Most ment el a masszőr. Kuncogok is magamon, a szépség koldusán, aki masszőrt járat a házhoz. Kuncogok, bár sok okom nincs rá. Hozzám ugyanis nem egy státusszimbólum jár, hanem egy erős markú, szakmáját értő fiatalember, aki megpróbálja a mind kevesebb mozgástól sorvadásnak indult izmaimat életre dögönyözni. Nagyjából ennyit tehet értem az orvostudomány. Masszírozhat belülről a gyógyszereivel, kívülről a kezével. A lényegen nem segíthet, mert a lényeg az, hogy a betegségem én magam vagyok. Persze ne gondoljunk itt a romantika költőideáljára, a tüdőbeteg, lázrózsás arcú ifjúra, egy sebzett léleknek a betegséghez való titkos vonzalmára meg effélékre; betegben nálam egészségesebb ember kevés jár a földön, viszonyom a saját nyomorúságos helyzetemhez leginkább ironikusnak mondható; „majdnem mindent kinyertem belőle, ami költőileg kinyerhető”, bohóckodom néha, „most már akár meg is gyógyulhatnék”. Amire valójában kevés esélyem van, s mint már utaltam rá, főképp azért, mert bajom gyökerei oda nyúlnak vissza, ahol a vers is készül. Másnál talán másképp van, nálam az írásra kész állapot azt jelenti, hogy szellemi energiáimnak a lehetőségig teljes összpontosításával el tudom érni a maximális sebezhetőség állapotát, a világra való nyitottságnak egy olyan fokát, ahol a bennünk lakó szellem, melyet köznapi nevén tehetségnek nevezünk, szinte már magától teszi a dolgát. Röviden extatikus állapot ez is, mint a tűz körül ugrándozó, törzsi varázslóé. Mindenben az ellentéte annak, amit a világ minden rendű és rangú gyógyító tudománya első helyen ajánl mint lelki segítséget a test fölépüléséhez, a minél teljesebb ellazulásnak, a pihentető félálomnak, a környezetünkkel való eggyé olvadásnak, a magunkban való mélyre merülésnek. Másként szólva, ha a saját magát pusztán a mestersége űzésével is módszeresen romboló költőt a sorsára hagynám, és ezután főállású betegként élném az életemet, az égő házból, ami vagyok, kimenthetnék egy majdnem egészséges villamoskalauzt vagy raktárnokot. Kedves nézőink, az irodalmi műsorok főszerkesztőségének portréműsorában az ismert költőt látják – ott ül megszokott székén, az íróasztala mögött, frissen megmasszírozva, az agyában kellő mennyiségben keringő vérrel, amitől a halhatatlanság csalóka érzete tölti el, miközben jobbkarját behajlítva mutatja, hogy ezt, ni!
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu