2002 Szentivánéjének hajnalán fekete oszlopok
nőnek a fejemben, átmegyünk
egy másik buliba, félmeztelenül állok egy
bokor mellett, mi ez a véres nyál
a szívemben, kérdem a téboly, az alázat
és a mámor hangján, kettészakadnak
fölöttem a tusfekete felhők, a holdfény végigperzsel
a tájon, cipőmre
habkönnyű és ragyogó sár tapad, a kegyelem
sara, egy bedeszkázott kondérra
ülök, szorongva szopogatom pernod-mat: oh, my lord, no more
free steps to
heaven, mert lehet, hogy kedvelem a rossz szokásaimat és
a piros
telefonomat, de nem szeretem az emberiséget, nem szeretem a
férfiakat és nem
szeretem a nőket, nem szeretem a gyerekeket és nem szeretem
az öregeket, nem
szeretem ezt a várost, és nem szeretem ezt az országot
se, ezt a kontinenst
se, és nem szeretem a Földet, nem szeretem a Naprendszert,
és az egyetemes
világmindenséget se szeretem, nem szeretem a természetet,
a logikát és nem
szeretem Istent, nem szeretem a lányok karján a szőke,
csókos pihéket, nem
szeretem az emlékeket és nem szeretem a reményt,
nem szeretem Sören
Kierkegaard-t és nem szeretem a kék lampionokat, nem
szeretek írni és nem
szeretek felolvasni, és nem szeretek újságban,
könyvben megjelenni, nem
szeretem a pénzt, nem szeretek semmit, nem szeretem magamat
sem, azt sem
szeretem, hogy nem szeretek semmit, és azt sem szeretem, hogy
nem szeretem,
hogy nem szeretek semmit, és azt sem szeretem, hogy nem szeretem,
hogy nem
szeretem, hogy nem szeretek semmit, és azt sem szeretem, hogy
nem szeretem,
hogy nem szeretem, hogy nem szeretem, hogy nem szeretek semmit, és
azt sem
szeretem, hogy nem szeretem, hogy nem szeretem, hogy nem szeretem,
hogy nem
szeretem, hogy nem szeretek semmit.
Ebben a pillanatban, 2002 Szentivánéjének hajnalán
felsikolt a bokorban egy
ezüstcsőrű madár a téboly, az alázat
és a mámor hangján, és én kimerülten
és
boldogan mély és tiszta álomba merülök.
Álmomban egy akkora atomcirkáló leszek, mint a
világ, ezért aztán nem is
tudok majd hol cirkálni, a teleszkópomat kénytelen
leszek behúzva tartani,
és állandóan egy alaktalan vágy gyötör,
hogy megtudjam, ki is vagyok én
tulajdonképpen. Arra gondolok, hogy én vagyok Garaczi
Laci, heverek az
ágyamban, atomcirkálónak képzelem magam,
és félek, hogy az ilyesfajta
gondolatokkal úgy járok végül, mint D'Annunzio
teknősbékája, aki
megbetegedett, annyi virágszirmot zabált vacsorára.
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu