Tolnai Ottóról többször próbáltam
írni, hol vers lett belőle, hol valamiféle tolnaiáda,
de „előszó”, tanulmány vagy például
esszé sohasem. Talán azért, mert számomra,
élők és holtak közül, a legfontosabb magyar
írók egyike, s a fontos dolgokról általában
annyi mindent gondol az ember, hogy megnémul a közelükben.
Persze jó némaság ez, mert ül és, mondjuk,
olvas, Tolnai Ottót olvas, vagy éppen hallgatja a szerző
hangját.
Három éve készítettem vele egy harminc
órás interjút a Magyar Rádió számára,
ültem vele a szobájában, és hallgattam hosszú,
kanyargós monológjait a tengerről és a gipszről,
az Adria kékségéről és a háborúról,
a jugoszláv festészetről és a karfiolról,
New Yorkról és a palicsi postások táskájáról,
ültem, hallgattam, és eszembe sem jutott, hogy nekem írnom
kellene erről a dologról, erről a jelenségről,
itt van, gondoltam, hallom és olvasom, és ez elég.
Ha Ön, kedves olvasó, felüti ezt a könyvet, Danilo
Kis, Bohumil Hrabal vagy épp Weöres Sándor közeli,
súly- és rangbéli rokonával ismerkedhet meg,
sajnos, a nagyszerű válogatás ellenére, futó
ismeretség lesz ez, Ön legföljebb némi fogalmat
alkothat a műről és szerzőjéről,
hisz annak kivételes gazdagságát, összetettségét
egyetlen kötet csupán felvillanthatja. De bízom benne,
hogy kedvet ébreszt, felkelti a figyelmet a szerző iránt,
s mint cseppben a tenger, megsejteti a mű belső dimenzióit,
azúrját, áttetsző végtelenségét.
Tolnai Ottó az univerzális írók közül
való, azon kevesek közül, akik legyenek bár mindenestül
nyelvbe zártak, s kötődjenek bár nagyon intenzíven
az anyanyelvükhöz, felül tudnak emelkedni a nyelven, szinte
azt mondanám, ha lenne túl, hogy túl tudnak jutni
rajta, azok közül való, akik egy magától
értetődő és kétségbeesett reneszánsz
gesztussal, valami hihetetlen teremtőerővel még megkísérlik
összefogni és összeforrasztani az életet a művel,
a mindennapokat a mindenséggel, akik beleköltöznek a műbe,
és akik még feltétlenül hisznek a művészetben
– elemi érdekük, hisz valóban elpusztulnának
nélküle.
Tolnai Ottónak több mint harminc önálló
könyve jelent meg Magyarországon valamint a hajdani Jugoszláviában,
ahol született (1940), felnőtt, s ahol ma is él, a Szabadka
melletti Palicson, nem messze a magyar-jugoszláv államhatártól.
Többször és több helyütt, keserűen avagy
céltudatos rezignáltsággal „vidéki Orfeusz”-nak
nevezi magát, a vidék, a provincia költőjének,
de ez a periféria, ez a hely az isten háta mögött,
varázslatos gyorsasággal a teremtett világ közepévé
válik, amint Tolnai Ottó hozzányúl, és
verset, prózát, esszét, színdarabot, egyszóval
jellegzetes nagyformátumú tolnaiádát csinál
belőle.
Költő, prózaíró, drámaíró,
esszéista, képzőművészeti kritikus, lapszerkesztő,
mindez együtt, nem egymás mellett, hanem egymásban,
hisz ahogy a művész, a homo aestheticus személyiségét,
úgy a művet sem nagyon lehet szétbontani, feltartóztathatatlanul
és gazdagon áradnak a szövegek, és korrespondálnak
egymással, valamint az európai, a magyar és a délszláv
hagyománnyal.
Tolnai Ottó az egyik legjelentősebb magyar író,
a magyar irodalom egyedülálló jelensége. Nemzedékekre
kisugárzó hatása is, de furcsa módon „hatástalansága”
is ugyana tőről fakad: műve és írásmódja,
korszerűsége és bátor korszerűtlensége
nem fér bele a formákba, a divatos sémákba,
az előre gyártott keretekbe, rendre kisiklik a beskatulyázási
kísérletek elől, nem mintha nem lettek volna alaposak
és fontosak az ezirányú kísérletek,
egyszerűen ilyen természetű a mű, leginkább
olvasni lehet, élvezettel és ráérősen,
elbámulni a részletek gazdagságán, felfedezni,
legalábbis mind többször megérinteni azt a finom,
hihetetlenül bonyolult összefüggésrendszert, azt
a nagyon is valóságos, a tapasztalati világ legegyszerűbb,
legvaskosabb tényeiből és a szellemi létezés
szálaiból összeszőtt hálót, melyet
bárhonnan bont meg, kezd meg az olvasó, e világ közepébe
jut.
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu