A szép ismeretlen – egy külföldi irodalmár nevezte
így a magyar irodalmat. Ha nő lenne irodalmunk, akkor kétségkívül
kedves bókként értelmezhetnénk kijelentését.
Ám ez éppen nem mondható el róla, mivel nagyon
erősen férfiak alkották meg és uralják
máig, ezért a nőies hasonlatokkal nem árt óvatosan
bánni. Mert bármennyire vonzó egy társaságban
szépnek és ismeretlennek tűnni, ehhez nem árt
némileg fiatalnak is lenni. A magyar irodalom pedig már több
mint kétszáz éve nagykorú, ezért annyira
fiatalnak mégsem nevezhető. De az ismeretlensége a
külföldi olvasók számára szinte mindvégig
megmaradt, még ha a legutóbbi időkben változott
is a helyzet, de áttörés nem történt. Ezt
pedig nehéz feldolgozni sértettség és/vagy
gőg nélkül, legalábbis irodalmunknak eddig nem
igazán sikerült.
Nem mintha volna megoldás. Abban az értelemben feltehetően
nincs, ahogy irodalmunk várja, hogy végre felfedezzék
„valós értékeit". Az idézőjel semmiféle
iróniát nem tartalmaz az irodalmi értékek felől,
csupán azok érvényesülését kérdőjelezi
meg. Mintha hiányozna az a józan belátás, hogy
a kultúra tere globálisan aszimmetrikus. Ezért a kulturális,
ezen belül a irodalmi értékek cseréjét
sokkal inkább a piac törvényei határozzák
meg, és nem esztétikai értékek önelvű
kommunikációja szerint alakul. Sem a múltban, sem
a jelenben. Tehát egy-egy műalkotás, írói
életmű világbeli ismertsége és rangja
sokkal inkább az irodalom intézményrendszerének
teljesítménye, mintsem az adott irodalom autonóm értékrendjének
túlzása vagy deficitje. Persze ezt elvileg könnyebb
szétválasztani, mint a gyakorlatban szembesülni ennek
értékítéleteivel. Pontosabban ezek hiányával:
a tájékozatlansággal, az ignorálással,
a jóindulatú lekezeléssel, stb. Mindenesetre tény,
hogy például Arany János költészete vagy
Kosztolányi Dezső regényei ismeretlenek az európai
olvasók számára.
Annál rosszabb nekik! – mondhatná önérzetesen
bármelyik magyar olvasó. Természetesen joggal, de
itt talán érdemes egy pillanatra megállni. Mi az,
hogy „természetesen"? Honnan és hogyan tudhatná egy
külföldi olvasó, hogy ezek a nevek és művek
ennyire evidensek, ha egyszer hozzáférhetetlenek – vagy ha
netán mégis, akkor a fordítások minősége
rendkívül esetleges? Higgye el ezért becsületszóra?!
Készséggel megteszi, az udvariasság és a türelem
nem ismer határokat. De ettől még alapvetően
nem változik a helyzet, hiszen az egykor elmaradt recepció
már nem rekonstruálható „visszafelé", csupán
a pótlására van némi esély.
Látható, hogy az önérzetes válaszok
mennyire sebezhetőek. Feltehetően innen ered irodalmunk önértékelő
bizonytalansága: a folytonos bizonyítási kényszere,
az állandó felsőfokú jelzők és
az ezt kompenzáló alulértékelés, a lesajnálás
és a sznob világirodalmiság igénye. Mert persze
összehasonlítani és értékelni akkor is
szükséges, ha ennek számtalan nehézségét
tapasztaljuk illetve viszonylagosítjuk magunkban. Irodalmunk szempontjából
is tanulságos az, amit Witold Gombrowicz írt Naplójában:
„Kisebb volt Miczkiewicz Danténál? Ha már belementünk
a méricskélésbe, fogalmazzunk inkább úgy,
hogy Miczkiewicz a lágy lengyel lankákról nézte
a világot, Dante viszont (az emberiség által emelt)
hatalmas hegy csúcsáról, ahonnan más a kilátás.
Lehet, hogy Dante nem volt 'nagyobb', csak magasabb ponton állt:
Ezért magaslik ki.”
Nem állítom, hogy ebben a kérdésben Gombrowicznak
maradéktalanul igaza van, de ha a hegy-metaforát a fordítással
és az értelmezéssel helyettesítjük, akkor
jobban érthetővé válnak az ismeretlenség
okai. Messzire vezetne mindezek részletes elemzése, két
problémát azonban érdemes kiemelni.
Elsőként azt, hogy a hazai irodalmi tájékozódás
jelentős mértékben követi az ún. világirodalmi
trendeket. Hosszú ideje lényegében négy-öt
nagy nyelv és irodalom teljesítményeire összpontosította
figyelmét, míg a kis népek irodalmát nem vagy
csak alig ismeri. Így a környező országokét
sem. Amiben az a paradoxon, hogy miközben joggal várja el világbeli
elismertségét, addig maga sem ismeri a hasonló helyzetben
lévő szomszéd irodalmakat. Ez persze kissé
túlzás, mert egy-két név, írói
életmű azért megjelenik a tájékozódás
peremén, de ezek nem váltak az általános műveltség
részévé. Holott például irodalmunk külföldi
fordíthatóságát és recepcióját
is jobban segítené, ha ebben a térségi összefüggésben
értelmeznénk könyveinket. Feltehetően egy-egy
kortárs román vagy szlovén regény nagyobb hasonlóságot
mutat egy magyar író művével, mint a Nyugaton
megjelentekkel. De az is lehetséges, hogy ennek az ellenkezője
derülne ki, a térségi irodalomszemlélet kudarca,
a különbségek és a hasonlóságok fura
diffúziója. Nem tudom. Masszív tény viszont,
hogy minden szelíd óhaj és nemes kezdeményezés
ellenére kevesen vállalkoznak ilyesmire: egy mai végzős
bölcsész százszor(??) jobban ismeri mondjuk az amerikai
minimalista irodalmat, mint… A hasonlatot nem érdemes befejezni,
mert húsz évvel ezelőtt is ez volt a helyzet, csak
azóta az egyetemisták még kevesebbet olvasnak… Ám,
ahogy a költő mondja, ezzel nem a kapitalizmust akartam bírálni.
A másik probléma még szerteágazóbb.
Bizonyára elég sokan osztják véleményem,
hogy a magyar irodalom legjobb teljesítményeit lírában
és a novella műfajában érte el. Mégis
sokkal kevésbé fordítják ezeket idegen nyelvre,
mint a jóval egyenetlenebb színvonalú magyar regényirodalmat.
Ami a költészet esetében talán még érthető,
hiszen a vers iránt világszerte megcsappant az olvasói
érdeklődés, vagy amikor – az államszocializmus
alatt – néha nagyobb tömegek álltak sorban egy-egy verseskötetért,
hát az sem volt maga a paradicsom. Legalábbis annak, aki
átélte, kevés nosztalgiája maradt eziránt.
De mindez legyen az olvasásszociológusok és könyvkiadók
gondja-baja, mert bármennyi érv szól is a költészet
eladhatatlanságáról, elvi és gyakorlati fordíthatatlanságáról,
költők és versek nélkül mégsem képzelhető
el az irodalom és annak értő olvasója sem,
mivel a romantika óta e műnemben koncentrálódtak
legerőteljesebben a modern művészet új nyelvi
tapasztalatai. Ehhez járult hozzá még a magyar irodalom
nyelvi izoláltsága és az a sajnálatos tény,
hogy kevés jelentős költő vállalkozott
költészetünk idegen nyelvre való fordítására.
Meggyőződésem ugyanis, hogy jól verset fordítani
csak jó költő tud - a többi csak irodalom, jámbor
szándék és kultúrdiplomácia.
A novella háttérbe szorulása lényegében
ugyanezekkel az okokkal magyarázható. Természetesen
érthető, hogy a külföldi kiadók és
olvasók érdeklődése elsősorban a regényekre
irányul, ha egyáltalán megjelenik efféle igény.
De nem biztos, hogy ennek az elvárásnak automatikusan érvényesülnie
kell a prózairodalmunk értékrendjében illetve
azokban a véleményekben, ajánlásokban, amelyeket
a magyar irodalmárok tesznek a külföldiek felé.
Igaz, hogy a világirodalomban igen kevés írót
említhetnénk, aki csak novelláival lett híres
és általánosan elismert (Maupassant, Csehov, Borges),
mégsem állítható, hogy ez jelentené
az értékelés végső alapját. Mert
lehetséges ugyan, hogy például Hemingway a közepes
regényeivel lett világhírű, de ettől
még „magunkban” rendkívül nagyra tarthatjuk elsőrangú
novelláit. Sőt, a magam részéről mélyen
egyetértek Borges véleményével, aki szerint
a novella sokkal koncentráltabb műfaj, mert szinte minden
regényben fölfedezhető néhány oldalnyi
alkotói erőtlenség, művészi gyengeség.
De akár így van, akár némileg jobb a helyzet,
mindenképpen dicséretes kezdeményezés, hogy
egy külföldi könyvkiadó egy terjedelmes antológia
kiadására vállalkozott a kilencvenes évek kortárs
magyar prózairodalmából. Tegyük hozzá
gyorsan, a korszakhatár kijelölése önkényes
és pragmatikus válogatási szempontot jelent, legalábbis
nem osztom azok felfogását, akik 1989-et mint új irodalmi
korszakküszöböt értelmezik. Ez „csak” politikailag-társadalmilag
fontos dátum, míg a kortárs magyar irodalmat meghatározó
fordulat viszont egy-másfél évtizeddel azelőtt
elkezdődött, még a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján.
Ez a válogatás jórészt azok szövegeit
mutatja be, akik e nyelvi-poétikai fordulat kezdeményezői
voltak illetve – már csak életkoruknál fogva is –
követői lettek. Szándékosan kerülöm
a nemzedék vagy irányzat megjelölést, mivel ebben
az értelemben soha nem alkottak egységes irodalmi csoportot,
míg a posztmodern szó olyan gumifogalommá vált,
hogy lassan már politikai pártok tanácsadói
és a topmenedzserek is használják, amikor a haza vagy
a konzervipar jövőjéről van szó.
A tréfát félretéve: az új magyar
prózairodalom bizonyos mértékben értelmezhető
a posztmodernitás általános fogalmi keretei között,
különösen megjelenésekor igyekeztek a kritikai értelmezők
ebből a világirodalmi távlatból szemlélni
és elemezni. Mára azonban hangsúlyosabbá váltak
azok a különbségek, amelyek ezeket az írásmódokat
elválasztják-megkülönböztetik az inspiráló
(nyugati) irodalmi mintáktól. Hiszen az új magyar
próza írásai abból az ellenállásból
és művészi autonómia-törekvésekből
születtek, amelyek elutasították az államszocializmus
hivatalos elnyomó ideológiáját, hamis realista
irodalmát érvénytelennek találták, és
ezzel együtt felszabadították a nyelvi közlésformák
sokféleségét. Ennek pátosza és művészi
izgalma mára már elmúlt. Ebben az értelemben
mélyen igaz Esterházy Péter kijelentése, hogy
nincsen olyan 1989 előtti könyv, amelyik ne gyászolna
mondatot. De éppen Esterházy – akinek regényei a Termelési-regény
(kisssregény) [1979] óta talán a legtöbb vitát
váltották ki, és aki joggal tekinthető az új
próza egyik legfőbb kezdeményezőjének
– legújabb könyvei bizonyítják, hogy írásmódja
alapvetően nem változott az elmúlt évtizedben.
Tehát ez a szemléleti-poétikai változás
már a nyolcvanas években bekövetkezett, de csak a közelmúltban
vált általánosan elfogadottá.
Ami nem jelenti azt, hogy egyetlen irodalomfelfogás vagy stíluseszmény
uralná a kortárs magyar prózát. Mert bármennyire
jelentős is Esterházy Péter vagy Nádas Péter
hatása, mégsem állítható, hogy a náluk
fiatalabbak feltétlen módon követnék őket.
Vagy akár azok a nemzedéktársaik, akik az új
irodalom fellépésekor kevesebb figyelmet kaptak, és
csak mostanában nyerik el írói rangjuknak megfelelő
helyüket a kortárs próza kritikai értékrendjében.
Igaz, ennek részben külső, irodalomszociológai
okai is voltak. Bodor Ádám első novelláskötetei
még szülőföldjén, Erdélyben, pontosabban
Romániában jelentek meg a hazainál is mostohább
körülmények között, ezért aztán
csak az 1982-es Magyarországra való áttelepülése
után fedezték fel őt. Ebben közrejátszott
az is, hogy sötét tónusú, ám nyelvileg
rendkívül visszafogott elbeszélői közlésmódja,
novelláinak kihagyásos-látomásos szerkezete,
az emberi határszituációkban megjelenő abszurd-groteszk
léttapasztalatok iránti írói fogékonysága
és keserű humora nem illett a hagyományos, szolgálat-elvű
erdélyi irodalommal kapcsolatos elvárásokhoz. Jellemző
a lappangó műfajhierarchikus szemléletre, hogy az 1992-ben
megjelent Sinistra körzet című novellafüzérét
is regényként értelmezte a kritika és a szélesebb
olvasóközönség. Talán nem fölösleges
hangsúlyozni, hogy ebben az évtizedben ez volt az a könyv
– Esterházy Harmonia Caelestise mellett –, amit a legegyöntetűbb
kritikai elismerés és olvasói siker övezett.
Az egykori Jugoszlávia területén született
és mindmáig a Vajdaságban alkotó Tolnai Ottóról
viszont mindössze a szűk szakma tudja, hogy nem csak elsőrangú
költő, hanem kiváló prózaíró
is. Az egykori bornírt kultúrpolitikai viszonyok és
a balkáni háborúk miatt a könyvei a mai napig
jórészt hozzáférhetetlenek, másrészt
Tolnai Ottó erőteljesen kötődött a hatvanas-hetvenes
évek újavantgárd irodalomfelfogásához,
amitől még mindig idegenkednek a konzervatívabb ízlésű
értelmezői közösségek. Szövegeiben
az Adria és a mediterráneum nem csak állandó
motívumként tűnik fel, hanem állandó
intertextuális viszonyt teremtenek a térségi irodalmakkal.
Tar Sándor pedig – aki Bodor mellett a par excellence novellista
– gyári munkásként tengette életét Debrecenben,
majd a kilencvenes években, amikor a megérdemelt irodalmi
siker utolérte volna, kiderült róla ügynöki
múltja, ami ismét az irodalmi élet peremére
szorította. A körülötte gyűrűző
politikai és morális viták elfedik, hogy a kortárs
irodalomban művészileg rendkívül meggyőzően
ad hírt a szegénység világának vigasz
és feloldás nélküli szenvedéséről.
A nyolcvanas-kilencvenes években fellépő új
írók könnyebben jelenhettek meg az irodalmi nyilvánosság
előtt, mint az előttük járó nemzedék
képviselői. Például Nádas Péter
első jelentős regénye, az Egy családregény
vége című (1978) politikai okok miatt hosszú
késéssel jelenhetett meg, de az 1986-ban megjelent reprezentatív
nagyregénye, az Emlékiratok könyve című
megjelenését is – amit azóta számos európai
nyelvre lefordítottak és komoly nemzetközi kritikai
visszhangja van – hosszas kiadói/cenzurális huzavona előzte
meg. Ha tehát efféle akadályokkal már nem kellett
megküzdeniük, irodalmi elfogadtatásuk és elismertségük
mégis jóval lassabb és szűkebb körre korlátozódik.
Hiába jelent meg az 1951-ben született Kukorelly Endrének
vagy a nála nyolc évvel fiatalabb Márton Lászlónak
több mint tíz könyve, lényegében még
mindig fiatal írónak számítanak. Ezt lehet
részben nagyon vidáman felfogni, úgymond irodalmunk
feltalálta az örök fiatalság titkát, kevésbé
vidám olvasata viszont az, ami sajnos közkeletűbb: ezeket
a fiatalokat nem kell és nem lehet komolyan venni, mert szövegeik
ironikus-tréfás játékok, amelyeknek nincs jelentésük,
sőt valójában az üresség könyvei,
nem szólnak semmiről, nem csoda, hogy elfordulnak ettől
az irodalomtól az olvasók. Egyáltalán: ők
a felelősök azért, hogy a mostani irodalom érthetetlenné
és súlytalanná vált! És így tovább.
Nem hinném, hogy e vádak és vélekedések
a világon bárhol valamiféle újdonságot
jelentenének, így bizonyára Szlovéniában
sem, mert ha belelapozok a Jelenkor Kiadónál idén
megjelent kortárs szlovén novella-antológiába
(Az első nap), akkor van némi fogalmam az ottani kritikai
recepció derékhadáról is. Ha némileg
jobb a helyzet, akkor elnézést az alaptalan gyanúért…
A mostani válogatásban nem azért kaptak nagyobb
teret, hogy bosszantsák az olvasót. Ellenkezőleg.
Meggyőződésem ugyanis, hogy ők írják
tovább azt az új irodalmiságot, amiről már
korábban szóltunk, de az írásmódok elkülönböződése
már nem olyan konfrontatív és törés jellegű,
mint Esterházyék fellépésekor volt. Ők
már nem viaskodnak azokkal a hagyományos kelet-európai
írói szerepekkel és ideologikus irodalomfelfogásokkal,
amit a hetvenes-nyolcvanas évek prózája még
ironikusan dekonstruált, hanem mindezt adottnak veszik. Vagy ha
tetszik, egyik részük továbbviszi és radikálisan
újraírja az előző korszak szövegpoétikai
és nyelvkritikai törekvéseit, mintegy végsőkig
lebontva az irodalmi formákat, hogy eljusson az autentikus mondatig
(Kukorelly Endre, Németh Gábor), illetve a parodisztikus
túlzás, a szövegelemek újra felhasználásával,
mixelésével és a nyelvi regiszterek állandó
keverésével az uralhatatlan jelentésig (Parti Nagy
Lajos, Garaczi László). Míg mások a fabulárisabb
elbeszélésmódokhoz térnek vissza: Márton
László a manierista és barokk prózahagyomány
epikailag elképesztően leleményes reaktiválásával
teremti meg nagyszabású és groteszk-tragikus történelmi
látomásait. Darvasi László sikerültebb
elbeszélései a korai (német) romantika szemléletformáit
írják újra. Kőrösi Zoltán novellái
a lélektani és mágikus realizmus hatáselemeit
kontaminálják és játsszák ki egymás
ellen, hogy ebben a szövegtérben megjelenhessenek az Én
különféle alakváltozatai.
A náluk is fiatalabbak (Ficsku Pál, Hazai Attila, Lovas
Ildikó, Orbán János Dénes, Péterfy Gergely,
Vörös István) elbeszélőként látványosabban
fordulnak vissza a történet-elvű novellaforma felé.
Van olyan felfogás is, amelyik ebben a törekvésben a
szövegirodalommal való szakítás gesztusát
látja, és az újra megjelenő világszerűség
epikai igényét avatja legfőbb normává.
Ezzel szemben úgy vélem, hogy a legújabb elbeszélők
jelentős mértékben hasznosítják az ún.
szövegirodalom poétikai vívmányait, vagy legalábbis
nem érintetlenek ezektől a dilemmáktól. Ugyanakkor
természetes a közvetlen elődöktől való
eltávolodás és elkülönböződés
művészi igénye – az irodalom alakulása inkább
törések, mint a folytonosságok története.
De itt is üdítően sokféle és egymással
is rivalizáló írásmódról beszélhetünk!
Hiszen például Ficsku Pál „elektronikus falujának”
bumfordi bájjal, groteszk humorral megírt történetei
meglehetősen távol vannak Hazai Attila minimalista nyelvi
világától, rafináltan együgyű abszurdjaitól.
Vagy ugyancsak nehezen hozható közös nevezőre Péterfy
Gergely férfiasan eszképista prózája Lovas
Ildikó novelláinak szenzuális-érzéki
topográfiájával, amelyek a határvárosokat
térképezik föl Szabadkától Triesztig,
és vissza. És így tovább, még Vörös
Istvánon és Orbán János Dénesen is túl,
akiknek dicséretéhez kifogytam a jelzőkből…
E névsor és vázlatos jellemzés szinte minden
pontján kiegészítésre szorulna. De nem akarok
minden antológia-válogató és utószóíró
kedvenc póza mögé bújni, aki egyrészt
hevesen mentegetőzik, másfelől pedig még hevesebben
szerénykedik, hogy a gazdag és szinte kimeríthetetlen
anyagból sajnos csak ennyit tudott összevillázni. Nos,
sajnos vagy nem, terjedelmében még ez is sok. Legalábbis
annak, aki most ismerkedik meg a magyar irodalommal, bizonyára untig
elég ennyi kimondhatatlan nevű író és
váltakozó színvonalú elbeszélés.
Ha viszont kedvet kap az olvasáshoz, akkor feltehetően más
könyveket is megismer a magyar irodalomból, és majd
rajtakaphatja az antológia szerkesztőjét tévedésein,
elfogultságain. Megvallom őszintén, ilyen olvasókról
álmodnék, ha álmodozó volnék. De nem
vagyok az.
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu