Az Észak-Ausztrália partjainál fekvő kicsiny,
világvégi szigeten, ahol apám és anyám
misszionáriusként dolgozott, volt egy hely a tengerparton,
ahová nem volt szabad eljárnom. Apám azt mondta, hogy
ez valamiféle megtisztulási rítusra szolgáló
hely, ahol az őslakók, ha elviselhetetlen szenvedés
vagy bűntudat gyötri őket, begyalogolnak a tengerbe,
ledobják a ruhájukat, és valami szertartást
vagy misztikus egyesülést követően meztelenül
és titokzatos módon megújulva lépnek ismét
a világba. Onnan lehet megismerni ezt a helyet, mondta apám,
hogy a parton ott hevernek a ruhák, amelyeket a tenger kivetett
magából. Ha véletlenül odavetődnék,
azonnal forduljak sarkon, és menjek el onnan.
Számomra már akkor is világos volt, hogy a pucérkodás,
nem pedig a szentségtől való félelem aggasztotta
apámat. Nem rajongott az aboriginál kultúráért,
sőt megtett mindent, hogy lebeszélje az őslakókat
törzsi szokásaikról. Megvetéssel és valóságos
testi undorra utaló, jellegzetes ajakbiggyesztéssel beszélt
a táncokról, a küzdelmekről, arról, hogy
kiszívják a teknős tojását, meg a halak
hasában kotorásznak, a cirkalmas testfestésről,
a bonyolult temetési szertartásokról és az
éjszakai kozmogónia-szeánszokról. Mindazt,
amit én bámulatosnak tartottam, ő csak primitívnek,
megváltásra szorulónak látta. Csak rázta
ősz fejét, és ájtatosan lamentált, hogy
ez a nép nem eléggé értelmes ahhoz, hogy felismerje
az ő bölcsességét. Akkor nem értettem,
hogyan gondolkodhat így; később ráeszméltem,
hogy a megvetés, akárcsak a gyűlölet, mindent
megmagyaráz.
Ez a történet egy pár kesztyűről szól,
mely egy halom kiszanált ruhával együtt érkezett
szigetünkre. Időről időre a déli fehérek
előzetes bejelentés nélkül hatalmas vászonzsákokat
küldtek, melyeken a rejtélyes AIM felirat állt piros
bélyegzővel. A zsákok érkezése mindig
izgalommal töltött el, és bár magam nem vehettem
részt az elosztásban, szerettem nézni, ahogy mások
kipakolják, és szükséget, érdemet egyaránt
mérlegelő aprólékos, ravaszul kialakított
szabályok alapján egyenként szétosztják
a ruhadarabokat.
A templom mögötti mangófa alatt gyűltünk
össze, körbeültünk a földön, és egy
kijelölt asszony – legtöbbször Mary Magdalene – ünnepélyesen
és céltudatosan felvágta a zsákokat, és
felmutatta a tartalmukat. Hőségben hasznavehetetlen pulóverek
(melyeket a futballrajongók a meccsen felejtettek), extra méretű
virágmintás ruhák (melyek nyilván a fogyókúra
után váltak fölöslegessé), pólók
(melyek a helytelen mosási módszerek következtében
teljesen alaktalanná váltak), nadrágok (halottak után
maradtak), cipők (divatjamúltak), szoknyák, blúzok,
még nadrágtartók is: mind az AIM feliratú zsákból
ugrottak elő, távoli helyeken folyó láthatatlan
életek szellemeiként. Mary Magdalene rövid szemle céljából
mindegyik darabot feltartotta, majd nagy kacagás, kiabálás,
javaslatok és ellenjavaslatok után megnevezte az új
tulajdonost. Megmásíthatatlan ítéleteit nyájasan
és körmönfont modorban tálalta, így ritkán
mondtak ellent neki.
A kesztyűk napján két másik szokatlan darabot
is kiállítottak. Az elsőt zavart vihorászás
kísérte – egy pazar köntös volt, amely egykor egy
gazdag nő hálóingje vagy kombinéja lehetett.
Gyöngyházszínben játszott, átlátszó
volt, és aranyszállal szőtték át. Mary
Magdalene a fejünk fölött átdobta egy fiatal, Rebekah
nevezetű nőnek, aki az esküvőjére készült.
Emlékszem, Rebekah szemérmesen leplezett izgalommal csípőjéhez
szorította a csodaszép kombinét; szeme véletlenül
találkozott a szeretője tekintetével, mire arcát,
némiképp megjátszott szűziességgel és
boldogan a szoknya ráncaiba rejtette.
A másik ruhadarab még káprázatosabb és
még kevésbé odavaló volt – egy régi
rókaprém, amilyet magazinokban szereplő hölgyek
hordanak a nyakuk körül. Ez a darab általános megrökönyödést
keltett, még maga Mary Magdalene se tudta biztosan, mire való.
Eltartotta magától a prémet, majd egy kisgyereket
elszalasztott az öreg Francis Xavier-hoz bölcs tanácsért.
Meg is érkezett, saját nyelvén kijelentette, hogy
a tárgy nem totem, és látványosan odavágta
a kutyáknak, akik a sorukra vártak. Nagy zűrzavar keletkezett,
a kutyák a prémen marakodtak, fölöttünk fekete
„repülő rókák”, vagyis gyümölcsevő
denevérek reszkettek a mangólevelek között, és
idegesen mocorogtak a hatalmas lárma közepette.
Minden ruha kiállíttatott és gazdára lelt, a repülő rókák megnyugodtak, a csalódott kutyák pedig a porban pihegtek, körülöttük azonosíthatatlan apró rókadarabkák, és ekkor Mary Magdalene kiborította az utolsó AIM-zsákot, és felfedte a pár kesztyűt. Lágyan a lábához hullottak, mint két könyörgésben elfáradt, ványadt kéz: fehér, hímzett kesztyűk voltak, és rám az egészen elképesztő kifinomultság tárgyi bizonyítékaiként hatottak. Azelőtt még sohasem láttam igazi kesztyűt, s ezek olyan tökéletesen kézszerűek voltak, annyira áradt belőlük egy másik világ rendje, ahol még az ujjakat is ruhába bújtatják, ahol mindent kényesen érint s a bőrt burkoló puha anyag oltalmából mutat és simít a kéz, amely elegánsan, egyenként kinyújtott ujjakkal húzza magára – nyilván síró hegedűktől kísérve, kékesszürke füstkoszorúba temetkezve –, mindez annyira áradt a kesztyűkből, hogy bennem azonmód erős vágy ébredt, hogy megszerezzem őket. Szemmel láthatóan más világból érkeztek, különösek voltak és imádatra méltóak. Lelki szemeim előtt tapétás szobabelsők nyíltak meg, ahol bársony és dombornyomású kárpit borított mindent, és szivárványosan csillanó kristálypoharak csilingeltek. Valahonnan, e rejtett tartományban láthatatlan helyről rézszín fény áradt be, mely barackszínre festette a bútorokat, és bájos, hold-szerű csillogást varázsolt a papírnehezékek és csiszolt vázák felszínére.
Tapasztalatból tudtam, hogy az efféle haszontalan holmi,
mint a kesztyű, a közösség szemében nem képvisel
értéket, és tökéletesen igazam is lett.
Némi kíváncsi moraj hallatszott, de végül
is senki se tartott rá igényt.
Nagy meglepetésemre azonban Mary Magdalene felkapta a pár
kesztyűt, és elővételi jogával élve,
anélkül hogy bárkit is megkérdezett volna, begyömöszölte
az inge ujjába, majd a ruhaosztást befejezettnek nyilvánította.
Nem a durva kisajátítás gesztusa volt ez – egyszerűen
eltette a fölösleges kesztyűt, azután határozott
hangon feloszlatta a gyűlést.
Az én szívemet pedig nehezen palástolt düh
töltötte el. Bensőmben ismeretlen indulatok kavarogtak,
amelyek – hogy is mondjam? – a kapzsiság bűnének gyermeki
csíráit jelezték.
Még most sem tudom pontosan, miért bűvöltek
el annyira a kesztyűk, talán az egész egy mozilátogatáshoz
fűződött. Egyszer, amikor hét vagy talán
hat éves lehettem, anyámmal délnyugatra utaztam, Darwin
városba, a kis postagéppel. Látogatásunk igazi
célja az volt, hogy új protézist csináltassunk
az anyámnak, ám nekem a beígért mozizás
volt a fő esemény.
A film – amelyet apám tudtán kívül néztünk
meg, hiszen az ő szemében a mozizás bűn volt
– fekete-fehér, mégis döbbenetes hatású
volt. Úgy éreztem, mintha álmodnék, a dolog
magával ragadott, ugyanakkor kívül álltam rajta;
könnyedén és mégis ellenállhatatlanul
sodródtam bele. És éber álmomban, a sötétség
forró ölelésében csodálatos helyszíneket
és jeleneteket láttam gigantikus méretben. Egy ismeretlen
várost. Hihetetlen, ellenállhatatlanul életszerű
házakat, csordultig tele olyan tárgyakkal, amelyeket addig
még csak könyvekben láttam. A szereplők énekeltek,
táncoltak, és Audrey Hepburn gyönyörű volt.
A férfiak hátravetett fejjel szívták a karcsú
cigarettákat, a kalapos, kesztyűs nők napszemüvegen
keresztül nézték a világot, a tető nélküli
autókban sálak lobogtak a szélben, a párok
táncparketten lejtettek és összebújtak, sőt
még egy gondosan megkomponált, lélegzetelállítóan
hosszú csóknak is tanúja lehettem. Tátott szájjal
bámultam mindazt, amit az anyám később „civilizációnak”
nevezett.
(És nyomatékosan megtiltotta, hogy elmeséljem
az apámnak. Ez a mi kis titkunk, suttogta a fülembe.)
Amikor megláttam az AIM feliratú zsákból előhalászott kesztyűt, talán ennek a több éve látott filmnek a képei idéződtek fel bennem. De ennél rejtélyesebb volt, hogy emészteni kezdett egy vágy, melynek addig még a létezéséről sem tudtam, egy tétova vágyódás, mely olyan maró volt, mint az éhség. Napokon át nem tudtam kiverni a fejemből a kesztyűt, szórakozottan és bosszúsan járkáltam fel-alá. Mary Magdalene, akit azelőtt szerettem, dühöm és rossz közérzetem kitüntetett tárgya illetve oka lett, mégse kértem el tőle a kesztyűt – ez valahogy eszembe se jutott –, egyszerűen csak nehezteltem rá, amiért az övé.
Éjjel éberen hevertem a moszkitóháló alatt, és hallgattam az őslakók énekét, ami a sötétből a kerítésünkön túloldalán kezdődő táborukból felénk szállt. Botok csattantak, hangok szálltak. Hallgattam az ősökről és az esőcsinálásról szóló törzsi dalokat, máskor ilyenkor a dalok által felidézett képeket láttam magam előtt, a mindent elsöprő monszunt, amint földig hajlítja a panpungfákat, a dárdával átszúrt dugongokat vagy a csillaggá, madárrá változott nővéreket, ám ez alkalommal egy fehér bőrű nőt láttam magam előtt, aki hosszú kesztyűt visel, lassan lépked lefelé egy ívelt lépcsőházban, és fensőbbséges, tapasztalt csábító mozdulattal nyúl egy háromszög alakú pohárért. Képzeletemben a nő átlátszó kombinét viselt, a nyaka köré rókaprémet terített, ám finomságát, felsőbbrendűségét legjobban káprázatos kesztyűje fejezte ki. Hallgattam az éjszakában felcsendülő, őshomályba vesző és egyszersmind jól ismert hangokat, s közben megalkottam makulátlan, kesztyűs hölgyemet, aki szembeszáll velük, és ítéletet mond felettük.
A kesztyű hetekre eltűnt, de aztán annál feltűnőbben
került elő Rebekah esküvőjén. A missziósok
ragaszkodtak az esküvők megtartásához, a szigetlakók
némi lenézéssel vegyes lanyha lelkesedéssel
kezelték őket.
Mary Magdalene az én fehér kesztyűmben jelent meg
az esküvőn. Milyen szánalmas, mennyire oda nem illő,
gondoltam én, mennyire nem illik a fekete bőrhöz, az
ő karján cseppet sem úgy hat, mintha az öltözék
része vagy a bőr oltalmazója lenne, hanem inkább
olyan, mintha ráragasztották volna. Rettenetesen irigykedtem.
A középső sorban ültem barátnőim,
Rachel és Hepzibah között, és lassanként
tudatára ébredtem – teljesen váratlanul –, hogy a
helyzetemben van valami furcsa. Nem tudtam volna szavakba önteni,
hogy mi az, de valahogy a leválás vagy a nehézség
érzése töltött el, melyet sértődöttségemben
elhamarkodottan annak tulajdonítottam, hogy Mary Magdalene olyan
csúnyán kérkedik a kesztyűjével. De ahogy
ott ültem a templomi padban, hirtelen minden annyira összesűrűsödött
és megvilágosodott, hogy még most is emlékszem
az esküvő minden egyes részletére.
Éles, sárga fény vetült a templomkapukra –
az egész templom alig volt nagyobb, mint egy pajta, és mindkét
végén nyitott volt –, és végignyúlt
az agyagpadlón, de az apámig már nem ért el.
Az oltárt az őslakók mintái díszítették,
halakról készült röntgenkép-szerű
rajzok és keresztvonalkás minták, fölöttük
egy hatalmas fakereszt. Apám az oltár előtt állt,
kezében a Bibliával; papi ruhában, tekintélyt
parancsolón, és szokatlanul hangosan beszélt, mintha
a templom nem is fakéregből készült kunyhó
lett volna, hanem márványból és kőből
faragott boltozatos, visszhangzó katedrális. Emlékszem,
először fogalmazódott meg bennem: az apám ingerült;
ez egy ingerült hang; ez tisztátalan, ez nem való.
Rebekah és Jacob Njabalerra az apám előtt térdepelt,
Rebekah a közösség menyasszonyi ruháját
viselte, amelyet már többször láttam, s amely pattanásig
feszült domború hasán, Jacob egy újonnan szerzett,
de már viseltes, cowboy-kockás AIM-inget. Mindketten mélyen
lehajtották a fejüket apám előtt, mintha szidalmazásra
készültek volna. Anyám a legelső sorban ült,
és ő is mélyen lehajtotta a fejét. Megadó
mozdulatát látva kissé koravén módon
azt gondoltam: mindig ilyen, fejet hajt, összegörnyed az apám
előtt. Tarkóját mezítelennek, szánalomra
méltónak láttam, s a leválás homályos
érzése valamiképpen e tarkón állapodott
meg.
Egy pillanatra valami olyat éreztem, amit ma talán mélységes
véleményeltérésnek neveznék. Gyűlöltem
az apámat. Gyűlöltem a hangját, ahogy összeadta
ezt a párt. Gyűlöltem a ruhája surrogását,
az ormótlan kezét. Megfontolt viselkedését.
A jelenlétét. Az arcát. Örültem, hogy kellő
távolságban ülök tőle.
Ebben a pillanatban Mary Magdelene hátrafordult, elnézően
mosolygott, és kesztyűs kezével felém intett.
Joseph, a férje, aki idősebb volt nála, szintén
hátrafordult, mintha azt vizslatná, mi keltette fel ennyire
a felesége figyelmét. Ő is integetett, önkéntelenül
is összhangban Mary Magdalene mozdulatával. Mellettem Rachel
és Hepzibah vihogott egy kicsit, de én hirtelen nem is tudtam,
hogyan reagáljak. A düh és az irigység küzdött
bennem a szégyennel. Kicsinyesnek és hitványnak éreztem
magam. Felemeltem a kezem, hogy visszaintegessek Mary Magdalene-nak – mivel
ez helyénvalónak, szükségszerű viszonzásnak
tűnt –, és azonnal éreztem, amint a lépcsőn
álló bosszantó, kesztyűs hölgy a fejemben
lassan anyagtalanná válik és szétfoszlik. Rámosolyogtam
Mary Magdalene-ra, és ő is tovább mosolygott. Bámultam
félig hátrafordított arca fénylő, csillogó
sötétjét, és arra gondoltam, mennyire szép
a bőre, milyen tökéletes könnyedséggel tükrözi
vissza a csillogást és a fényeket még itt,
ebben a homályos, áporodott templomi levegőben is.
Az túlzás lenne, hogy teljesen lemondtam a kesztyűről
– a filmbéli hölgy túlságosan makacs volt –,
de kibékültem Mary Magdalene-nel, és megint eljártam
vele halászni, élelmet gyűjtögetni. Sohasem beszéltünk
a kesztyűkről, valószínűleg kitalálta,
hogy a kesztyű volt addigi rossz hangulatom szégyenletes oka.
A kesztyű témája láthatatlan kenuként
lebegett közöttünk. Egy kissé eltávolodtunk
egymástól, óvatosan beszéltünk egymással,
és kicsit mindig körbepuhatoltuk a másikat. Mintha valami
súlyos tárgyat egyensúlyoznánk, egyfolytában
ügyeltünk arra, nehogy megbillenjen a másikunk egyensúlya.
Néhány héttel az esküvő után
mégis megbillent: Mary Magdalene-t szörnyű szerencsétlenség
érte. Férje, Joseph verekedésbe keveredett, és
egy furkósbottal rettenetesen ellátták a baját.
A férfi halála után az asszony összeomlott, és
olyan szélsőséges fájdalomkitörései
voltak, hogy a közelébe se mertem menni.
A gyászsikolyok az egész táborban visszhangzottak.
Még akkor is hallottam hátborzongató, állandóan
kesergő, panaszos hangját, amikor otthon ültem a bezárt
lakásban. Tudtam azt is, hogy Mary Magdalene majd felsérti
a mellét kővel, és háborodottan tépi
a haját, mert néhány évvel azelőtt is
így viselkedett, amikor az egyetlen lánya meghalt. Persze
voltak siratóasszonyok is, de az ő hangja kiemelkedett a
többi közül, közvetlen, személyes fájdalomról
tanúskodva. Nem bírtam elviselni az állandó
jajveszékelést. Hamuborította arcára, véres
mellére gondoltam, szorgos öncsonkításban kettégörnyedő
testére.
Vacsora közben aztán – majmolt fájdalmamban, a Mary
Magdalene szörnyű állapotáról alkotott
saját verzióm formájában – véglegesen,
visszavonhatatlanul megsértettem az atyai rendet. Apám a
tányérján levő húsra meredt, döfködte
és fűrészelte, majd leplezetlen türelmetlenséggel
és dühvel felkiáltott:
- Miért nem fogja már be a száját az a
nő? Miért nem hagyja már abba?
Mivel Rebekah Njabalerrától tudtam a helyes választ,
nem maradhattam szó nélkül:
- Mert Peter Moorla megdugta, mielőtt megölte Josephet.
Rettenetes, mozdulatlan csend lett. Apám lenyelte, ami a szájában
volt. Anyám lehajtotta a fejét, vétkemtől lesújtva,
és nyakig elvörösödött. Apám felállt,
az asztalra csapott, és ordítani kezdett, olyan hangon, amely
még most is a fülemben van:
- Mit tudsz te! Semmit! Semmit az égvilágon!
Olyan lendülettel vert fejbe, hogy a fülemből dőlni
kezdett a vér. Aztán nagy léptekkel kivonult, és
szempillantás alatt eltűnt a növekvő sötétségben.
Nem láttam Mary Magdalene-t bemenni a tengerbe, de tudom, hogy
bement, mert megtaláltam a kesztyűt a ruhás parton.
És bár nem láttam, mégis szentül hittem,
hogy magam elé tudom idézni az esemény minden egyes
részletét.
A fejemben játszódó filmben Mary Magdalene lassan
közelített a hullámokhoz, tétovázva, mintha
próbálná felmérni őket. Aztán
továbbhaladt, egyre mélyebbre, míg végül
a víz lágy örvényei, hűvös áramlatai
körülfolyták a testét. A ruhái mintegy folyékonnyá
váltak, és ringatózva csapódtak a bőréhez.
Azután teljesen alámerült, majd egy-két másodperc
múlva felbukkant, ébenfekete bőrén vízpatakocskák
csillogtak, és ekkor feltartott karral kibújt hatalmas, bő
ruhájából. Végül a fehér kesztyűket
egyenként lehúzta két fekete kezéről,
és vízre bocsátotta őket, ahol aztán
tovalebegtek, mintha egy másik test fantom-maradványai vagy
soha nem látott, furcsa élőlények lettek volna.
Néhány percig ott maradt a vízben meztelenül,
összekaszabolt mellét marta a sós víz, haja patakként
úszott mögötte, majd kilépdelt a habokból,
lassan, szertartásosan. Mindez képzeletemben egy sötét,
monszunos napon történt, az ég szürke, a víz
sötét, bíborszínű volt. A jelenet érdekességét
az adta, hogy a fény hiányának ellenére Mary
Magdalene bőre szinte ezüstszínben ragyogott. Mezítelen
teste káprázatos látvány volt.
Nem emlékszem pontosan, mikor fedeztem fel a ruhás partot. A szokásosnál jóval messzebbre mentem abba az irányba, amerre gyanítottam, amikor készületlenül, váratlanul rábukkantam. Egy kis öbölben egyszer csak megpillantottam őket. Homályosan úgy éreztem, hogy árulást, tiltott határátlépést követek el. Az egyik kesztyű petyhüdten lógott egy mangrovefán, a másik kissé odébb feküdt a homokban. Néztem a kesztyűket, olyan vakító fehéren hevertek, olyan ártalmatlannak tűntek, a dagály játékszerének, és egy szempillantás alatt megértettem, hogy egyvalamit biztosan tudok. Tudom, hogy a kesztyű egy másik világ részévé vált. Többé nem vehettem vissza, de már nem is volt kívánatos, sőt: fehér sem. A ruhás parton heverő kesztyű – melyre azelőtt úgy tekintettem, mint a mozi világából érkezett vendégre – tökéletesen átlényegült; végérvényesen az őslakóké lett.
ORZÓY ÁGNES FORDÍTÁSA
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu