Olvasom, hogy a provinciák elcsatolásával az anyaország vált a szó igazi rossz értelmében provinciává. Ezen a mondaton elidőztem kicsit, amúgy is ráértem. Hogy egy nyelvében-területében kicsi irodalom hogyan lehet provinciálissá – a szó igazi rossz értelmében – a végek elvesztésével, az csak a végek provincializmusának megértése után érdekel. Merthogy ott élek: a déli provincia egyik városában. Máshol azt is olvasom, hogy az élet élményszerzés, a művészet élményszerzés, a dolgok annyit érnek, amennyire izgalomba hoznak. Viszont valamivel előbb ugyane szerző azt mondta, sőt: ezzel a pofonnal kezdte könyvét: tapasztalatvilágunk provinciális. Ha tehát jól kezelem a dolgokat, jól is érzem magam: tapasztalataim bőségének függvénye. S erre panaszom a volt és jelenlegi Jugoszlávia polgáraként nem lehet. Ehhez már csak annyit, hogy egy harmadik okos ember meg azt mondta, hogy a vidéknek van emlékezete. Ha tehát úgy tekerem a macska farkát, akkor többszörös mázlival író vagyok, egy provinciálissá lett anyaország illetve egy másik ország provinciájának lakójaként. De ha ugyanezt a macskát kirakom az udvarra, hadd végezze dolgát, akkor nyelvéért, szellemiségéért küzdő határon túl író vagyok. Azzal a szerencsével, hogy több kultúrából szerzem tapasztalataimat, és vidéken élek, ahol még van emlékezet. A végek provinciájának mozgatórugói között mindig nagyon jól érzem magam, ha rátalálok valami olyanra, amit nem értek, viszont az írás-olvasás tapasztalatának váltogatásával esélyem van rá, hogy megértsem. Az élet bevégzett történései felől minden próbálkozás az emlékezés síkján történik. Ami maga az irodalom. Amiben megérteni elsősorban önmagam akarom, aztán egy kicsit a világot is. Nőíróként teszem ezt, szokták mondani. Ja, így van. Úgyhogy ha már elmondtam, hogy mitől jó nekem az irodalomban, akkor azt is megfogalmazom, hogyan van ez nőként: úgy van, hogy le akarom adni azt a két kilót, amit a karácsony táji vidéki nyugalomban felszedtem.
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu