A társadalmak nem egyformák, és mindent egybevetve
elég bonyolultak. Ha vannak jó társadalmak egyáltalán,
azok is csak részben jók – egyes részei jobbak, mint
a többi, egyes részei némelyeknek fontosabbak, mint
másoknak. De a részek nem könnyen adódnak össze
vagy oltják ki egymást, és nem is folynak át
mind egymásba. A német kultúra adta például
a világnak Goethét és Hitlert. Goethe nem teszi Hitlert
jobbá, és Hitler mit sem ront Goethén. Függetlenek
egymástól, nem összemérhetőek, és
nem csak azért, mert Goethe jól írt, és Hitler
rosszul festett. Ráadásul Goethére joggal büszkék
a német honfiak, Hitler miatt pedig joggal szégyenkeznek
a tisztességes németek. Még ha hozzávesszük
Bachot és Beethovent, akkor sem törölhetjük Hitlert.
Hitlert nem törli ki semmi. A németeknek egyszerűen együtt
kell élniük a zsenialitás, a jó és a gonoszság
bonyolult elegyével, ez az ő történelmük.
Ezek a tételek nem adódnak össze. A jóval és
a rosszal a saját térfelén kell megbirkózni.
Ausztrália nem Németország: itt nincs se
Goethe, se Hitler. De mint ausztráloknak, nekünk is vannak
olyan dolgaink, amelyekre büszkék lehetünk, és
mások, amelyekért szégyenkeznünk kell. Egyesek
mintha úgy vélekednének, hogy mivel vannak példáink
az egyikre, a másik nem számít, vagy nem sokat számít,
vagy „kiegyenlítődnek” országunk erkölcsi mérlegén.
Az igazság nem egészen így fest. Vannak a történelmünknek
olyan aspektusai, amelyekre joggal lehetünk büszkék, és
mások, amelyekért nem ártana szégyenkeznünk.
Ne gondoljuk, hogy az egyik elmoshatja a másikat. Sőt, az
is szégyellnivaló, ha megpróbáljuk tagadni
a többi dolgot, amiért szégyenkeznünk kéne.
Ebben az előadásban elmondok két történetet,
az egyik azokról szól, akik bevándoroltak ebbe az
országba, a másik az ország őslakóiról.
Röviden, úgy hiszem, az ausztráloknak minden okuk megvan
arra, hogy büszkék legyenek az első történetre,
és hogy szégyenkezzenek a második miatt. Valójában
csak akkor van értelme morálisan büszkének lenni
arra, hogyan fogadták be a bevándorlókat ebbe az országba,
ha elismerjük, hogy szégyenletes, ami az őslakókkal
történt ugyanitt. Annyi biztos, hogy nem bántak velük
tisztességesen.
Egy ausztrál világpolgár
Életem egy fontos szakaszában Eugene Kamenkánál
tanultam, nagy hatással volt rám, eszmetörténetet
tanított az Ausztrál Állami Egyetemen. Kamenka szülei
orosz zsidók voltak, akik Oroszországból Németországba
emigráltak, ott ismerkedtek meg és házasodtak össze.
Ő is ott született, de a családnak újból
menekülnie kellett, ezúttal a nácik elől. 1937-ben
érkeztek Sidney-be, Kamenka akkor kilenc éves volt. Aztán
sokat dolgozott egész életében, közelről
megismert több társadalmat, kulturális hagyományt
és életformát. Intellektuálisan és kulturálisan
is világpolgár volt, a szó legtágabb értelmében,
de sok fontos szempontot tekintve ausztrál világpolgár.
Utolsó, halálos betegen tartott előadásának
1993 végén az volt a címe, hogy „Ausztrália
formált engem... De melyik az én Ausztráliám?”
Megrendítő volt hallgatni, hogyan próbál megküzdeni
a hatás és az identitás nagy kérdéseivel
életének ebben a súlyos pillanatában, még
ma is erős hatást tesz az emberre. Azzal kezdte előadását,
hogy vázolta azokat a bonyolult és egymást átszelő
szálakat és kulturális kötődéseket,
amelyek őt alkották és alakították:
a zsidóság, az orosz kultúra, az európai filozófiai
és intellektuális hagyományok, a Sidney Egyetemen
John Anderson professzor rendkívüli hatása, és
annak az Ausztráliának a különböző
aspektusai, amelyek, mint hangsúlyozta, őt kialakították.
Miután megjegyezte, hogy nem minden tetszett neki Ausztráliában,
és nem minden, ami tetszett neki, volt ausztrál, ezt kérdezte:
„Akkor meg mi az, ami mindig visszahúz Ausztráliába?
Mit csodálok a leginkább Ausztráliában? Azt
az Ausztráliát, ahová én ideérkeztem
1937-ben, többnyire úgy ábrázolják, mint
mélységesen rasszista, társadalmi, vallási
és etnikai tekintetben intoleráns országot, tele kulturális
szolgalelkűséggel, amelyet arra érdemtelen elitek kormányoztak.
A náci Németországból érkezve ennek
épp az ellenkezője lepett meg: az alapvető kedvesség
és könnyedség a társadalmi kapcsolatokban (ami
nem terjedt ki a őslakókra, szégyenszemre, de amit
a 20-as évekre kiterjesztettek más fajok képviselőire,
akik tartósan letelepedtek Ausztráliában). A kisebb-nagyobb
posztokat betöltő emberek megközelíthetősége
és keresetlensége, a szomszédok nem tolakodó
barátságossága, miközben óvakodtak attól,
hogy megmondják másoknak, hogyan éljenek. A zsidókat
és az emigránsokat nem tekintették az összes
körökben a leginkább kívánatos, óhajtott
és csodálatra méltó bevándorlóknak.
De az ausztrálok jobban utáltak kellemetlenkedni és
gorombáskodni, mint amennyire a zsidókat vagy a külföldieket
utálták, és minden egyes ausztrálra, aki nem
szerette őket, szó szerint tucatjával jutottak olyanok,
akik azt se tudták, hogyan segíthetnének jobban, túltettek
egymáson segítőkészségben és
bátorításban. Ezt tapasztaltam szomszédoknál,
iskolában, a wolf-klubokban és a cserkészeknél,
a helyhatósági
ügyintézőknél és átlagembereknél
az egész országban. Európa durván szólva
nem volt ilyen, a mai világ nagy része még mindig
nem ilyen.”
Ez magas szintű és helyénvaló elismerés.
Az én szüleim nagyjából ugyanezt tapasztalták.
1941-ben érkeztek ide, minden pénz nélkül, egy
kéthetes átutazó vízummal, a világ két
legszörnyűbb rezsimje elől menekülve. Míg
itt voltak, következett be a Pearl Harbor-i támadás,
és ők úgy döntöttek, hogy itt várják
ki a háború végét, aztán visszatérnek
Varsóba. Apám soha többé nem látta viszont
Varsót, anyám is csak 45 évvel azután, hogy
eljött onnan. Mélyen megrázó élmény
volt számára, engem is megrendített, hogy ott lehettem
vele, de ettől még nem akart visszaköltözni. Jobban
szeret Sidneyben.
Amikor a szüleim ideérkeztek, jó barátságban
voltak egy kiváló lengyel diplomatával, dr. Sylvester
Gruszkával, aki történetesen egy közismert amerikai
hibrid, Carter elnök volt nemzetbiztonsági tanácsadója,
Zbygniew Brzezinski nagybátyja volt. Gruszka keze alatt dolgoztak
a lengyel konzulátuson a kommunista hatalomátvételig.
A háború után apámmal ketten nyitottak egy
lengyel könyvkereskedést, a Vistula (Australia) Ptg Ltd-et,
amelynek vagyona fokozatosan fogyatkozott, ahogy a vevőkör
egyre jobban megtanult angolul.
Amikor először találkozott velük, Gruszka azt
mondta fiatal szüleimnek, hogy itt megtanulhatják, életükben
először, milyen az igazi demokrácia. Erről nem
sokat tudtak, mert hallották, amint bloody reffos-nak (koszos menekülteknek)
hívták őket, alantas munkákat végeztek
(ilyen munkahelyekről dobták ki őket több ízben),
bántották őket, hogy németül beszélnek
a villamoson (lengyelül beszéltek), és feljelentették
őket a rendőrségen, hogy zajos partikat rendeznek.
Ezek nem voltak tragikus tapasztalatok, de nem is voltak különösebben
kellemesek. Hiszen a szüleimhez hasonló (és nem hasonló)
emberek millióinak ideérkezése igazi sokkot jelentett
ennek a különös anglomorf kihelyezett bázisnak, ahogy
Mr. Heating állítólag kartográfusi pontossággal
meghatározta, „a világ valagában”. Amint azonban a
szüleim lassan megtanulták, és amit aztán megállás
nélkül méltányoltak is, dr. Gruszkának
mégiscsak igaza volt.
Az azóta eltelt rövid idő alatt ez az ország
hatalmasat változott. Mostanra több mint száz etnikai
csoport él itt, és nyolcvan nyelvet beszélnek. Hogy
milyen békés úton váltak mindezek az „idegenek”
állampolgárokká, ennek kéne az ausztráliai
bevándorlásról szóló minden beszámoló
élén állnia. Ez valódi társadalmi kísérlet
volt, ami nagyon rosszul is elsülhetett volna. De nem így történt
– az angolok és etnók, etnók és etnók
közti gyakran titokban fortyogó, gyakran kimondott, vulgáris
és csúf ellenszenv dacára.
Az idők folyamán nem tűnt el minden etnikai ellenszenv,
gyűlölet és előítélet, de mérséklődött
és rövid pórázon volt tartva. Egészében
véve mindez figyelemre méltó sikerességgel
történt meg ebben az országban, nem úgy, mint
számos olyan országban, ahonnan bevándorlóink
nagy része ide emigrált vagy menekült. Valahogy a viták
ugyanazokról a témákról, amelyek annyira megtépázták
az olyan társadalmakat, mint Horvátország és
Bosznia, Észak-Írország és Dél-Libanon,
Vietnam és Kambodzsa, furcsa módon sokkal langyosabbak maradnak,
ha itt melegítik fel őket, a világ másik felén.
Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a bevándorlói tapasztalat
itt mindig sima, bonyodalmaktól mentes és szívélyes
lett volna. Az ember rendszerint nulláról indul, nem mindenki
akarja vagy kedveli, és az ember maga sem akar vagy kedvel mindenkit.
És annyi mindent kell megtanulni. Egyszerű szavakkal kezdődik,
s aztán se vége, se hossza a tanulnivalóknak. Mert
nem csak új dolgokat kell csinálni, hanem új módon
kell létezni. A migráció semmit sem hagy érintetlenül.
Hogyan is várhatnánk, hogy könnyű legyen? Hogyan
is remélhetnénk gyors sikert? De volt-e valaha könnyebb
és gyorsabb, mint itt? Semmiképpen nem volt azokban az országokban,
ahonnan a mi bevándorlóink eljöttek. Ahogy a történész
John Hirst helyesen megállapítja: „Immár vége
a titoknak. Nem volt még egy nemzet a modern korban, amelyik etnikai
összetételében ilyen nagy változáson ment
volna át, és fogadta volna azt ilyen társadalmi nyugalommal,
mint itt.”
Ez nem pusztán jó dolog, hanem a jogos büszkeség
forrása is: büszkék lehetünk az intézményeinkre,
társadalmi viszonyaink szövetére, politikai gyakorlatunkra
és eredményeinkre. Nemcsak az eredmények jók,
de az utak is, amelyeken sikerült eljutni idáig. Ahogy az egyik
legközelebbi, nemrégiben állampolgárságot
kapott barátom mondja, olyan akcentussal, amely tönkreteszi
a mimikát: „Büszke vagyok rá, hogy ausszi vagyok.” Én
is.
Persze nemcsak ezen az egyetlen módon lehet elmondani az Ausztráliába
való bevándorlás történetét. Néhány
etnikai aktivista egyfelől és néhány anti-etnó
másfelől eléggé eltérő módon
adja elő ugyanezt. Itt, mint mindig, azt kérdezném:
Mihez képest? És itt, mint olyan gyakran, megdöbbentenek
az egymásnak ellentmondó, mégis szisztematikus túlzások,
amelyekbe multikulturalista és monokulturalista ellenfelek egyaránt
beleesnek.
A multikulturalista túlzás abban áll, hogy egy
jogos szempontot túl messzire visznek. Arra emlékeztet mindnyájunkat,
hogy legalábbis az Első Flotta óta „voltaképpen
minden ausztrál bevándorló”. Persze mind azok vagyunk,
legalábbis genetikai-geográfiai értelemben. De egyesek
ebben odáig mennek, hogy tagadnak mindent az „anglo-kelta” kultúra
időbeli elsőbbségén kívül – ők
voltak itt az első nem-őslakó telepesek. Ami még
ennél is rosszabb, egyesek azt sugallják, hogy ezek szürkén,
negatívan voltak itt jelen, míg meg nem váltották
őket a színes multikultúrák. Ez tökéletes
ostobaság. Nem minden egyes migráns befolyásnak van
olyan alakító, átható, intézményekbe,
hagyományokba beépült hatása, mint a többinek.
És ebben a tekintetben a második világháború
után idekerült ausztrálok nagyon sokat köszönhetnek
azoknak a szokásoknak, hagyományoknak, intézményeknek
és embereknek, amelyek itt fogadták őket.
Mert a jogi, politikai, kulturális, nyelvi és morális
tér nem volt sem üres, sem kialakulatlan, amikor ideérkeztek.
És közülük nagyon sokan, szerintem a többség,
nagyon szerencsés volt, hogy amivel ez a tér ki volt töltve,
az olyan kedvező volt rájuk nézve. A háború
utáni ausztrál bevándorlás sikertörténete
mélyen beivódott polgári erényekről
árulkodik ebben a társadalomban és kultúrában,
olyan civil erényekről, amelyek a legjobb hagyományainkhoz
tartoznak, amiért nekünk, akik ennek az előnyeit élveztük,
jó okunk van a hálára. Felbecsülhetetlen eleme
ezeknek az angol hagyományoknak a jogállamiság, ami
a jogi és alkotmányos intézmények és
tradíciók egész sorában jut kifejezésre,
és ami még fontosabb, abban a látszólag egyszerű,
de valójában ritka és bonyolult tényben, hogy
a törvény a hatalom korlátozásának számít
ennek az országnak az életében. Ez komoly brit hatás.
Tényleg mélyreható és fontos része kulturális
örökségünknek, amit – ahogy David Neal kimutatta
A törvény uralma egy büntetőtelepen című
kiváló könyvében, a fegyencek és felügyelőik
hoztak magukkal az Első Flottával. Erre az alapra épült
meglepően rövid idő alatt egy stabil liberális
demokrácia, amelyik működik, és amely bár
ritkán épületes, tartani sem kell tőle.
Neal úgy érvel, amit én teljesen meggyőzőnek
találok, hogy nemcsak fegyenceket szállítottak ide,
Ausztráliába, hanem sajátos eszméket és
eszményeket is – amely eszmék között centrális
szerepet foglaltak el a törvényre vonatkozó eszmék
és eszmények. Ausztráliát az alakította
büntetőtelepből szabad társadalommá, amit
a fegyencek a fejükben hoztak magukkal Angliából „kulturális
csomagjuk részeként”. Ebben a kulturális csomagban
központi helyen volt a jogrendbe vetett hit, az a hit, hogy a törvény
számíthat, és kell is hogy számítson,
hogy az uralmon levőknek tiszteletben kell tartaniuk, hogy ennek
alapján felelősségre lehet és kell is vonni
őket. A fegyencek vívtak és sokszor nyertek is politikai
és egyéb döntő csatákat a bíróságokon.
Amikor nyertek, ez azért történt, mert ellenfeleik keze
meg volt kötve. Végül is azoknak is ugyanaz a csomag volt
a fejében.
Ez lehetett volna egészen másként is. Mi
lett volna, ha a fegyencek Oroszországból jönnek? Nem
lettek volna bonyolult ügyek a szabadnak született oroszok jogaiért.
A büntetőtelepen nem lettek volna kezdettől fogva bíróságok,
ahol a fegyencek panaszt tehettek a tartóikra, és sokszor
nyerhettek is velük szemben. Nem lett volna semmi faksznizás,
esküdtekkel meg bírósági eljárással.
És a kolónia kormányzóinak sem kellett volna
huzakodniuk a szemtelen bírákkal, akik tudatában voltak
a függetlenségüknek, és ragaszkodtak a hagyományaikhoz,
vagy a szabad telepeseknek túlságosan agyafúrt, emancipáció-párti
ügyvédekkel, olyanokkal, mint Wentworth és Wardell,
akiknek sokszor sikerült bíróság elé citálni
őket.
Mi lett volna – ami valamivel valószínűbb
–, ha a fegyencek cinikusan semmibe vették volna a jogrendet? Mi
lett volna, ha az egyetemes jogok akkoriban terjedő eszméit
tették volna a magukévá, vagy a fegyveres lázadó
stratégiát választják? Nyilvánvaló,
hogy sok fegyenc volt tisztában ezekkel a lehetőségekkel,
de végül mégsem ezeket választották. Inkább,
ahogy Neal kimutatja: „a politikai vita nagyon hagyományos formákban
zajlott Új-Dél-Wales-ben. A résztvevők hivatkoztak
brit születési előjogaikra, és a jogrend nyelvét
használták ezek biztosítására, és
hogy egy új társadalmi és politikai rendet kovácsoljanak
a Botany-öböl menti büntetőtelepből.”
Az a Britannia, ahonnan a fegyencek jöttek, törvényekkel
szokatlanul sűrűn átszőtt ország volt.
Évszázados küzdelmet csinált végig a törvény
politikailag központi szerepe körül, olyan küzdelmet,
amely tele volt – ahogy Neal megfigyelte – „erőteljes képekkel”,
köztük pl. azzal, ahogy Coke főbíró rendreutasítja
uralkodóját, I. Jakabot, hangsúlyozva, hogy senki,
még a király sem áll a törvény fölött.
A korabeli világban sehol máshol, kivéve talán
a másik brit származékot, Amerikát, nem számított
annyira a törvény, mint Angliában; és ahogy Neal
kimutatja, következetesen számított – és bizonyos
értelemben egyedülállóan – még Új-Dél-Wales
könyörtelen körülményei között is.
Nagy szerencséje ez mindannyiunknak, akiknek a családja nemrégiben
kötött itt ki.
Ausztrália tehát olyan társadalom, amely kidolgozta
– valósággal mitizálta – a tolerancia és egyenlőség
hagyományait és a „fair” viszonyulást, kedvességet
a „társakhoz”, akik nem számítanak annyit, mint a
szeretteink, de többet, mint mások, és ebbe a kategóriába
még az akcentussal beszélő, újonnan idekerültek
is beletartozhatnak. Van egyfajta bizalmatlanság a „süketelés”
és a „lila művészkedés” iránt, ami nem
mindig jó a tanult embereknek, de többnyire inkább egészséges
dolog. Az ausztrál nyelv tele van helyi kifejezésekkel vagy
a „bölényszarozáshoz” hasonló, helyi vonatkozásokkal
telített kifejezésekkel, és ezeknek nehéz megtalálni
a megfelelőit más nyelvekben.(6) Nem írják
le mindenki felfogását vagy viszonyulását,
de beleírnak sajátos értékeket a nyelvbe és
az életbe, és ezeknek az értékeknek mély
kulturális visszhangja van. Nekem ezek az értékek
mind nagyon tetszenek. Elbűvöl, ha egy külföldi akcentussal
beszélő ismeretlen úgy szólít, „pajtás”
(mate), aki sosem ismerte ezt a szót, mielőtt idekerült
volna, és akinek a saját eredeti nyelvén nincs is
meg ennek a megfelelője. Ez kenterbe veri a Herr Doktor Professort
vagy ennek lengyel megfelelőjét, ami még ennél
is bonyolultabb, de szintén kötelező. Ezek az értékek
és hagyományok nyilvánvalóan helyi produktumok,
talán annak köszönhetők, hogy itt nem kellett megörökölni
egy arisztokráciát, és nekem ez is nagyon tetszik.
Ennek nem kellett szükségképpen így
lennie. Nem minden kultúrában vannak ilyesfajta hagyományok,
és nem is minden olyan kultúrában, ahol bevándorlóink
születtek. Sokan jöttek olyan társadalmakból, amelyekbe
kívülállók sosem kerülhetnek be, vagy amelyeket
elkeserítően és sokszor végzetesen megosztottak
és megosztanak mindmáig a faji és vallási különbségek,
a leszármazás, a téboly. Másokat olyasmi szakít
szét, amit Freud „a kis különbségek nárcizmusának”
nevezett, olyan különbségek, amelyek a kívülállók
számára észrevehetetlenek, de amelyek miatt a bennfentesek
rutinból gyilkolják egymást. Ezek voltak, egyebek
között, az okok, amelyek miatt sokan képesek voltak annyit
utazni idáig, és ami miatt közülük annyian
tartják ideérkezésüket istenáldotta szerencsének.
Természetes, hogy egy olyan társadalom intézményei
és hagyományai, amely történetének túlnyomó
részében brit domínium volt, változtatásra
szorulnak illetve hozzáférhetővé kell tenni
őket, ha rövid idő alatt sokféle helyről
számtalan új állampolgár érkezik az
országba. Természetes, hogy ezek az intézmények
és hagyományok nem bizonyulnak elég rugalmasnak itt,
elég simulékonynak ott, hogy túlságosan magától
értetődőnek tekintenek egyes kulturális előfeltevéseket,
és szem elől tévesztenek másokat. Az is természetes,
hogy ennek a békés provinciális helyőrségnek
sok lakója kellemetlennek kellett hogy találja, hogy hirtelen
annyiféle népség özönli el, különböző
nyelvek, kultúrák és élettapasztalatok egész
Bábelét cipelve magával. Nem is szólva a jó
ételekről és a kávéról. Mindazonáltal
éppen ez a lakosság volt ezek között a tradíciók
között az, amely egészében mégis olyan nyugodtan
és jól bírta életmódja teljes felforgatását.
Nem voltak szentek, és nem kell eltúlozni az érdemeiket
mindebben. A bevándorlás robbanása akkor következett
be, amikor az ország benépesítésének
szükségessége vitathatatlanná vált, és
munkalehetőség volt bőven. Sőt, az „anglók”
jól jártak ezzel a változással, és Ausztrália
egészében is: gazdaságilag, intellektuálisan
és sok egyéb téren is. De azzal is jót tettek,
hogy ezt lehetővé tették. Szégyen letagadni
vagy semmibe venni a jót, amit tettek, etnikumban utazók
vagy olyan elidegenedett ausztrálok részéről,
akik lebecsülik ennek a teljesítménynek a jelentőségét,
vagy olyan „régi ausztrál” populisták részéről,
akik úgy állítják be, mintha ez óriási
áldozat lett volna.
Egy másik fajta tévedést követnek el
(az előbbi ellentétét) azok, akik „régi ausztrál”
örökségünknek ezt a döntő és máig
tartó jelentőségét úgy szeretnék
felfújni, hogy alapul szolgálhasson a faji kirekesztésre
a régi ausztráloknak vagy azoknak a javára, akik elmennek
ilyennek. Azok az érdemek, amelyeket felsoroltam, befogadó,
inkluzív és nem kirekesztő, exkluzív jellegű
erények. Egy toleráns, törvénytisztelő,
demokratikus és mindenekelőtt nyitott társadalom erényei,
az ezeket megtestesítő intézmények és
hagyományok által formált és erősített
erények. Nem vér szerinti erények. Ennek egyik oka,
hogy nincsenek vér szerinti erények. Bűnök sem.
A jó intézmények és közös értékek
átadhatók a különféle származású
embereknek, ha ezek között az intézmények között
élnek, megtanulják gyakorolni ezeket az értékeket,
és megbízni bennük mindaddig, amíg ezek az intézmények
arra vannak, hogy a segítségükre legyenek, s a környező
kultúra táplálja őket és igényt
tart rájuk. Mint korábban említettem, és ahogy
Chen Liew Ten, a Monesh egyetem tanára megfigyelte, nem tartozik
hozzá egy liberális politikai berendezkedéshez, hogy
legyenek életvitelünket meghatározó közös
célok és értékek. Társadalmi identitásunk
döntő eleme a különböző életmódokat
toleráló politikai közerkölcs. A bevándorlók,
akik a maguk módján akarják imádni istent,
megépíteni mecseteiket és templomaikat, megőrizni
néhány kulturális szokásukat, ezzel nem fenyegetik
a mi életmódunkat. Ellenkezőleg, az ilyen kulturális
sokféleséggel szembeni intolerancia az igazi ellenség,
és ez jöhet azok felől, akiknek kimondhatatlan nevük
van, tört angolsággal és furcsa kiejtéssel beszélnek,
és azok felől is, akiket kifogástalan pedigréjük
nem óv meg a nacionalizmus legdurvább formáinak bigottságától.
Ez fontos szempont. A nemzetek, amint ezt már sokan leszögezték,
„képzeletbeli közösségek”, amelyek valami közöset
igyekeznek találni emberek millióiban, akik sosem látták
egymást. Kevés a vitathatatlan tény ezeknek az elképzeléseknek
az anyagában, és hogy milyen tények ezek, azt különbözőképpen
képzelik el újra meg újra. Ami számít,
az „a stílus, amelyben elképzelik ezeket”. Némely
elképzelésnek csodálatra méltó a stílusa,
segít az embereknek megtalálni a helyüket és
egy csoportot, amelyben otthon érezhetik magukat anélkül,
hogy a világ többi részét úgy kezelnék,
mint náluk alábbvaló lényeket. Megint mások
igényt tartanak az etnikai tisztaságra, ami rendszerint kétes,
de nem pótolható semmivel.
Az első stílust rendszerint úgy ismerik,
mint állampolgári nacionalizmust. Brit eredetű, de
modellé csak az amerikai és a francia forradalom után
vált. Azt állítja, ahogy Michael Ignatieff írja,
„hogy a nemzetet mindazok alkotják – fajra, bőrszínre,
hitvallásra, nemre, nyelvre vagy etnicitásra való
tekintet nélkül –, akik elfogadják a nemzet politikai
hitvallását. Ezt a nacionalizmust állampolgárinak
hívják, mert úgy képzeli el a nemzetet, mint
egyenlő jogokkal rendelkező állampolgárok közösségét,
akiket a politikai gyakorlat és értékek egy közös
készletének való hazafias elkötelezettség
egyesít.” Az ilyen nacionalizmus elvben befogadó jellegű,
mivel a legkülönbözőbb fajta embereket el lehet fogadni
állampolgárnak. Az ilyen nacionalizmusra az Egyesült
Államok a legjobb példa. Az etnikai nacionalizmus ezzel szemben
a leszármazáson, valódi vagy vélt – többnyire
nem valódi, csak vélt – leszármazáson alapul.
Ebből ered a legtöbb szörnyűség a modern
világban. A militáns etnikai nacionalistáknak semmi
kétségük az iránt, hogy az ő etnikumuk
minden másnál felsőbb rendű, különösen
azoknál a más etnikumoknál, amelyeknek a legyilkolásával
el vannak foglalva, és amelyeknek a további legyilkolását
megengedi nekik a meggyőződésük. Ez volt a jugoszláviai
háború alaptémája. A náci nacionalizmus
is ilyen volt persze, és a demokratikus német nacionalizmus
is, bár már nem veszélyes, továbbra is etnikai
alapú. Így tehát olyan törökök, akik
hosszú nemzedékek óta élnek Németországban,
és sosem jártak Törökországban, továbbra
is törökök, és sosem lehet belőlük német.
Lengyelországi vagy oroszországi „németek” viszont,
akik nem is beszélnek németül, németnek számíthatnak.
A nem-etnikai elemek élhetnek etnikai nemzetek körében,
de sosem csatlakozhatnak az etnikai nemzethez.
Ausztráliában persze másképp vannak
a dolgok. A mi jogrendszerünknek ma nincs etnikai komponense, és
nem is divat nyilvánosan olyasmit indítványozni, hogy
egyeseket rekesszenek ki belőle, mert ők alsóbbrendűek.
Ez valószínűtlen is. A fenntartásokat inkább
úgy szokták előadni, mintha szociális feszültségről
volna szó, kulturális inkompatibilitásról,
egymás meg nem értéséről vagy egy életmód
jövőjéről. Ezek mind olyan eshetőségek,
amelyekről érdemes vitatkozni, de ritkán hozakodnak
velük elő igazán meggyőzően. Rendszerint
úgy kezelik a kulturális különbségeket,
mint a világ adott és kitörölhetetlen sajátosságait,
nem olyan tulajdonságként, amit mi viszünk bele a világba,
és úgy állítják be a dolgokat, hogy
minél nyilvánvalóbbak a kultúrák közti
különbségek, annál veszélyesebb a helyzet.
A történelem rácáfol mindkét feltevésre.
Részben az is megtévesztő, amilyen lazán
besorolnak embereket olyan etnikai kategóriákba – anglo-kelta,
őslakó etnó, ázsiai –, amelyek történeti
és szociológiai szempontból használhatatlan
kategóriák, voltaképpen semmire sem használható
kategóriák a polémiákat leszámítva,
mivel homogenizálnak olyan népeket és történelmeket,
amelyek sokszor évezredeket éltek le egymástól
távol, vagy mint az anglo-kelta esetben éppenséggel
egymás közelében, de egymás torkának esve.
Azt is sugallják, hogy a kultúra, az etnicitás vagy
a nyelv esszenciális, megváltoztathatatlan jelleggel bír.
Ez nyilvánvalóan csupán mítosz Ausztráliában,
ami annyira tele van hibridek rendkívül széles skálájával,
akik nem hasonlítanak az őseikre, és akikre nyilván
nem fognak hasonlítani az utódaik. Még ennél
is elterjedtebb mítosz, amit Chandran Kukathas vett észre,
egy maláj-sri-lankai ausztrál, aki az Ausztrál Katonai
Akadémián tanít: „Alapvető szempont, hogy az
etnicitás és a kultúra nem statikus, hanem folytonosan
változó dolog, amely reagál a gazdasági, társadalmi
és politikai feltételekre. Ha a kulturálisan pluralisztikus
társadalmakat nézzük, amit találunk, nem olvasztótégely
(melting pot), és nem is mozaik, hanem mindig változó,
kaleidoszkópszerű minták. Abszolút értelemben
alig vannak, ha vannak egyáltalán, stabil kulturális
formációk, hiszen valamennyi ki van téve nemcsak a
bevándorlásnak és a vegyes házasodásnak,
hanem a kulturális termékek és információk
cseréjének is – és a világ leghatalmasabb terjedő
iparágának: a turizmusnak.”
Ráadásul az észrevehető etnikai kisebbségek
sem szükségesek, és nem is elégségesek
az etnikai feszültségekhez. A nacionalizmus európai
találmány, és számtalan európai lemészárlásához
szolgáltatott alapot számos más európainak,
akik egy kívülálló számára teljesen
megkülönböztethetetlenek azoktól, akiket utálnak
és leöldösnek. Gyakorlatilag bármi lehet csoport-ellenszenvek
alapja egy adott helyen és időben, ami más helyen
és időben nem lehet.
Tudjuk, hogy katolikusok és protestánsok gyakran
és előszeretettel gyilkolászták egymást,
úgyszólván kötelezőnek érezték
ezt az európai történelem során. Végül
is a tolerancia eszménye, a civil társadalom alapfeltétele
először úgy jelent meg mint a 16-17. századi
szörnyű európai vallásháborúkra
való reakció. Ma Észak-Írországban,
számos ausztrál anglo-kelta őshazájában
egyes katolikusok és protestánsok még mindig dicsőségnek
tartják, ha legyilkolják honfitársaikat. Tudjuk azt
is, hogy a katolikus-protestáns ellenségesség konstitutív
szerepet játszott az ausztrál történelemben,
a nem is olyan régi történelemben. De mikor fordult
elő utoljára, hogy egy ausztrál katolikus lepuffantott
volna egy ausztrál protestánst vagy fordítva? Ez a
viszony egy idő után nagy nehezen, de kétségtelenül
eredményesen átalakult, egy szekuláris ausztrál
állam és egy olyan társadalom áldásos
közreműködésével, amely nemcsak gyakorolja
a toleranciát, hanem sok tekintetben növeli is.
Bármit mondjanak is a vezetőik, a szerbek és
a horvátok gyakorlatilag ugyanazt a nyelvet beszélik, és
történelmük nagy részében békében
és barátságban éltek együtt egymással.
Nagy kérdés, hogy most miért nem képesek erre,
de nem sok köze van az egymástól való kulturális
távolsághoz, és semmi köze a fizikai különbségekhez.
És ha szerbek meg horvátok jönnek Ausztráliába,
ők is nagyjában-egészében felhagynak a lövöldözéssel.
És bármit tesznek a szülők, a gyerekek már
másként kezdenek viselkedni, házasodnak egymás
között, és hibrideket nevelnek. És én persze
nem találok ebben semmi kivetnivalót.
Persze a nemzedéki változásokhoz idő
kell, és némely Ausztráliába jött bevándorlónak
– különösen azoknak, akik Ázsiából
jöttek – nem volt sok ideje. A mai viták, úgy tűnik,
mégis az ázsiai bevándorlás körül
összpontosulnak. Egy sor ostobaság hangzik el áthidalhatatlan
kulturális különbségekről például,
holott az egyetlen jelzés számunkra a fizikai megjelenés.
Pedig egy Hongkongból, Szingapúrból vagy Delhiből
frissen érkezett bevándorló esetleg sokkal többet
tud arról, hogy hogyan működik egy olyan társadalom,
mint a miénk, és sokkal jobban értik a nyelvet is,
mint sokan a szüleim honfitársai közül, mégis
több a hűhó az „ázsiai”, mint a lengyel bevándorlás
körül.
Ez azt sugallhatja, hogy ahogy az emberek egy társadalmi
jelzést – mondjuk a bőrszínt – használnak a
másokhoz való közelség vagy távolság
jelzésére, ugyanúgy az érvelés bizonyos
formái is egyszerűen az előítéletesség
jelzései, vagy legalábbis a nem kellő meggondoltságé.
Az ázsiai bevándorlással szembeni mai kirohanásokkal
nem az a legnagyobb baj, hogy sérti a szomszédainkat, bár
sértheti őket; nem is az, hogy elijeszti tőlünk
a turistákat, bár elijesztheti őket; nem is az, hogy
csökkenti a hozzánk beiratkozó külföldi diákok
számát, akiktől busás tandíjat szoktunk
beszedni; bár csökkentheti. Az a legrosszabb az ilyen kirohanásokban,
hogy erkölcsileg kétesek, és mint ilyenek sértik
legjobb hagyományainkat (bár sajnos nem állnak távol
valamennyi tradíciónktól).
Persze, hogy országunknak nem muszáj mindenkit
elfogadnia. Bonyolult szempontok vannak arra vonatkozólag, hogy
hány embert és kiket kell beengedni. A megfelelő számok,
a szakmai összetétel, a szakképzettséggel rendelkező
bevándorlók, a menekültek és a családegyesítések
aránya mind jogosan képezi viták és döntések
tárgyát. És ami megfelelő egy ország
történetének egyik pillanatában, nem feltétlenül
az egy másik pillanatban. De a korlátozások megalapozására
felhozott, hivatkozott érveknek morálisan védhetőknek
kell lenniük, enélkül nincs politikai gyakorlat. Lehet,
hogy a víz fluorral való dúsítása olyan
eredményes volt, hogy kevesebb fogorvosra van szükségünk.
Ez érv lehet amellett, hogy kevesebb fogorvost fogadjunk be. Nem
maradtak betömni való lyukak. De ázsiaiak? Ezt mivel
akarjuk igazolni? A társadalmi béke miatt aggódunk?
Akkor el kéne küldenünk az íreket, ha őket
megtartjuk, akkor az angolokat. És mi legyen a szerbekkel? A horvátokkal?
A kurdokkal? A törökökkel? A görögökkel?
A macedónokkal? A palesztinokkal? A zsidókkal? A kulturális
különbség a probléma? Mennyire beszél Ön
albánul? És törökül? Vagy esetleg afrikaansul?
Talán bizony az egyébként szintén állandóan
változó életmódunkat féltjük? A
mindösszesen 4,7% ázsiai születésű lakos
mellett (ennyit írtak össze az 1996-os népszámláláson)
plusz még valamennyi, hozzávéve ausztráliai
gyerekeiket, akik közül sokan más hátterű
ausztrálokkal fognak vegyes házasságra lépni,
messze vagyunk attól, hogy ilyesmiről érdemes legyen
szót ejteni, nemhogy komoly megfontolások tárgyává
tenni. Talán nem bírjuk ezt a sok jóféle ételt.
Ez jó érv volna az anglo-kelta kizárólagosság
mellett, de ezt még senkitől sem hallottam. Csak remélni
merem, hogy az igazi indok nem az, ami a társadalmi téboly
biztos jele az egész világon: hogy a mi fajunk vagy színünk
felsőbbrendű, mint a másoké.
Bölcs megfigyelés, hogy egy etnikai nemzet olyan
emberek gyülekezete, akik gyűlölik a szomszédaikat,
és osztoznak az etnikai eredetükre vonatkozó közös
illúzióban. Ezeknek az illúzióknak és
gyűlölködéseknek a következményei eléggé
kifogásolhatóak, ha más országok lakóira
vonatkoznak, de ha befelé fordulnak, az ember saját polgártársai
ellen, akkor a legádázabbak. És ahogy Avishai Margalit
megjegyzi, „ha a gyűlölt szomszédok az ország
lakói, és a nemzeti jelképeket ellenük fordítják,
az ezekkel a szimbólumokkal felvetődő probléma
rendkívül fontossá válik.” Ha rasszista nyelven
beszélünk a bevándorlókról, amit mondunk,
azzal saját államunk polgárairól is nyilatkozunk,
akik közül sokan egykori bevándorlók. Nem egyszerűen
állampolgárhoz méltatlan, de tisztességtelen
is ilyet tenni. Margalit felfogása szerint az a tisztességes
társadalom, amelynek az intézményei nem alázzák
meg az embereket. Azt sugallni egyes állampolgároknak, hogy
olyan csoporthoz tartoznak, amely nem szívesen látott – bár
ők is fizetik az adójukat, betartják a törvényeket,
teljesítik állampolgári kötelességeiket
–, annyi, mint megalázni őket, méltánytalanul
bánni velük. Szégyenletes dolog ilyet javasolni, és
mivel voltak olyan időszakok a történelmünkben,
amikor – a fehér ausztrál politika formájában
– ez nemzeti politika volt, szégyenletes dolog volt ez a társadalmunk
részéről. Szégyenletes, mivel nincs erkölcsi
alapja, és ellentmond annak, ami a leginkább csodálatra
méltó volt a történelmünkben. De nem ez
a legszégyenletesebb, amit elkövettünk, és nem
az ázsiai bevándorlók a leginkább megalázott
és megsértett kárvallottjai nemzeti becstelenségünknek.
Ebben hazánk őslakosságának volt része.
*alc
Egy másik előadásomban felvázoltam, mi
az a hat dolog, amit azoknak, akik társadalmuk javát akarják,
meg kell próbálniuk elkerülni. Hangsúlyoztam,
hogy ezek különböző rossz dolgok, de gyakran átfedik
egymást. Féktelen, becstelen, illiberális államok,
amelyek nem tesznek semmit, hogy enyhítsék a szegénységet,
és igazságtalanságokat követnek el, hat különböző,
de egymást erősítő módon hitványak.
Az a megdöbbentő a mi történelmünkben, hogy
az a történelem, amelyre minden okunk megvan büszkének
lenni, ugyanaz, mint amelyben mind a hat bűnt elkövették,
mégpedig sokszor szisztematikusan, Ausztrália őslakosságának
rovására.
Mint gondolom a legtöbb ausztrált, engem sem foglalkoztatott
soha közelebbről az őslakók sorsa, sose tudtam
róluk valami sokat. Egész életemet leélhetem
a nagyobb ausztráliai városokban anélkül, hogy
találkoznék őslakókkal, vagy ismernék
egyet is, és még ha az ember ismer is néhányat,
lehetetlen megérteni bármit a jelenlegi helyzetükből,
ha fel nem tárjuk ennek történelmi gyökereit. És
én ezt a legutóbbi időkig meg se próbáltam.
Az üres klisék világában éltem. Jó
szándékú, de semmitmondó klisék között.
De a viták Mabóról és Wikről és
a jelentés az ellopott gyerekekről mára lehetetlenné
tette, hogy az ember tudatlan és ártatlan maradhasson (kérdés,
hogy ez lehetséges volt-e bármikor is). Mert a tudatlanság
bizonyos formái bűnösek, és az ártatlanság
bizonyos formái is.
Ezt állítom annak ellenére, hogy nem lehet
könnyen és gyorsan felfogni minden dimenzióját,
még kevésbé minden okát annak, ami ezeket a
népeket érte. Nekem legalábbis nem sikerült.
De bizonyos dolgok elég szembetűnőek, és nem
tudok semmit, ami ezeket meghazudtolná. Az első és
legfőbb igazság az – nem valami misztikus titok –, hogy rettenetes
tragédia történt velük. És hogy egy filozófiai
kifejezést használjunk, ez túl is volt determinálva.
Olyan sok ok hatott ugyanabba az irányba, hogy nagyon nehéz
szétválasztani őket, és elsőbbséget
tulajdonítani az egyiknek közülük. Hadd említsek
néhányat, ami felületes tájékozódásra
is feltűnik.
Az őslakók és a 18. század utáni
európai civilizációk kultúrái, életmódja,
gazdasági és társadalmi alapjai olyan távol
álltak egymástól, amennyire csak lehetséges.
Semmiképpen sem maradhatott fenn az előbbi az utóbbival
való találkozás után változatlanul,
és – az átalakulás – az adott erőviszonyok
mellett (ha nem is szükségképpen minden tekintetben,
de) sok rombolást kellett, hogy jelentsen. Az európaiak másfelől
anyagilag elég erősek voltak ahhoz, hogy uralkodjanak az
őslakók fölött anélkül, hogy sokat
kellett volna tanulniuk vagy alkalmazkodniuk. És így is történt.
Ez így volt többé-kevésbé a modern európai
kultúrának az őslakó népek rendkívüli
módon eltérő és fizikailag sérülékeny
civilizációival való minden találkozásánál.
Különösen, ha ezek a népek kis társadalmakhoz
tartoztak, hierarchikus vezetés, fegyverek és lovak nélkül,
és amikor a találkozó feleket mindkét részről
majdnem totális értetlenség jellemezte.
A civilizációs eltéréseken kívül
az európaiak betegségeket is hoztak magukkal – influenzát,
himlőt és kiváltképpen nemi betegségeket
–, amelyek megtizedelték az immunitással nem rendelkező
lakosságot. Az európaiak elfoglalták a legjobb földeket,
településeket hoztak létre és a pásztorkodó
mezőgazdaság olyan formáit, amelyek ezeknek megfeleltek,
de egyenesen ellentmondtak, versenyre léptek a földdel kapcsolatos
őslakó gyakorlattal és hagyományokkal – amelyek
nagyon fontosak voltak az őslakóknak gyakorlatilag és
spirituálisan is –, beszennyezték az őslakók
vízgyűjtőit, és irtották a vadállatokat,
amelyek az őslakók életének és életmódjának
mindig is az alapját képezték. Sokszor magukkal az
őslakókkal is így bántak. Ölték
őket egyenként és tömegesen is. A sok rossz tragikus
összefonódásának következtében nemcsak,
hogy sok ezer ember meghalt, de kultúráikat és életmódjukat
is majdnem teljes egészében felszámolták, csak
a szívósabbja és a rugalmasabbja maradt fenn, ami
nem csoda.
Csábító ennek láttán sajnálkozni,
de úgy találni, hogy mindez elkerülhetetlen volt – tragikus,
de elkerülhetetlen –, és már nagyon régen történt.
Azt hiszem, én is így gondoltam valamikor, de ma már
nehezebb így gondolni. Először is, bár a kulturális
kizökkenés bizonyos szintje és tragédiája
elkerülhetetlen volt, amint az európaiak úgy döntöttek,
hogy idetelepülnek, de semmi okunk azt hinni, hogy az olyan mérvű
pusztítás, ami itt folyt, elkerülhetetlen lett volna.
Ezeknek a tragédiáknak egyes okai, mint a betegségek
akaratlan elterjesztése és a két meglehetősen
eltérő életrend közti civilizációs
meg nem értés nem szükségképpen tulajdonítható
megnevezhető egyéneknek, következményeik mégis
pusztító hatásúak voltak. Mások, mint
a mészárlás, kisemmizés, leigázás,
kirekesztés és elutasítás minden bizonnyal
valódi emberek valódi döntéseinek voltak a következményei.
És bár a mészárlás véget ért,
a múlt nem volt annyira régen, és nem állt
le egyik pillanatról a másikra vagy réges-régen.
Van, ami ebből még mindig nem ért véget, és
minden eseményben még mindig erőteljesen benne vannak
a következményei annak, ami most már a múlté.
Ilyen az erőviszonyok kiegyenlítetlensége, ami akkor
túlnyomó volt, és még mindig nagyon erőteljes.
Történészek egy csoportja a melbourne-i egyetemen
komparatív kutatást indít arról, hogy ugyanazok
a telepesek egy időben négy különböző
helyre – Dél-Afrikába, Ausztráliába, Új-Zélandra
és Kanadába – kerülve miért léptek olyan
eltérő módokon interakcióba ezeknek a területeknek
az őslakosságával. (13) A kutatás előterében
a politikai jogok megadása áll. Egyelőre még
csak néhány hipotézisük van, de máris
látszik, hogy Dél-Afrikát leszámítva
nem szerepelünk valami jól ebben az összehasonlításban.
Persze nem tudhatjuk, hogyan alakulhattak volna a dolgok, ha elődeink
másmilyenek lettek volna, vagy ha másként bánnak
az őslakókkal. Összesen annyit tudunk, hogy úgy
bántak velük, ahogy bántak, és ez az esetek többségében
igazán nagyon súlyos volt.
Ez így volt gyakorlatilag kezdettől fogva, ha nem
is kizárólagosan, de rendkívül elterjedt módon.
A határokon őslakók ezreit ölték le, gyakran
olyan telepesek, akik Hobbes azon megfigyelésének feleltek
meg, hogy „ha uralkodásról van szó, néha a
kapanyél is elsül”, eltekintve attól, hogy az európaiaknak
puskájuk volt, nem kapanyelük. Ez egy olyan mintához
igazodott, ahol a letelepedés inkább megelőzte, mint
követte a polgári rend kialakítását. Még
ha érkeztek is köztisztviselők, a rendőrség
és a helyi közigazgatás színeiben, sokszor túl
kevés számban voltak, és túl gyengék
voltak ahhoz, hogy leállítsák a kialakult gyakorlatot,
és sokszor nem is voltak érdekeltek abban, hogy ezt megtegyék,
inkább a telepesekkel működtek együtt, akik végső
soron az övéik voltak. Az őslakók zöme,
akik nem haltak meg a fegyverek által és a betegségektől,
az európaiaktól való teljes függőségbe
került, rendszerint ijesztő és degradáló
létfeltételek és életkörülmények
között, saját élelem- és létalapjuk
kipusztítása következtében. És ahogy Charles
Rowley professzor megállapította Destruction of the Aboriginal
Society (A őslakó társadalom elpusztítása)
című klasszikus művében, mire a tisztviselők
olyan helyzetbe kerültek, hogy elvárhassák saját
hagyományos politikájuk tiszteletben tartását,
„addigra, a 19. század közepére az emberek megszokták
azt a gondolatot, hogy az őslakók gyorsan kihalnak egy bizonyos
körzetben. Ez a tudatállapot kész volt a század
második fele vulgárdarwinizmusának a befogadására:
az őslakók valamiféle gondviselésszerű
természeti törvény következtében haltak
ki; ez a jelenség azt illusztrálta, mi történik,
ha egy alacsonyabb faj egy magasabbrendűvel találkozik. A
faji magasabbrendűség ilyen eszméi igazolták
azt, amit a fehér emberek csináltak, amikor az afrikaiakkal
és az ázsiaiakkal cipeltették a málháikat.
Ez különösen relevánsnak tűnt azok számára,
akik ekkor azt gondolhatták magukról, hogy ők a föld
jogos örökösei Ausztráliában, az őslakókról
pedig azt gondolhatták, hogy az ember egy korábbi alakváltozatának
utolsó maradványai, míg a fehér brit ember
az evolúció és a kultúra legifjabb, legszebb
hajtása. A pszeudo-filozófiai melankólia aurája
tudta így körülvenni a gyilkolás, éhezés,
betegség és kizsákmányolás tényeit.
Az út elő volt készítve azok számára,
akik az őslakók kihalásáról beszéltek,
és arról, hogy ki kell simítani halotti párnájukat
(minél olcsóbban), és az egész történetet
kellemessé és épületessé téve hozzá
kell igazítani a határmenti népmondákhoz. A
szörnyű példák számát meg lehet
sokszorozni, tele van velük az irodalom. Nem vagyok elég szakavatott,
hogy megmondjam, mennyire reprezentatívak, és hogy egy teljesen
árnyalt portré egészen más képet mutatna-e.
Nem kétlem, hogy előfordultak tisztességes és
jóindulatú megnyilvánulások is a tisztviselők,
misszionáriusok és egyes lelkészek részéről.
Csak két dolgok hangsúlyoznék mindazonáltal,
amelyek segítenek kimozdítani az európaiak és
az őslakók közti interakció témáját
az „Isten útjai” vagy még divatosabban a végzet fogalmainak
biztosítótársaságából. Először
is ott van az érdekek, másodszor az attitűdök
kérdése.
Egy dolog szembeszökően nyilvánvaló,
az érdekek jelentősége. Egyezkedésre nem került
sor, az őslakókat elűzték a földjükről,
a marhalopást halálos véteknek tekintették,
nem szenteltek elég figyelmet annak, hogy melyek az európaiak
betelepedésének következményei az őshonos
lakosságra nézve – mindennek általában az volt
az oka, hogy másként eljárni ütközött
volna az európai telepesek érdekeivel. Nagyon sok esetben
nincs is szükség több körmönfont magyarázatra.
És amíg az európaiak nem voltak rákényszerítve
arra, hogy emberszámba vegyék az "abókat", olyan embereknek
tekintsék őket, akiknek megvannak a saját érdekeik
és jogos igényeik – nem pedig mint zavaró tényezőt,
elhárítandó akadályt, gátló körülményt
– rendszerint nem teszik, és nem is tették ezt meg. És
ez az idő nagyon későn jött el, mivel az abo
csoportok általában kicsik voltak, az európai fegyverek
pedig kiválóak. És bár az abók kezdettől
fogva számításba vehetők lettek volna, az a
feltételezés, úgy látszik, teljesen makulátlannak
látszott, hogy csak az európaiaknak vannak jogaik bármely
kérdésben. Ez nem újság, és bizonyosan
nem régmúlt történelem, hanem azt jelenti, hogy
egy csomó minden, ami történt, nem azért történt,
mert így kellett történnie, hanem mert nagyhatalmú
emberek el voltak rá szánva, és olyan helyzetben voltak,
hogy győztesen kerüljenek ki minden olyan találkozásból,
ahol az érdekeik forogtak kockán. Ez azt jelentette, hogy
mások, történelmünk nagy részében
őslakó mások, vesztettek.
A másik leginkább lehangoló dolog ennek
a történelemnek az olvasása közben, és amit
sokáig tartana kimagyarázni, az attitűdökkel függ
össze. Ebben megint Rowley a különösen fogékony
és okos kalauz. Beszél például alternatív
stratégiákról, amelyek meggyőződése
szerint „valami reményt nyújtottak volna kissé jobb
kapcsolatokra”. Ez azonban megkívánt volna némi valódi
érdeklődést az őslakók iránt,
és a szóban forgó időszak nagy részében
nyoma sem volt ilyen érdeklődésnek. Sok más
mű is taglalja, hogy milyen krónikusan kevés elsőbbséget
és támogatást kaptak az őslakók ügyei.
És ahol megvolt az érdeklődés, az sokszor még
rosszabb volt, mivel az 1960-as évekig ez a speciális és
diszkriminatív állami törvényhozás formájában
jelentkezett.
A legsúlyosabb eset, és a maga módján
nagyon hétköznapi dolog akkor következett be, amikor láthatólag
jó szándékok kapcsolódtak az őslakók
teljességgel instrumentális szemléletéhez,
egy olyan szemlélethez, amely arra jellemző, ha barmokról,
nem pedig ha emberekről van szó. A legintenzívebb
állami programok közül sokban megvolt az, amit Rowley
úgy ír le, mint „visszacsúszást a humanitárius
elvektől az állattartás elveihez”, a marhatenyésztés
elveinek alkalmazása az őslakó-probléma kiküszöbölésére,
kiküszöbölve magát az őslakosságot
ott, ahol lehetőséget láttak a 'fajtanemesítésre’,
azaz félvérek, negyedvérek, nyolcadvérek és
hasonlók 'kitenyésztésére’. Amikor Dr. Cook,
az őslakók legfőbb tisztiorvosa és fővédnöke
az északi területen 1932-ben kifejtette: „Mindent megpróbálunk
annak érdekében, hogy fajtanemesítést végezzünk
a színeseknél, félvér nőket igyekszünk
felemelni a fehérek szintjére azzal a szándékkal,
hogy házasodás útján felszívjuk őket
a fehér népességbe.” Ezek egyáltalán
nem voltak elszigetelt érzések. Olyan kísérletek
kísérték őket, amelyek megpróbálták
elejét venni annak, hogy 'félvérek’ 'telivérekkel’
házasodjanak, és egyéb eugenikai rafinériák
merültek fel, amelyeket olyan irányú elszánt
törekvések kísértek, hogy fiatal őslakóknál
elszakítsanak minden a családjukhoz és a közösségükhöz
fűződő köteléket.
Egy fontos szempontból a 'fajtanemesítés’
az abók vonatkozásában szélesebben volt megfogalmazva,
mint a barmok, a marhák alsóbbrendű tenyészeténél:
továbbterjedt a tenyésztéstől a szocializációig,
az „ellopott gyermekekig”. Mindez egyáltalán nem régen
történt. Ahogy a Stolen Children Report megállapítja,
a gyerekek szisztematikus elszakítása a családjuktól
és a kultúrájuktól nem maradt abba, még
mielőtt mi mind idekerültünk volna. Tovább folyt
valamennyiünk életében, akik elmúltunk húsz
évesek. Sokszor nem is próbálták igazolni vagy
megindokolni mással, mint azzal, hogy őslakókról
van szó, senkinek, főleg nem a szerencsétlen szülőknek
és gyerekeknek. Úgyhogy bár Ms Hanson nem hiszi, hogy
„valakit a bőrszíne arra determinálna, hogy emiatt
hátrányok érjék”, őslakó családok
ezrei tapasztalták meg ennek az ellenkezőjét. Nemcsak
abból, hogy voltak olyanok, akik a vesztüket akarták,
hanem abból is, amit J. H. Wooten, aki a felügyelet alatt álló
őslakók haláleseteit vizsgálva így foglalt
össze: „A védelem és segélyezés jelszavával
az őslakó családok önkényes, szívtelen,
rasszista tönkretételének szabályos mechanizmusa
működött egészen századunk második
feléig”.
(...) Az ilyen eljárások kegyetlenségétől
függetlenül (amelynek során a családjuktól
elszakítottak és erőszakkal intézetbe zártak
félvér gyerekeket) az a megdöbbentő, hogy köznapi
és feltehetőleg egyébként jólelkű
emberek képesek úgy kezelni más köznapi embereket,
mint akiknek nincsenek emberi reakcióik. (...) A viselkedésünk
sok tekintetben javult. Az őslakókhoz való viszonyban
az intézményeink már meg vannak rendszabályozva,
már nem olyan esetlegesek a kezdeményezéseik, mint
azelőtt... Komoly összegeket fektettek a szegénység
mérséklésére és igazságosabb
viszonyok kialakítására irányuló kísérletekbe,
de a problémák súlyosak, és az eredmények
nem megnyugtatóak.
Azok számára, akinek a családja, a népe
elszenvedte a kirekesztést, brutalizálást, megaláztatást
és öldöklést, nem elegendő vigasz, hogy
hazájuk más állampolgárainak sokkal jobb bánásmódban
volt részük. És nem lehet közömbös azok
számára sem, akik legjobb hagyományaink, intézményeink
és gyakorlatunk előnyeit élvezhették, hogy
mások – éppenséggel az őslakó mások
– sosem lehettek ilyen szerencsések.
Károkozás történt, nemcsak fizikai,
hanem kulturális és pszichikai károk okozása.
Helyénvaló az efölötti közös szégyenérzet.
Ahol mélyrehatóak a sérülések, a gyógyulás
nem megy könnyen, és gyakori a frusztráltság.
De a jóvátétel szándéka elengedhetetlen
egy tisztességes társadalomban.
KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA
KRYGIER, Martin
„Intézményoptimizmus és kultúrpesszimizmus”
Magyar Lettre Internationale, 27
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu