Jobban jár az a magyar író, akit 10002-ben kérnek föl egy átmeneti önportréra, ha másért nem, az ötszörös terjedelem miatt. Hogy illúziói lesznek-e, nem tudom. Nekem, egy kis nyelv írójaként az egységesülő Európában, nincsenek. Azt sem tudom, hogy ama nyelvi térben mi gördül, pulzál, idegvégződik majdan nyelvként. Hogy mi görög majd szanaszét, mint a lomha földi békák Arany János 19. századi magyar költőnél. Nem megyek tovább nyelv-irányba, holott írói anyagom, egyetlen terepem az anyanyelvem, amin, sőt amelyen írok, örökös változóm, egész átmenetiségem hordozója. Átmenetileg Berlinben élek, ahol egyrészt nyelvileg idegen vagyok, amúgy pedig olyan otthonosan érzem magam, mint sehol máshol Budapesten kívül. S ha már önportré, legyen szituálva: mikor ezt írom, egy grunewaldi ablakból nézem a kopasz égen a hársfák necchálóját. Idén már elmondhatom magamról, hogy „jövőre” ötven éves leszek. Átjárok versből prózába és drámába, nyelvi rétegből nyelvi rétegbe, groteszkből szakrálisba, fikcióból valóságosba és vissza. A között-ben vagyok otthon, a határon. Az átjárás kétirányú, de az átmenet csak múlás, sic transit gloria mundi. A vége nem kétséges, szoktam félni, ki nem?, nem is annyira a haláltól, mint attól: túlontúl idő előtt fejeződik be ez az átmenetiség, holnap jön egy setét vasutas, és kizavar ebből a szörnyű gyönyörű tranzitváróból. Pedig kéne még legalább harminc év, viszonylag ép ésszel. Ezt semmilyen értelemben nem szeretném elveszíteni. A művészetben nincs olyan őrült nyelvi mű, melyhez ne kéne a józan ész. Ha a nyelvi teremben bármit is véglegesnek, mozdíthatatlannak tekintenék, s nem átmenetnek, alakulásnak kint is, bent is, illetve ha azt állítanám, hogy formulázni tudom, ki vagyok és mi az, ami körülvesz, nem volnék író. Az íróság számomra szenvedélyes bizonytalanság, kíváncsiság, kísérlet a körülírásomra. Mostanában inkább írni szeretek, leskiccelni, fölírni, vázlatokat készíteni, nem pedig megírni. Hiába vonzana a készre írt mű eszménye, ha hinni egyre kevésbé hiszek benne. Az átmenetben hiszek, a közelítésben. Ez nem jó és nem rossz, s nem gondolom különlegesnek, legföljebb a magam módján élem meg, tekintem véglegességnek. Ilyesmi vagyok, a magam folytonos módja, írott olvasata. Hogyan lehet ma komponálni, Tanár úr, kérdezték egyszer Bartóktól. Sehogy, felelte, de azért az ember dolgozik.
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu