés alapelvárás. Ezt teljesíti végig úgy, hogy a haszontalanság dicsérete az egész, bár ez lehetne ideologikus is, ha nem révbe érkeztető, finom füllel csinálja. Kezdve egy olyan aprósággal, mint hogy Sziromka odahaza észreveszi, hogy nemsokára esni fog, tehát gyorsan öntözni kell. Finom játékok ezek, egy pillanatra sincs túlexponálva, a maguk helyén vannak a dolgok. Elképzeltem, hogy én vagyok Feri kisgyereke, és vinnyogtam a röhögéstől. Nekem mindig probléma volt, hogy nem vagyok jóban a tárgyakkal, olvastam a mesét, de a tárgyszeretetem nem jött létre. Ez freudi probléma. Ferinél a tárgyak szerepe, felsorolása, az eszközök, a fogpiszkáló, gyűszű, amelyek utána üzemelni is fognak: lenyűgözött. Csodálatos, hogy a fogpiszkáló – amire, mikor megkapja, ráköphet, és elrakja a tarisznyájába – alkalomadtán, amikor sürgetővé válik, működik. Hihetetlenül felszabadító érzés, ahogy működésbe kerülnek a tárgyak. A reflexivitás nem rombolta le a mesét, nem frusztrálta a realitás.
KISS NOÉMI: Szerintem nem véletlenül, hanem a reflexivitás miatt van cím és alcím. A könyv legszebb részei ezek. A főcímre magyarázat, válasz az alcím, amelyből lehetett tudni, hogy elvárhatunk valamit a cím szavaitól, de nem érezzük magunkat a mesés szavak elbűvölő biztonságában. A szavak egész egyszerűen tárgyak. A cím az alcímmel továbbgondolható, kiegészíthető, bármely pillanatban bármi meglehet, nem garancia a következő történésekre nézve. Ennek egyik bizonyítéka a hangzás szerinti, rontott írásmód: például a A dél-halivorniai kenderpókok hasznossága; vagy a reflexiók: Mi a helyzet Bergengóciával?; a közmondások rontott használata: Jótett helyébe fogpiszkáló; Jó elhatározáshoz idő kell; Az éhség nagy úr; Egy hely, amely nem nőknek való, a játékos didaktikusság: Mire jó a kenyérpuhító?, Ha lötyög az öntözőrózsa, Visszaeső hadifoglyok, zseniális. A címek nagyon megfogtak, már előre feldobták a szövegeket, alig vártam, hogy kiderüljön, miért e fura cím, és néha alig-alig derült ki. Nem volt bennük nagy ígéret, nem voltak túljátszva, inkább finom, már-már rovartani megfigyelések. Lehet, hogy a kritikus, aki ezt a kifejezést használta Szijj Ferenc prózájára, negatívan értette, én nem.
PÉTERFY GERGELY: Aranyos, ahogy beállítja a tudásszintet, mintha belőné, hogy a 10–12 éves korúaknak szól. Amikor az ember már tudja, hogy a kávéfőző hogy működik, a lámpát hogy kell felkapcsolni. Mindenre elképesztő magyarázatai vannak: a medve például elmeséli, hogyan keletkezik az eső. Ezeken nevettem a legjobbakat. A szavakon meg, amiket előhoz, vinnyogtam a röhögéstől (barguzin, buzgár, termokrácia), meg azon a részen, amikor a békakirály a fényszögbe viszi fényeztetni a koronáját. De legjobb a paprikai sebészet. Ezek olyan poénok, telitalálatok, amikre nem lehet mit mondani.
MARNO JÁNOS: Én a hagymászsólymon röhögtem betegre magam. Tébolyítóan jó az a posztmodern filozófiai szöveg, amit a hagymászsólyom lenyom, de többet nem játszatja.
PÉTERFY GERGELY: Ne hallgassuk el, hogy nem csak a gyerekeknek szól, hanem beindul a felnőttben is valami: összekacsint a diktatúrákra, a Kádár-korszakra való célzásokkal. Két dolog jut eszembe erről. Én imádtam nézni a rajzfilmeket, ha tehetném, reggeltől estig mást sem csinálnék. A Balu kapitány című filmben Balu kapitány időnként elrepült egy borzalmas birodalomba, ahol diktatúra volt, rendjelekkel teli tábornokok jöttek-mentek. Szovjetunió-paródia volt, a militáris világra emlékeztetett. A másik kedvencem a Gumimacikból a gonosz herceg birodalma, ahol iszonyú buta mindenki, az alattvalókra nem lehet számítani, maga a herceg is hihetetlenül buta, de nagyképű, és az egész iszonyatos mocsárvilágban játszódik. A mesetoposzt, hogy a gonoszok milyen világban élnek, Szijj is hihetetlenül szaftosan megcsinálja. Erre jön a Kádár-kor, szocializmus, KGST, az összes rájátszás. Az összeesküvők egymásról írt beáruló levelei gyöngyszemek. Amikor a börtönben beköpik egymást, a levélírás: nagyon jó részek, de egy gyerek nem értené. A mondatok is kacifántosak, hogy egymást hogyan verik át, hogyan hálózzák be, azok a részek arra szolgálnak, hogy amikor az ember olvassa a gyerekének otthon, röhöghet tiszta szívből maga is.
FARKAS ZSOLT: Elgondolkodtatott, amit a kopogósságról mondtatok, ha jól értem, azt jelenti, nem fejlődésregény, a szereplők végig meghatározottak, és azt teljesítik végig, amit elvárunk. Ugyanakkor szóba került, hogy van egy nagyon erős kvázi-realizmusa a könyvnek. A felnőtt olvasó – ez a gyerekeknek abszolút kimarad – nyilván sok mindenre ráismer, legyen az realista vagy paródiaszerű. A határőr-jelenetben például mindenki, aki volt Romániában, ráismer az alapmozzanatokra. Sok realisztikus, paródiaszerű, de abszolút a valóságban lehorgonyozható elem van a könyvben, ugyanakkor mintha a 19. század eleje óta, a 20. században is meghatározó fejlődésregény-sémát választaná, a maga gazdag, életszerű figuráival. Az életben visszafejlődés is szokott lenni, erre vagy arra., itt megmaradnak a mesefigurák együgyűnek, ilyennek-olyannak, egyetlen tulajdonság határozza meg őket, nyilván emiatt nem lesz unalmas a könyv. Az állandó reflexió által, ami nem szerzői szólam, hanem a sztori, illetve a szereplők egymás közti viszonyainak a reflexiója, még a gyerek is megtanul bizonyos dolgokat, vagyis lehet, hogy az olvasó számára fejlődésregény. Lehet, hogy mégis összefüggés van a között, hogy kitartja a mesesémát, és hogy nem történik fejlődés…
MARNO JÁNOS: Pontosan még nem gondoltam végig,
de miközben beszéltél, ugrott be, hogy vajon egy regénynek,
a hagyományos prózastruktúráknak a természete-e,
vagy a szövegirodalom fejlesztette ki – amit Szijj Feri könnyedén
és dinamikusan használ –, hogy ha mondjuk Káposztáné
valamire reflektál, hétszentség, hogy valaki más
nem arra fog reflektálni, hanem arra, amit előtte hallott.
Mintha keresztöltésekben, valamiféle rímtechnikákban
dolgozna, akár a szonettszerkezetben. Úgy játssza
meg, hogy az a bizonyos fejlődés nem történhet
meg, olyan barokk, repetitív zene, ami közben már az
egész hagyományt is magában tudja foglalni. Nem a
Greenaway-filmzenék természetére gondolok, annál
gazdagabb, az úgynevezett szövegirodalom tapasztalataival,
mozgalmasságaival is él. Ezáltal történik,
vagy lép valami odébb, amitől különböző
helyeken „kigyulladnak a lámpák”, megbolydul az egész.
Aztán mintha ebből a bolydulatból megnyugtató
módon mégis tovább lehetne lépni, majd amikor
lépett egyet, megint bolydul az egész: iszonyú izgalmas,
lenyűgözi az olvasót, hogy a bolygások külön-külön
játékok anélkül, hogy magukba szívnának
és elszívnának egy új történetbe.
A triphez hasonlít annyiban is, hogy a tripben az ember újabb
és újabb útelágazásokat tapasztal, és
már indulna arra. Megvan a tripnek is a reális ideje, és
ezt Feri kézben tartja. Már-már gyanúba hoztam
magamban, hogy ez már-már csak csalás révén
lehetséges, valami erőszak történik, nem tudnám
megcsinálni, eltévednék az erdőben. A Szuromberekben
meg nincs eltévedés, és fejlődés sincs,
nem érkezik bele egy új történetbe. Megvallom,
hogy e tekintetben egyetlenegy rész nem dobott fel, a függelék.
Azt, hogy a hülyék ott vannak a szigeten, és esetleg
kannibalizmusba fullad az egész, engedménynek éreztem,
zokon ne vegye senki, de mintha legitimációs javaslat volna
intézmények felé, hogy meglegyen az erkölcsi
biztonsága, ne kelljen tartani a gonosztól.
PÉTERFY GERGELY: Úgy nem fejlődhet, hogy eposzi figurák vannak. Ahogy elrabolják Sziromka Máriát, rögtön eszünkbe jut az Iliász-helyzet: Heléné elrablása. Összegyűjtik a hadat, indul a sereg, aztán ki fogják szabadítani. Az állandó tulajdonságokat, mint amilyen az epiteton ornans (hogy mindig ugyanolyan például Menealosz), Homérosznál unod, a visszatérő repetitív sorokat átugrod, mert úgyis tudod, hogy az jön, de a zene megmarad a füledben, így nem módosulhatnak a dolgok, nem billenhet előre.
MARNO JÁNOS: Ennek sokkal több köze van a mitológiához, mint a történethez. Mondhatni, hogy mitologikus regény, mese-eposz, amiben valóban vannak állandók, de a reflexivitásával folyvást kibillenti, soha nem marad a helyén semmi, folyton kibolydul. Valószínűleg ez okozza az eufórikus érzést, miközben mégis biztonságban vagyok. Nekem ez a kérdés, hogy ezt a biztonságot hogyan lehet mégis megteremteni. Ugyanakkor olyan érzelmi épséget éreztem végig a szövegben, amit felnőtt irodalmakban nem tapasztalok, sokszor megtapasztalom a megcélzását, az ígéretét, az aspirációt rá, de azt sosem, hogy sikerülne…
SZILÁGYI ZSÓFIA: A fejlődést más
szempontból is érdemes megnézni. Nemcsak a mellékszereplők,
de a két főszereplő helyzete és egymáshoz
való viszonya sem változik meg gyökeresen. (Azért
a meseséma szerint mégiscsak főszereplő Sziromka
és Szuromberek.) Ez azzal is összefüggésbe hozható,
hogy a könyv nem megvalósítja a meseműfajt, hanem
dialógusba lép vele. Gondoljunk arra például,
hogy a varázsmesét elindító szituáció
a hiányállapot. Itt viszont a hiány úgy jelentkezik,
ahogy János is mondta: ha esik az eső, elkezdek öntözni.
Meg amikor a kertlakók visszahívják Sziromka Máriát,
hogy baj van, és pont ebből lesz a baj, ekkor rabolják
el. Rögtön a mű elején felborul az az indító
szituáció, ami a varázsmese nyitójelenete lehetne.
A végén sincs az a sablon, hogy összeházasodnak
és boldogan élnek, amíg meg nem halnak. Ez az olvasók
és a mesehősök életkorának egymáshoz
való viszonyával is összefügg: amikor az ember
népmesét olvas, általában felnőttekről
olvas. Itt pedig Sziromka és Szuromberek úgy bénáznak
szerelmesekként, mint a gyerekek, a zárlat pedig ismét
az, mint az eleje, hogy fussunk. Ez is erénye tehát a könyvnek,
hogy nem bekapcsolódik a mesehagyományba, hanem egyszerre
több hagyományt mozgósít.
A függelékkel szerintem egy másik műfaji klisét
hoz mozgásba, a horrorfilmét. A horrorfilmekben van olyan,
hogy mindenki megnyugszik, és akkor a képernyő szélén
elkezd mászni a skorpió, és abból tudjuk, hogy
visszajönnek. A horrorfilm lehet, hogy azért is idéződött
fel bennem, mert nem sokkal előtte, amikor harcolnak a fűrészfarkú
turulgalambokkal, én egy akciófilmet láttam magam
előtt: eljött egy fordulat, azt hihettem, mindennek vége,
de persze nem, tudtam, hogy mégsem.
FARKAS ZSOLT: Ezzel nem értek egyet, és azzal sem, amit
János mondott. Szerintem alapvetően másról
van szó. Van egy jelenet az előző fejezetben, Szuromberek
elővesz egy whiskys üveget, amiben üzenet van, arra pedig
nem az van ráírva, hogy hülye, aki elolvassa. Ez egy
pedagógiai lózung a végén: vannak gonoszok,
de Szuromberek megadja a lehetőséget, hogy nem ő,
de valaki más felszabadítsa őket.
Más. A trip egyik legnagyobb teljesítménye – és
most a tripet metaforaként használnám –, hogy arra
képes, hogy nagyon sok világban mozogjon, és nagyon
sok tudatállapotot, gondolkodásrendet egyetlenegy érintéssel
közel hozzon, meg tudjon győzni arról, hogy pontosan
tudja, miről van szó. A reflexivitása és a
gazdagsága – általános érvényűen
is lehetne mondani –, az iróniája elsősorban annak
köszönhető, hogy mintha sok világban tudna otthonosan
mozogni, és ezeket a világokat egymással konfrontálni.
Ennek – megint didaktikai dolgot mondok – még a felnőttek
számára is hallatlan jelentősége van. Éreztem
végig ezt a vonalat benne. Ilyen villanások mindenféle
tudatformákból: ahogy Sziromka a sötét népről
beszél, a medve, aki Hamvas Bélá-s, ugyanakkor szimpatikusabb,
okosabb módon mítoszban meséli el az eső keletkezését.
Az az érzésed, hogy Szuromberek mondja meg, hogy is van az
elektromossággal, persze nem érti túl jól,
de az ő meséje sokkal kompaktabb, igazabb. Konfrontálja
egymással a dolgokat, és ez intelligenssé teszi a
szöveget.
NÉMETH GÁBOR: Csak az igazság kedvéért, itt azért az aljasság minősített esete történik. Amikor visszadobják az üveget, mert mégis adunk egy esélyt a rossznak, hogy megmenekülhessen, a levél azért megadja a sziget földrajzi helyzetét. Emlékszünk, hogy hogyan. Ember nincs, vagy bármi mesehős, aki azon az alapon megtalálhatná őket. Nagyon szépen kidolgozott, finom szerzői aljasság, úgyhogy már ezért megérte a függelék.
MARNO JÁNOS: Ez tényleg elkerülte a figyelmemet…
NÉMETH GÁBOR: Nem beszéltünk szerintem az értékének megfelelően arról, hogy van még egy rétege a könyvnek: a referencialitása. Szijj Feri olyan valósággyártásba fogott, amilyen csak az igazán fantáziadús, jó mesékben működik, hihetetlen részletei vannak ennek a világnak, a tojásfeltörő-automatától a málnazsíron át addig, hogy tökgyaluval távoznak a világűrbe. Nincs olyan eleme ennek a valóságnak, ahol valami innováció ne volna. Ha kedvet akarunk csinálni a könyvhöz, márpedig igen nagy elánnal tesszük ezt, akkor el kell mondani, hogy ezt a teret nagyon sok tárgy tartja fönn.
MARNO JÁNOS: Ebben nekem a Tom Sawyerrel, a Huckleberry Finn-nel vagy akár A Pál utcai fiúkkal azonos. Minden olyan hagyomány benne van, ami a haszontalan tárgyakkal való leleményes viszonyt mutatja be, azok nagy arzenálját, nagy játékkedvvel. Mindent lehetne ebből a könyvből csinálni: filmet, színdarabot. A filmesek földhöz verhetnék a seggüket örömükben, ha ilyen szöveggel dolgozhatnának.
SZILÁGYI ZSÓFIA: A filmmechanizmust én is említettem már – szerintem nem hangulatában kötődik a filmhez, hanem sémájában, mechanizmusában. De abban persze nem filmszerű, legalábbis nem akciófilmszerű, hogy nem egyszerűen a jót érezzük közel magunkhoz, a gonoszt meg utáljuk. Még a legszörnyűbb szereplőkhöz is finom, gyengéd viszony alakulhat ki az olvasóban: én már többször elgyengültem, hogy szegény lidérckirály miért nem nősülhet meg, amikor úgyis annyi baja van. És a filmszerűség azért a fejlődéssel, a változással is összekapcsolható, mert ezek azért nincsenek olyan egyszerűen kiiktatva. Majdnem a végén ugyanis ezt olvassuk a folyamatosan szegény kis zöld paradicsomként emlegetett szereplőről: „Szóval, nyugalom honolt. Veszelinovics Árvácska békésen mosolygott, és ahogy telt-múlt az idő, orcácskája – előbb az egyik oldalon, majd a másikon is – lassan pirosodni kezdett.”
MARNO JÁNOS: Nem akartam magammal sem erőszakoskodni, hogy megfejtsem, az emberben a paradicsom-ügy mit hoz fel, Szijj Feri mit rejtett el benne, mit engedne meg. Iszonyúan finom játékot játszik, végig tetten érhető az erre való vigyázás. Nem lehetett véletlen, amikor újra meg újra előjön, hogy “Én csak őérte, csak őérte aggódom”. Miközben mindegyik saját magát, Káposztáné pedig Benőt adjusztálja…
SZILÁGYI ZSÓFIA: Én azon gondolkodtam a filmesítés kapcsán, milyen jó az, hogy vannak ugyan rajzok a könyvben, mégsem blokkolják a fantáziát, és hiába látom őket a képeken, sok szereplőt vagy tárgyat mégsem tudok elképzelni. Nagyon elevenek, mégis csak szövegként léteznek.
MARNO JÁNOS: Szenzációsak a rajzok. Roskó Gábort nem ismerem ilyen alapossággal, de ahogy illusztrálta, lenyűgözött. Így együtt a tapintatosság és az ízlés könyve.
PÉTERFY GERGELY: Gyerekkoromban én a népmesékből hiányoltam, hogy a rosszakról nem tudunk meg elég részletet. Mindig szerettem volna többet tudni, hogy a rossz milyen és hogyan csinálja. Itt szinte terjedelmileg is azonos mennyiségű információt tudunk meg az úgymond jókról, mint azok mindenféle árnyalatairól, arról is, amikor nem jók. De a rosszakat is látjuk, amikor jók, vagy majdnem jókká válnak, mint az alabárdos figura. Hihetetlen skálán jelennek meg a nagyon rosszak, a kevésbé rosszak, a semlegesek, a két hadsereg, akik ide és oda is állnak (végül mégis a jó oldalra), végig a teljesen jókig, Sziromka Máriáig. Egy teljes skálán vannak keresztülvezetve. A rossz természetrajza nekem különösen szaftos volt. Rengetegféle jellemben bontakozik ki, de Feri nyelvi humora akkor tobzódik a leginkább, amikor a gonoszok gonoszságában és hülyeségében tud turkálni könyékig.
KISS NOÉMI: Nemcsak a tárgyak és a jellemek ábrázolódnak finoman, hanem a topográfiája a könyvnek. A Szuromberek hatalmas terepen játszódik, és a terepről szólnak megfigyelései. Kezdődik egy kertben, aztán a tengerig tágul, oda-vissza jár a történet, majd átkerülünk a hegyeken túlra, végül az égbe. Hogyha filmről van szó, a topográfia tükrözi, amit a tárgyak vagy a jellemek szerkezetében ismerünk fel. Ez adja a ritmusát a könyvnek. Ezáltal rendkívüli módon mutatja be azt, amit valóban tartalmaznia kell egy mesének, hiszen a mese óhatatlanul paneleket alkalmaz. Mindig hiányzik és sokszor zavar a mesékben, hogy nem tudnak számomra elegendő teret, megfigyelési és megfigyelhető terepet (mondjuk perspektívákat) teremteni. Itt nem erről van szó: van egy tér, amelyben, amihez képest mozognak a szereplők.
MARNO JÁNOS: Már szinte rafináltan van megcsinálva ebből a szempontból: gondoljunk a mélyvízi tóra.
KISS NOÉMI: Nekem az is Románia volt: a vár, a templom a tóban. Sokszor bejött mint referencia a Kárpátok…
MARNO JÁNOS: Kíváncsi lennék, hogy Szijj
Feri tudta-e, amikor megtörténik a gyűszűátadás
a végén, hogy azzal a tengert ki lehet meregetni. Az döbbentett
meg, hogy úgy van megkomponálva az egész könyv,
hogy magamra vettem szakmailag a problémát, hogy van, hogy
minden működik benne, és olyan, mint egy kitűnő,
nem egyszerű ház, amit felépít az ember. Elindulok
úgy, hogy tudom, mire kell majd nekem a tárgy, és
tényleg úgy fog működni, ez külön lenyűgöz.
A hellyel kapcsolatban: miközben milliárd felé megyek
a kaland során, egy világegyetem épül föl.
Magának a szigorúan vett történetnek a világegyeteme.
KISS NOÉMI: Van Pokol és van Paradicsom. Csak más-más formában kifejezve: a földalatti utazás, a világűr és egy figura, Apafi Tivadar, a paradicsomkaró jóvoltából. A világ így ketté-, sőt több részre szelt formáját nem lehet nem ironikusan érteni és szüntelen átjátszatni egymásba a keresztmetszeteket: a terepet, a figurákat, a tárgyakat.
MARNO JÁNOS: Ironikusan, de ez nem azt jelenti – és pont az volt a megnyugtató – egy pillanatra sem, hogy az irónia kétségbe vonná a történet igazát, sokkal inkább megerősítette. Nekem – és ezt csak asszociálom – kicsit azt a humort hozta be, amely az üdvös cseh újhullámban jelent meg. Egy filmre emlékszem, ahol hasonlóképp nem volt rosszindulat, nem uralta el a filmet az irónia: a Fekete Péterre. De a Tűz van, babámban – ami egy paradigmatikus eset – már éreztem, hogy elviszi a rendezőt a rosszkedvű humor, ami kellemetlenül pancsol a kínos dolgokban. Ebben a könyvben nem tapasztaltam ilyet. Beckettnek van egy tanulmánya Proustról, abban írja, hogy Proustnál félelmetes, ahogyan egy szike, egy borogatás megjelenik. Feri könyvében pontosan azt érzem, hogy ha ütök, ha szúrok, úgy érek hozzá a sebhez, hogy nincs ordítás, trágárkodás, hanem azonnal csitul, enyhül. Ez volt még számomra reveláció a könyvben.
NÉMETH GÁBOR: Hogy a jókat az ember a gyarlóságukért szereti meg…
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu