A „diszciplína” szónak az értelmező szótáramban
szereplő hét jelentése közül, amelyek találkozásaira
Michel Foucault is építette retorikai tornyát, egyik
sem igen illik az antropológiára.
Az antropológia egyszerre általános, szertelenül
becsvágyó (az „ember” tudománya), ugyanakkor partikuláris
és szedett-vedett, sajátosan rögeszmés (kamaszkori
beavatási szertartások, ajándékcserék,
rokonsági terminológia) – szóval sohasem volt világos
se az antropológusok, se mások előtt, hogy valójában
mivel is foglalkoznak. Se módszerével, se tárgyával
nem definiálható. Sokszor az „etnográfiát”
javasolják az előbbire, a „primitív társadalmakat”
az utóbbira. Csakhogy az előbbi éppolyan diffúz
fogalom, mint aminek a tisztázására szolgálna,
az utóbbi pedig tévképzet. Amennyi elméletet
fel tud mutatni, s az nem túl sok, máshonnan kölcsönözte
– Marxtól, Freudtól, Saussure-től vagy Darwintól.
A „tudományos hagyomány” fogalma sem segít, hiszen
a nevében végzett különfajta kutatások –
az összehasonlító mitográfiától
az etnobotanikáig – elképesztően sokfélék.
Az antropológia, legalábbis a szociál- vagy
kulturális antropológia inkább olyasvalami, amit az
ember lassanként magára szed, miközben évek hosszú
során át megpróbálja kiókumlálni,
mi is lenne ez, és hogyan is kéne művelni... A homályos
képet örököltük: valóban hiányoznak
a világos körvonalak és a jól meghatározható
célok, bármilyen buzgón próbálják
is egyesek elrejteni ezt a tényt. Lehet, hogy ez botrányos;
de az is lehet, hogy éppen ez az erősségünk.
Mindenesetre azok, akik megpróbálják ezt a kutatási
területet átfogóan jellemezni, rendszerint egyszerűen
hazabeszélnek.
Ettől persze az effajta kísérletek nem szűnnek
meg – s a tárgy diffúz volta csak bátorít erre.
A humán tudományok közül talán az antropológia
a leginkább hajlamos arra, hogy saját magára rákérdezzen,
és olyan válaszokkal álljon elő, amelyek inkább
általános világnézetnek vagy hitbéli
kinyilatkoztatásnak hangzanak, semmint a megismerés egy fajtája
leírásának. A tudományos életben újabban
végbement változásokkal, amelyek sok mindent összekevertek,
ami eddig viszonylag jól különvált – történelmet,
filozófiát, tudományt, művészetet –,
csak még nehezebb lett egyenesen, tényszerűen számot
adni arról, hogy mivel is kéne foglalkoznia annak, aki azt
mondja magáról, hogy antropológus. A területtel
foglalkozó könyvek mutatóiban az első számú
tárgyszó manapság többnyire ez: „antropológia,
az antropológia válsága”.
Ám lehet, hogy a válság pusztán optikai
csalódás, mely abból ered, hogy úgy akarják
meghatározni az „antropológiát”, ahogy az „angolt”
vagy a „nyelvészetet” vagy az „entomológiát”, mint
ennek vagy annak a tanulmányozását, nem pedig mint
intellektuális pályafutások laza együttesét.
E fegyelmezetlen diszciplína talán nem több, mint önmeghatározásra
törekvő hivatások sora. Az én esetemben legalábbis
erről van szó. Szakmai életem útvonalából,
amely nem is szabályos, nem is reprezentatív, cseppet sem
megtervezett és kevéssé határozott célokat
követ, jól kiviláglik az antropológus mibenléte.
A dolog itt is ad hoc és ex post. Az ember akkor látja, hogy
mit csinál (ha látja egyáltalán), miután
túl van rajta.
A kérdés annál inkább nehéz,
mivel az „antropológia”, bármilyen átgondolt legyen
is, távolról sem stabil vállalkozás. Ami 1950-ben
volt, amikor angol-filozófia szakos diplomámmal, valami olyasmit
keresve, ami szorosabban kapcsolódik a való világhoz,
először a közelébe tévedtem; 1960-ban, amikor
a megfelelő működési engedély birtokában
magam is elkezdtem hozzájárulni a „szakirodalomhoz”; 1970-ben,
amikor egy illusztrisnak nevezett intézmény professzoraként
először észleltem, hogy publikációimat
vitatni és méltatni kezdik; 1980-ban, amikor műveimet
mindenfelé idézgették, szétcincálták,
elleneszegültek, korrigálták, eltorzították,
ünnepelték, becsmérelték vagy építettek
rájuk – aligha volt ugyanaz a diszciplína. Más tudományterületek
is változtak persze, némelyik még gyorsabban vagy
alapvetőbben, de talán egyik sem ilyen megfoghatatlan módon,
mint az antropológia, mely úgy változik, mint a hangulatok,
a szemléletek vagy a vélemények.
Ha mégiscsak meg akarjuk mondani, mi is az antropológia
– s nem átfogó madártávlatból, meghagyva
ezt a stratégiát a tankönyveknek, amelyek meglehetősen
csekély szerepet játszanak az antropológiai gondolkodás
alakulásában és megszilárdulásában;
hanem inkább egyik legelszántabb (de mire elszánt?)
zarándokának perspektívájából,
aki az antropológia ígéretekkel és csalódásokkal
teli, rögös útját járja – két megközelítés
látszik használhatónak: (1) az intellektuális
szemléletmód elmozdulásairól szóló
beszámoló, amelyekben az ember maga is nyakig ült; (2)
hasonló elmozdulások hasonló leírása
a munkakörülmények terén, amelyet egyesek antropológiai
termelési módoknak neveznének (én ezt megint
csak nem teszem). Mivel a kettő mélységesen összefügg
(de nem úgy, ahogy a termelési mód-koncepció
hívei elképzelik), mégiscsak együtt kell őket
vizsgálni, a teória és a praxis nem ok és okozat,
ahogy az idealisták gondolják. De nem is okozat és
ok, ahogy a materialisták gondolják. Csupán egy hivatás
velejárói.
*(az emberi dolgok kezelésének gyakorlati technikája)
A Harvard egyetem „Társadalmi Kapcsolatok” elnevezésű
tanszéke 1950-ben maga volt a kor megtestesülése, egy
olyan korszaké, amely hírével ellentétben tele
volt szellemi pezsgéssel és újítással,
és mindenekfelett – legalábbis a társadalomtudományokban
– azzal az érzéssel, hogy a dolgok végre jól
alakulnak. „Elkezdődött a szociológia, bemondta a bácsi
a hangszóróba”, nem kisebb ember, mint Talcott Parsons két
gyermeke kiabálta ezt a lakásban masírozva, ahogy
a neves tudós az Amerikai Szociológiai Társaságban
tartott elnöki beszámolójában mesélte.
Az az érzés, hogy új korszak van születőben,
a háború utáni újraéledésben
sokkal erősebben jelen volt, mint ahogy erre ma, fél évszázadnyi
horizontszűkülés után emlékezni szokás.
A G.I. Bill-nemzedék (én is ehhez tartoztam) katonaviselt,
támogatott diákjai, akik idősebbek, kevésbé
tejfelesszájúak voltak, és szórakozás
helyett inkább igyekeztek munkához látni, mint ahogy
kezdő egyetemisták általában szoktak, kezdtek
beérkezni a doktori szintű képzésbe, amely így
egyre komolyabb lett. A tanári kart, amelynek számos tagja
tervező, felderítő vagy propagandamunkával
töltötte a háborús éveket, felvillanyozta
az a lehetőség, hogy ismét saját területükön
dolgozhatnak, a haza szolgálatában a valódi világról
szerzett tapasztalatokkal felfegyverkezve. Az Egyesült Államok
világhatalommá, sőt: a világhatalommá
válása, amely talpra állítja Európát,
féken tartja a Szovjetuniót, és elindítja a
harmadik világot a fejlődés útján, azt
az elképzelést sugallta, hogy a tanulás és
a kutatás fellegvárai is itt találhatók. És
persze akkor gazdagok is voltunk, sokkal gazdagabbak, mint bárki
más. Aki ki tudott találni valami értelmeset, az meg
is kapta rá a pénzt valahonnan – a nemzeti tudományos
alapítványtól, a tengerészeti kutatóintézettől,
a mentális egészség nemzeti intézetétől,
a Ford, a Rockefeller, a Rand alapítványtól vagy a
társadalomtudományi kutatóintézettől.
A Társadalmi Kapcsolatok tanszéket 1946-ban hozta létre
– nem kevés ellenállás közepette – néhány
országos hírű, jórészt a negyvenes éveiben
járó professzor, aki elégedetlen volt a saját
tudományterületének korabeli felfogásával,
és égett a vágytól, hogy úgy alakítsa
át a dolgokat, hogy a társadalomtudományok integratívabb
szemléletűekké váljanak. Négy alterület
volt: szociológia, szociálpszichológia, klinikai pszichológia
és szociálantropológia. A diákokat az alterületek
egyikére vették fel, de arra kötelezték őket,
hogy az összes többiből is vegyenek fel kurzusokat és
tegyenek vizsgákat. Felzendült a felkelők fegyverbe
hívó szava: „a társadalomtudományok közös
nyelve felé” (miért nem jó az angol? – kérdezte
egy, azóta az ismeretlenség homályába veszett
szellemeskedő), és elkezdődött az interdiszciplináris
projekt. 25 évig tartott, ebből 15 volt igazán innovatív.
Ezután a dolgok – szokásuk szerint – visszatértek
a normális kerékvágásba.
Ez mindenesetre társadalomtudomány volt a javából,
öntudatosabb és magabiztosabb, mint valaha azelőtt vagy
azóta. Ott volt „a társadalmi cselekvés általános
elméletének” vállalkozása, amelyet Parsons,
a tanszék vezetője és vezérlő szelleme
indított be – kockák és nyilak pompás együttese,
amelyet időnként úgy emlegetett, mint a newtoni rendszer
megfelelőjét, időnként mint a társadalmi
atomhasadás előkészítésére irányuló
erőfeszítést. Ott volt a pszichológiai klinika,
a kissé jungiánus, kissé freudista, mindent összevéve
eklektikus Henry Murray-vel, aki a pszichoanalitikus felismerések
megfelelő tudományossággal történő
rendszerezését és ellenőrzését
tekintette feladatának. Ott volt az orosz kutatóközpont,
az antropológus Clyde Kluckhohn irányítása
alatt, aki társadalomtudományi technikákat (mélyinterjúk
menekültekkel, tartalomelemzés) alkalmazott a szovjet szándékok
kipuhatolására és meghiúsítására.
Ott volt a társadalmi kapcsolatok laboratóriuma a módszertanos
Samuel Stouffer vezetése alatt, a statisztikai mérések
és felmérési technikák tökéletesítésére.
Ott volt még a Ramah projekt, szintén Kluckhohn irányítása
alatt, amely hosszú távú komparatív értékvizsgálatot
végzett öt szomszédos kultúrában az amerikai
Délnyugaton. A szociálpszichológus Jerome Brunar körüli
csoport éppen belekezdett annak kifejlesztésébe, ami
utóbb kognitív pszichológia néven vált
ismertté, egy másik csoport a szociológus George Homans
körül kiscsoport-kutatásokat végzett, megint másik
az idősödő polihisztor Pitirim Sorokin körül
megpróbálta az ő magával ragadó és
kissé színpadias eszméit a történelmi
fejlődésről kutathatóbb formára hozni.
Egy olyan ember számára, akinek a társadalomtudományokkal
kapcsolatos korábbi ismeretei a pénzügyi politikára
korlátozódtak, egy Freud és Spinoza összehozásával
próbálkozó szakdolgozatra valamint a Ruth Benedict
„Patterns of Culture” című munkájához fűzött
irodalmi fejtegetésekre, ez egy kicsit túl sok volt. Hogy
az ember megtalálja a saját útját a nagy lehetőségek
eme labirintusán keresztül, amelyek csak lazán függtek
össze, sőt némelyikük elég komoly feszültségben
is állt egymással, bármilyen izgalmas volt is (márpedig
roppantul izgalmas volt), mégis ugyancsak veszélyes ügy
számtalan útelágazással és igen kevés
lefektetett vágánnyal – ehhez feltétlen odaadásra
volt szükség valami hatalmas, rendkívüli, ragyogó
és homályos dolog iránt. Ebben az útvesztőben
vagy forgatagban, ebben a hiúság vásárában
az antropológus egy dolgot látott maga előtt, ami
a sínen tartotta: azt a felismerést, amelyet azonnal beleoltottak
és folytonosan erősítettek benne, hogy terepmunkát
kell majd végeznie. A többiektől eltérően,
akik csupán akadémikus dolgokkal foglalkoztak, előttünk
ott állt egy próbatétel, egy hely, ahova el kellett
mennünk, és egy rítus, amelyen át kellett esnünk.
Az igazság pillanatának ez a kilátása (bár
ez a pillanat az én esetemben két és fél évnek
bizonyult), csodálatosan segített az elménk összpontosításában,
és azt az erőteljes érzést nyújtotta,
hogy tartunk valami felé, de legalábbis valahová.
A kérdés az volt, hogy hová, és ez egész
idő alatt be is töltötte a tudatunkat – legalábbis
az enyémet. Hol a mi Trobriandunk, Nuerföldünk vagy Tepoztlanunk?
Sokkal fontosabb kérdés volt ez, mint hogy mit fogunk csinálni,
ha eljutunk oda (valamit mindig ki lehet találni, annyi mindent
nem kutattak még).
De a dolgok menete ebben is inkább esetleges volt, mint
tervszerű. Aznap, amikor megérkeztem Cambridge-be, egy professzor,
aki megpróbált kedves lenni, de ez nem sikerült neki,
megkérdezte, hova megyek dolgozni. Mivel akkor még alig voltam
tudatában annak, hogy ez fontos, azt feleltem modoroskodva, hogy
hát talán Latin-Amerikába. Szerencsére nem
feszegette tovább a dolgot, ez mindkettőnkre nézve
kellemetlen lett volna. De ennek folytán nagyjából
az egész következő évben homályosan Brazília
lebegett a szemem előtt, amiről úgy tudtam, hogy élnek
ott indiánok is, és ezt is válaszoltam, valahányszor
a kérdés fölmerült, márpedig elég
rendszeresen fölmerült, különösen a diákok
körében. Az első évet követő nyáron
Kluckhohn munkát adott nekem az „öt kultúra”-projektben,
amely a kultúrák reakcióit vizsgálta (akkoriban
úgy beszéltek a kultúrákról, mint cselekvőkről)
olyan dolgokra, amelyek mindegyikükben problémát jelentett
– az aszályra, a halálra és az alkoholizmusra. (Nem
mentem el ténylegesen a Délnyugatra, csupán a Cambridge-ben
összegyűjtött jelentésekből és terepfeljegyzésekből
dolgoztam.) A nyár végén egyszercsak belépett
egy másik professzor a Peabody múzeum irodájába,
és azt mondta (szűkszavú ember volt): „Alakítunk
egy csoportot, amelyik Indonéziába megy. Kéne valaki
a valláshoz és a rokonsághoz. Jönnének
a feleségével?” Azt feleltem, noha Indonéziáról
csak annyit tudtam, hogy hol van, sőt még azt se egész
pontosan, hogy „Persze, megyünk”.
Amibe ezennel beleugrottunk, az maga volt a Társadalmi
Kapcsolatok tanszék ideálja: egy jól finanszírozott,
multidiszciplináris, hosszú távú csoportos
terepmunka, amely nem egy törzsi kultúrát vett célba,
hanem egy kétezer éves civilizációt a legnagyobb
forradalmi változások vajúdásai közepette.
A csoport kilenc tagjából hatan, egy szociológus,
három antropológus, egy szociálpszichológus
és egy klinikai pszichológus magáról a Társadalmi
Kapcsolatok tanszékről jöttünk; a másik
háromból ketten antropológusok voltak a hagyományos
antropológia tanszékről, amelyről a mi programunk
bizonyos értelemben levált, egyikük pedig Kína-történész
volt, a távol-keleti tanulmányok volt a másik szakja.
A csoport közös célja, bár általános
feltevés volt, hogy ilyennek kell lennie, nem volt világos.
Az sem, hogy a helyszínen hogyan fog működni, hogyan
lesz megszervezve, mire fog irányulni. Jávába készültünk,
egy előre kiválasztott helyre, ahol a Gadjah Madáról,
a mindössze néhány évvel korábban Jogjakartában
alapított forradalmi egyetemről jött jávai partnerekkel
„a kultúra” kiválasztott aspektusait készültünk
tanulmányozni – a családot, a vallást, a falusi életet,
a társadalmi rétegződést, a piacot és
a kínaiakat. Arról volt szó, hogy majd egész
idő alatt mindent megbeszélünk, és talán
a terepjegyzeteinket is megosztjuk egymással (amire azonban nem
került sor), aztán hazamegyünk, és megírjuk
a doktori disszertációnkat.
Bár célok nem voltak, legalábbis nem könnyen
meghatározhatók, feltételezések azért
igen. Elsősorban az az elgondolás, hogy ideje, hogy az antropológia
felhagyjon a „primitívekre” koncentrálással, és
a nagyobb szabású társadalmakat kezdje vizsgálni
a mai történelem sodrában. Aztán véget
kell vetni az intellektuális elszigeteltségnek is, a kulturális
partikularizmusnak, a vak, gondolkodás nélküli empirizmusnak,
a kutatás 'magányos vándor’ koncepciójának,
és elkezdeni együtt dolgozni más, fogalmilag kidolgozottabb
diszciplínákkal (pszichológia, közgazdaságtan,
szociológia, politológia), hogy együtt megépítsük
a társadalom egységes, generalizáló tudományát,
amelyből kialakulhatna az emberi dolgok kezelésének
gyakorlati technikája. És ott volt az az elképzelés
is, hogy e tudomány alapjait már lefektették az első
világháborúig tartó „hosszú 19. század”
nagy társadalomteoretikusai – Marx, Freud, Weber, Pareto, Simmel,
Durkheim és valamivel később Malinowski. Mindössze
csak rendszerezni kell, megalapozni és a módszert tökéletesíteni.
Ezzel és némi elszántsággal létrehozhatunk
valami olyasmit, amit, ha nem is a fizikával, de mondjuk legalább
a fiziológiával egy napon lehetne említeni.
Ez persze soha nem valósult meg, azóta sem, és
legalábbis véleményem szerint ma se jutott közelebb
a megvalósuláshoz. A vállalkozás minden olyan
várakozás alól kihúzta a talajt, hogy a „tudomány”
itt azt jelenthetné, amit Harvey vagy Pasteur számára
jelentett – a mechanizmus leírását és a gyógyír
megtalálását. Hogy ehelyett mit jelenthet, hogy a
tudás, az ismeretek és a tudás hasznának milyen
más felfogásai szerepeltethetők itt, az viszont homályos
volt. Hogy valamivel kevésbé legyen homályos – adott
munkáim során és az adott körülmények
között ez vált s maradt legfőbb célkitűzésemmé.
*(a sokat akaró Nyugat találkozik az elnyomott Kelettel)
Egy évnyi közös indonéz nyelvtanulás
után, amelynek megvolt az a mellékhatása, hogy elég
jól megismertük egymást ahhoz, hogy ne akarjuk egyéni
kutatási tervünket koordinálni egy olyasfajta közös
vállalkozásba, amilyen a projekt tervezőinek a szeme
előtt lebegett, hanem hogy csak egy „team” akarjunk lenni a szó
leglazább és leginkább kollegiális értelmében,
elindultunk Rotterdamon át a három hetes tengeri utazásra
Dzsakarta felé. Miután odaértünk Jogjakartába,
egy újabb napi belföldi vonatút után végre
találkoztunk indonéz munkatársainkkal, akik vártak
ránk; nagy megdöbbenésünkre azt tapasztaltuk, hogy
komoly kétségeik vannak velünk és a projekttel
kapcsolatban, kételkedtek a képességeinkben, ellenezték
a terveinket, gyanakodtak a szándékainkat illetően.
A közvetlen probléma az volt, hogy a projekt vezetője,
a professzor, aki olyan lakonikusan hívott meg engem is, elutazásunk
estéjén bejelentette, hogy nem jön velünk, egészségi
okokból kiszáll a vállalkozásból. Ennélfogva
nemcsak vezető nélkül érkeztünk meg, a nélkül
a tekintélyes ember nélkül, akivel ezek a professzorok
tárgyaltak, és akiben láthatólag megbíztak,
hanem mint jelentéktelen és tapasztalatlan diákok
vegyes gyülekezete, akik ráadásul még voltak
olyan szemtelenek, hogy az állítólag már megbeszélt
körülményeket ne találják kedvükre
valónak.
Tényleg használhatatlannak találtuk őket.
Az volt a terv, hogy elmegyünk egy Jogjakartától északra
fekvő hegyvidékre, ahol van egy használaton kívül
levő, egykori holland üdülőszálló.
Ott laknánk, kényelemben és biztonságban, együtt
a – mint most kiderült, nem öt vagy hat, hanem tizenöt vagy
húsz, sőt talán húsz vagy harminc (ez sosem
derült ki világosan) indonéz diákkal, akiket
a profok választanának ki. A profok általános
felügyelete mellett, akik, úgy látszott, kijárnának
Jogjakartából a hétvégeken, összegyűjtenénk
embereket a környékről – pontosabban a helyi tisztségviselők,
akik tudják, hogy ki a megfelelő, rendelnék be őket
a számunkra. Egy előre elkészített tematikus
beosztás szerint csoportosan készítenénk interjúkat
ezekkel az emberekkel (hogy korrigálhassák egymást,
és közös megegyezésre jussanak ebben vagy abban
az ügyben). Aztán készítenénk egy beszámolót
arról, amire jutottunk, és szépen elutaznánk.
Így dolgoztak a Volkenkunde holland tudósai és bennszülött
segítőik, akik most a mi mentoraink lettek. Mivel mi ott
tartunk, ahol úgy húsz évvel korábban ezek
a mentorok tartottak, ránk fér egy kis tanonckodás,
következésképpen mi is ily módon fogunk dolgozni.
Nehéz volna olyan képet kialakítani a társadalomkutatásról,
amely ennél jobban szemben állna a mi elképzeléseinkkel
és a saját mentorainkéval, akik Jávára
küldtek minket, mint a koloniális etnológia vaskalapos
procedúráinak e sajátos megtestesülése.
Ott álltunk két eltérő tudományos mentalitás
szorításában – az egyik ambiciózus, magabiztos
és ultramodern, a másik nosztalgikus, defenzív és
elavult –; két eltérő paradigma között,
egy episztemológiai törésvonal mentén, ami –
mivel mindez 1951-ben történt Indonéziában, és
mivel mi amerikaiak voltunk – egyúttal morális és
politikai törésvonal is volt. Ahogy lassanként átkeltünk
ezen a törésvonalon, és a magunk útját
jártuk, tanulságos tapasztalatokra tettünk szert: igazi
bevezetést kaptunk a „terepre”, ami világossá tette,
hogy amint a teóriákat, a módszereket, a projekteket
és a kutatókat, úgy a kutatási helyszíneket
se készen kapjuk.
Visszatekintve erre az interkulturális drámára,
amelyben a sokat akaró Nyugat találkozott az elnyomott Kelettel,
az a szembeszökő, hogy milyen élénken tükrözi
a maga öntudatlan, majdnem parodisztikus módján azt,
amit az azóta eltelt évtizedekben úgy tekintünk,
mint az etnográfiai kutatás morális nehézségét.
Honnan vesszük a jogot mi, hogy tanulmányozzuk őket?
Ha a saját hangunkon beszélünk másokról,
nem szorítjuk és sajátítjuk-e ki az ő
hangjukat? Vajon mások ábrázolása mentes-e
a hatalom és az uralom játékaitól? Pusztán
arról van-e szó, hogy ki ír kiről? Kimúlt-e
a kolonializmus? Halandó-e egyáltalán?
Bár nagyon is tudatában voltunk ezeknek a problémáknak
(még ha azokban a kevésbé tépelődő
időkben inkább módszertani, mint morális terminusokban
fogalmaztuk is meg őket) és a destruktív hatású
feszültségeknek, amelyeket a vendéglátóinkhoz
fűződő viszonyunkban keltettek, úgy döntöttünk,
hogy a gordiuszi csomó mintájára kezeljük: négyen,
a három antropológus a Társadalmi Kapcsolatok tanszékről
meg a szociológus, bepakoltunk a gépkocsiba, amivel a Ford
támogatta a projektünket, sofőrrel együtt, és
anélkül, hogy bárkitől is engedélyt kértünk
volna, keletnek vettük az irányt, hogy új helyszínt
keressünk. Miután mérlegeltünk négy vagy
öt lehetőséget, Paréban telepedtünk le.
Megfelelő méretű volt, vegyes lakossággal és
változatos gazdasági élettel, s ami a legdöntőbb,
a területi elöljáró, akihez a hely tartozott, különleges
alak volt, energikus, nagy tudású és rendkívül
magabiztos. Helybeli ember volt, aki a falu rendőreként kezdte,
a gyarmati közszolgálat bennszülött ágán
dolgozta föl magát, és ugyanakkor erős és
aktív Sukarno-követő nacionalistává is
vált, és nagyon akarta, hogy oda menjünk. A hely 200
km-re volt Jogjakartától, túl messze ahhoz, hogy bárki
kijárjon, és túl falusias ahhoz, hogy egyáltalán
bárki akart volna.
Ez függetlenségi nyilatkozat volt, melyet szinte
kifejezetten mások megsértésére és felbőszítésére
tettünk. Ám mire visszatértünk Jogjakartába,
szorongva attól, amit tettünk, és tájékoztattuk
a professzorokat arról, hogy úgy gondoltuk, a projektet inkább
a távoli Pare hevében és porában kéne
kivitelezni, nem a közeli dombok zöld hűvösében,
nem hogy dühösek nem voltak, hanem – legalábbis úgy
látszott – kifejezetten megkönnyebbültek. Láthatólag
addigra (az egész epizód kibontakozása hét
hónapot vett igénybe, már a félidőben
jártunk) épp annyira igyekeztek megszabadulni tőlünk
és az értünk viselt felelősségtől,
mint mi őtőlük; sajnálták, hogy ilyen
komplikált vállalkozásba csöppentek bele. A probléma
persze egyáltalán nem oldódott meg, és az összeütközés
sebei se gyógyultak be teljesen. Sőt azt hiszem, soha. De
legalább elmozdultunk a feszültségekkel és ingerlékenységgel
teli aktív patthelyzetből, valami olyasmi felé, ami
inkább közönyhöz hasonlított.
Nem volt világos, mi lesz most, lefújják-e
a projektet vagy sem. Vártuk azt az embert, aki elvesztett vezetőnket
helyettesíteni volt hivatott, egy fiatal nyelvészt a Yale-ről,
aki az egyik indonéz nyelvtanárunk volt, hogy megállapítsa,
vajon a helyzet menthető-e még – bár ez nem látszott
nagyon valószínűnek. Időközben tanultuk
a jávai nyelvet, egyre többet tudtunk jogjanézül,
és megkezdtük kutakodásunkat a jávai kultúrában,
azt remélve, hogy ha távozásra szólítanak
fel minket, aminek reményeim szerint hamarosan be kellett következnie,
össze tudjunk majd ütni egy elfogadható disszertációt.
Nehéz időszak volt ez – egy világ tárult fel
a szemünk előtt, és hullott ki ugyanakkor a kezünkből.
De végül mindez sorsszerűnek bizonyult, igazi ajándéknak
és isteni szerencsének. Mire eljutottunk Paréba, mert
persze végül eljutottunk oda (a kulturális miniszter
Dzsakartában szerencsétlen új vezetőnket három
órás szónoklattal traktálta arroganciáról,
szószegésről, arról a tényről,
hogy a világ változik, és a fehérek jobban
tennék, ha ezt észrevennék, de azzal fejezte be, hogy
„rendben van, menjenek Pareba, a pokolba magukkal”), addigra nagyon mélyre
hatoltunk „a kultúrába”, majdnem összecsapott a fejünk
fölött.
Sőt, lassanként – bár csak félig
tudatosan, hiszen nem sok fogalmunk volt arról, hogy mit is akarunk
valójában – megszabadultunk azoktól a nagyszabású
elképzelésektől, amelyekkel Indonéziába
küldtek bennünket, és azoktól a szűkösektől
is, amelyekkel odaérkezvén szembetaláltuk magunkat.
A Harvard recsegő hangszórója távolinak tűnt,
és Gadjah Mada nevetséges vaskalapossága sem látszott
közelebbinek. A körzeti elöljáró – megérdemli,
hogy itt álljon a neve (sőt, szerintem a szobra is): Raden
Mas Soemomihardjo – állta a szavát. Talált nekünk
helybeli családokat, akiknél lakhattunk. Bemutatott mindenkinek,
akivel találkozni akartunk, és sok olyan embernek, akivel
még csak nem is tudtuk, hogy találkozni akarunk. Mindenkinek
azt mondta, hogy azért jöttünk, mert most, hogy Indonézia
végre független lett, az amerikaiaknak meg kell tudniuk a gyarmati
torzításoktól mentesen, hogy milyenek is az indonéz
emberek, és erre persze az egész országban nem lehetne
ennél alkalmasabb helyet találni. (Egy héttel azután,
hogy beköltöztem egy vasúti munkás családjához,
az egyik szomszéd megkérdezte: „Hányan jönnek
még? Azt hallom, hogy kétezren lesznek”.) És a legfontosabb,
hogy miután mindezt megtette, magunkra hagyott minket. S a többi
kb. két év már, ha nem is történelem,
de mindenesetre antropológia. Végül is meglett „a terep”.
*(A 60-as évek Chicagóban: a New Nations Committee
és a szimbolikus antropológia)
Önmagunk historizálása, múltunk periódusokra
osztása kellemetlen dolog. Kellemetlen nemcsak annál a nyilvánvaló
oknál fogva, hogy minél távolabb kerül az ember
a kezdetektől, annál közelebb jut a véghez, hanem
mert olyan sokféleképpen lehet ezt megtenni; minden egyes
módja esetlegesnek tűnik, s nemigen fakad másból,
mint elbeszélői szeszélyből. Ha az ember célja
csupán az, hogy elmesélje, mit látott, min ment keresztül,
ez nem sokat számít. Senki sem áll eskü alatt,
amikor önéletrajzot ír, amelynek célja rendszerint
az, hogy megőrizzen egy illúziót. De ha az embert
az foglalkoztatja, hogy egy diszciplína mozgását tárja
fel azzal, hogy saját tapasztalatait emblematikus egységekbe
illeszti, ez bajosabb. Hiszen akkor az embertől azt várják,
hogy legalábbis megindokolja ezeket az egységeket, vagyis
hogy az emblémák mit is emblematizálnak.
S ez a 60-as évekhez közeledve különösen
akut problémává válik. Mert az egyik dolog,
amiben általános egyetértés van (ami persze
önmagában még nem teszi igazzá), hogy – legalábbis
az Egyesült Államokban – a 60-as évek tökéletesen
eltértek az 50-es évektől. Az 50-es évek önelégültek
voltak, a 60-asok zaklatottak; az 50-esek jólöltözöttek,
a 60-asok szakadtak; az 50-esek jómodorúak, a 60-asok harciasak;
az 50-esek csendesek, a 60-asok zajosak. Vietnam, a polgárjogi mozgalom,
az ellenkultúra volt az amerikai kairosz: az a pont, ahol megváltozott
a jövő.
Ha ezt a történetet, amely maga is az általa
ünnepelt kor produktuma, névértékén vesszük,
különösen erős a kísértés, hogy
mindent ennek a szemüvegén át lássunk, az Eisenhower-érától
a Kennedy-Johnson-éra felé haladva. De ami az antropológiát
illeti, és egyáltalán a társadalomtudományokat,
ez nemigen működik. A dolgok persze megváltoztak, mégpedig
jelentősen. Ám sokkal inkább azzal összefüggésben,
amit közvetlenül a háborút követő években
tanultunk és elfelejtettünk, mint a környező társadalom
egészének izgatottságával összefüggésben.
Nem annyira a szétszabdaltság és a közvetlen
problémáknak való átengedettség volt
jellemző (ezek később jöttek), hanem inkább
a dolgok átgondolása és konszolidálódása,
az általános irány kirajzolódása.
A 60-as éveket Chicagóban töltöttem,
kialakulatlan tanársegédként érkeztem 1960
őszén, és túlságosan is kialakult professzorként
jöttem el 1970 tavaszán; kerek tíz évet töltöttem
ott. Nem volt éppen a kor zűrzavaraitól távol
eső hely. Voltak teach in-ek, felvonulások, sztrájkok,
elfoglalták az egyetemi adminisztráció épületét,
fizikailag bántalmaztak professzorokat. Egyes helyeken, a Berkeley-n,
a Columbián, a Cornellen, a Kent állami egyetemen lehettek
megrendítőbb pillanatok, és más eseményeknek,
a kubai rakétaválságnak, a Kennedy- és a King-gyilkosságnak,
a Watts-felkeléseknek, Lyndon Johnson bukásának bizonyára
nagyobb jelentősége, tartósabb hatása volt.
De a mindent átható és mindenféle formát
öltő zűrzavar aligha mutatkozott meg máshol ennél
alaposabban. Ha tényleg az egész világ minket figyelt,
ide érdemes volt pillantania.
Mindez persze az egyetemi embereket is alaposan foglalkoztatta.
Az emberek vitatkoztak, tüntettek, beszédeket mondtak, csoportokat
alakítottak, leveleket írtak az újságokba,
vagy elmentek Kanadába, és aligha van olyan ember, aki ne
írt volna alá valami petíciót. A háborúellenes
tiltakozás, bizonyos fokig a polgárjogi mozgalom, valamivel
kevésbé az ellenkultúra sokat felemésztett
a tanári kar és a diákság energiáiból
egyaránt. Ám mindez alapvetően, még ha időnként
megzavarta is a bevett struktúrákat, inkább az oktatáson
kívül zajlott. Az egyetem rendkívül jellegzetes,
kezdetektől fogva változatlan szellemi légköre
valójában nem sokat változott. A „60-as évek”
körüllengték a helyet és színezték
a hangulatot, de csak szórványosan, és akkor is csak
átmenetileg törtek be belső életének működésébe.
Ez az egyetem, jó és rossz értelemben is,
komoly volt, céltudatos, magabiztos és intenzív. Na
meg kalandos. Ismét egy szertelenül multidiszciplináris
társadalomtudományi kísérlet részeként
kerültem az egyetemre, mely a Committee for the Comparative Study
of New Nations (az új nemzetek összehasonlító
kutatásának bizottsága) nevet viselte. A chicagói
„bizottsági rendszer”, amelynek révén tudományos
munkát lehetett végezni a meglevő tanszékek
keretein kívül, akkorra már ismert, bizonyos körökben
hírhedt volt. A New Nations Committee-t két chicagói
professzor találta ki, a szociológus Edward Shils és
a politológus David Apter 1958-59-ben. Engem is felkértek,
hogy csatlakozzam hozzájuk, amit – miután tanítottam
egy évet Berkeley-ben – meg is tettem.
A Bizottság a maga módján persze nagyon
is a kor terméke volt. De mivel az európai imperializmus
1945 utáni összeomlását követő változások
megértésére koncentrált, általában
„kifelé” figyelt a világba, nem pedig az otthoni bajokra.
A 60-as évek elejére majdnem ötven új állam
alakult és ötven másik alakulófélben volt,
szinte mind Ázsiában és Afrikában, és
szinte mind gyenge, instabil, szegény és ambiciózus,
s ez egy egészen új kutatási területet ígért,
amelyben az összehasonlító kutatás szétszálazhatta
a hasonlóságokat és különbségeket,
ezzel útmutatást adva az értelmes politizálásnak.
Célunk „az új államok realista, együttérző
tanulmányozása” volt, ahogy Shils, a Bizottság első
elnöke írta egy alapító írásban,
amely pontosan ragadja meg a vállalkozás szellemét,
habár ma, amikor a jó szándék gyanús,
és a magabiztosság ritka erény, elég zavarbaejtően
hangzik...
A Bizottság, amelynek ezt a nagyszerű vállalkozást
kellett megvalósítania, úgy 13 tagból állt.
(A tagok száma némileg változott az idők folyamán.)
Közülük kettő volt szociológus, három
politológus, öt antropológus, volt egy közgazdász,
egy jogász és egy neveléstudomány-professzor.
Gyakorlatilag mindegyikük végzett terepmunkát a világ
valamelyik régiójában, különösen Nyugat-
és Kelet-Afrikában, Indiában és Délkelet-Ázsiában.
A Carnegie Corporation által finanszírozott Bizottságnak
megvoltak a saját irodái és adminisztratív
alkalmazottai, heti szemináriumokat tartott, konferenciákat
és disszertációs konzultációkat szervezett,
külsős kutatókat hívott meg, és az idők
folyamán szép számú publikációt
jelentetett meg. Lehet, hogy Shils abbeli reményei, hogy a Bizottság
majd Amerika harmadik világ-politikáját a realizmus,
felvilágosodás és együttérző képzelőerő
felé fordítja, nem valósultak meg maradéktalanul.
(Végül is ez Katanga, a Tonkini-öböl, Kasmír
és Biafra időszaka.) De legalább sikerült kialakítani
egy tudós közösséget, saját stílussal
és koncepcióval, egy iskolánál kevesebbet,
de egy vitakörnél többet.
Az egyetemen töltött első öt évben teljesen
a Bizottság költségvetésén voltam, az
utolsó ötben független támogatást kaptam
a Senior Research Career Fellowship-től, hogy többé-kevésbé
szabadon csináljam, amit akarok, már persze ha tudom, mi
is légyen az. Közben végig volt állásom
az antropológia tanszéken is, ahol az ottani nyugtalanabb
kollegáimmal együtt belebonyolódtam valamibe, amiről
egy idő múlva kiderült, hogy egy rendkívül
jelentős (és rendkívül vitatható) vállalkozásról
van szó, amely az etnográfia egészének az újraértelmezésére
törekszik. Ezt általában „szimbolikus antropológiaként”
ismerik (ezt az elnevezést mások, másutt adták
neki, s én magam sosem voltam teljesen elégedett vele, főleg
mert azt sugallja, hogy ahogy van „gazdasági antropológia”,
„politikai antropológia” vagy „vallásantropológia”,
ez is csupán egy speciális terület vagy aldiszciplína,
nem pedig az egész tudományág alapvető kritikája),
és abban állt, hogy a jelentés szisztematikus tanulmányozását,
a jelentés mozgatóit és a jelentés megértését
állította a kutatás és az elemzés centrumába;
hogy az antropológiát vagy legalábbis a kulturális
antropológiát hermeneutikai diszciplínává
változtassa.
Természetesen akkoriban nem neveztük így, mivel
ez a terminus és ez a mozgalom nemigen volt ismert az Egyesült
Államokban, és ha ismerték, azt gyanították,
hogy ez valami európai, irodalmi vagy ami még rosszabb, filozófiai
jellegű. És tényleg az is volt. A posztgraduális
tananyag mélyreható átdolgozása és egy
sor új, megkövetelt bevezető kurzus beindítása
során, amelyek arra szolgáltak, hogy megmutassák a
doktorandusoknak, mit várunk tőlük, az oktatói
kar elcsábult az antropológián belül addig megszokott
dolgok határain túlra, általánosabb intellektuális
trendek átgondolására kapott késztetést,
amelyek a következő évtizedekben egyre hangsúlyosabbá
váltak minden humán tudományban, olyan címszók
alatt, mint nyelvi, interpretatív, társadalomkonstruktivista,
újhistoricista, retorikai vagy szemiotikai „fordulat”. Sok elgondolásunk
kétségkívül ügyetlen és kidolgozatlan
volt. Biztos, hogy alig volt olyan elem, amit ne vitattak volna. De „az
elmozdulás a jelentés felé” valódi forradalomnak
bizonyult, elsöprő volt, tartós, viharos és következményekkel
járó.
Bárhogy is, én a magam részéről belevetettem
magam egy mindent felemésztő, de a Harvard után nem
szokatlan foglalatosságba: hogyan rendezzem el ezeket a különböző
elemeket – a Bizottság elképzelését egy új
kutatási területről, azt, ahogy az etnográfusok
újrafogalmazzák szakmájuk feladatait és saját,
a szépművészetek felől magammal hozott érdeklődésemet
a gondolkodás történeti szerepe iránt – az empirikus
kutatás használható programjába. Megint úgy
látszott, hogy csak a terepmunka nyomása képes rendet
csinálni az eszmék kavargásában. Ha elmegyek
valahová, egy másféle, távoli helyre, és
ott maradok egy ideig, rendezhetem a gondolataimat. Vagy pontosabban hagyhatom,
hogy rendeződjenek.
Ezzel azonban voltak némi gondok. A 60-as évek Indonéziában
még zűrzavarosabbak voltak, mint Amerikában vagy Európában,
az évtized közepén voltak a tömegmészárlások.
Két öt éven aluli gyerekkel kétes ötlet
volt visszatérni oda. Még ha megkockáztattam is volna,
vagy ha egyedül megyek (sose dolgoztam egyedül a terepen egy
hónapnál tovább, kétlem, hogy képes
lettem volna rá), valószínűtlen, hogy a kormány,
azaz a hadsereg megengedte volna, hogy szabadon mozoghassak, és
ha igen, akkor is kétséges, hogy bárki szívesen
beszélgetett volna velem. Abba a helyzetbe kerültem, mint az
első kapkodó harvardi években, a legszánalmasabb
helyzetbe – egy antropológus, akinek nincs népe.
És mint annak idején, egy ideig tébláboltam,
megpróbáltam elképzelni, hova is mehetnék,
nem törődve azzal, hogy mit fogok csinálni, ha tényleg
eljutok oda. A bizonytalankodás, határozatlankodás
megintcsak hirtelen és teljesen váratlan módon oldódott
meg. 1963 nyarán „csúcsértekezletet” tartottunk a
Cambridge Egyetemen abból a célból, hogy csökkentsük
a jelentősnek érzett különbséget aközött,
amit a britek „szociálantropológiának” és aközött,
amit az amerikaiak „kulturális antropológiának” hívtak,
amely különbséget a „szimbolikus antropológia”
megjelenése (megint hangsúlyozom: ez nem az antropológia
egy új ága, hanem másfajta felfogás arról,
hogy mi is az antropológia) csak tovább mélyíteni
látszott. Az angol és amerikai elmék egymást
meg nem értésének alapja az volt, hogy az empirista
angolok a konkrét, valóságos társadalmi kapcsolatok
és intézmények vizsgálatát hangsúlyozták,
szemben a historicista amerikaiakkal, akik a szokások és
gondolkodásmódok szedett-vedett „rongyszőnyegével”
foglalkoztak. Mindennek ma már nincs különösebb jelentősége,
ezeket a dolgokat (többnyire) már kevésbé leegyszerűsített
módon fogják fel. Ez a vita mégis feltűnően
heves és obstruktív volt, amilyen csak az akadémikus
szőrszálhasogatás tud lenni, különösen,
ha nagy nevek forognak kockán, s a konferencia szándéka
szerint ezen próbált túljutni.
Hogy ez mennyire sikerült, ítéljék meg mások,
történészek, akiket izgatnak a régi viták.
Én úgy találtam, hogy a konferencia egyszerre volt
rendkívüli, átalakító hatású
esemény, igazi vízválasztó, ugyanakkor érdekes
módon terméketlen, észrevehető változást
nem hozó. Akárhogy is, a találkozó hatására
még elszántabban elhatároztam, hogy otthagyom az előadótermek
és konferenciák világát, azt az emberfajtát,
amelyikkel ilyen helyeken lehet találkozni – és kimegyek
a terepre. Az egyik szünetben az egyik fiatalabb és még
nem túlszocializált brit résztvevőnek – sajnos
már nem emlékszem, ki volt az – a kocsmában előhozakodtam
szorongásaimmal, amelyek az „és most hová?” kérdésben
kulmináltak, mire ő azt mondta: „Menjen Marokkóba:
biztonságos, száraz, nyitott, gyönyörű, vannak
francia iskolák, a koszt jó, és iszlám ország”.
Érvelésének szikrázó logikája,
mely annyira híján volt minden tudományos megfontolásnak,
azonnal magával ragadott, és amint véget ért
a konferencia, Chicago helyett rögtön Marokkóba repültem.
Beutaztam az országot, beszéltem különféle
hivatalos emberekkel, falakat, kapukat, minareteket és sikátorokat
nézegettem heteken keresztül, és azon nyomban, mindenfajta
terv vagy racionális fontolgatás nélkül eldöntöttem
– valóban gyönyörű volt, és valóban
iszlám ország –, hogy szervezek oda egy hosszú távú,
több résztvevős kutatást. A Jáva-projekt
II-t.
*(Teóriák és technikák konvergenciája
és divergenciája)
A folytatásoknak azonban megvan az a sajátosságuk,
hogy kitérnek a medrükből, és inkább gúnyt
űznek az eredetijükből, semhogy egyszerűen másolnák
azt, különösen ha más korban, más emberek
által, más célból lettek kialakítva.
Nemcsak az 50-es évek háború utáni lelkesedése
lohadt le jócskán 1963-ra, amikor beutaztam Marokkó
vidékeit (az utazás maga emlékeztetett valamelyest
a Kelet-Közép-Jáván tett elkeseredett utazásra),
de ráadásul míg a kezdeti szakaszban úgy látszott,
hogy a teóriák és technikák lassú, de
elkerülhetetlen konvergencia felé tartanak, a későbbiekben
már inkább úgy tűnt, hogy a sorsuk a lassú
és elkerülhetetlen divergencia. Ami engem illet, én
ezt már önmagában is örvendetesnek találtam,
mert mindig is úgy gondoltam, hogy a társadalmi élet
megértése nem azt jelenti, hogy egy omega-pont felé
haladunk – „Igazság”, „Valóság”, „Lét” vagy
„Világ” –, hanem hogy tényeket és ideákat állítunk
fel és bontunk le szakadatlanul. Viszont sajnos ez azt jelentette,
hogy a kutatástervezés többé nem volt egyértelmű
– kitűzni a célt, vázolni az eljárást,
mozgósítani a forrásokat. On s’engage, puis on voit,
vagyis belevágunk, aztán majd meglátjuk, mi lesz –
inkább ez volt a helyzet.
A Jáva-formátumhoz képest két döntő
változást tett szükségessé a dolgok természete,
vagyis „az antropológiai termelés” sokat emlegetett „anyagi
feltételei”. Először is az olyasfajta nagyszabású
finanszírozás és kialakult adminisztratív keretek,
amelyek a Jáva-projektnél rendelkezésünkre álltak,
sőt szinte ránk tukmálták őket, itt
szóba se jöhetett, különösen ha nem akartam
– aminthogy nyomatékosan nem akartam – főfoglalkozású
projekt-adminisztrátorrá, hivatásos pénzfelhajtóvá
és kutatástervezővé válni, hanem inkább
egy kutató maradni a kutatók között. Hogy én
építsem meg a házakat, amelyekben majd mások
fognak lakni, ez egyszerűen nem vonzott. El akartam indítani
valamit, de azt akartam, hogy attól kezdve magától
menjen.
Másodszor akkoriban nem multidiszciplináris tanszéken
dolgoztam, mint azelőtt és azután; kollégáimat
antropológia doktorandusok közül kellett toboroznom, akik,
akárcsak én egy évtizeddel korábban, disszertációjukra
készültek, és terepet kerestek, ahol ezt előállíthatják.
S ez azt jelentette, hogy ha azt szeretném, hogy a kutatás
Sefrouban, a választott helyszínen, olyan legyen, mint annak
idején Paréban, akkor valami módon el kell kerülni,
hogy szokványos antropológiát műveljünk,
és kevésbé provinciálissá, és
legalább gondolkodásmódunkban, ha szakmai képzettségben
nem is multidiszciplinárissá kell válnunk.
Mivel a helyzet adott volt, hogy több személy szimultán
leereszkedése a terepre gyakorlati és intellektuális
megfontolásokból nem lehetséges, elhatároztam,
hogy lánc-rendszerű megközelítéssel próbálkozunk.
A feleségemmel elmegyünk Sefrouba úgy egy évre,
egy doktorandus diák, akivel csak 1-2 hónapra fednénk
át egymást a terepen tájékozódás
céljából, jönne egy másik évre,
mi visszatérnénk még egy évre egy hónappal
az előtt, hogy ez a diák visszamenne Chicagóba, és
így tovább. Nagyjából ezt a tervet valósítottuk
meg, és nagyjából elég jól is működött.
Én a feleségemmel, meg három doktorjelölt diák
1965 és 1971 között többé-kevésbé
„lefedtük” Sefrout.
Végül is nem tudom, hogy a két projekt, amelyek
egyike a társadalomkutatás nagyipari léptékű
megvalósítására tett kísérletet,
a másik inkább összetákolt kézműves
munkára emlékeztetett, tényleg annyira másként
sült-e el a gyakorlatban.„Maga a terep” nagyhatalmú diszciplináris
erő, legalábbis ebben a két esetben az volt: tolakodó,
követelő, sőt kényszerítő erejű.
Mint minden erőt, ezt is lehet alábecsülni, figyelmen
kívül hagyni, egyesek meg is próbálták.
De nem lehet – legalábbis, ha valaki nem akar teljesen kiszállni
a dologból, ahogy egyesek mindkét esetben megtették
–, egyszerűen kitérni előle. Ahhoz túlontúl
rendíthetetlen.
*(„orientalizmus”, „kulturális hegemónia”, „szimbolikus
uralom” – a diszciplína önértékelését
beárnyékoló aggályok és kételyek)
A nehézség abban áll, ahogy ezt minden antropológus,
aki valaha megpróbálta, tudja, hogy gyakorlatilag lehetetlen
elmagyarázni másoknak, hogy pontosan mi is ez a diszciplína,
vagy akárcsak azt, hogy pontosan honnan is ered. Némelyikünk
analógiákkal próbálkozik. Mások hosszadalmas,
unalmas és teljességgel inadekvát leírásokkal
próbálkoznak arról, hogy hogyan éltek, mit
ettek, hogyan készítettek terepfeljegyzéseket, kiket
interjúvoltak meg; hozzáfűzve esetleg jegyzékeket,
táblázatokat, kérdések listáját.
Újabban vannak olyan kísérletek, amelyek önéletrajzi
eszközökkel igyekeznek ábrázolni a terepélményeket
(az egyik ilyen a Marokkó-projektből nőtt ki), s ezek
önmagukban elég érdekesek is. De mégiscsak inkább
töprengéseknek, önvizsgálódásoknak
nevezhetnénk őket, illetve egy jellegzetesen nyilvános
tevékenység interiorizálásának, mint
rendezett beszámolóknak arról, hogy mi a terepkutatás
mint a vizsgálódás egy módja. Mintha hiányozna
a megfelelő műfaj.
A saját beszámolóm és másoké
is egy régi Red Skelton-filmre emlékeztet, a címét
már elfelejtettem. Skelton fiúknak szóló kalandtörténeteket
ír. Fel-alá járkálva diktál egy titkárnak.
„Wonder Boy csapdába kerül a sátorban. Körülötte
indiánok köröznek. A prérit felgyújtották.
Nincs több golyója. Minden élelme elfogyott. Közeleg
az éjszaka. Vajon hogy fog Wonder Boy kijutni a sátorból?
Vége a 22. fejezetnek.” Kis szünet, amíg Skelton összeszedi
a gondolatait. Aztán: „23. fejezet. Miután Wonder Boy kijutott
a sátorból...”
Miután eljöttem Chicagóból, a Marokkó-project
pedig beindult és működött, a legszokatlanabb és
mindeddig a legnehezebb akadémiai környezetben találtam
magam: a princetoni Insitute for Advanced Studies nevű intézményben.
Az általános irány, amelyet felvettünk,
megint csak az „interpretáció” felé mutat – valami
olyasmi felé, amivel fejlődésem különböző
fokain találkoztam a Harvardon és Chicagóban, amit
azóta is követek, és amivel a professzori kar többi
tagjai, ha más formában is, de szintén találkoztak,
más tudományterületeken, más implikációkkal,
más kontextusokban. Közel sem értünk egyet mindenben,
más érdekel minket, más problémákat
látunk magunk előtt; de valamennyien fenntartással
viseltetünk az iránt, ha a társadalomtudományokat
a természettudományok képére akarják
igazítani, és az olyan általános sémák
iránt, amelyek túl sok mindent megmagyaráznak. A kutatásnak
inkább egy olyan felfogását próbáltuk
kialakítani, amely a társadalmi cselekvéseknek a cselekvéseket
végző számára való jelentésének
elemzése köré, illetve a hiedelmek és az intézmények
elemzése köré összpontosul, amelyek a jelentést
kölcsönzik ezeknek a cselekvéseknek. Az emberi lényeket,
akiknek megadatott a nyelv, és akik történelemben élnek,
szándékok, elképzelések, emlékek, remények
és hangulatok töltik el, valamint szenvedélyek és
ítéletek, és ezeknek nem kevés közük
van ahhoz, amit tesznek, és amiért teszik. Kevéssé
ígéretes vállalkozás a társadalmi és
kulturális életet kizárólag erők, mechanizmusok
és ösztönök, vagyis a zárt kauzalitás
rendszereibe helyezett objektivált változók fogalmaival
magyarázni.
Mindenesetre ezt az irányt dolgoztuk ki az intézetben
az évek során. Nem kerültünk határozottan
szembe a társadalomtudományok fő áramlatával,
amely továbbra is foglya a bevett elképzeléseknek
arról, hogy mi számít bizonyítéknak,
tudásnak, magyarázatnak és bizonyításnak.
Inkább oldalról tekingetünk rá, kérdőn,
óvatosan, de nyugtalanítón és némiképp
kellemetlen módon. S ez talán a megfelelő hozzáállás
egy ilyen fura vállalkozás számára, amelyik
egy ilyen sajátságos helyen vetette meg a lábát.
Azt a kérdést, hogy tulajdon, ostromlott vállalkozásunk
hogyan viszonyuljon a társadalomtudományok nagy menetéhez,
csak tovább bonyolította az a tény, hogy a filozófiai
nyugtalanság, amely ezekben a tudományokban az elmúlt
két évtizedben felgyülemlett, a 70-es és a 80-as
évek során úgy felerősödött, hogy
szétzilálta még az elképzeléseinket
is arról, hogy miről is szólnak voltaképpen
a társadalomtudományok; merre is tart a menet. Nemcsak arról
volt szó, hogy a vállalkozás kevésbé
koherens lett. Hiszen soha nem is volt – lásd Durkheim, Weber, Marshall,
Simmel – olyan nagyon jól integrált. Nem is arról
volt szó, hogy hirtelen eltérő hangok jelentek volna
meg. A polemikus alapállás – Marx, Freud, Malinowski, Pareto
– mindig is meghatározó volt. Inkább arról
volt szó, hogy az alapok, amelyeken a társadalomtudományok
eszméje nyugodott Comte kora óta, eltolódtak, meggyengültek,
ingadozni kezdtek, elcsúsztak. Az a morális és episztemológiai
örvény, amelybe a kultúra a posztstrukturalista, posztmodern,
poszthumanista korszakban került, a fordulatok és szövegek
korában, az elpárolgott szubjektum és a konstruált
tények korában, a társadalomtudományokat különösen
érintette.
Ezt a történetet, különböző
módokon és különböző tanulságokkal,
híres nevek különféle választékaival
– Nietzsche, Benjamin, Kuhn, Derrida – túl sokszor vázolták
már fel, és túl szövevényes is ahhoz,
hogy egy rövid összegzésbe beleférjen, egyébként
pedig még nem is ért véget. De ami az antropológiát
illeti, ahol engem ért, vagy ahol én elértem, mára
egy maroknyi radikális aggályban összpontosul, amelyek
olyan szorosan összefüggnek egymással, hogy gyakorlatilag
csak árfogalmazásként hatnak: jogos-e mások
helyett beszélni; a mások észlelésére
vonatkozó nyugati feltevések romboló hatása;
a nyelv és a tekintély kétértelmű következményei
mások ábrázolása során. Mindezek együttvéve
némelyek szerint – de szerintem, aki tovább dolgoztam a magam
tanulságos 'furcsa párján’, nem – aláaknázzák
a különbséget hangsúlyozó összehasonlító
etnográfiának az alapgondolatát.
A mások helyett beszélés miatti aggodalom
a II. világháborút követő tömeges
dekolonializáció kiváltotta önvizsgálatokból
nőtt ki az antropológusokban. A klasszikus terepmunkák
többségét gyarmati vagy félgyarmati helyszíneken
végezték, olyan helyszíneken, ahol fehérnek
és nyugatinak lenni bizonyos privilégiumot jelentett, és
akarva-akaratlanul cinkosságot is; ez váltotta ki a kérdést,
hogy a politikai elnyomónak joga van-e az elnyomottak hiedelmeit
és vágyait artikulálni. Az etnográfia története,
legalábbis ahogy egyre több helyütt hallani, a gyengék
hangjának kisajátítása az erősek által,
ahogy a munkájukat és a természeti erőforrásaikat
is kisajátították a még leplezetlenebb imperialisták;
és ez, érvelnek, nem teszi ildomossá, hogy ilyen hangok
megszólaltatójának önjelölt (és önelégült)
szerepét játssza...
A második aggodalom, amelyik azzal kapcsolatos, hogy az antropológusok,
akiknek a többsége amerikai, brit, német vagy francia,
gyakorlatilag valamennyien nyugati képzésben részesültek,
képtelenek megszabadulni a saját kultúrájukból
származó nézetektől, hogy a népeket
„a saját fogalmaik szerint” foghassák fel, s ez nem más,
mint a mások hangjának elorozása feletti aggodalom,
episztemológiai hangnemben. Ha a jelentés keretei, amelyekre
szükségünk van ahhoz, hogy tájékozódni
tudjunk az életben, olyan mélyen belénk ivódnak,
hogy minden észlelésünket átszínezik,
akkor nehéz elképzelni, hogy a beszámolóink
arról, hogyan éreznek, gondolkodnak vagy cselekszenek mások,
nem beszélve a róluk kialakított elméleteinkről,
hogyan lehetnének többek puszta ráfogásnál.
Ráfogás és szisztematikus torzítás:
„orientalizmus”, „kulturális hegemónia”, „szimbolikus uralom”
– az etnográfiának a tudásra támasztott igényét
mindenfelé morális kételyek árnyékolják
be; az újabb értelmezések szerint nem más,
mint a hatalom bélyege.
Mindezt a sok kételyt és meta-kételyt tovább
bonyolítja és látszólag kikerülhetetlenné
teszi, ha a társadalomtudományi, antropológiai vagy
bármely más diskurzust úgy tekintjük, mint aminek
politikai töltete van, át van szőve az uralkodás
és ellenőrzés rejtett szándékával.
A nyelv képessége arra, hogy megkonstruálja, ha nem
a valóságot „mint olyat” (bármi legyen is az), de
legalább azt a valóságot, amelyet a tényleges
gyakorlatból ismerünk – megnevezve, képileg ábrázolva,
katalogizálva és mérve – távolról sem
közömbös kérdéssé teszi azt, hogy ki
kit ír le és milyen terminusokkal. Ha nyelvi közvetítés
nélkül (vagy valamilyen jelrendszer közvetítése
nélkül) nem lehet hozzáférni a valósághoz,
akkor csöppet sem mindegy, hogy miféle nyelv ez. A leírás
hatalom. Mások ábrázolása nem könnyen
választható el a manipulálásuktól.
Ha az ember nem akarja egyszerűen átadni magát
ezeknek a kétségeknek és az antropológiát
egyszerűen lehetetlennek vagy ami még rosszabb, elnyomónak
nyilvánítani (és egyesek valóban ezt teszik),
nem elég pusztán eltökélten haladni tovább,
ügyet sem vetve az egészre. Az a felfogás, amely igen
kedvelt a „vissza az igazi antropológiához” jelszavú
tradicionalisták körében, hogy az effajta foglalatoskodás
csupán múló divat, egyszerűen téves –
maga is pusztán divat, lejárt és elkoptatott. Egyszerűen
az a helyzet, hogy az antropológia, akárcsak a társadalomtudomány
általában, sokkal nehezebb munka lett, nehezebb és
kényelmetlenebb, most, hogy a „mi definiálunk, ők
definiálva vannak” típusú elbizakodottságot,
amely a kezdeti időkben áthatotta és vezette, megkérdőjelezték.
Alaposan felül kell vizsgálni a fogalmainkat arról,
hogy mi az antropológia, mik legyenek a céljai, milyen teljesítményt
lehet tőle reálisan elvárni, miért kéne
bárkinek is művelnie. Ha a viszony aközött, amit
írunk és amiről írjuk – Marokkó
vagy Indonézia – többé nem hasonlítható
hitelesen egy föltérképezetlen, távoli helyről
készített térképhez, vagy egy újonnan
felbukkant egzotikus állatról készített rajzhoz,
akkor mihez hasonlítható? Egy hihető történet
elmondásához? Egy használható modell megépítéséhez?
Egy idegen nyelv fordításához? Egy rejtélyes
szöveg értelmezéséhez? Egy értelmes párbeszéd
lefolytatásához? Egy eltemetett hely kiásásához?
Egy morális ügy elősegítéséhez?
Egy politikai vita átalakításához? Egy tanulságos
illúzió megjelenítéséhez? Mindezeket
a lehetőségeket (és másokat is) felvetették
és elvetették; egy biztos: a játszma megváltozott.
Még egyszer, ezek a szemléletbeli és attitűdbeli
változások, annak az átalakulása, hogy mit
gondolnak az antropológusok, mi a dolguk, és mit várhatnak
el tőle, nem pusztán konceptuális változások,
amelyeket az elméleti vita dialektikája hajt, ami különben
sem játszik túl nagy szerepet az antropológiában.
Ezek a változások az antropológia gyakorlati művelésének
módját érintik, és a konkrét körülményekben
beállt változások mozgatják, amelyek közepette
a kutatások folynak. Nemcsak az eszmék nem olyanok már,
mint azelőtt. A világ sem olyan.
A kolonializmus vége, vagy legalábbis formális
lezárulása, bármilyen utórezgései maradtak
is meg mind az egykori alattvalók, mind egykori uraik fejében,
többet hozott annak felismerésénél, hogy a klasszikus
etnográfiai leírásokat befolyásolta az etnográfusok
privilegizált helyzete a dolgok rendjében. Amint a dolgok
rendje megváltozott, s a privilégium megszűnt (az a
fajta privilégium legalábbis), mélyreható változás
ment végbe szinte minden téren, a terepmunka-helyszínekhez
való hozzáféréstől és az azokhoz
való hozzáállásunktól, akik együtt
dolgozunk ezeken a helyszíneken egészen a más kutatási
területekhez való viszonyunkig és érdeklődésünk
teljes skálájáig. Ma már nem védett,
elkülönített helyszíneken dolgozunk, enklávékban,
amelyeket „ésszerűségi és morális” megfontolások,
illetve az imperialista kereskedelemben betöltött szerepük
alapján választanak ki. Hevesen vitatott helyszíneken
dolgozunk, a legkülönfélébb megszorítások,
követelések, gyanakvások és rivalizálások
közepette.
A kutatási körülmények módosulásai
közül a hozzáférési lehetőségekben
bekövetkezett változások érezhetők a legközvetlenebbül.
A sah idejében virágzott a terepmunka, Khomeini alatt gyakorlatilag
megszűnt. Indonézia előbb igent, aztán nemet,
majd ismét igent mondott, Marokkó az arab világból
kizárt etnográfusok paradicsoma lett. Tanzánia és
Thaiföld pillanatnyilag hemzseg a kutatóktól, Etiópiában
és Burmában alig van belőlük. Pápuaföld
veszélyes, Sri Lanka még rosszabb. De még ha a hozzáférés
viszonylag könnyű is (abszolút értelemben sehol
nem könnyű, mióta a kormányzók és
a bennszülöttügyi tisztviselők napja leáldozott),
a kapcsolat azokkal, akiket kutatna az ember, érzékenyebb
és nehezebben irányítható lett. Ha az ember
kérelmező látogatóként van jelen egy
szuverén országban, és azokkal az emberekkel foglalkozik,
akiké ez az ország; vagy – bár én magam ezt
soha nem tapasztaltam meg – egy birodalom adminisztratív égisze
és politikai védőpajzsa alatt áll, a személyes
kapcsolatok eléggé eltérően alakulnak. Lehetnek
új aszimmetriák, amelyek fakadhatnak bármiből,
a gazdasági egyenlőtlenségtől a katonai erő
nemzetközi egyensúlyáig, de a régi esetleges,
rögzített és mereven egyoldalú aszimmetriák
már a múltéi.
És ezeken a közvetlenebb dolgokon túl van
még egy sor más változás is az etnográfiai
munka körülményeiben. Először is, a munka
szinte már soha nem olyan helyeken folyik, ahol ne volnának
jelen, vagy legalábbis a közelben, másfajta tudósok
is: történészek, közgazdászok, filológusok,
politológusok, szociológusok, pszichológusok, művészetbarátok,
filmesek, zenekutatók, olykor még egy-két filozófus
is. És az újságírók persze mindenhol
ott vannak. Elmúltak azok az idők, amikor az etnográfus
volt a szellemi nagymester, bármiről került szó,
a gyerekneveléstől és a kereskedelemtől a kozmológiáig
és a házépítésig, ha másért
nem is, azért mindenesetre, mert ők voltak közel s távol
az egyedüliek, akik efféle helyekre jártak, efféle
dolgokat tanulmányozni. Újabban a legkülönfélébb
szakemberek széles skálájának kritikus pillantása
mellett, időnként a segítségük igénybevételével
dolgozunk. (És egyre többen dolgozunk a nyugati társadalmakon,
még a sajátunkon is; ez a változás sok dolgot
leegyszerűsít, másokat komplikál.)
Másodszor, ma már egyáltalán nem
minden etnográfus nyugati. Nemcsak hogy rendszerint jelentős
számú helyi antropológus található a
helyszínen, közülük néhányan nemzetközi
rangúak – mint Indonézia és Marokkó esetében
–, de Nyugaton sem az amerikaiak és az európaiak monopóliuma
többé ez a szakma. Afrikai, ázsiai, latin-amerikai,
és mostanra őshonos amerikai (indián) hátterű
személyek is hadrendbe álltak. A szomszédos diszciplínák
kritikus tekintete mellett így egy még fürkészebb
tekintettel is számot kell vetnünk a saját diszciplínánkon
belül.
És végül: a puszta számunk is megnőtt.
Amikor megkezdtem felsőfokú tanulmányaimat 1950-ben,
az amerikai antropológiai egyesületnek mintegy kétezer
tagja volt; 1992-re jóval tízezer felett voltak, és
ki tudja, mi lesz még. Az antropológia, ami egykor céhes
foglalkozás volt, amely hol törzshöz, hol mesterséghez,
hol klubhoz hasonlította önmagát, mára a legkülönbözőbb
tudósok terjeszkedő konzorciuma lett, akiket az elhatározás
és a megszokás tart össze.
A két évtized, amit az Intézetben (Princetonban) töltöttem, ennélfogva nem annyira ugródeszkául szolgált, hogy könnyebben eljussak máshova, vagy hogy találjak valami komparatív lehetőséget (már megvoltak a helyszínek, futottak a projektjeim, a látszólag örök visszatérés ingamozgásai), inkább arra, hogy megpróbáljam elhelyezni a jelentés, a megértés és az életformák iránti tartós érdeklődésemet egy egyre inkább felbolydult intellektuális közegben. Az elbizonytalanodás persze egyáltalán nem csak az antropológiára jellemző, hanem így vagy úgy mindenütt megvan a humán tudományokban. (Még a közgazdaságtan is mocorog, sőt a művészettörténet is.) Megtanulni egy olyan világban élni, amely eléggé eltér attól, amelyben formálódtunk, ez a feltétele manapság annak, hogy olyan kutatást folytathassunk, amelyben hinni tudunk, és olyan mondatokat írhassunk, amelyekkel nagyjából együtt tudunk élni. S ennek, úgy tűnik, az egyik legjobb módja az, ha a viták kereszttüzébe helyezkedünk, amelyeket ravaszul úgy terveztek, hogy az egyezségre jutást megnehezítsék.
* (Mi ad ki egy tudományos karriert?)
Menet közben tudom meg, merre kell mennem, írja Theodore
Roethke, a költő, bár ő másról
beszél. Antropológussá válni, legalábbis
az én esetemben, nem úgy kell, hogy az embert bevezetik egy
megállapodott szakmába, mint a jogászt, az orvost
vagy a pilótát, amely már készen áll,
a saját fokozataival és belső tagolódásával.
Vándorutam programok, projektek, bizottságok és intézetek
között, antropológia tanszékeken való alkalmi
kiszállásokkal, elismerem, kissé rendellenes, nem
olyan recept, amit mindenki vonzónak találhat. Egy olyan
pálya képe rajzolódik ki, amelyet nem követtem,
inkább darabonként raktam össze működés
közben, s ez ma már nem is olyan szokatlan.
A helyszínek egymásutánja, amelyekbe az
ember belekerül, miközben halad, ha nem is előre, de legalább
tovább, teljes bizonytalanságban, hogy mi vár rá,
sokkal inkább alakítja munkája jellegét, sokkal
inkább ráncba szedi és formálja, mint a teoretikus
érvek, metodológiai megállapítások,
kanonizált szövegek, vagy akár, s ebből napjainkban
túl sok van körülöttünk, bal- vagy jobboldali
szilárd elkötelezettségek, intellektuális hitvallások.
Ezek a dolgok számítanak (egyeseknek talán többet,
mint nekem), de az ember intellektuális útvonalát
elsősorban az alakítja, amit maga előtt talál
– a háború utáni Harvard eklektikus lelkesedői;
a függetlenné vált Indonézia ideológiáktól
megfertőzött, erőszakba torkolló társadalma;
távokoskodók egykedvű társasága a 60-as
évek politikai felbolydulásai közepette Chicagóban;
az újjászülető Marokkó szociológiai
bizonytalanságoktól és kulturális kétségektől
szorongatott ősi közössége; a tudományos
kutatás gondosan óvott szigete a jólfésült
Princetonban. Az ember nem annyira gondolatok között mozog, mint
inkább az alkalmak és helyzetek között, amelyek
ezeket a gondolatokat ébresztik.
Ezzel nem azt akarom mondani, hogy az egész dolog véletlenekből
áll össze. Egy ilyen felfogás arról, hogy végül
is mi tesz ki egy tudományos karriert, amely annak van szentelve,
hogy rájöjjünk, hogyan vannak a dolgok valójában,
és másokat is meggyőzzünk arról, hogy
legalábbis lehet, hogy így vannak, nyilvánvalóan
nem mentes a némiképp önigazoló torzításoktól.
Hiszen az semmiképpen nem lehet – vagy mégis? – hogy az összevissza
botorkálás és a passzív jegyezgetése
mindannak, amit feljegyzendőként szembeszökik, elegendő
volna egy ilyen nehéz feladat teljesítéséhez.
A jövés-menés, tapogatózás során
csak megjelennek bizonyos vezérlő célok, amelyek felé
az ember folytonosan igyekszik, rendszeresen gyakorolt készségek,
ismételten alkalmazott, határozott mércék,
letisztult ítéletek arról, hogy mi megismerhető
és mi nem, hogy mi fog működni és mi nem, mi fontos
és mi nem. Aligha hihető, ha úgy tüntetjük
fel mindazt, amit csináltunk, hogy az a világon szinte mindennek
a következménye, kivéve a tulajdon hiedelmeinket és
szándékainkat – „csak úgy megtörtént”
–, ezzel a beillesztés örvén valójában
eltávolítjuk saját magunkat a képből.
Mióta a legtöbb területen megrendült az
egyetlen, szuverén tudományos módszerbe vetett hit
és a velejáró felfogás, hogy az igazságot
a kutatási eljárások radikális objektivizálásával
kell elérni, egyre nehezebbé vált különválasztani,
hogy mi kerül a tudományba a kutató és mi a kutatott
oldalról. Az antropológiában mindenesetre, és
az én esetemben mindenképpen, már amennyiben e kettőnek
köze van a tudományhoz, az osztatlan tapasztalat, amely során
megpróbáltam megvetni a lábam a legkülönbözőbb
helyeken, és maguk a helyek, amelyek rám nyomták a
bélyegüket, úgy látszik, együtt hozták
létre mindazt, ami az én szakmai aláírásommal
eleddig megjelent. Sőt, magát az aláírást
is ez hozta létre.
KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA
Bibliográfia
GEERTZ, Clifford
Az értelmezés hatalma
Századvég, 1994, Osiris, 2000
„A tényeken túl”
Magyar Lettre Internationale, 18
„Az identitás politikája”
Magyar Lettre Internationale, 31
„Kultúrák”
Magyar Lettre Internationale, 38
„Az eszes vadember – Lévi-Straussról”
Magyar Lettre Internationale, 40
„Városok”
Magyar Lettre Internationale, 45
„Kultúrák háborúja”
BUKSZ, 1996. 3.
„Történelem és Antropológia”
in: Történeti antropológia
Replika könyvek, 2000
WOLF, Eric
„Az antropológia a hatalmi erőtérben”
Magyar Lettre Internationale, 38
BAZIN, Jean
„Antropológia: másság vagy különbség?”
Magyar Lettre Internationale, 42
GODELIER, Maurice
„Szociálantropológia vagy kultúrakutatás?”
Magyar Lettre Internationale, 43
ALEXANDER, Jeffrey C.
„Modern, anti, poszt és neo”
Magyar Lettre Internationale, 42
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu