Nem véletlen, hogy ebben a tudományok egészét
felölelő előadássorozatban a tudás határainak
problémája csak a fizikával kapcsolatban merül
fel. Ez valószínűleg a fizika hallgatólagosan
meglévő „a tudományok modellje” szerepével
is összefügg. És maga a fizika is ezért teszi fel
magának a kérdést a 20. század eleje óta.
„Az embernek alázatosnak kell maradnia a természettel szemben,
mert az a pontosság, amellyel megfigyeléseit végzi,
tényleges határokba ütközik” – írja az Encyclopædia
Britannica a Heisenberg-féle határozatlansági elméletről
szóló cikkében. És valóban, a kvantumforradalom
nyomán bőségesen születtek értelmezések
a kérdésről; minthogy lehetetlen egyidejűleg
mérni a részecskék helyzetét és sebességét,
abszolút értelemben vett határba ütköztek
az ismereteink. Maga a Természet nem engedi, hogy feltárjuk
a titkait, így legfejlettebb tudományunk ütközött
áthatolhatatlan korlátokba. Ugyanebben az értelemben
interpretálták azt az Einstein által nyilvánvalóvá
tett tényt, hogy lehetetlen meghaladni a fénysebességet;
nem tudhatjuk meg, mi történt a Napon az utolsó nyolc
percben, minthogy erről semmiféle jelzés nem érkezhet
el hozzánk. Néhány évtized távlatából
azonban ez a rezignált felfogás, amelyet ma már olyan
alkalmazhatatlan szavak írnak le, mint relativitás vagy határozatlanság,
elveszítette a helytállóságát. Ezek
a felfedezések nemhogy nem állítottak korlátokat
tudásunk elé, hanem ellenkezőleg, lehetővé
tették ismereteink tekintélyes gyarapodását
azzal, hogy új irányt szabtak fogalmi gondolkodásunknak
és kérdésfeltevéseinknek. Megmutatták,
mennyire összeegyeztethetetlenek a valósággal korábbi
formalizációink. Bizonyos kérdésekre ugyan
nincs válasz („Mi történt a Napban két perccel
ezelőtt?”, „Hol van az elektron, és milyen sebességgel
mozog?”), de ennek oka az, hogy a kérdések maguk nem bizonyultak
helytállónak. Ugyanígy érvényét
vesztette az a kérdés is, hogy „Mi van a Földön
30 000 kilométeres távolságban Párizstól
délre?”, mégpedig a Föld gömbölyűsége
miatt és annak következtében, hogy ismerjük az
átmérőjét (40 000 kilométer); mégsem
mondhatjuk, hogy ez a felismerés korlátokat állít
a földrajztudomány elé. A 20. századi fizika
elméleti módosulásai nem arról szólnak,
hogy felfedeztük volna a tudományos megismerés létező
korlátait, épp ellenkezőleg, új teret nyitottak
a megismerés előtt. Intellektuális, egyben materiális
uralmunk tekintélyes növekedését tanúsítják
a kvantumok világa felett. Tény azonban, hogy a negatív
interpretációk és a túlzó metaforák
(lásd a Le Monde egyik nemrégiben megjelent cikkét
„Jacques Chirac kvantumpolitikájáról”) állhatatos
fennmaradása jól mutatja, hogy tudásunknak vannak
tényleges korlátai – erre még visszatérünk.
Az utóbbi évtizedekben a defetizmus egyfajta naiv győzelmi
mámornak engedte át a helyét; eszerint a fizika semmiféle
akadályba nem ütközhet, és képes teljes
képet alkotni a világegyetemről; a valóság
e nézet szerint kis számú alaptörvénynek
engedelmeskedik, s ezek mindegyikét hamarosan felfedezzük;
ez a végső elmélet vagy a Mindenség-elmélet
fantazmagóriája. A fizikai megismerés ezzel ténylegesen
elérné saját határait; véget érne,
hiszen saját határaihoz jutna el, és saját
sikere emésztené fel. Az első fenntartásunkat
ezzel a perspektívával szemben, amelyet számos neves
fizikus is magáénak vall, az ismétlődése
alapozza meg: már Newton is úgy gondolta, a gravitáció
egyetemes elméletét fedezte fel, amellyel a fizikai jelenségek
teljessége megmagyarázható; az elektromágnesesség
fejlődése aztán semmissé tette ezt a nagyralátást.
A 19. század végén egy olyan nagy szellem, mint Lord
Kelvin jelentette ki a fizikáról, hogy (csaknem) véget
ért – tette mindezt közvetlenül azelőtt, hogy a
nukleáris kölcsönhatást felfedezték volna.
Az a tény, hogy a fizikában fél évszázada
nem született semmiféle radikálisan új elmélet,
egyáltalán nem jogosít fel bennünket arra, hogy
kijelentsük, lezárhatjuk a természetben működő
elemi erők lajstromát. A fundamentalista fizikusok önelégültsége
a valóság igen szegényes vízióján
alapul; az a sokféleség, amelyet az anyag szerveződéseinek
konkrét formái jelentenek, a megszámlálhatatlan
természeti objektum viselkedésének gazdagsága
mind tátongóbbá teszi az általános érvényű
magyarázatok és a tények részletekbe menő
megértése közt meglévő szakadékot.
Egyre inkább előfordul, hogy nem igazán értünk
nemrégiben felfedezett (magas hőmérsékletű
szupravezetés) vagy régóta ismert anyagi jelenségeket,
noha az őket megalapozó absztrakt kvantumelméletet
ismerjük. Ha van tanulsága a 20. századnak, az éppen
annak a naiv leegyszerűsítésnek a csődje, amely
azt állítja, hogy az elméleti tudás szükségképpen
az elméletektől halad ezek megnyilvánulásai
felé. Egy esetleges Mindenség-elmélet biztosan nem
lenne mindennek az elmélete. Az a program, amely „a bonyolult láthatót
az egyszerű láthatatlannal” akarja helyettesíteni (Francis
Perrin szavai), nem tarthat igényt egyetemes érvényre;
a láthatatlan is lehet bonyolult, és nem biztos, hogy alkalmazhatók
rá a fizika által igazolt módszerek – a kísérleti
megismételhetőség, a bonyolult matematikai formalizáció.
Ez a fortiori azt jelenti, hogy a fizikának valóban vannak
határai; azok a területek, ahol a helyet más tudományoknak
kell átengednie. A tudományosság nem merevedhet bele
általános kritériumokba. Noha a fizika azzal büszkélkedik,
hogy tudományos ismereteink összességét uralja,
sem az életkora, sem a pontossága nem hatalmazza fel arra,
hogy kétségbe vonja más tudományok autonómiáját
és szuverenitását.
Nem ragaszkodhatunk azonban kizárólagosan az episztemológiai
nézőponthoz, amely szerint a tudás határainak
problémáját a természet és az emberi
szellem elvont konfrontációjának oldaláról
kell felfognunk. Ez a szellem ugyanis egyedi társadalmakban élő
emberekhez tartozik: ezek a társadalmak jelentik azt a keretet,
amelyben a tudás megszerzésének folyamata végbemegy,
ezek határozzák meg a tudás keresésének
lehetőségeit és kényszereit. Voltak idők,
amikor ezek a feltételek elsősorban ideologikusak voltak:
jól mutatja ezt az a szerep, amelyet a kereszténység
töltött be a 17. századi tudományos forradalomban,
amely egyidejűleg volt negatív (Galilei pere) és pozitív
(magának a Természet Nagy Könyvének a gondolata,
amely a Szentírás kulturális súlyához
kötődött).
Ma a közgazdaságtané a vezető szerep. A 20.
századi fizikát gyakorlati sikere (elektronfizika, magfizika
stb.) lassan rövid távú programoknak veti alá,
háttérbe szorítva a spekulatívabb projekteket.
Ugyanakkor a tudomány által megtermékenyített
iparnak is igen nagy a hatása: a Big Science felé hajt, amelynek
gigantizmusa végső határaihoz érkezett el.
Az alapkutatásokra fordított társadalmi források
néhány éve elérték a plafont, ami a
modern tudomány négy évszázada alatt első
ízben történt meg. A korszakváltást jelzi,
hogy az Egyesült Államok tíz éve felhagyott az
óriás részecskegyorsító építésével
(SSC). A politika habozása a tudományos nagyberendezések
terveinek láttán (például legutóbb a
Soleil szinkrotron körüli konfliktusok Franciaországban)
általánosan érvényes szabály lett, ami
nem meglepő, ha megnézzük a tervek költségvetését,
amely csak milliárdokban mérhető. Ami annyit jelent,
hogy a fizikai ismeretek – bizonyos, hagyományosan nagy presztízsű
szektorokban – elérték a társadalmi elfogadhatóság
határát: a Higgs-bozon kutatása, bármilyen
izgalmas legyen is a szellem (kinek a szelleme?) számára,
eléggé magas költség/haszon arányt mutat
ahhoz, hogy a közösség kritikai megjegyzéseit jogosnak
tartsuk. Ahogy más tudományos tervek esetében, néhány
évtizedes halasztás talán itt sem jelent behozhatatlan
késedelmet az emberiség fejlődése szempontjából.
Végül is más, gigantikus emberi vállalkozásokat
is leállítottak egy időre, megvalósításuk
kellős közepén. A felső-egyiptomi birodalom piramisai
és a gótikus Európa katedrálisai jóval
szerényebb, ám nem kevésbé termékeny
terveknek adták át a helyüket. A mai léptékeknek
megfelelő fizika – történelmileg egyébként
igencsak kései – újabb kibontakozása ebbe az irányba
mutat. De érthető a kutatók elkeseredése, amikor
legnagyratörőbb önzetlen céljaik megvalósítása
nehézségekbe ütközik, miközben korlátlan
fejlődésnek indulhat minden ismeretszerzés, ha proftszerzéssel
párosul. Ugyanezek a jelenségek történnek meg
(csak még gyorsabban és még hevesebben) a többi
tudománynál, különösen az élettudományoknál.
Ám a fizika viszonylagos régisége lehetővé
teszi, hogy esetét némi tisztánlátással
tanulmányozzuk – az ősi arisztokrácia előjoga
ez az ifjú polgársággal szemben.
De azért az, hogy a gazdaság és a politika ennyire
leuralja és korlátozza a tudományt, nem független
a saját életkorából fakadó problémáktól.
Mert bár jogos a töprengés a megismerés határairól,
még azt is tudnunk kell, milyen értelmet tulajdonítsunk
a „megismerés” szónak. A fogalom többértelműségét
egy korlátozott jelentés és egy tágabb jelentés
adja. Az első a tényszerűre és az egyedire vonatkozik
(a fénysebesség értékének ismerete vagy
a Mengyelejev-rendszer elemeinek ismerete), az utóbbi a mélyebbre
és a generikusra (a téridőre vonatkozó sebességhatár
strukturális szerepének ismerete vagy a Mengyelejev-tábla
és az atom kvantumelmélete közt meglévő
kapcsolat ismerete). El kell ismernünk, hogy a modern fizika tekintélyes
hátrányt halmozott fel a tekintetben, hogy mennyire ura saját
felfedezéseinek. Nem kevés álparadoxon és elégtelen
formalizálás kísérti még mindig, befejezett
konceptuális feldolgozás hiányában. Formalizációink
kifinomultsága sokkal gyorsabban nőtt, mint képességünk
arra, hogy az értelmüket megragadjuk. Maxwell már egy
évszázada is így panaszkodott: „Egyenleteink okosabbak,
mint mi.” Ez a visszahatása a tudomány technicizálásának
és az egyre növekvő munkamegosztásnak, nem beszélve
arról a produktivista nyomásról, amelyet ez utóbbi
társadalmi szervezettsége jelent. Valószínűleg
ismereteink – a szó legnemesebb és legnagyratörőbb
értelmében vett – hiányosságai erősen
hátráltatják a fizikát abban, hogy számos
jelenlegi nehézségén túljusson.
Ezeknek a korlátoknak komoly hatásai vannak a tudományos
közösségen belül, ám még súlyosabban
érintik általában a társadalmat. Hogy volna
kialakítható igazi tudományos kultúra, ha maguk
a tudomány művelői is akut hiányban szenvednek
e téren? Márpedig remélhetjük-e, hogy ebben a
helyzetben a tudomány a demokratikus vita tárgyává
válik, aminek szükségessége napról napra
kínzóbb? A tudományos megismerés határainak
elemzése tehát mindenekelőtt a tudomány határainak
megismerését követeli meg.
MIHANCSIK ZSÓFIA FORDÍTÁSA
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu