A földöntúli civilizációk keresésének
szándéka, ami nagyjából ötven évvel
ezelőtt fogalmazódott meg, mára több bibliográfiányi
munkát szült: egész kötetek sorakoznak könyvtáram
polcain. Annál is inkább különös ez, minthogy
a legcsekélyebb eredménnyel sem járt semmilyen rádiós
keresés, vagy másféle, értelmes tevékenység
utáni kutatás a körülöttünk lévő
világűrben. Most nem írom le a képletet, amely
szükséges annak probabilista mérlegeléséhez,
hogy mennyi az esélye az olyan, széles körű értelemmel
bíró lények létezésének a Világmindenségben,
amelyek az általuk lakott égitesten képesek létrehozni
azt a technoszférát, amely elengedhetetlen feltétele
annak, hogy egy extraplanetáris értelem jelt adhasson, vagy
legalábbis foghasson. Az ilyen hipotetikus kozmikus civilizációknak
szentelt amerikai-szovjet konferencián azt a pesszimista javaslatot
tettem, hogy a tudósbizottságon belül alakuljon autofuturológiai
csoport, amely azt próbálná megjósolni, hogy
a 20. század végén milyen kutatási stratégiát
fogunk kidolgozni a földöntúli értelem megismerésére,
ha még akkor sem tudunk semmit a Földön kívül
gondolkodó és tevékenykedő lényekről.
Noha végül nem alakult ilyen jós-stratégákból
álló csoport, optimista várakozásaink idővel
jelentősen csökkentek.
Először is, ma már nem technikailag fejlett földön
kívüli civilizációkról beszélnek
és írnak, hanem szerényen csupán arról,
hogy remélhetőleg felfedezzük a világűrben
az élet nyomait a legegyszerűbb, vagyis bakteriális
formában. Mindeddig az élet semmilyen nyomára nem
bukkantunk sem a Holdon, sem a Marson, de még nem teljesen foszlottak
szerte a remények, hogy sikerül hasonló nyomokra bukkannunk,
legalább endospórák formájában, a Marson
vagy naprendszerünk nagybolygóinak holdjain, a jégpáncél
alatti óceánokban. Vagyis még mindig dédelgetjük
magunkban a hipotézist, hogy a Hold pólusán, sőt
az olyan, Naphoz közeli bolygókon, mint a Merkúr, is
jelen van a víz, ha másképp nem, jég formájában
– a fél évszázaddal ezelőtti naiv hit utolsó
morzsája ez. Akkor végezte vizsgálatait Francis Drake,
aki értelmes lények jelzéseit próbálta
fogni, nem sokkal később pedig, gyakorlatilag ezzel egy időben,
az azóta elhunyt amerikai csillagász, Carl Sagan, és
a már szintén nem élő orosz rádióasztronómus,
Joszif Sklovszkij lerakta annak a szervezetnek az alapjait, amelyet kezdetben,
szabad fordításban, Földön Kívüli Civilizációkkal
Való Kommunikációnak neveztek, s amelyből aztán
egy szerényebb, ilyen civilizációk kutatásával
foglalkozó csoport alakult. Ha csupán néhányat
említenék azok közül a tudósok közül,
akik ennek a feladatnak áldozták az életüket,
valószínűleg csak a nevek és munkák felsorolása
szétfeszítené e könyv kereteit.
Ha jól tudom, egyetlen zoológus vagy hippológus
sem próbálta felállítani a kentaurok rendszertani
táblázatát, megkülönböztetve arabs,
öszvér- s főként szamárszármazású
kentaurokat. Egy orosz asztrofizikus, Kardasev, azonban megalkotta a földön
kívüli civilizációk háromfokozatú
skáláját. E skálán a legfejletlenebbek
és legfiatalabbak a földihez hasonló civilizációk,
az erősebbek képesek uralkodni bolygórendszerük
fölött, a harmadik csoportba tartozó civilizációk
pedig már galaxisokat kormányoznak.
A csillagok közti kapcsolatteremtés technológiai
problémáit már elég jól feldolgozták
mind szovjet, mind amerikai részről. Számításba
vették a legkülönfélébb elektromágneses
hullámokat, részecske- illetve lézersugarakat kibocsátó
adókat. Hazánkban is akadnak hívei e problémának:
Subotowicz monográfiáját említhetjük ebben
a témában. Az emberben önkéntelenül felmerül
a gondolkodásba és írásba belefáradt
neopozitivistáknak címzett bírálat: ha van
szárnyatok, miért nem repültök?
Kénytelenek voltunk folyamatosan bővíteni a kutatási
körünket. Egyszersmind arra is rákényszerültünk,
hogy két alapvető részre osszuk a jelátvitel
problémáját: izotróp és anizotróp
részre. Arról van szó, hogy összehasonlíthatatlanul
több erőfeszítést követel, ha az adó
bolygóról vaktában minden irányba küldözgetünk
jelzéseket, mint ha keskeny nyalábban sugározzuk azokat.
A szakemberek, élükön a rádióasztronómusokkal
és informatikusokkal, ki tudták számítani az
adáshoz nélkülözhetetlen termodinamikai energiát,
illetve a vételhez szükséges, jóval kisebb erőt.
Ez sajnos megint csak nem változtat a tényen, hogy nem fedeztünk
fel senkit, aki „társunk lehetne az értelemben”, s lassan
úgy érezzük – legalábbis azok, akik csalódtak
a hiábavaló fáradozás miatt –, hogy senki nincs
a világűrben rajtunk kívül.
Ugyanakkor úgy is megközelíthetjük a problémát,
hogy kizárólag a Föld történetét
vesszük nagyítóüveg alá. A geológusok,
klimatológusok és paleontológusok roppant munkájának
köszönhetően tudjuk: az élet „alig” néhány
százmillió évvel a keletkezése után
fogant meg a bolygón, vagyis közel négymilliárd
évvel ezelőtt. A legutóbbi időkben derült
ki, hogy a prokarióta, számunkra kissé fura többsejtűek
még a kambriumot is megelőzték, amelyben bekövetkezett
a fajok igazi robbanása. Nyüzsögni kezdett az élet
az óceánokban, az ős-lándzsahalakból,
a gerinces lények őseiből, létrejöttek
a kétéltűek. Őket követték a hüllők,
hatvanötmillió évvel ezelőtt pedig, sorozatos
természeti katasztrófáknak köszönhetően,
amelyek véget vetettek a hüllők harmincmillió
évig tartó uralmának, megkezdődött az
emlősök fejlődése. A paleontológusok többsége,
különösen az amerikaiak, ma azon az állásponton
van, hogy az előemberi formák (hominoidea) egy katasztrófa
nyomán keletkezett bioszféra-lyuknak köszönhetik
létrejöttüket, vagyis az történt, amit az
egész Világmindenségre kiterjeszthetünk, s aminek
két esszét is szenteltem a 21. század könyvtára
című könyvemben (Das Kreative Vernichtungsprinzip, The
World as Holocaust): a világűrben a rombolás határozza
meg az alkotói kreacionizmust. Cseppet sem túlzás
azt állítani, hogy csillagporból születtünk:
a szupernovák belsejében a nukleáris reakciók
egymást követő fázisaiban egyre nehezebb elemek
jönnek létre, míg végül az ilyen csillagok
létének véget vető robbanás szétszórja
ezeket az elemeket a világűrben: vagyis bolygóinkkal
együtt csillagporból jöttünk létre. Ezért
a rombolás mint a bolygók és élőlények
kialakulásának előfeltétele korántsem
csupán metafora. Tudjuk: az élet talán legalkalmasabb
bölcsője a Tejúthoz hasonló spirálködök
úgynevezett korotációs köre; az itt keletkező
csillagok képesek protoplanetárisan örvénylő
ködkorongokat alkotni, e protoplanetáris örvényekben
pedig kondenzátumok, majd ezekből bolygók jönnek
létre. Ahhoz, hogy egy bolygón megszülessen, gyökeret
eresszen és fennmaradjon az élet, elengedhetetlen a víz
és valószínűleg a légköri oxigén
jelenléte. A Föld első formáját, vagyis
az Ős-Földet nem borították óceánok,
és nem rendelkezett az élethez szükséges légkörrel.
Úgy tűnik – óvatosságból fogalmazok így
–, hogy amikor az élet létrejön és elterjed,
egyszersmind úgy alakítja a légköri és
vízi környezetet, hogy az egyre inkább elősegíti
ezen élet további fejlődését. Tegyük
hozzá: technoszferikus civilizációnk egyre érzékelhetőbben
vágja maga alatt a bioszféra fáját. Az emberiség
akár nagyobb nukleáris konfliktusok nélkül is
eljuthat az öngyilkosságig.
Mint tudjuk, sem a tények, sem az ezeken alapuló, a dolgok
struktúrájára ésszerű magyarázatot
adó elméletek nem elégítik ki az embereket.
Ha más nem, az a pár másodperc, amelyet tudományos-technikai
civilizációnk kora kitesz a geológiai órán,
vagy a csillagok közti távolság és az egymástól
hasonlóképpen elkülönülő bolygórendszerek
jól mutatják, mennyire a mesék és mítoszok
világába tartoznak az állítólag a Föld
körül keringő objektumok, az úgynevezett UFÓ-k.
A Világmindenség, akárcsak a benne örvénylő
több milliárd csillagköd és a több százmillió
bolygórendszer, még mindig kifürkészhetetlen
titkokat rejt magában. Mégis, ez valahogy nem elégíti
ki az embereket. A kábítószerek mellett, amelyekkel
manapság sok ezer, talán sok millió ember mérgezi
magát a világon, immár orbitálisan sugárzott
álkozmikus badarságok próbálják megmérgezni
az érzékeinket. A régiek azt mondták: „mundus
vult decipi, ergo decipiatur”, ha a világ be akar csapódni,
hadd csapódjon.
A „más értelem” utáni kutatás tehát
elég lehangoló képet mutat. Ugyanakkor látnunk
kell: több száz civilizáció született az
elmúlt néhány évezredben a Földön,
évszázadokon át fejlődtek, s egy-egy természeti
katasztrófa – földrengés vagy egy közeli új
csillag robbanásának pontosan nem ismert következményei
–, illetve az adott civilizáció által választott
fejlődési út egyaránt gátja lehetett
a technoszféra és az ezt megalapozó egzakt tudományok
létrejöttének. Azok a civilizációk, amelyek
a történelmi fejlődés során megtorpantak,
a mai napig importálni kénytelenek azokat a technológiákat,
amelyeknek a Földközi-tenger térségében
volt a bölcsőjük, amíg be nem törtek az európai
kontinensre, s innen át nem kerültek az amerikai földrészre.
Mindebből látszik: nincs olyan fejlődésbeli
szükségszerűség, olyan civilizációs
progresszió, amely feltétlenül elvezet a technológiai
potenciál szakaszába. Analóg séma – amely inkább
a történelemben való véletlenszerű tévelygésre
emlékeztet, mint elkerülhetetlen előrehaladásra
az újabb és újabb fejlődési fázisokon
keresztül – az emberi tevékenység más területeire
is kiterjeszthető. Például körülbelül
ötezer különböző nyelvet és nem sokkal
kevesebb különféle írást hozott létre
az emberiség, de azt a Kisázsiából származó
és Európában, illetve Eurázsia egy részén
elterjedt betűírást, amelyet használunk, csak
egyszer találták ki. A szakemberek szerint – akik közé
nem sorolom magam – információközlés szempontjából
ez az optimális, de sajnos szó sincs arról, hogy utunk
során mindig sikerülne felismernünk és felhasználnunk
azt, ami a leghasznosabb a számunkra.
*( a világűr nem tudja, hogy benne vagyunk)
A kozmikus civilizációk statisztikája
A kulcskérdés nyilván az: létezik-e egyáltalán
ilyen statisztika. Elöljáróban le kell szögeznem:
természetesen más a bioszféra, és más
a benne létrejött civilizáció, mivel kizárólag
az utóbbinak az alapja az értelmes lények közössége.
Úgy vélem, nagyobb a valószínűsége
egy életet hordozó bolygó megszületésének
és létezésének, mint olyan kozmikus lények
jelenlétének, amelyek fejlődésük folyamán
képesek technoszférát létrehozni.
Az a vélekedés, miszerint az ember az értelmes
földön kívüli lények általános
– s minden, különösen negatív szempontból
egyetlen – mintája, lassan lomtárba kerül, egyebek mellett
a tömeges filmgyártásnak köszönhetően,
amely ma gyakorlatilag korlátlan lehetőségekkel rendelkezik
a speciális effektusok terén. Közel negyven évvel
ezelőtt írt könyveimben nem tagadtam az ember kozmikus
univerzalitásáról szóló tézist,
bár már akkor érlelődött bennem lokális
esetlegességünk elmélete. Most tehát radikálisan
felül kell vizsgálnom az ész antropogén voltával
kapcsolatos nézeteket. Nem is csak arról van szó,
hogy ha a hatvanötmillió évvel ezelőtt történt
meteoritkatasztrófától, illetve annak szeizmikus és
klimatikus következményeitől nem pusztulnak ki szinte
teljes egészében a hüllők (dinoszauruszok), akkor
a bioszférában keletkezett hatalmas hézagot nem tölti
ki az emlősök, az emberszerűek, az emberszabásúak,
s végül az emberfélék fajképző
radiációja. Mellesleg a jura-kori katasztrófa, amely
detronizálta a hüllőket, korántsem az egyetlen
volt a Föld történetében. A jóval korábban,
a permben bekövetkezett katasztrófa valóságos
genocídiummal ért fel: körülbelül kilencven
százalékban kiirtott mindent, ami közel négymilliárd
évvel ezelőtt élt a Földön és óceánjaiban.
Ahhoz, hogy legalább a feltételezések szintjén
képet alkothassunk arról, miként keletkezett bolygónk
állatvilága, jóval messzebb kell visszamennünk
az évmilliárdokban. Akkori glóbuszunkon egy percig
sem élhetett volna egyetlen ma létező állat
sem, hiszen megmérgezte volna őket az oxigén nélküli
légkör. Az állati-növényi létezéshez
szükséges előkészületeket olyan prokarióták
végezték el, mint például a cianobaktériumok,
amelyek anyagcseréjük folytán oxigént bocsátottak
ki a légkörbe. Az életet, amely a fajok darwini evolúciója
révén maradt fenn az átalakulás során,
gyakorlatilag teljes egészében az oxidálódás
folyamata tette lehetővé, ezért neveztem ezt korábban
„hideg égésnek”. Bár hajlamosak vagyunk szüntelen
fejlődésnek képzelni az evolúciót, manapság
egyre erőteljesebb kritika fogalmazódik meg ezzel a felfogással
szemben. A bioszféra, amely az élet hajnalán sejtmag
nélküli és sejtmaggal rendelkező egysejtűekből
állt, az életfolyamatok genetikai biztosításának
mintegy planetáris, vagyis legerősebb rendszerét jelentette.
Ezért van az, hogy a baktériumok, amelyeknek nincs agyvelejük,
vérkeringésük, sőt részben függetlenek
az oxigénellátástól, akárcsak a fotoszintetizáló
algák, az évmilliárdok során olyan ugródeszkát
jelentettek, ahonnan a geológiai és kozmikus kataklizmákban
elpusztult élet a nukleotidvariációk segítségével
ismét burjánzásnak indulhatott, aminek eredményeként
hihetetlenül sokféle forma és méret jött
létre. Az állatok birodalmában uralkodó függőség
ugyanakkor kettős jellegű volt: idegi természetű
és vérfüggőség. Széles körben
elterjedt a hemoglobin mint az oxigén szállítója,
s – néhány marginális kivételtől eltekintve
– egyik fajtáról a másikra öröklődött,
így nem volt és ma sincs teljes mértékben vértelen
állat. Noha kisméretű organizmusok a szövetcsere
szinte teljes leállása mellett is képesek életben
maradni, az oxigént, s vele az élősködők
támadásával szembeni ellenállóképességet
biztosító folyékony szubsztancia – a vér –
sohasem állhatott meg az örök körforgásban.
Mint tudjuk, azok az agyközpontok, amelyeket hat percnél hosszabb
ideig nem lát el oxigénnel a vér, elpusztulnak. Az
oxidánsokat szállító vér és az
elektrokémiai idegimpulzusok a földi élet valóságos
eposzát alkotják.
Mindig is úgy éreztem, bár nem igazán tudnám
megmagyarázni, miért, hogy maga a módszer, a taktika,
ahogy a földi élet keletkezett a prokarióta kezdeményektől
egészen az eredeti mikroorganizmusokhoz képest jelentős
méretű eukariótákig, szükségképp
a fajképző változatosság korlátozása
volt. A növényi klorofill és az állati vér
nyilván mindenhol elterjedt: szárazföldön, vízben,
levegőben. Manapság számos evolucionista úgy
gondolja, hogy a faji változatosságot előidéző
tényezők nem a „fejlődés” valamiféle
egységes koncepciójába illeszkednek; bármennyire
igaza is volt Darwinnak, az organizmusok, különösen a többsejtű
organizmusok összetett és bonyolult felépítése
nem a több millió évig tartó progresszív
tendenciák bizonyítéka, hanem okok egész rendszere
idézi elő ezeket a változásokat. A kialakuló
élet megváltoztatta a földi légkör összetételét,
sziklákba préselt fosszíliákat és óceánmélyi
üledékeket hozott létre, amihez még hozzájött
az életet teremtő és lehetővé tevő
központi csillag változó sugárzásának
a domborzattal, a hegységképződéssel, a földrengésekkel
és az inszolációval kapcsolatos hatása – ezek
együtt hatalmas, egymással küzdő erők voltak.
Ezért ebben a megközelítésben kissé idillinek
tartom az újabban meglehetősen divatos elképzelést
Gaiáról, az élet hordozójáról.
Az utóbbi időben a genomokat alkotó több
milliárd nukleotid beható vizsgálatának és
elkülönítésének köszönhetően
több terv is született az ember autoevolúciós tökéletesítésére.
Ez persze nem korlátozódhat mindenféle kompilációra,
ápolásra, a „rossz gének” kidobására,
hiszen ez több milliószor bonyolultabb robotokat követelne,
mintha az utolsó tégláig és kőig szétszednénk
egy hatalmas gótikus katedrálist, hogy a különálló
elemekből valami egészen mást, mondjuk amfiteátrumot
építsünk. Minimum az emberszerűekig kellene visszamennünk,
sőt a theropodákhoz, vagy egyenesen az olyan legrégebbi
halakig, mint a latimeriák (ez egy több százmillió
éves, ma is élő faj). Ha már olyan értelmes
lények istentelen teremtésére vetemedünk, amelyek
minden rossztól mentes alkotói szándékból
születtek, helyesebb lenne valami egész másra cserélni
a törzsfát, amelynek ágából kinőttünk,
és több százmillió év múltán
várni a józan ész már-már paradicsomi
gyümölcseit. Sok modern evolucionista (biológus) illúziónak
tartja a fejlődést, különösen azt, amelyik
igazán négyszáz millió évvel ezelőtt
kezdődött: szerintük az evolúció nem más,
mint gének önmagukat komplikáló, de korántsem
progresszíven öntökéletesítő tánca.
Azok a lények maradnak fenn, amelyek a többinél jobban
bírják a légi, vízi vagy szárazföldi
ütközési zónában.
Lehet, hogy valaki utópisztikusnak tartja a „másféle,
oxigén nélküli evolúció” imént
vázolt elméletét, s ha a Földről van szó,
egyet is értek ezzel a vélekedéssel. Azonban semmit
sem tudunk a többi, csillag körüli bolygóról.
Úgy vélem, az ilyen központi csillagok sugárzó
energiája olyan impulzus is lehet, amely homlokegyenest más
módon alakul át az adott bolygó felszínén
azzá a valamivé, ami aztán képes nem szükségképpen
antropomorf gondolatokra és önmegismerésre. Azt sem
hiszem, hogy az efféle Mások meghatározó vonása
feltétlenül a hozzánk hasonló lényekkel
való kommunikálás vagy legalábbis kapcsolatfelvétel
vágya lenne.
A Mások jelenlétének a felfedezése nemcsak
arra lenne jó, hogy belátnánk: az emberiség
nem a planetáris panoptikum különös szeszélye
a világegyetemben, hanem talán arra is fényt deríthetne,
hogy az antropomorfizmus szabály-e vagy speciális konfiguráció.
Az embereket, miközben saját mércéjük szerint
egyre erősebbek lesznek, időről időre észhez
térítik a kontinentális táblák összehúzódásai,
az éghajlat perturbációi; ahhoz tehát, hogy
tisztában legyünk azzal, hogy uralmunk gyakran fordított
arányban áll tehetetlenségünkkel, látnunk
kell: az antropogenezis durván egymillió évig tartott,
a kultúrateremtő emberi civilizációk pedig
mindössze az utolsó néhány másodpercet
teszik ki a négymilliárd évet számláló
geológiai órán.
Civilizációnkat mérhetetlenül rövid
idő alatt eltörölhetné a föld színéről
egy kozmikus méretű beavatkozás, például
egy kisbolygóval vagy meteorzáporral való ütközés,
vagy egyszerűen a Nap valamely ismert energiakitörése.
Sok csillag, amely látszólag megfelel a stabil planetogenezis
feltételeinek, erőteljes és heves sugárzásváltozásokat
mutat. Ráadásul egy ilyen bolygószülő
csillag, amely képes lenne arra, hogy évmilliárdok
alatt életet hordozó bolygóvá konszolidálja
a maga porkorongját, nem lehet sem kettős, sem többszörös
csillag, mivel a többszörös csillagok körül keringő
testek nem képesek stabilizálódni. Ma már azt
is tudjuk, hogy a minimum több millió csillagot számláló
spirálködökben, amilyen a Tejút is, számunkra
elképzelhetetlen viharok dúlnak, ami miatt a csillagászok
egyre inkább hatalmas, beláthatatlan katasztrófák
terepének látják a Metagalaxist – ez mellesleg azt
jelenti, hogy mi a naprendszerünkkel a nyugalom zónájában
vagyunk, ami nem tarthat örökké. Az ilyen megállapításokból
kénytelenek vagyunk azt a következtetést levonni – ami
valójában már régóta ismeretes az égbolt
kutatói előtt –, hogy a világűr, amely a mi
szegletünkben az élet előidézője és
oltalmazója, nagyobb időbeli vagy térbeli metszetben
nem különösebben kedvező az élet számára.
Hogy egy aforizmát idézzek: a világűr nem tudja,
hogy benne vagyunk. Noha nem örök, létezik, hiszen minden
képzeletet meghaladó módon a múltba és
a jövőbe nyúlik.
Függetlenül attól, hogy az evolúciót
roppant, egyenletes vagy különálló pontokból
és szaltációkból álló folyamatként
fogjuk fel, vagyis olyan sztázisként, amelyet fajképző
robbanások szakítanak meg és ásnak alá,
el kell ismernünk: a négy nukleotidból, amely az összes
élőlény építését irányító
biokémiai grémiumot alkotja, nagyobb kreativitást
préselt ki az egyedfejlődés, mint azt a priori várhattuk
volna. Ezért azóta, hogy keresni kezdtem a másolásra
érdemes példákat, folyton arról írok,
hogy utol kell érnünk az evolúció alkotóerejét:
vagy plágiumok (bizonyos megoldások megsokszorozása),
vagy a technobiológiai formatervezés kreatív követése
révén. Ezt a két lehetőséget próbáltam
meg továbbgondolni, hogy néhány évtized múltán
lássam: nekem volt igazam, s ugyanakkor szembesüljek azzal,
sokszor milyen gyalázatosan visszaélünk az általam
imitológiának nevezett másolással, hiszen legnagyszerűbb,
a biológiához képest másodlagos vagy nem másodlagos
eredményeinket a bioszféra pusztítására
és alantas háborús játékokra használtuk
fel, s végül sok minden, amit már elértünk
a még előttünk álló mesterséges
intelligencia felé vezető úton, gyakran ostobaságokra,
szórakozásra, érthetetlen szeszélyekre szolgál.
Nem túl örömteli dolog látni, hova süllyedt
a magasztos szándékoktól vezérelt felfedező
szellem.
Azt hiszem, mégiscsak jobb lenne, ha egyedül lennénk
a kozmoszban. Úgy vélem ugyanis, hogy az emberi viselkedés
szintjénél rosszabb a már elérhetetlen állapot.
Az emberevés, amely ott állt fajunk bölcsőjénél,
amint arról a neandervölgyi ősemberek kovakővel
szétzúzott hosszú csontjai tanúskodnak, az
ősemberek nem első, és nem is utolsó bűnös
cselekedete volt. Így hát érthető, hogy a legkülönfélébb
emberi alkotótevékenységek által a világűrbe
vetítjük ki a háborús összecsapásokat,
vagyis a tömeggyilkosságokat.
*N = R*fpneflfifcL
A fenti képletben, amelyet az amerikai csillagász, Drake
állított fel, az alábbi hét szorzó határozza
meg N-t, a Galaxisban található azon civilizációk
számát, amelyek már képesek technoszferikus
tevékenységre:
– R* a csillagok keletkezésének sebessége a kozmoszban
(csillagszám per év),
– fp a bolygórendszerrel rendelkező csillagok hányada,
– ne azoknak a bolygóknak a számát jelöli,
amelyek a fent említett rendszerekben találhatóak,
és ökológiailag kedvezőek az élet számára,
– fl azoknak a bolygóknak a hányada, amelyeken valóban
létrejött az élet,
– fi azoknak a bolygóknak a hányada, amelyeken az élet
értelmes formái fejlődtek ki,
– fc azok a bolygók, amelyeken az élet odáig fejlődött,
hogy képes kapcsolatot teremteni más világokkal,
– L az általam a továbbiakban technoszferikusnak nevezett
civilizációk fennmaradásának átlagos
időtartama.
Mint említettem, a civilizációk közti kapcsolat
szószólóinak reményei olyannyira megcsappantak,
hogy jelenleg részben az élet legegyszerűbb formái
(baktériumok), részben létezésük biopaleologikus
nyomai után kezdődik kutatás, mindenekelőtt
a mi Naprendszerünkön belül. Anélkül, hogy túlbecsülnénk
a földi kutatások jelentőségét, érdemes
hangsúlyoznunk: óriási jelentősége lenne,
ha sikerülne, például a Marson, akár egy baktériumot,
akár csak biokémiai maradványait felfedezni. Feltételezzük
ugyanis, hogy az életfolyamatok alapja a szénvegyületek
atomváza, illetve elengedhetetlennek tartjuk legalább két
rendszer, a genetikai, nukleotidokból álló rendszer,
illetve a fehérje-rendszer létrejöttét, amelynek
ez a nukleotid-együttes irányítja a fejlődését.
A tudósok döntő többsége úgy véli,
a szilíciumatomok, amelyek tulajdonságaikat tekintve némileg
közel állnak a szénhez, nem igazán alkalmasak
szénen kívüli bioszintézisre. De ez nem olyan
biztos. Elképzelhető, hogy létrejönnek különböző
evolúciós utakra képes rendszerek, amelyek se a földi
nukleotidokon nem alapulnak, se fehérjét nem használnak
építőanyagként. Tehát ha a földiekhez
hasonló polimereknek, például a nukleotidoknak legalább
a maradványait felfedeznénk a Marson vagy például
a Jupiter mellékbolygóján, az Európán,
ennek igen nagy jelentősége lenne, hiszen növelné
azon hipotézis valószínűségét,
miszerint az egész világűrre jellemzőek a molekuláris
életfolyamatok. Noha ebből a Naprendszerben tett pozitív
felfedezésből nem következne egyenesen, hogy mindez
az egész kozmoszra igaz, mindenképp egy lépést
jelentene ebben az irányban.
Amikor Drake a Green Bank obszervatóriumban az égbolt
kutatásába fogott, jól tudta: nem áll módjában
földön kívüli égitesteken keresni az élet
valamiféle primitív nyomait, így hát rögtön
rádiócsillagászati keresésbe kezdett. Amikor
sírba szállt egy korábbi tudósnemzedék,
amely a Szaharába rajzolt mértani ábrák segítségével
akart kapcsolatba lépni a feltételezett marslakókkal,
elkerülhetetlen következő lépésként
mindenféle elektromágneses hullámok köréből
származó jelek kutatása körül összpontosultak
az erők, beleértve egy esetleges lézeres kapcsolatot
is. Ismétlem: esetleges kapcsolatról van szó, minthogy
egyelőre nem rendelkezünk elég erős lézersugárral
ahhoz, hogy e fotonmódszerrel kozmikus távolságra
küldhessünk jeleket.
A Drake-féle képletben felsorolt majd’ mindegyik fajta
valószínűség drasztikusan csökkent az utolsó
fél évszázad során. A világűr
hallgatásának okait legegyszerűbben az alábbi
feltételezések szerint különíthetjük
el:
1. Mindinkább megismerjük a galaxisokban, ezek halmazaiban
és az egész Metagalaxisban uralkodó elemi erőket,
viharokat és instabilitást. Egy születőben lévő
planetáris életet akár teljes egészében
megsemmisíthet a számos jellemző kataklizma valamelyike,
például egy közeli szupernova-robbanás, a kemény
sugarak felvillanása, amikor a mi Napunknál ötszörte
nagyobb tömegű csillagok fekete lyukká omlanak össze,
két galaxis ütközése, helyesebben egymásba
hatolása, vagy általában ha egy csillag elveszti radioaktív
stabilitását, még ha körülötte seregnyi
életet hordozó bolygó kering is.
2. Ahogy a német asztrofizikus, Sebastian von Hoerner a hipotézisében
megfogalmazta: lehet egy civilizáció értelmes, sőt
technogén, csak éppen nem kíván óriási
erőt koncentrálni és pazarolni kozmikus távközlésre.
3. Lehet, hogy egy értelmes, technogén, ugyanakkor viszálykodó,
véres civilizációt, amilyen a miénk is, némileg
lekötnek a bolygóján zajló konfliktusok.
Tudnunk kell továbbá: számtalan olyan tényező
van, amely bármilyen csillagközi kommunikációs
kísérletet kizár a lehetséges kozmikus léptékű
tevékenységek köréből. Csak a hosszú
életű kozmoszhoz képest olyan kérészéletű
lények számára, amilyen a mi fajunk, tűnhet
a világűr az egyenletes és viszonylag tartós
nyugalom birodalmának. A napfényes tavaszi napon nektárt
szürcsölő méhnek – metaforikusan – éppen
ilyen hamis képzete lehetne a stabil egzisztenciális mozdulatlanságról,
ahogy a bolygón élő elődeink számos
nemzedéke is látta. Valójában az egzakt tudományok
egyetlen területe, amelyben minden létező arányát
emberfeletti, vagyis valódi mércével mérik,
az asztrofizika. Az asztrofizikusoktól indult a más civilizációk
keresése, amely manapság mindenekelőtt hipotéziseket
szül, amelyek közül a példa kedvéért
említek néhányat.
1993-ban Richard Gott, a Princeton Egyetem asztrofizikai tanszékének
kutatója a „Nature” című folyóirat 363. számában
közölte a valószínűség-elmélet
sajátos alkalmazásán alapuló hipotézisét.
Abból indult ki, hogy valamennyien véletlenszerű intelligens
megfigyelők vagyunk, és csupán a mi, közel negyedmillió
éves fajunk létezésének idejét ismerjük.
Fejtegetéseiből, amelyeket most természetesen nem
tudok teljes terjedelmükben idézni, kitűnik, hogy a létezés
teljes ideje, vagyis az emberi faj élete nem haladhatja meg a nyolcmillió
évet. Gondolatmenete végén arra a következtetésre
jut, hogy sohasem fogjuk tudni gyarmatosítani a Galaxist – nincs
rá elég időnk, még akkor sem, ha képesek
lennénk fénysebességgel mozogni.
Kétségtelenül joggal vélte úgy Gott,
hogy a földi élet nem egészen négymilliárd
évvel ezelőtti keletkezése annak volt köszönhető,
hogy a Nap akkorra már fiatal csillagból érett csillaggá
vált, és sugárzásával képes volt
fenntartani az életet, olyan elenyésző radioaktivitás-ingadozás
mellett, ami még nem vezetett az élet kipusztulásához.
Ezenkívül Gott nem említi, de általánosan
elfogadott nézet, hogy a Föld gyakorlatilag kör alakú,
ökológiai szempontból kedvező övezetben
elhelyezkedő keringési pályája ugyancsak biofil
volt (a Mars a maga pályájával már e biofil
övezet külső határán található).
Galaktikus szinten, vagyis a Tejútra mint spirálködre
vetítve, az egész Naprendszer úgynevezett korotációs
pályán mozog. Orosz csillagászok észrevették,
hogy a Naprendszer valamivel lassabban mozog ezen a körön, mint
amilyen sebességgel a Tejút spirálkarjai örvénylenek.
Valószínűleg kevesebb mint egymillió év
múlva rendszerünk a Földdel együtt belevész
a legközelebbi spirálkarba, vagyis már nem olyan magas
űrben lesz, mint eddig, hanem, hogy úgy mondjam, a csillag-dzsungelben.
Igaz, még ebben a dzsungelben is kötelező a kozmikus
csillagtávolságok léptéke, de egy pár
tucat fényévnyi távolságban végbemenő
szupernova-robbanás elhamvasztaná a bioszféránkat.
Persze kétségtelen, hogy időben sokkal közelebbi
problémák elé nézünk.
Gott egész elmélete szakemberek, tehát a tudósok
statisztikai számításait jól ismerők
támadásainak kereszttüzébe került. Az ellenérvek
röviden így summázhatók: semmilyen értelmes
következtetés nem vonható le nulla információból,
így hát hiába próbálkozunk bármilyen
statisztikai érv alapján jóslatokat megfogalmazni
az emberi faj életképességét illetően.
Mind Gott hipotézisével, mind az ellene intézett
kirohanásokkal terjedelmesen foglalkozott a „Nature”, ráadásul
a nehéztüzérségi támadásban bevetették
az úgynevezett Bayes-képletet is. Ez egy igen régi,
átgondolt és megbízható képlet, amelynek
segítségével múltbeli események alapján,
többé-kevésbé ismerve a jövőbeli
lehetőségek disztribúcióját, kiszámítható
a fejlemények valószínűsége. Ennek ellenére,
amint az egyik vitázó megjegyezte, mindig érvényes
az ex nihilo nihil fit elve. Nulla információból semmi
sem nyerhető, csak nulla információ.
Míg egyes tudósok (mint Joszif Sklovszkij) lelkes
hívekből azon tézis szószólói
lettek, miszerint egyedül vagyunk a kozmoszban, rengetegen vannak,
akik tovább keresik az Értelmes Lényeket. Azt hiszem,
a kozmikus civilizációk kérdése az a tudományterület,
amelyről talán a legtöbbet beszéltek, írtak
és publikáltak anélkül, hogy bármi konkrétat
tudnánk róla. E megjegyzések zárásaként
azonban hadd tegyek egy véleményem szerint inkább
optimista észrevételt: az élet az információ
testébe öltöztetett létezés valamiféle
formája. Az információ, legjobb tudásunk szerint,
csakis adagokra, kvantumokra osztott, vagyis diszkrét formában
tud konstruálni vagy irányítani valamit. Ezért
aztán korántsem véletlen, hogy minden etnikai nyelvünk
némileg hasonlít a genetikai kódhoz. Ha bárhol
a kozmoszban élet születik, a molekuláris szintről
fel kell emelkednie a makroformákhoz. Hogy az értelem szükségképp
keletkezik-e a faji sokféleségből, vagy ritkaságnak,
sőt kozmikus csodabogárnak tekinthetjük-e, arról
fogalmunk sincs. Mindenesetre nem lehetséges olyan széles
körű technológiai ismeretekkel rendelkező, rádióadókat
építő civilizáció, amely kizárólag
fényévnyi távolságokra képes artikulálatlan
kiáltásokat küldeni. Ha a rádiós keresés
egyszer sikerrel jár és üzenetet kapunk egy másik
csillagról, meg fogjuk fejteni. De gondoljunk arra: az asztrofizika
azon ifjú ismerője, aki Angliában elsőként
figyelt meg pulzárt, amint rendszeres időközönként
erőteljes radioaktív sugárzást bocsát
ki magából, kollégáival együtt tévedésből
intelligens jelzésnek vette e rendszerességet. Ezért
Sklovszkij hipotézise, miszerint szükségképp
észrevesszük az általa „csodáknak” nevezett kozmikus
jelenségeket, elég félrevezető. A természetes
és csodaszámba menő jelenségek megkülönböztetése
a Földön is nagy gondot okoz, hát még ha kozmikus
szinten kell ilyen megkülönböztetést tenni.
KÖRNER GÁBOR FORDÍTÁSA
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu