Lass’ deine Händ’ nicht müssig sein, so kommt das Glück von selbst herein.
(Kezed ne tétlenkeggyen hogy magától szerencséd leggyen.)
Rekkenő nyár van, a nap mint holmi hibbant nyílhegy
remeg a levegőben, s a hőség burája alatt a
hajdani monarchia kisvárosai tán még egyformábbak,
mint télen hóval borítva – föltéve, hogy
madártávlatból nézi őket valaki. Mert
messziről: templom, főtér, szentháromság,
nagyvendéglő, városháza, járásbíróság,
gimnázium, vasútállomás, malom, nagyjából
ezeréves történelem, de közelről – mi másban
reménykedjen az utazó, mint épp a másban, hogy
közelről minden roppant különös lesz, ha azt
van szerencséje és türelme a monotónus alól
előbogozni.
Valamiféle nyomozónak is mondhatnánk, ki megérkezik,
szobát vesz a Florianhofban, majd azon mód lődörögni
kezd, mondván, hogy ez a dolga, minden „használható”
tényt bejegyzetelni a diktafonjába – adalékul egy
szabad és szabálytalan bédekkerhez. Mindent kicsi
aha-bólintásokkal fogad, mintha tudná, mit keres,
s mintha épp ez illenék belé ama koncepcióba,
melyet homloka mögött gomolyogtatni a legmézesebb álmában
sem szüneteltet. Néha jelentőségteljesen összenéz
a női személlyel, kivel érkezett és távozni
fog, s kivel nem átall fényes délután bezárkózni
apró szobájukba a futball-világbajnokság negyeddöntőjét
megnézendő.
*
A Florianhof csinos, a múlt század 70-es éveiben
modernizált épület, nagyjából a mégmúltabb
századfordulón alapították, különösebb
károk nélkül átélt két világháborút,
az 50-es évek elején Florian és Terezia Morawitz vették
bérbe, innét a név, nem a tűzoltók védőszentjétől,
mint gondolhatnók, s nem is valami elhallásból vagy
szóferdítésből, mint a közeli Matschakerhof
neve, melyet nincs német, s nincs magyar, ki magától
megfejthetne. Ezt a hajdani parasztudvart, megelőzendő, hogy
a gazdákhoz rajtaütésszerűen bekvártélyozzanak
a francia katonák, a község létesítette
a napoleoni időkben, átmeneti szállásául
szolgált, csak egy éjszakára. „Aztán, instállom,
mennyi időt szándékoznának itt tölteni
a katona urak?” „Ma csak”, felelték a katonák, így
lett belőle macsaki szállás, Matschakerhof.*
*Utazó az igazságnak tartozik azzal, hogy a népetimológia e példájáról közölje, hogy szép, ám nem igaz. Gondos és alapos fordítója, Buda György adatai alapján azt kell mondja, a Matschakerhofok amolyan állomások, fogadók, hol a postakocsik lovat váltottak, s származik az elnevezés bizonyos 15. századi Hans von Matschach nevéből, ki e célra igen alkalmas lovakat tenyésztett. Állítólag a bécsi Matschacherhofban (a Seilergasse és a Spiegelgasse sarkán) keletkezett a Matschakerlek, ezen apró koboldok, manók, illetve gnómok legendája, kik újra és újra utántöltötték a boroshordót. A magyar Mikszáth egy novellájában emlegeti e kisebb-nagyobb lényeket, mondván, hogy róluk nevezték el a Matschkerhofokat, de azt is mondja, hogy a matschaker egy ostobaság, s a matschakerek semmit sem jelentenek. Pedig dehogynem, erről ma csak ennyit, üdvözlet a fordítónak.
*
Mint termetes, foltos vászonkutyák, fehér platánok
sorakoznak a Feri kocsmájától (tévé,
internet, naná, hogy a vébé élőben)
a postahivatal mögötti a Rathaus-stüberlig, hol Utazó
és társa Rathausplattét ebédel, oly nagy adagot,
hogy a kedves, rövidnadrágos pincér becsomagolja
a maradék húsokat. Aztán Utazó fizet, és
elfelejtkeznek e csomagolatról. Már messze járnak,
mikor fut utánuk a pincér a platánok alatt, s hozza
alufóliában a pecsenyét. Van egy kicsi fürdőhely,
meséli Utazó, Sauerbrunn, hol Ausztria legmagnéziumgazdagabb
gyógyvize található, s amely tradicionális
Kneipp-kúrahely, amellett van egy Pötsching nevű
falu, magyarul Pecsenyéd (dein Kotelett?). De nem ám a sült
húsra utal e név, hanem a besenyőkre, úgy bizony.
Na, akkor tele van a gyomrunk besenyővel, jegyzi meg sétáltukban
női személy.
*
Mattersdorf, azaz Nagymarton, azaz Mattersburg 256 méterrel
a tengerszint fölött, a Wulka patak völgyében, az
Ödenburg-Wiener Neustadt vasútvonal mentén fekszik.
A patak a közeli Rosalia hegységben ered, s miután
a városon túl még fölveszi jónéhány
mellékpatak vizét, a Fertő-tóba ömlik
bele, bár Utazó, nyári állapota után,
nem ömlésnek, sokkal inkább nedvezésnek mondaná
a torkollást. Egyébként a Wulka szláv eredetű
név, és nedvességet jelent, de Wolfsbachnak, Farkaspataknak
is nevezték. Utazó mindezt Franz Paul Mattersburg című,
91-es kiadású könyvecskéjéből
tudhatta meg, a Linauer cukrászda teraszán előre-hátra
lapozgatva a város történelmében, míg
csak el nem unván az egyébként megunhatatlan múltat,
az okos kis munkát asztalára nem fektette a délután,
az egyszerű, jelenvaló burgenlandi délután kedvéért.
*
Csatornaszag és csatornaillatosító utolérhetetlen
elegyét himbálja a meleg szél, fényes délben
nézi utazó női személlyel, ahogy Brazília
megveri Törökországot, odakünn a szálloda
folyosóján szorgos asszonyságok dolgoznak a vasaldában,
van munka bőven, hallani ahogy sóhajt és szuszog az
ágyneműk meleg tömege. Utazóék ablaka lapos
tetőre néz, buborékalakú szellőzőkre,
melyek pokróccal letakarva. Kőhajításnyira
ácsok dolgoznak egy ház tetején, gépi ácsok,
semmi rekedt fűrészdöngés, hanem a gép
sivítása, semmi szekerce, hanem villanyfúró.
*
Egyes vélekedések szerint már 8o8-ban, Nagy
Károly birodalma alatt lakott volt a hely, s úgy hívták,
mint a patakot, Wolfsbachnak. Oklevélben 1202-ben említik
először. Imre magyar király feleségének,
Constanziának volt egy udvarhölgye, bizonyos Tota a híres
Bayót nemzetségből, szép, szálas teremtés,
ki magát úgy a hímzés, mint a malomkőhajigálás
terén többször kitüntette. Meg kell jegyezni, a Bayótok
családi állata az a sas, mely Burgenland címerében
található. Nos, a király egy főembere, bizonyos
Woywode Benedikt feleségül vette Totát, s az udvarhölgyi
kéz mellé ajándékba megkapta ezt a vidéket.
A Mattersdorf grófok a 14. századtól nevezték
magukat Nagymarton urának.1622-ben Fraknó és
a környéke mint adomány Esterházy (fényes)
Miklós birtokába került. Jó tudni, hogy a város
címere 1634-ből származik, s egy grófi koronát
tartalmaz kilenc gyönggyel. Miután Burgenlandot Ausztriához
csatolták, Nagymartont Mattersburgnak nevezték át,
egy híres középkori vár alapján, melyet
a 13. században nyomtalanul megsemmisítettek, s e gesztussal
állítottak neki emléket; a faluhoz a névnek
nincs köze, noha akár a Mattersdorf urizáló változata
is lehetne, de nem.
*
Azzal, hogy Ödenburg, azaz Sopron a Monarchia széthullása
után Magyarországon maradt, a kicsi és fejetlen Burgenlandnak
szüksége volt egy újabb tartományi székhelyre.
Mattersburg és Eisenstadt, Nagy- és Kismarton vetélkedett,
s Eisenstadt nyert, merthogy, mondják egyes itteni lokálpatrióták,
több volt az aszfaltozott utcája. Ide tartozik, Utazó
nemrég olvasta, hogy az előző magyarországi
kormány adott hárommillió forintot (kb.12 ezer Euro)
a Sopron közeli Ágfalvának, hogy emlékművet
állítsanak a hűségnek, mellyel anno a felmenők
Magyarországon maradtak. Ám azt mondta a falu, hogy ők
inkább azt iskolára költenék, tisztelettel, mármint
a pénzt, merthogy hűség ide vagy oda, a keserű
igazság az, hogy akkoriban a falu nyolcvanhárom százaléka
bizony az Ausztriához való csatlakozást választotta,
de minthogy az egész körzet, Sopronnal együtt Magyarországra
szavazott, Ágfalvát is ide csatolták, akarata
ellenére, nem jár tehát az emlékmű, viszont
iskolára nagyon kéne az a pénz.
*
A Florianhof kapuján a térre kilépve, amint
szeme megszokja a délutáni verőfényt, Utazó
alighanem az útjelző táblákat veszi észre
először, melyek szerint Oberpullendorf 32, Eisenstadt 17, Wiener
Neustadt pontosan 15 kilométerre van a Wiener Strasse és
Michael Koch Strasse sarkától. Ha az utcatoroktól
balra néz, a vadász- és fegyverboltot, ha jobbra,
a postát és távírdát pillantja meg,
s nem állja meg ideiktatni, hogy a helyiség első kuglipályáját
1856-ban a Hotel Postban létesítették. Induljon bárki
bárhová, legelőször illik körüljárni
a tér közepén a Céhek fáját, a
Zunftbaumot. Ezen új céhfa, mondja Utazó a szája
elé tartott diktafonba, s ha egyesek ilyenkor megbámulják,
hát csak azért, mert ilyen hülyén tartott handyt
még nem láttak, szóval az új céhfa alig
pár hónapja avattatott fel, 1o5 éves vörösfenyő
a szára, huszonkét méter magas, s 16 címer
jelzi, hogy itt tizenhat mesterséget űznek a szorgos helybéliek.
A krónikák meg is jegyzik, hogy valaha Ödenburg mellett
Mattersburg volt a legcéhesebb burgenlandi város.
*
Ha az ember kiül kávézni egy délután
a Linauer cukrászda teraszára, s olvasmányát
megunva fölpillant, úgy látja be a kisvárost,
mint valamely nyitott könyvet, sütemény- és itallapot.
Mögötte balkézről az Einkaufszentrum, jobbkézről
a ház, melyben a város híres fia, az orvos és
szociáldemokrata politikus Richard Berzeller lakott, aztán
a Johann Gebhardt húsboltja, továbbá a Giovanni fagylatozó,
s a kézimunka-bolt, mely nélkül ausztriai kisvárost
nehéz elképzelni. Utóbbit a török zöldséges,
s a Krawany gépáru-boltja követi, hogy Knotzer bor-
és kultúrcikkboltját ki ne hagyjuk. Ha derekát
s nyakát nem tekerhetvén tovább Utazó visszafordul,
balra a Pestisoszlopot, vagyis a Szentháromságot pillantja
meg, diákokkal, galambokkal és fényképezkedő
turistákkal övezve. Szemben a Bank, ahogy az lenni szokott,
hisz bank nélkül nem főtér a Fő tér,
mellette egy-két emeletes, csinos múlt századi épületek,
Bipa bolt, Segafredo kávézó, és így
tovább, autószalon és szolárium és mobiltelefonbolt.
S persze sok-sok virágbolt, talán sokat házasodnak,
talán sokat temetnek, talán csak szeretik. Kicsi város,
kicsi, izgalmas életek, hisz az életek a mélyben,
a lélekben és nyirokban, a húsban és a sóhajtásban
ugyanolyan izgalmasak és halálosak itt is, mint mindenhol,
ahogy az unalom is halálos, némely hétköznap
esték, és vasárnap délutánok sívó
időtlensége.
*
Frau Mattersburgnak van egy, a harcias, komoly nevéhez – „Wulka”
– képest aránytalanul kicsike patakja, egy a patakhoz képest
aránytalanul hatalmas viaduktja, van egy arányos, szép
régi temploma, s van egy 800 éves történelme.
Kétségtelen, hogy Frau Mattersburg roppant jól tartja
magát, nem látszik rajta a tényleges kora, a nyolcszáz
év, hatszázat nyugodtan letagadhatna. Százötven,
kétszáz évet látni belőle, nem többet.
S még azt is megkockáztatná Utazó, hogy városias
főterétől eltekintve nevezett hölgy valódi
arcvonásait és származását tekintve
egy igazi falu, a magyar terminológiában nagyközség,
termetes, múlt századi parasztportákkal, hatalmas
fakapukkal és boltíves kapubejárókkal, hová
jóllakott marhák és megrakott szekerek tértek
be az alkonyattal, s ha megsüti a nap, a padozat fáradt klinkertéglája
még ma is pontosan és jólesően emlékszik
a hajdani zörgésre, bőgésre és dobogásra.
*
Utazó megtudja, hogy a Halter-Kereszt Mattersburg legrégebbi
műemléke. 1442-ből származik, és sokáig
az elöljáróság épülete előtt
állt, ott, hol a marhapásztor mindig is összegyűjtötte
a marhákat, hogy vinné ki a csordát a legelőre.
A név azért ragadt rajta a kereszten, mert ezen a környéken
a marhapásztort többnyire Halternak hívták.
*
A Pestis-oszlopot 1714-ben állították annak emlékére,
vagyis az afölötti hálából, hogy a település
megmenekült az 1713-as döghaláltól, mely a környéken,
például a Fraknó vára alatti kicsiny Forchtenauban
nagyon sok áldozatot szedett. A főalak az ülő,
széttett térdű Szűzmária, térdei
között a korpussal, a keresztre feszített Jézus
kicsinyített változatával. Az ábrázolás
különösen hátulról előnytelen, szegény
Mária meggyűrődött köntöse leginkább
egy csimpánz hurkás, kövér, tisztesség
ne essék szólván, püspökfalatját
formázza. Üres kávéscsészéje fölött
üldögélve nem is hinné Utazó, hogy az 1796-os
nagy árvízkor másfél méter magasan nyaldosta
a Wulka patak vize a talapzat homokkő-figuráit, név
szerint Szent Rozáliát, Rókust, Magdalénát
és Barbarát. S pár év elteltével, mikorra
az építmény kőkorlátot és vasrácsot
kapott, az újabb árvíz e rácsig ért,
igaz, jegyzi meg a krónikás, lejjebb volt a rács,
merthogy lejjebb volt a főtér.
*
„Lass’ deine Händ’ nicht müssig sein, so kommt das Glück
von selbst herein.” (Hasonszőrű fordításban:
„Kezed ne tétlenkeggyen hogy magától szerencséd
leggyen”.) E bölcsességet egy kihímzésre váró
(előnyomott, így mondják, legalábbis magyarul)
párnán olvasta Utazó a kézimunka-bolt kirakatában,
mely képződményt értelmetlen volna giccsesnek
nevezni, hisz a tengerről se mond túl sokat, hogy nedves,
egy ilyen bolt belvilága bőven túl van minden címkézhetésen,
túl van mindenen és túlél mindent.
*
Már kiplakátolva az őszi szezon színházi
előadásai. A Kulturzentrumban, alkalmi társulatok
játsznak majd egy Nórát, azután Borchert híres
darabját az Ajtó előtt-öt, egy Ábrahám
Pál operettet, huszárosat, ahogy azt kell, lesz kabaré,
(az Ich libe dich, mein Krobacsek c. kabarékomédia
bizonyos Karl Farkastól), megannyi alkalom ünneplőbe
öltözni, megjáratni a nyikorgó cipőt, a
rókaboát, majd fütyörészve-dudorászva,
fiatalosan, panyókán hazasétálni a templomdombon
át, mondván hogy „Hát bizony, tudja, Nóra,
a színház azért mégiscsak.” „Mégiscsak
mi?” kérdez vissza a nő (élesen). „Hogyhogy mi? Hát
színház.” felel (meglepve) a férfi. „Ah” mondja a
nő (gúnnyal), de hangja elnyaklik mint az odavágott
tollpihe, s a férfi csak fütyörészik (hamisan).
*
Egyszer talán Utazó ír valamit az otthonkáról,
illetve arról a dologról, ami itt és ott, alfajként,
az otthonkának alárendelhető, momentán nincs
rá jobb szava, az otthonkának az otthonka felel meg. Ama
elől gombolós, virágos, házi és szaladgálati
asszony-ruhadarabról van szó, ami, státus szerint
egy kényelmes, nyakig kötény karlukakkal. (A józsefattilai
mondat a mamáról, miszerint álmában tiszta
kötényt hordott, mára csak „tiszta otthonkaként”
értelmezhető, sőt tiszta otthonka, rendes ház,
– ezt lehet, hogy ki kéne hagyni, Gyuri!) Meg lehet kockáztatni,
az otthonka karrierje noha nem látványosabb, tartósabb
és mélyebb mint a jeans-é, tán a mackónadrág
(jogging) fogható hozzá, ha. Bár Utazó látott
már valóságos otthonka-szakboltokat, nehéz
megingatni meggyőződésében, hogy az otthonka
nem vásárlódik, hanem lesz, terem magától,
képződik lemondásból, kényszerből,
belenyugvásból, egy hajnalon ott van, mint a hosszú
elnénisedés attribútuma.
*
A Bahnstrassén Utazó egyablakos, kicsi házikóra
lesz figyelmes, melyhez egy Tabakot, vagyis dohányos boltot, vagyis
trafikot ragasztottak, minden kicsi rajta, az ajtó, az ablak, a
kirakat, a rács, még a parabola-antennája is kicsi,
ahogy alighanem kicsi a falusias, feketére érett deszkákkal
elkerített kertje is. Mézeskalácsház, mondaná
Utazó, dohánymézből; havanna és hercegovinai,
egyiptomi és ki tudja milyen dohányneműk vidám
emlékműve, hogy kriptácskának ne mondjuk.
*
Erős, kamaszból éppen felnőtté vált
énekhangot hall a nyitott ablakokból, rockénekes lány
gyakorol, mikor Utazó a templomdomb alatt a gimnázium felé
kanyarodik. Masszív, komoly épület, gimnáziumnak
lenni hajdan többet, sokkal többet jelentett. Egy lélek
sincs a verőfényben, enyhe szél keni szét a
forróságot, a hosszú utca végéből
jól látszik Fraknó alias Frochtenstein vára
a Rozália hegyoldalában, melynek történelme Mattersburgétól
alig is választható el, hisz évszázadokon át
volt a Mattersdorf grófok székhelye. Egyébként
azt állítják a prospektusok, hogy a fraknói
várban található az egyetlen ismert Dracula képmás.
*
Mielőtt felkanyarodna a templomhoz vezető hosszú
lépcsőn, Utazó elolvasgatja a hirdetőtáblát.
A Kameradmannschaft Verein, a Bajtársi Szövetség gratulál
Edward Ulrich 80. születésnapja alkalmából, odébb
gyászjelentés, miszerint Karl Duchon, világ-
Európa- és országos bajnok súlyemelő
június 16-án élete 82. évében hirtelen
és váratlanul elhunyt. Egy derűs, mosolygós
bácsi képe színesben, nem az a szétgyötört
tucatöregarc, belengi valami átszellemültség, s
mellette a felirat „Meine Kräfte sind zu Ende, nimm mich Herr, in
deine Hände” Szép, ha egy súlyemelő megszólítja
az urat, hogy „Erőim a végén vannak, végy engem
uram a karodba.” Itt élt tehát Karl Duchon, itt is
temették el a mattersburgi temetőben.
*
A kecses templomlépcsőt, ahogy azt a márványtábla
magyarul és németül tanúsítja, „1903 évben
csináltatta Nagymarton keresztény község”. A
szellős vasküllőkön felfutó fakorlát
fényes, friss, mintha nem is verné az eső, úgy
tűnik, minden szezonban gondosan újrapácolják.
A domboldalban balról muskátli-rombusz, közepén
piros kereszttel, melyet első pillantásra, bevallja Utazó,
valamely lángra kapott illetlen falfirkának néz, bár
templomdombon ez kissé valószínűtlen. Jobb kézre
szőlőindás oszlop tetején Szent Sebestyén,
aranylanak a nyílhegyek a délutánban, ahogy kell és
illik egy barokk szoborhoz, még ha homokkő is az illető.
Mattersdorf mindig is kemény hadakozásban ált a kurucokkal,
lévén igencsak labanc falu, nem véletlen, hogy
az építmény maga erődtemplom, körbefutó
vastag falában egyrészt lőrések, másrészt
kripták. 1390-ben említik először mint gótikus
templomot, mely kétszázötven évig csak deszkatoronnyal
bírt. Az 1683-as tűzvész után barokk stílusban
építették ujjá. Figyelemre, főleg Utazó
társának figyelmére méltóak a nagy fehér
csigák a templomhajó hátsó tűzfalának
díszítésén. Azt is kétnyelvű tábla
jelzi, hogy a villámsújtotta tornyot 1907-ben állították
helyre. Itt Utazó kénytelen megjegyezni, hogy villám-tárgyban
nem ez volt az első eset, hisz például 1781. június
12-én is lecsapott a mennykő, s tragikus kifejlettel, lévén
a torony tövében több kisfiúk, kik a vihar
elől reméltek menedéket. Négyük
ott is maradt holtan, a többiek, mint a krónika mondja,
megúszták ijedtséggel. A mestertől, ki
a 18. század vége táján Szent Sebestyént
szoborta, a templomkertben kis szőlőindás Mária-oszlop
látható, mellette vezet fel a négy vagy öt széles,
modern lépcső a két templomajtóhoz.
Mik ezek a garázsok, kérdi mondott női személy.
Garázsok? hökken meg utazó. Hát ezek, mutat társa
a templomajtókra. Ugyan, angyalom, hát lépcső
tetején garázs? kérdez vissza Utazó, bár
igaz, ami igaz, a föltevés pontos, noha frivol, a bejárat
leginkább dupla garázsra emlékeztet. Ideír
egy szót: garázstemplom, bár ezt majd a „német
eredetiből” kihúzza.
*
Ki anyakönyveket nem lapozgathat, ha sétál egyet
a temetőben, ugyanoda jut. Utazó magyar neveket keres, s
bár a temetőt 1786 nyarán szentelték föl,
talál is, nem is. Nagymarton nyolcvan éve tartozik Ausztriához,
persze sose volt magyar nemzetiségű, zömmel németek
lakták előtte is, ahogy Burgenland nagy részét
is. Mindezzel együtt vannak Bognárok, Farkasok, Molnárok,
Némethek, Tarjánok, Bartalok, egy bizonyos Galaczfay
család, egy Visky leánynevű asszony, bizonyos Magda
Dunk, ki a nevétől bármi származású
lehet, Utazó mégis feljegyzi, hisz a nevek varázsától
el nem szabadulhat. A délutáni csöndben műanyagkanna
huppan, vödör csikordul, celofán zörren, legyek döngenek.
Kövér feketerigó ugrál a sírokon, épp
iktatókönyv nincs a kezében s golyóstoll.
*
A temető s bizonyos értelemben a város fölött
magasodik a püspöki szeminárium épülete. Robert
Kramreiter tervei alapján építették 1955-ben.
Egy masszív tömb, mely kétségkívül
impozáns, bár a maga konzervatív modernségével,
nagyszabásaival kevéssé tetszik Utazónak, leginkább
egy templom, egy gabonasiló és egy járásbíróság
keverékére emlékeztet. Komorságát tán
kihaltságának köszönheti, a bejárat műanyag
szalagokkal elrekesztve. Tán omlani akar, mondja a társa.
Lehet, gondolja Utazó, bár ekkora sziklát el nem porlaszt
a lágy mattersburgi szél. Mellette kézilabdapálya.
*
A futballmeccs félidejében látja Utazó,
hogy amerikai sportszergyártó cégek, összefogván
a katolikus egyházzal sporttárgyú szobrocskákkal
népszerűsítik a vallást, melyeken Krisztus a
szokásos öltözékében kosárlabdázik,
futballozik, rugbyzik, sőt síel. Megannyi Nike-kertitörpe,
Utazó nem tudja, miből vannak ezek a szobrocskák,
de ha hamburgerből lennének, netán rágógumiból
(cukormentes), vitamingyurmából, azon se csodálkozna
különösebben.
*
A temető alatt, a Johann Nepomuk Berger-, és a Mozart
Strasse sarkánál, az Aral-kút háta mögött
az egyik telken zölddel erősen benőve árboctalan
hajótestet talál Utazó. Egy hajdani zöld vitorlás
a dúsan és szárazon zörgő vegetációban,
fénykora tán a 40-es, 50-es évek, alacsony fehér
kabin, sapkányi kerek ablakok. Egy büszke test, mely állta
a hullámokat, szelte a vizet, s most a lukadozó rozsdás
schwertjével itt guggol a zöldben, Mattersburg fölött,
s vizet csak eső képében lát. Ócskavas,
önnön impozáns büszke koporsója, bár
épp a rátartiság, az fogyatkozik a legvészesebben.
*
Azt játszhatná, gondolja Utazó, hogy megérkezik
egy ismeretlen városba, a célból, hogy a város
temetőjében megtaláljon és felismerjen egy
ismeretlen sírt, illetve sírfeliratot. Azt viszont tudja,
illetve tudná előre; ha netán ott állna előtte
a különösnek sejtett betűsor, akkor ráismerne,
hogy igen, épp ezt kereste. Sejtelme sincs, hogy kit rejtene e sír,
s hogy a fikcióban kije lenne illető az Utazónak,
azt pedig végképp nem tudja, hogy mit csinálna,
ha épp egy Schmidt vagy egy Kovács lenne felírva,
ha abból, amire „ráismer”, tucatnál is többet
rejtene a temető. Viszont erre a resersírolásra, írói
értelemben, föl lehet fűzni egy várost. Ámbár,
legyint a diktafonba Utazó, minek kell bármire is fölfűzni
bármit, mért nem elég a séták véletlene?
*
Ha már a rejtőzködésnél tart, s hogy
saját alakja helyett másét kellene felvennie, lehetne
futballügynök is. Egy neves klub felhajtója, aki nagy
titokban valami titkos tehetséget jött megnézni, ezért
lopakodik a Kulturzentrum bokrai közt, nyakában tábori
gukker, s lesi az edzést az irtózatos, töketlen melegben,
hallgatja a kiáltásokat, a tompa, kisvárosi labdapuffogást,
mely eredendően hozzátartozik a nyári késődélutánokhoz.
Egy komfortos, megbízható hang, amint verődik a viadukt
ívei alatt, s elszáll a kókadt nyári kertek
fölött, melyek oda rúgnak ki a Wulka patakra. S ha már
a labdáknál tart utazó: a futball-labda mély
duhogására úgy rakódik rá a teniszlabdák
akaratos, távirati pattogása, mint valamely flitter a kézimunkaboltok
nagydobnyi kispárnáira.
*
Mikor fennállásának kilencvenedik születésnapját
ünnepelte két burgenlandi klub, az Oberwart és a Pinkafeld,
az ünnepség fény(schwer)pontjaként sor
került egy Austria Wien – Mattersburg futballmeccsre, s előtte,
írta a helyi lap, tartottak egy Autogramm-Stundét úgy
az Austria, mint a Mattersburg sztárjai számára. Mattersburgban
az első futball-egylet 1922-ben alakult, először,
hol is máshol? a marhavásártéren tartották
a mérkőzéseket. Hogy futballban illetve marhában
mennyire volt erős, Utazó nem tudja, de a városka
lópiaca a 20-as években a legjobbak közé számított
Ausztriában.
*
Minden patak, mely lakott helyen folyik át, valamint elég
sekély és tiszta ahhoz, hogy átlátsszon,
előbb-utóbb, mint falvak a bolondjukat, begyűjti a
maga különbejáratú tornacipőjét,
így a Wulka is. Ott virít a meder közepén egy
fél pár, jó állapotú tornacipő,
a vászna fekete, a gumitalpa fényes fehérre mosva,
nem túlzás, hogy ragyog a víz közepén
a lebegő mohaszakállak között, miközben fut
a patak a Literaturhaus felé, s tovább.
*
Minthogy Burgenland első vasútvonalát a Wulka
völgyén akarták átvezetni, 1847-ben, két
év munka után, bizonyos Mathias Schönerer tervei alapján
átadták a forgalomnak Mattersburg legizgalmasabb építményét,
a viaduktot. Százhetven éve egyfolytában jár
rajta a vonat, a kisvonat, a sínbusz, mikor mi. Épp a Mattersburg-Nord
megálló közelében ácsorog Utazó,
mikor arról is megbizonyosodik, hogy itt nemzetközi közlekedés
is zajlik, lévén a viadukt az Ödenburg-Wiener-Neustadt
vonalon, másképp a Győr-Sopron Ebenfurt vasút
történelmi vonalán. A patak a 250 méteres monstrum
árnyékában legföljebb két méter
széles, s jó, ha 30 centi mély. Még ha
le is veckelődne idáig a temető alól, az öreg
hajótest, nem menne semmire a patakkal, ahogy a patak se vele, s
ott morognának egymásnak, elszégyellné magát
a Wulka, hogy nem tud elhordozni egy hajót, s el a hajó,
hogy nem tud meglovagolni egy patakot. Ülnének azután
az ágy szélén mohosan, vörösen. A hidak,
ezek a méltatlanul alacsony hidak az okai mindennek, erre jutnának.
*
Hány luka van a viaduktnak? Utazó, többször
is, tizenkilencet számol, mert az komoly kérdés,
hogy miből is áll egy viadukt, a roppant lukakból,
melyek tömegét s formáját kiteszik, avagy a téglaboltozatból,
mely e lukakat beszegi, s ezáltal innen tartja a tiszta metafizikán.
Lukavana Viadukt, mint valami szláv textilfestőnő
a múlt század elejéről, ábrándos,
könnyű arc, lúgban járatos kezek, zegzugos, szenvedély-vezérelte
életút nagy levegőkkel és hiátusokkal,
végül letelepedés egy kisvárosban, hosszú
alkonyat, könnyű, madárszerű halál, s a
későn feldolgozott hagyaték meglepetései, hatalmas,
üresnek tetsző, ám befejezett vásznak, melyeken
átsejlik a kalauzkék, vonatfüstös ég. Női
személy húsz lukat számol, s neki van igaza.
*
Bár Utazót közvetlenül nem érinti, jó
tudni, hogy 2002. szeptember 9-én a Kulturzentrumban fellép
a Balaton Combo együttes, Árpád, Feri és Laci,
ők láthatók vicces pózban a városszerte
kiragasztott plakátokon, fejükön göndör fekete
paróka, orruk alatt vidám álbajusz, keresztnevük
a fehér ingük gallérjára hímezve. Lesz
majd móka, kacagás.
*
Az Angergassén, honnan szép látvány kínálkozik
a városka egészére, hosszan kíséri Utazót
és Utazónét egy fekete puli vékonyka csaholása.
Atlétakülsejű fiatalemberrel találkoznak, ki tán
szórólapokat dobál be a decens villák
postaládanyílásain, tény, hogy terhét
babakocsin tolja, naná, hogy üres a babakocsi, hisz Szent Kristóf
épp viszi át a kisdedet valami patakon, tán pont a
Wulkán. Valamelyik helyi építési vállalkozónak
lehetett egy kész sablonja Szent Kristóf-tárgyban,
mert több, viszonylag új ház homlokzatán is látni
szakállal, kampósbottal, kisdeddel színesben, mozaikban.
Egy mosható Szent-Kristóf mozaik.
*
A tűzoltóság előtt Utazóék
találnak egy centet a porban. Apád-anyád idejöjjön,
mondják, s eljátszanak vele, mi volna, ha egyszer csak megindulna
a földből egy centpatak, csupán egycentesek, de
vastag sugárban, olyannyira, hogy muszáj lenne csöngetni
a Tűzoltóság portáján, hogy egyrészt
intézkedjenek, mert helyzet van s tényállás,
másrészt adjanak valami edényt. Ezzel talán
menjenek a bankba, mondaná a kelletlen ügyeletes, aztán
kinézve az utcára persze azonnal riadóztatna, és
így dagadna a centpatak szenzációvá („Eurokitörés
Mattersburgban” „Centláz a Wulka völgyében”), zúdulna
le a Főtér felé, ott kavarogna a szálloda,
a Pénzes fegyverkovács üzlete előtt. Estére
Európa minden tévéállomása Mattersburgban
forgatna, dugig telnének a szállodák, ámbár
már nem is kéne a bevétel, hisz a környék
minden fürdőkádja, úszómedencéje
tele volna centtel, s tele a csűr, a hombár. Persze a csendőrség
lezárná a környéket, Bécsből elindulnának
a Nemzeti Bank pénzszállító autói, és
így tovább, nekem nősz nagyra, centem, bár
ez sem az a fordítóbarát mondat.
*
Azt, hogy a mattersburgi villák, illetve kertek nem jelentéktelen
részében ne bújna meg egy vagy több kerti törpe,
de legalább egy foltos, rúzsos ajkú őzike
kis váracskával, kerítéskével, malmocskával,
nos, azt állítani erős és a hagyományhoz
méltatlan füllentés volna.
*
Egy kirakatban fényképek a falu életéről,
ünnepségeiről. Privát albumba való fotók,
szívesen nézegeti őket Utazó, mindenki derűs,
ünneplőben van, s nemrég jött a fodrásztól.
Női személy veszi észre, hogy a kirakat alatt a pincéből
az utcai szellőzőrácson át buján, szinte
megállíthatatlanul nő valami vastag, erős gyomnövény.
Ha lenne ilyen, borostásvirágnak mondaná Utazó,
s amint annak mondja, van is ilyen, szinte fölemeli tehát
a rácsot a borostásvirág, még a morgását
is hallani, pöttyös, sörtés, zöld levelek böködik
női személy cipőjét, figyeljen már oda
a gyomra, a lába alá.
*
Bach (bár ez épp lehet a patak is), Haydn, Mozart, Schubert,
Liszt, Wagner, Johann Strauß – Mattersburg az utcanévadás
szerint nagy zenebarát. Van persze ezenkívül Bahn-strasse,
Hauptplatz, Hauptstrasse, van Brunnengasse és Brunnenplatz, Wulkagasse
és Wienerstrasse, Lindenplatz és Parkstrasse, s van utca
a város nevezetes szülötteiről illetve lakóiról,
Hans Suchard képviselő és kormánytanácsosról,
Richard Berzellerről, Herta Kräftnerről, a legendás
költőnőről, aki 51-ben egészen fiatalon
lett öngyilkos. A Bahnstrasse végében egy a temetőhöz
vezető gazos gasszécskát, három vagy négy
ház az egész, egyenesen Henry Fordról neveztek
el. S még két hírességről illik itt
megemlékezni: Kitaibel Pálról, a botanikusról
és természettudósról, továbbá
Johann Nepomuk Bergerről, aki egyszerű parasztfiúból
lett magasrangú katonatiszt, s aki itt van eltemetve önnön
kápolnájában.
*
Nyolc csendőr, ahogy fagyiért áll sorba a lebukó
nap fényében.
*
Mattersburg nem nagy település, még ha „átfogó” sétákra vállalkozik, akkor sem járja le a lábát Utazó, inkább valami körözésnek mondhatók e séták, körök, nyolcasok, ellipszisek, s mindegyik átvezet a városka összes említésre méltó pontján. Szinte még hátában a viadukt roppant árnyéka, mikor a Parasztasszonyok Házával, (Haus der Bauerin) átellenben máris új házak közé kanyarodik. Hajdan lakótelepnek, ma lakóparknak mondaná, gondozott fűzfák lengedeznek, pusmog a Wulka patak, rajta hidacska. Még andalogva is rögtön a Rathaushoz ér Utazó, ittléte során nem először, s mellette a 107 lakásos 14 emeletes házhoz. A hatvanas évek végén építették, nyilván a városiasság és a korszerűség jelképeként, s akik kigondolták, megtervezték, majd átadták, alighanem arra gondoltak, hogy lám, már ennek a mi kis... vagy ennek a mi hajdan kis földszintesünknek is... szóval hogy immár nekünk is van olyasmink, mint az igazi városoknak.
*
A Brunnenplatzon tolókocsiban köröz egy csonkolt és
befáslizott lábú nő a szökőkút
körül. Utazó többször is találkozik vele.
Pár méterrel arrébb emlékkő, miszerint
ezen a helyen állt a mattersburgi zsidóközösség
zsinagógája, amit a kristályéjszakán
barbár módon szétvertek. A követ a Bécsi
Izraelita Hitközség állítatta. Tíz lépésre
innen, ami semmit nem jelent, hisz a Hauptplatz környékén
minden tíz lépésre van, a helyi fiatalság gyülekezik
s ücsörög erős, piros autókban, márkás
rövidnadrágban s napszemüvegben. Izmos, szolárbarna
lábaik kilógnak a nyitott ajtókon, autórádióikban
fölnyomják a hangerőt, s mintha a föld alól
törne föl, a basszus ereje elementáris. Akár ha
egy vulkán pattogatott kukoricát, ropit és rágógumit
röptetne a magasba, szól a techno, a popkornzene. Ezt
hallgatják, gondolja Utazó Burgenland-szerte a forró,
sötétedő főtereken a papák autóiban,
és nyilván elvágyódnak messze, valahová
a nagyvilágba, Amerikába, ahol a nagy élet történik.
Másrészt Amerika ott van a túloldalon, a Bahn-strasse
sarkán trónol az Amerika nevű szórakozóhely
a kissé nevetséges nevével, és kellékeivel.
*
Egy alacsony épület, valami üzletféle oldalában,
három lehúzott, régi redőnyös kirakat.
Utazó úgy véli, valamelyik zsidó boltosé
lehetett valaha, nem nehéz elképzelni, mi történt
bolttal és boltosával. Sehol, úgy mondják,
sehol Ausztriában nem hajtották olyan gyorsan és kegyetlenül
végre a nürnbergi törvényeket, mint itt, Burgenlandban.
A hajdani zsidótemetőt szétverték, pontosabban
széthordták, s kövei az Anschluss után beépültek
a környék házaiba, építkezéseibe.
A még föllelhető sírköveket 1966-ban
gyűjtötték össze. A temetőbe, érthető
módon, nem túl egyszerű bejutni, a kapun tábla,
hogy a kulcs a csendőrségen illetve a tanácsházán
van. Utazó a déli hőségben tűnődött
egy percet, majd arra jutott, hogy se a csendőrségre, se
a tanácsházára nincs kedve betérni, hát
csak elsétált a kerítés mentén, benézegetett,
hallgatta a bogarak zümmögését. Az alsó
kapunál valaki a mellmagasságú kőkerítésen
hagyott egy pár rendes, szürke műanyag mankót.
A zsinagógáról Franz Paul megjegyzi, hogy 50 méterrel
arrébb állt, mint azt az emléktábla állítja,
és nem a birodalmi kristályéjszakán, tehát
1938. november 9-én rombolták le, hanem egy évvel
később. Ugyanis, írja a szerző, 1939-ben 37
zsidócsaládot telepítettek ide Wiener-Neustadtból,
akik a repülőgépművekben dolgoztak, és,
hogy a nagy telet kibírják, bizony eltüzelték
a gettóbéli házak gerendáit, mely házak
így a hó terhe alatt összeroskadtak, illetve életveszélyessé
váltak. Jönni kellett tehát '40 szeptemberében
egy vonatnyi utásznak, akik felrobbantották a gettót
is, a zsinagógát is. A fényképeken, Utazó
látott néhányat, vidám utászok ácsorognak
ládákkal, majd egy tiszt, alighanem a vezetőjük,
pózol a szakszerű végeredmény, a zsidónegyed
romjai között. Burgenland egyik legrégebbi zsidó
közössége élt Mattersburgban. Mára ebből
semmi sem maradt, csak egy emlékkő, egy újralétesített
zsidótemető, s az utcanév, a Judengasse, valamint,
gondolja Utazó, a bőséges emlékeznivaló,
nehéz, mint a visszahordott sírkövek.
*
Utazó és társa megáll a Degengassén
egy kis törpékkel, zöld növényekkel dekorált
kirakat előtt. Belül valami furcsa tér, közepén
fotelek, s egy konyhaasztal-szerű alkalmatosság álldogál
mindenféle lomokkal és lecsorgó papírokkal.
Két öreg kutya kötelességszerűen ugrik az
üvegnek odabentről, s úgy ugatnak, ahogy az ember Grüssgottot
köszön. Mintha filmet vetítenének egy elvarázsolt
kirakatról, az este amúgy is elemeli a dolgokat, s mélységet,
barna többletet kölcsönöz a hétköznapinak
és a jelentéktelennek. Elnézik az „Amerika” mellett,
egy emeletes kicsi ház sarokerkélyén a California
Consepts hirdetését, s a két épület között,
mint valami nyugalmas és valóságos pontra, föllátnak
a templomra, melyről nem nehéz kijelenteni, hogy a város
legjobb épülete.
*
A helyi Schnitzelhaus egy sikeres ausztriai üzletlánc része,
egyforma berendezés, azonos minőség és ételfajták,
magyarán a különféle burgerek helyett különféle
schnitzelek. A gimnázium dicsőségtáblájáról
kiderül, hogy Joseph Bauer, az étteremlánc társtulajdonosa,
1960-ban itt érettségizett. Mikor Utazó és
társa belép, egy vendég ücsörög a műanyag
asztaloknál, tipikus kisvárosi figura, aki minden betérővel
szóba elegyedik, horizontja nem túl tág, többnyire
azt kérdezi, nyer-e Németország, valamint azt, hogy
Ibiza vajon jó hely-e? Igen, Ibiza jó, felel neki végre
egy lány kifelé menet, a meleg, bécsiszeletes pakkal
a kezében. Jó-jó, békétlenkedik emberünk,
de ettől függetlenül nyer-e Németország?,
majd láthatatlan papírfecniket kapkodva fel az étterem
makulátlanul ragyogó kövéről, távozik.
Nem nyer, mondja pár perc múlva a felszolgáló
a pult mögött, félig Utazónak, félig csak
úgy maga elé. Brazilia nyer, mert van a világon
igazság is, és igaza van.
*
Szemben a katonatemetővel, ráfújva egy régi
Volkswagen oldalára, Van Gogh híres portréja lángol
a lemenő napban. Különös és különösen
nehéz dolog egy katonatemető, tán minden más
temetőénél nagyobb és zavartabb fölötte
a csend. A háborúban 194 mattersburgi halt meg vagy tűnt
el, a helyi katonatemetőben viszont több, mint háromezer
német katona nyugszik. A Fekete Kereszt Szövetség 1959-ben
vette meg a területet az Esterházyaktól, hogy összesítse
a különféle helyeken található katonasírokat,
s egy helyre temesse el a környéken fellelhető katonák
földi maradványait. A legtöbb kereszten csak annyi a felirat,
hogy „ein deutscher Soldat”. Női személy egy bizonyos
Johann György sírjánál áll meg, aki 17
évesen halt meg, 1944. november 20-án. Utazó Dr. Calmann-Kerekes
nevét jegyzi meg, ez az egyetlen sír, mely előtt friss
a virág.
*
Mondani se kell, lakatlan leromlott házat alig talál
Utazó, s ha igen, nem állja meg, hogy a kulcslukon be ne
nézzen. Hűvös, hámlott kapuboltozat, a ház
oldalszárnya az udvarra néző tornáccal messze
hátranyúlik az udvarba. Szemben elhagyott istálló,
falában kis, épített bemélyedés, abban
szobrocska védőszenttel, már amennyire ez kivehető
a félhomályban. A kapun zománctábla hogy
„Versichert bei der Anglo-Elementar”, vagyis hogy az Anglo-Elementar
biztosítónál volna avagy volt volna a ház biztosítva.
Szép kék tábla és szép a név
is, Utazó valahogy két háború köztinek
tippeli, de lehet, hogy máig is fungál s biztosít.
*
Neonfények egy szolárium ajtajában és kirakatában,
kékben lüktet az esti Hauptstrasse, kicsit nevetséges,
az utca némileg diznilendessé alakul tőle, viszont
ki van írva, hogy a környék legmodernebb szoláriuma.
Némely parasztházak ablakán török
családok könyökölnek ki, a fiatal kebab-árus
komótosan zárja be a bódéja ajtaját.
Fölpúposodott, vöröses-szürke macska dörgölődzik
a fasizmus áldozatainak kicsi emlékművéhez.
Utazóék hazafelé menet megállnak a patak termetes
hídján az esti csendben. A Wulka idebent a falu közepén
betonágyban csörög tova, két oldalán keskeny
promenád, azaz csinos városi nyírfák
szegélyezik a medret. A hídról fellátni a kopasz
dombhátra, mintha nyári hó alatt, erős, fehér
neonlámpák égnek odafönt, s két
magányos ház meg egy daru árválkodik.
*
Tíz óra múlt, Mattersburg aludni látszik.
Mindent látott, morogja Utazó, s nem látott semmit.
„Mit máma mind bejárt, azt holnap újrajárja”,
gondolja a költővel, de nem hiszi, hogy többre jutna.
Egy nap vagy kettő, ugyanaz. Megérinteni egy kisvárost
elég ennyi idő, megismerni pedig úgyis reménytelen.
A megismeréshez itt kéne élni, annyira, örökre
beágyazódva, hogy már ne legyen rajta semmi megismernivaló.
Egyetlen vidám társaságtól eltekintve üres
a Florianhof étterme, ahol Utazó lefekvés előtt
iszik még egy korsó barna sört, a sörök közül
ezt szereti egyedül, s mintha minden estéje így telne,
komótosan és bizonyos figyelemmel ellapozgatja a Die Wehr
című újságot, a burgenlandi tűzoltóság
szakfolyóiratát.
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu