stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Gail Jones
Tudás

Az Észak-Ausztrália partjainál fekvő kicsiny, világvégi szigeten, ahol apám és anyám misszionáriusként dolgozott, volt egy hely a tengerparton, ahová nem volt szabad eljárnom. Apám azt mondta, hogy ez valamiféle megtisztulási rítusra szolgáló hely, ahol az őslakók, ha elviselhetetlen szenvedés vagy bűntudat gyötri őket, begyalogolnak a tengerbe, ledobják a ruhájukat, és valami szertartást vagy misztikus egyesülést követően meztelenül és titokzatos módon megújulva lépnek ismét a világba. Onnan lehet megismerni ezt a helyet, mondta apám, hogy a parton ott hevernek a ruhák, amelyeket a tenger kivetett magából. Ha véletlenül odavetődnék, azonnal forduljak sarkon, és menjek el onnan.
Számomra már akkor is világos volt, hogy a pucérkodás, nem pedig a szentségtől való félelem aggasztotta apámat. Nem rajongott az aboriginál kultúráért, sőt megtett mindent, hogy lebeszélje az őslakókat törzsi szokásaikról. Megvetéssel és valóságos testi undorra utaló, jellegzetes ajakbiggyesztéssel beszélt a táncokról, a küzdelmekről, arról, hogy kiszívják a teknős tojását, meg a halak hasában kotorásznak, a cirkalmas testfestésről, a bonyolult temetési szertartásokról és az éjszakai kozmogónia-szeánszokról. Mindazt, amit én bámulatosnak tartottam, ő csak primitívnek, megváltásra szorulónak látta. Csak rázta ősz fejét, és ájtatosan lamentált, hogy ez a nép nem eléggé értelmes ahhoz, hogy felismerje az ő bölcsességét. Akkor nem értettem, hogyan gondolkodhat így; később ráeszméltem, hogy a megvetés, akárcsak a gyűlölet, mindent megmagyaráz.

Ez a történet egy pár kesztyűről szól, mely egy halom kiszanált ruhával együtt érkezett szigetünkre. Időről időre a déli fehérek előzetes bejelentés nélkül hatalmas vászonzsákokat küldtek, melyeken a rejtélyes AIM felirat állt piros bélyegzővel. A zsákok érkezése mindig izgalommal töltött el, és bár magam nem vehettem részt az elosztásban, szerettem nézni, ahogy mások kipakolják, és szükséget, érdemet egyaránt mérlegelő aprólékos, ravaszul kialakított szabályok alapján egyenként szétosztják a ruhadarabokat.
A templom mögötti mangófa alatt gyűltünk össze, körbeültünk a földön, és egy kijelölt asszony – legtöbbször Mary Magdalene – ünnepélyesen és céltudatosan felvágta a zsákokat, és felmutatta a tartalmukat. Hőségben hasznavehetetlen pulóverek (melyeket a futballrajongók a meccsen felejtettek), extra méretű virágmintás ruhák (melyek nyilván a fogyókúra után váltak fölöslegessé), pólók (melyek a helytelen mosási módszerek következtében teljesen alaktalanná váltak), nadrágok (halottak után maradtak), cipők (divatjamúltak), szoknyák, blúzok, még nadrágtartók is: mind az AIM feliratú zsákból ugrottak elő, távoli helyeken folyó láthatatlan életek szellemeiként. Mary Magdalene rövid szemle céljából mindegyik darabot feltartotta, majd nagy kacagás, kiabálás, javaslatok és ellenjavaslatok után megnevezte az új tulajdonost. Megmásíthatatlan ítéleteit nyájasan és körmönfont modorban tálalta, így ritkán mondtak ellent neki.
A kesztyűk napján két másik szokatlan darabot is kiállítottak. Az elsőt zavart vihorászás kísérte – egy pazar köntös volt, amely egykor egy gazdag nő hálóingje vagy kombinéja lehetett. Gyöngyházszínben játszott, átlátszó volt, és aranyszállal szőtték át. Mary Magdalene a fejünk fölött átdobta egy fiatal, Rebekah nevezetű nőnek, aki az esküvőjére készült. Emlékszem, Rebekah szemérmesen leplezett izgalommal csípőjéhez szorította a csodaszép kombinét; szeme véletlenül találkozott a szeretője tekintetével, mire arcát, némiképp megjátszott szűziességgel és boldogan a szoknya ráncaiba rejtette.
A másik ruhadarab még káprázatosabb és még kevésbé odavaló volt – egy régi rókaprém, amilyet magazinokban szereplő hölgyek hordanak a nyakuk körül. Ez a darab általános megrökönyödést keltett, még maga Mary Magdalene se tudta biztosan, mire való. Eltartotta magától a prémet, majd egy kisgyereket elszalasztott az öreg Francis Xavier-hoz bölcs tanácsért. Meg is érkezett, saját nyelvén kijelentette, hogy a tárgy nem totem, és látványosan odavágta a kutyáknak, akik a sorukra vártak. Nagy zűrzavar keletkezett, a kutyák a prémen marakodtak, fölöttünk fekete „repülő rókák”, vagyis gyümölcsevő denevérek reszkettek a mangólevelek között, és idegesen mocorogtak a hatalmas lárma közepette.

Minden ruha kiállíttatott és gazdára lelt, a repülő rókák megnyugodtak, a csalódott kutyák pedig a porban pihegtek, körülöttük azonosíthatatlan apró rókadarabkák, és ekkor Mary Magdalene kiborította az utolsó AIM-zsákot, és felfedte a pár kesztyűt. Lágyan a lábához hullottak, mint két könyörgésben elfáradt, ványadt kéz: fehér, hímzett kesztyűk voltak, és rám az egészen elképesztő kifinomultság tárgyi bizonyítékaiként hatottak. Azelőtt még sohasem láttam igazi kesztyűt, s ezek olyan tökéletesen kézszerűek voltak, annyira áradt belőlük egy másik világ rendje, ahol még az ujjakat is ruhába bújtatják, ahol mindent kényesen érint s a bőrt burkoló puha anyag oltalmából mutat és simít a kéz, amely elegánsan, egyenként kinyújtott ujjakkal húzza magára – nyilván síró hegedűktől kísérve, kékesszürke füstkoszorúba temetkezve –, mindez annyira áradt a kesztyűkből, hogy bennem azonmód erős vágy ébredt, hogy megszerezzem őket. Szemmel láthatóan más világból érkeztek, különösek voltak és imádatra méltóak. Lelki szemeim előtt tapétás szobabelsők nyíltak meg, ahol bársony és dombornyomású kárpit borított mindent, és szivárványosan csillanó kristálypoharak csilingeltek. Valahonnan, e rejtett tartományban láthatatlan helyről rézszín fény áradt be, mely barackszínre festette a bútorokat, és bájos, hold-szerű csillogást varázsolt a papírnehezékek és csiszolt vázák felszínére.

Tapasztalatból tudtam, hogy az efféle haszontalan holmi, mint a kesztyű, a közösség szemében nem képvisel értéket, és tökéletesen igazam is lett. Némi kíváncsi moraj hallatszott, de végül is senki se tartott rá igényt.
Nagy meglepetésemre azonban Mary Magdalene felkapta a pár kesztyűt, és elővételi jogával élve, anélkül hogy bárkit is megkérdezett volna, begyömöszölte az inge ujjába, majd a ruhaosztást befejezettnek nyilvánította. Nem a durva kisajátítás gesztusa volt ez – egyszerűen eltette a fölösleges kesztyűt, azután határozott hangon feloszlatta a gyűlést.
Az én szívemet pedig nehezen palástolt düh töltötte el. Bensőmben ismeretlen indulatok kavarogtak, amelyek – hogy is mondjam? – a kapzsiság bűnének gyermeki csíráit jelezték.

Még most sem tudom pontosan, miért bűvöltek el annyira a kesztyűk, talán az egész egy mozilátogatáshoz fűződött. Egyszer, amikor hét vagy talán hat éves lehettem, anyámmal délnyugatra utaztam, Darwin városba, a kis postagéppel. Látogatásunk igazi célja az volt, hogy új protézist csináltassunk az anyámnak, ám nekem a beígért mozizás volt a fő esemény.
A film – amelyet apám tudtán kívül néztünk meg, hiszen az ő szemében a mozizás bűn volt – fekete-fehér, mégis döbbenetes hatású volt. Úgy éreztem, mintha álmodnék, a dolog magával ragadott, ugyanakkor kívül álltam rajta; könnyedén és mégis ellenállhatatlanul sodródtam bele. És éber álmomban, a sötétség forró ölelésében csodálatos helyszíneket és jeleneteket láttam gigantikus méretben. Egy ismeretlen várost. Hihetetlen, ellenállhatatlanul életszerű házakat, csordultig tele olyan tárgyakkal, amelyeket addig még csak könyvekben láttam. A szereplők énekeltek, táncoltak, és Audrey Hepburn gyönyörű volt. A férfiak hátravetett fejjel szívták a karcsú cigarettákat, a kalapos, kesztyűs nők napszemüvegen keresztül nézték a világot, a tető nélküli autókban sálak lobogtak a szélben, a párok táncparketten lejtettek és összebújtak, sőt még egy gondosan megkomponált, lélegzetelállítóan hosszú csóknak is tanúja lehettem. Tátott szájjal bámultam mindazt, amit az anyám később „civilizációnak” nevezett.
(És nyomatékosan megtiltotta, hogy elmeséljem az apámnak. Ez a mi kis titkunk, suttogta a fülembe.)

Amikor megláttam az AIM feliratú zsákból előhalászott kesztyűt, talán ennek a több éve látott filmnek a képei idéződtek fel bennem. De ennél rejtélyesebb volt, hogy emészteni kezdett egy vágy, melynek addig még a létezéséről sem tudtam, egy tétova vágyódás, mely olyan maró volt, mint az éhség. Napokon át nem tudtam kiverni a fejemből a kesztyűt, szórakozottan és bosszúsan járkáltam fel-alá. Mary Magdalene, akit azelőtt szerettem, dühöm és rossz közérzetem kitüntetett tárgya illetve oka lett, mégse kértem el tőle a kesztyűt – ez valahogy eszembe se jutott –, egyszerűen csak nehezteltem rá, amiért az övé.

Éjjel éberen hevertem a moszkitóháló alatt, és hallgattam az őslakók énekét, ami a sötétből a kerítésünkön túloldalán kezdődő táborukból felénk szállt. Botok csattantak, hangok szálltak. Hallgattam az ősökről és az esőcsinálásról szóló törzsi dalokat, máskor ilyenkor a dalok által felidézett képeket láttam magam előtt, a mindent elsöprő monszunt, amint földig hajlítja a panpungfákat, a dárdával átszúrt dugongokat vagy a csillaggá, madárrá változott nővéreket, ám ez alkalommal egy fehér bőrű nőt láttam magam előtt, aki hosszú kesztyűt visel, lassan lépked lefelé egy ívelt lépcsőházban, és fensőbbséges, tapasztalt csábító mozdulattal nyúl egy háromszög alakú pohárért. Képzeletemben a nő átlátszó kombinét viselt, a nyaka köré rókaprémet terített, ám finomságát, felsőbbrendűségét legjobban káprázatos kesztyűje fejezte ki. Hallgattam az éjszakában felcsendülő, őshomályba vesző és egyszersmind jól ismert hangokat, s közben megalkottam makulátlan, kesztyűs hölgyemet, aki szembeszáll velük, és ítéletet mond felettük.

A kesztyű hetekre eltűnt, de aztán annál feltűnőbben került elő Rebekah esküvőjén. A missziósok ragaszkodtak az esküvők megtartásához, a szigetlakók némi lenézéssel vegyes lanyha lelkesedéssel kezelték őket.
Mary Magdalene az én fehér kesztyűmben jelent meg az esküvőn. Milyen szánalmas, mennyire oda nem illő, gondoltam én, mennyire nem illik a fekete bőrhöz, az ő karján cseppet sem úgy hat, mintha az öltözék része vagy a bőr oltalmazója lenne, hanem inkább olyan, mintha ráragasztották volna. Rettenetesen irigykedtem. A középső sorban ültem barátnőim, Rachel és Hepzibah között, és lassanként tudatára ébredtem – teljesen váratlanul –, hogy a helyzetemben van valami furcsa. Nem tudtam volna szavakba önteni, hogy mi az, de valahogy a leválás vagy a nehézség érzése töltött el, melyet sértődöttségemben elhamarkodottan annak tulajdonítottam, hogy Mary Magdalene olyan csúnyán kérkedik a kesztyűjével. De ahogy ott ültem a templomi padban, hirtelen minden annyira összesűrűsödött és megvilágosodott, hogy még most is emlékszem az esküvő minden egyes részletére.

Éles, sárga fény vetült a templomkapukra – az egész templom alig volt nagyobb, mint egy pajta, és mindkét végén nyitott volt –, és végignyúlt az agyagpadlón, de az apámig már nem ért el. Az oltárt az őslakók mintái díszítették, halakról készült röntgenkép-szerű rajzok és keresztvonalkás minták, fölöttük egy hatalmas fakereszt. Apám az oltár előtt állt, kezében a Bibliával; papi ruhában, tekintélyt parancsolón, és szokatlanul hangosan beszélt, mintha a templom nem is fakéregből készült kunyhó lett volna, hanem márványból és kőből faragott boltozatos, visszhangzó katedrális. Emlékszem, először fogalmazódott meg bennem: az apám ingerült; ez egy ingerült hang; ez tisztátalan, ez nem való.
Rebekah és Jacob Njabalerra az apám előtt térdepelt, Rebekah a közösség menyasszonyi ruháját viselte, amelyet már többször láttam, s amely pattanásig feszült domború hasán, Jacob egy újonnan szerzett, de már viseltes, cowboy-kockás AIM-inget. Mindketten mélyen lehajtották a fejüket apám előtt, mintha szidalmazásra készültek volna. Anyám a legelső sorban ült, és ő is mélyen lehajtotta a fejét. Megadó mozdulatát látva kissé koravén módon azt gondoltam: mindig ilyen, fejet hajt, összegörnyed az apám előtt. Tarkóját mezítelennek, szánalomra méltónak láttam, s a leválás homályos érzése valamiképpen e tarkón állapodott meg.
Egy pillanatra valami olyat éreztem, amit ma talán mélységes véleményeltérésnek neveznék. Gyűlöltem az apámat. Gyűlöltem a hangját, ahogy összeadta ezt a párt. Gyűlöltem a ruhája surrogását, az ormótlan kezét. Megfontolt viselkedését. A jelenlétét. Az arcát. Örültem, hogy kellő távolságban ülök tőle.

Ebben a pillanatban Mary Magdelene hátrafordult, elnézően mosolygott, és kesztyűs kezével felém intett. Joseph, a férje, aki idősebb volt nála, szintén hátrafordult, mintha azt vizslatná, mi keltette fel ennyire a felesége figyelmét. Ő is integetett, önkéntelenül is összhangban Mary Magdalene mozdulatával. Mellettem Rachel és Hepzibah vihogott egy kicsit, de én hirtelen nem is tudtam, hogyan reagáljak. A düh és az irigység küzdött bennem a szégyennel. Kicsinyesnek és hitványnak éreztem magam. Felemeltem a kezem, hogy visszaintegessek Mary Magdalene-nak – mivel ez helyénvalónak, szükségszerű viszonzásnak tűnt –, és azonnal éreztem, amint a lépcsőn álló bosszantó, kesztyűs hölgy a fejemben lassan anyagtalanná válik és szétfoszlik. Rámosolyogtam Mary Magdalene-ra, és ő is tovább mosolygott. Bámultam félig hátrafordított arca fénylő, csillogó sötétjét, és arra gondoltam, mennyire szép a bőre, milyen tökéletes könnyedséggel tükrözi vissza a csillogást és a fényeket még itt, ebben a homályos, áporodott templomi levegőben is.
 

Az túlzás lenne, hogy teljesen lemondtam a kesztyűről – a filmbéli hölgy túlságosan makacs volt –, de kibékültem Mary Magdalene-nel, és megint eljártam vele halászni, élelmet gyűjtögetni. Sohasem beszéltünk a kesztyűkről, valószínűleg kitalálta, hogy a kesztyű volt addigi rossz hangulatom szégyenletes oka. A kesztyű témája láthatatlan kenuként lebegett közöttünk. Egy kissé eltávolodtunk egymástól, óvatosan beszéltünk egymással, és kicsit mindig körbepuhatoltuk a másikat. Mintha valami súlyos tárgyat egyensúlyoznánk, egyfolytában ügyeltünk arra, nehogy megbillenjen a másikunk egyensúlya.
 

Néhány héttel az esküvő után mégis megbillent: Mary Magdalene-t szörnyű szerencsétlenség érte. Férje, Joseph verekedésbe keveredett, és egy furkósbottal rettenetesen ellátták a baját. A férfi halála után az asszony összeomlott, és olyan szélsőséges fájdalomkitörései voltak, hogy a közelébe se mertem menni.
A gyászsikolyok az egész táborban visszhangzottak. Még akkor is hallottam hátborzongató, állandóan kesergő, panaszos hangját, amikor otthon ültem a bezárt lakásban. Tudtam azt is, hogy Mary Magdalene majd felsérti a mellét kővel, és háborodottan tépi a haját, mert néhány évvel azelőtt is így viselkedett, amikor az egyetlen lánya meghalt. Persze voltak siratóasszonyok is, de az ő hangja kiemelkedett a többi közül, közvetlen, személyes fájdalomról tanúskodva. Nem bírtam elviselni az állandó jajveszékelést. Hamuborította arcára, véres mellére gondoltam, szorgos öncsonkításban kettégörnyedő testére.

Vacsora közben aztán – majmolt fájdalmamban, a Mary Magdalene szörnyű állapotáról alkotott saját verzióm formájában – véglegesen, visszavonhatatlanul megsértettem az atyai rendet. Apám a tányérján levő húsra meredt, döfködte és fűrészelte, majd leplezetlen türelmetlenséggel és dühvel felkiáltott:
- Miért nem fogja már be a száját az a nő? Miért nem hagyja már abba?
Mivel Rebekah Njabalerrától tudtam a helyes választ, nem maradhattam szó nélkül:
- Mert Peter Moorla megdugta, mielőtt megölte Josephet.
Rettenetes, mozdulatlan csend lett. Apám lenyelte, ami a szájában volt. Anyám lehajtotta a fejét, vétkemtől lesújtva, és nyakig elvörösödött. Apám felállt, az asztalra csapott, és ordítani kezdett, olyan hangon, amely még most is a fülemben van:
- Mit tudsz te! Semmit! Semmit az égvilágon!
Olyan lendülettel vert fejbe, hogy a fülemből dőlni kezdett a vér. Aztán nagy léptekkel kivonult, és szempillantás alatt eltűnt a növekvő sötétségben.
 

Nem láttam Mary Magdalene-t bemenni a tengerbe, de tudom, hogy bement, mert megtaláltam a kesztyűt a ruhás parton. És bár nem láttam, mégis szentül hittem, hogy magam elé tudom idézni az esemény minden egyes részletét.
A fejemben játszódó filmben Mary Magdalene lassan közelített a hullámokhoz, tétovázva, mintha próbálná felmérni őket. Aztán továbbhaladt, egyre mélyebbre, míg végül a víz lágy örvényei, hűvös áramlatai körülfolyták a testét. A ruhái mintegy folyékonnyá váltak, és ringatózva csapódtak a bőréhez. Azután teljesen alámerült, majd egy-két másodperc múlva felbukkant, ébenfekete bőrén vízpatakocskák csillogtak, és ekkor feltartott karral kibújt hatalmas, bő ruhájából. Végül a fehér kesztyűket egyenként lehúzta két fekete kezéről, és vízre bocsátotta őket, ahol aztán tovalebegtek, mintha egy másik test fantom-maradványai vagy soha nem látott, furcsa élőlények lettek volna. Néhány percig ott maradt a vízben meztelenül, összekaszabolt mellét marta a sós víz, haja patakként úszott mögötte, majd kilépdelt a habokból, lassan, szertartásosan. Mindez képzeletemben egy sötét, monszunos napon történt, az ég szürke, a víz sötét, bíborszínű volt. A jelenet érdekességét az adta, hogy a fény hiányának ellenére Mary Magdalene bőre szinte ezüstszínben ragyogott. Mezítelen teste káprázatos látvány volt.

Nem emlékszem pontosan, mikor fedeztem fel a ruhás partot. A szokásosnál jóval messzebbre mentem abba az irányba, amerre gyanítottam, amikor készületlenül, váratlanul rábukkantam. Egy kis öbölben egyszer csak megpillantottam őket. Homályosan úgy éreztem, hogy árulást, tiltott határátlépést követek el. Az egyik kesztyű petyhüdten lógott egy mangrovefán, a másik kissé odébb feküdt a homokban. Néztem a kesztyűket, olyan vakító fehéren hevertek, olyan ártalmatlannak tűntek, a dagály játékszerének, és egy szempillantás alatt megértettem, hogy egyvalamit biztosan tudok. Tudom, hogy a kesztyű egy másik világ részévé vált. Többé nem vehettem vissza, de már nem is volt kívánatos, sőt: fehér sem. A ruhás parton heverő kesztyű – melyre azelőtt úgy tekintettem, mint a mozi világából érkezett vendégre – tökéletesen átlényegült; végérvényesen az őslakóké lett.

ORZÓY ÁGNES FORDÍTÁSA


Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu


C3 Alapítványc3.hu/scripta/

stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret