Az afféle témák, mint amilyet ma kaptunk – Egy
szemernyi igazság: hogyan lesz a tényből fikció?
– Kafka híres mondását juttatják az eszembe:
„egy kalitka, amely madarat keres”. A témafelvetés számomra
annyira értelmezhetetlen, hogy nem tehetek jobbat, mint hogy igyekszem
elterelni róla a figyelmüket egy olyan történettel,
amely néhány évvel ezelőtt kezdődött,
amikor még pénztelen voltam, és az első regényemen
dolgoztam. Egy jó barátom, Mouse Edmonds egy hagyományos
tasmániai szórakozásnak, a pisztránglövészetnek
hódolt. A folyó közepén meglátott néhány
buborékot, odalőtt, s a lövés nyomán egy
kacsacsőrű emlős teteme bukkant fel. Noha az
esemény önmagában igen sajnálatos volt, elfogadtam
a pazar vacsorára szóló meghívást: némi
szertartásoskodás közepette behozták a tepsit,
melyben, az aranyszínűre sült burgonyák, sütőtökszeletek
és paszternákok tetején a ványadt, zsírfoltos
csőrben egy hagyma díszelgett, amelynek folytatásában
ott domborodott a szerencsétlen kacsacsőrű emlős,
akit, meg kell hagyni, gusztusosan megsütöttek.
Miközben a pórul járt emlősön lakmároztunk,
megszólalt a telefonom. Egy másik barátom hívott,
aki egy John Friedrich nevű cégbűnöző testőreként
dolgozott. Hogy a hosszú, izgalmakban bővelkedő történetet
rövidre fogjam: pénzszűkéből kifolyólag
elfogadtam az ajánlatot, hogy négermunkában megírom
Friedrich önéletrajzát, ami végül is egy
röpke tragikomikus irodalmi ujjgyakorlatba torkollott, és megtanított
arra, hogy az írás mindig épp az ellenkező
irányba halad, mint ahogy azt a mai témánk sugallja.
A tények, ahogy Friedrich, a tökéletesen képzett
csaló pontosan tudta – s ahogy én magam is megtanultam tőle
– a fikcióból erednek. Aki nem tanulta meg a legnagyobb igazságot,
hogy a valóságot nem a realisták, hanem a hazugok,
az álmodók és a csalók hozzák létre,
az képtelen lenne arra, hogy létrehozzon egy titkos hadsereget,
és elsikkasszon több száz millió dollárt,
úgy, hogy minderre a fedezet mindössze néhány
tucat üres hajózási szállítótartály.
Miután Friedrich az önéletrajzírás kellős
közepén öngyilkos lett, s a könyvet egyedül,
a törvény szerinti szerző segítsége nélkül
kellett befejeznem, rádöbbentem, hogy az írók
a gazfickók e három kategóriája közül
nem csupán az egyikhez, hanem mindháromhoz tartoznak, és
hogy igen erős bomlasztó és álmodó potenciállal
rendelkeznek, ha nem hagyják, hogy munkájukat a tények
megbéklyózzák.
Távol álljon tőlem, hogy akár csupán
látszólag is a hálátlanság bűnébe
essek.
A hála az egyik legszebb erény, és ha figyelembe
vesszük, hogy milyen jó bánásmódban részesülök
ezen az írófesztiválon, és hogy hány
éjszakányi meleg vendégszeretetet élveztem
már itt, rettenetes gorombaság lenne, ha ezt nemeslelkűség
helyett bármi egyébbel viszonoznám. De mégsem
hazudhatok, ezért el kell mondanom, hogy a riasztókészülék
bennem azon nyomban vörösen villogni kezdett, amikor először
azt a címet olvastam, hogy The art of producing fiction from fact,
ugyanis több olyan szót is tartalmaz, amelyekkel szemben rendszerint
roppant bizalmatlan vagyok – az első ezek közül az art
(művészet), amely az én értelmezésem
szerint az a megnevezés, amelynek örvén az emberek tapasztalatait
és álmait ellopják tőlük; produce (termelni,
létrehozni) – ez a szó szerintem jobban otthon érzi
magát, amikor a vastermeléssel vagy a filmipar peremén
ólálkodó undok, öltönyös alakokkal
hozzák összefüggésbe; fact (tény) – ezt
a szót még maga a nagy Dickens, Mr. Gradgrind nevezetű
végrehajtója segítségével se volt képes
száműzni a nyelvből, holott pontosan tudta, hogy ennek
a szónak nincs értelme, és nincs, nem is volt még
a nyelvben olyan mondat, amely ne válna világosabbá
és értelmesebbé, ha ezt a förtelmes szót
kiveszik belőle. Az a szó, hogy fiction (fikció),
már nem bosszant fel ennyire, bár sohasem értettem,
miért ezt használják az egyszerűbb, elegánsabb
és szemléletesebb történet helyett.
Miért és hogyan írunk történeteket,
azt hiszem, talán így fordítható le számomra
leginkább értelmezhető módon témánk
címe, s ez egy határtalanul rejtélyes, kimeríthetetlen
probléma, ám mivel az ember mindig is arra vágyott,
hogy elérje az elérhetetlent – ahogy például
a jelenlegi miniszterelnök jópofa igyekezetéből
is kitűnik, mennyire igyekszik eljátszani azokat a képességeket,
amelyeknek e nemes tiszttel együtt kellene járniuk –, az emberek
egyre csak arra törekszenek, hogy megértsék, hogyan
keletkeznek a történetek.
E titok tökéletesen inadekvát magyarázatai
közül a kedvencem az a nagyszerű mondás, amelyet
egyszer Bert bácsikám motyogott az orra alá, noha
ez már réges-régen történt, ráadásul
egy egészen más téma, nevezetesen a politika, azon
belül is – ahogy ma amerikai mintára mondanánk – az
akkori miniszterelnöknél tapasztalt igazmondási hézag
kapcsán. „Micsoda egy szemét”, szólt Bert bácsikám,
s a becenév hallatán azonnal tudtuk, hogy nem mást
ért rajta, mint magát az Öt Kikötő urát,
a skót Bogáncs-rend lovagját, Ming Menziest, „Ha ez
lenyelne egy hatpennyst, mire kiszarná, már dugóhúzó
lenne belőle.”
Későbbi éveim során, amikor már
magam is az irodalmi céh iparoslegényeként tengettem
napjaim, Bert bácsikám aranyköpése mit sem vesztett
kezdeti ragyogásából, sőt ma se tűnik
semmivel se kevésbé koherensnek és lényeglátónak,
mint az írás bármely definíciója, amellyel
azóta találkoztam.
Történeteket már évezredek óta írnak;
és megkockáztathatjuk, hogy azóta mesélnek,
mióta a nyelv létezik. A történetmondás
előbb volt, mint a tulajdon. Habár ma a történeteket
árucikként forgalmazzák, könyvek és filmek
formájában, lényegüket tekintve – mint történetek
– az emberiség közkincsét képezik. Abból
a felismerésből születnek, hogy ha meg akarjuk érteni,
mik vagyunk, ha beljebb akarunk hatolni a világ titkaiba, túl
kell lépni a tudott dolgokon, és belépni abba a furcsa
világba, amelyet csak halványan érzünk és
sejtünk, majd érzéseinket és sejtelmeinket összegyúrni
a történet lisztjével, s megkeleszteni az elbeszélés
kovászával.
A „tények” – ha már muszáj ezt a szót használnom
– sohasem siettek az ember segítségére, ha komolyan
rászánta magát, hogy jó történeteket
írjon, viszont zsarnokságuk alatt már számtalan
rossz történet született. Ha csupán a „tényeket”
rendezgetjük, ha csak a tudott dolgokról írunk – balga
intelmekre hallgatva –, abból csekély eredmény születik,
ám ha arról írunk, amit érzünk, néha
egészen nagy dolgok keletkeznek.
Manapság sajnos az író és az író
élete sokkal inkább az érdeklődés középpontjában
áll, mint az, amit ír. S ennek szükségszerű
folyományaképpen a történetekben a hitelességet
keressük, elvárjuk, hogy az írónak tények
jókora halmaza álljon a rendelkezésére, és
lehetőség szerint kizárólagos tulajdonjoggal
is rendelkezzék e tények fölött. Sokan ezért
éreznek kényszert arra, hogy a történet értékét
azzal mérjék le, hogy valóban az író
életében gyökerezik-e.
A dolgok ilyenképpen való sajnálatos megfordítása
ahhoz vezet, hogy maguk a szerzők is – igen kevéssé
épületes módon – olyannyira azonosulnak a témájukkal,
hogy teljesen összezavarodnak, és azt hiszik, hogy művük
attól lesz igazi és jelentős, ha ők maguk tökéletesen
a részévé válnak.
A művészek egykor névtelenségbe burkolóztak,
csak a művüknek volt jelentése, ők maguk a művük
szempontjából teljesen jelentéktelenek voltak. Ma
viszont a természetellenes helyzet az, hogy ennek épp a fordítottja
igaz. Ahogy Demidenko esetéből kiviláglik, ahhoz,
hogy egy író legitimitásra tegyen szert, elég,
ha összekötik egy identitással, egyfajta élettapasztalattal
és néhány nyilvánvaló ténnyel.
Mindez persze nem annyira az írók hibája, inkább
azt mutatja, hogy e reménytelenül elveszett világban
az írók megítélése is a kor bárgyúságát
tükrözi.
Pirandello egyik leghíresebb művének a következő
címet adta: Hat szerep keres egy szerzőt. Mi viszont ennek
a jelenségnek a fordítottjával állunk szemben:
több tucat szerző keresi a szerepét. Végtére
is a mi társadalmunk rajong a hírességekért,
jobban érdekli a szerző, mint a műve, jobban érdekli
a művész, mint a művészet. Gore Vidal valószínűleg
a fején találta a szöget, amikor tréfásan
azt jósolta, hogy a regényeket egy nap csak azért
fogják olvasni, hogy fényt derítsenek a szerző
személyiségének egyes vonásaira, de azt még
ő se gondolta volna, még a legborúlátóbb
pillanataiban sem, hogy egyes szerzők éppen erre a nyomorúságos
alapra – saját képük megvilágítására
– építik majd a regényeiket.
A mi társadalmunk, a mi kultúránk egyre kevésbé
meri kimondani: olvasó, amit itt látsz, az a fantázia
terméke, ám a fantázia nagyon fontos dolog. Habár
örökösen ezt sulykolják belénk, a tapasztalat
nem minden, s az igazság nem a tényekben rejlik. Az igazság
a legteljesebb valójában, legbeszédesebb formájában
a történetekben él, nem a szegény elbeszélő
életében, sem pedig a tényekben, amelyeket mentségére
felhozhat. Korunk nem csupán a reakció kora, bár az
is, hanem a kreativitás és a szellem tunyaságának
kora is, amelyben megelégszünk a takaros, nyilvánvaló
dolgokkal.
A jó történet lehet egyszerű. De nyilvánvaló
nem lehet.
„Mi mással védekezhetnék a semmi ellen”, írja
a nagy közép-európai író, Danilo Kis,
saját műveiről és általában az
írásról szóló remek szövegében,
„mint ezzel a bárkával, amelybe igyekeztem mindent begyűjteni,
ami drága volt nekem, embereket, madarakat, állatokat és
növényeket, mindent, amit a szememben és a szívemben
őrzök, testem és lelkem háromfedélzetű
bárkájában.”
Amiről Kis beszél, azt képtelenség úgy
érteni, mintha tényekről, vagy a tények fikcióvá
való átlényegítéséről,
az élet hordalékainak koherens írásművé
való átalakításáról lenne szó,
mert ez nem alkímia, ami itt történik, az képletekbe
nem foglalható. Lassú, hétköznapi jellegű,
szüntelen mestermunkáról van itt szó, amelyben
kétségkívül vannak néha boldog, ihletett
pillanatok is, de amely elsősorban abban áll, hogy gyakran
igen homályos érzéseket és elképzeléseket
történetté formálunk. A jellemábrázolás,
a cselekmény, a témák és a hangok végső
soron puszta jelmezek, amelyeket furcsa, pőre, lényegileg
elmondhatatlan benső érzéseinkre és gondolatainkra,
énünk legszemélyesebb és legelvontabb kifejeződéseire
öltünk, azzal az örökös, félig reményteli,
félig reményevesztett céllal, hogy a lelkünkről
mondunk el valamit.
Ám mivel kétségbeesetten igyekszünk életünk
minden részét kizárólagos tulajdonunkként
feltüntetni, nem tűrhetjük, hogy a történet
egészen más, hogy nem tartozik se a mi tapasztalataink, se
mások tapasztalatai közé. Az az érzésem
– nem többről van szó, mint egy halvány érzésről,
amely azonban egyre erősödik, ahogy egyre többet írok
–, hogy az írás végső soron olyan elvont, mint
a zene: legmélyebb hangulatainkat, érzéseinket, intuícióinkat
és gondolatainkat közvetíti, csak éppen a történet
eszközének segítségével.
Flaubert Madame Bovaryjának kellős közepén
van egy pillanat, amikor az olvasó egyszer csak megértheti
a nagy író afölött érzett kétségbeesését,
hogy képtelen a tapasztalatait megfelelő formába önteni.
„Mintha a lélek teljessége", szólal meg Flaubert,
egy pillanatra mintegy kilépve története kereteiből,
„olykor nem a legüresebb metaforákban áradna széjjel,
mert hisz soha senki se képes pontos mértéket adni
vágyainak, éppúgy nem, mint eszméinek vagy
gondolatainak, mivel az emberi beszéd csak afféle repedt
üst, amelyből jó, ha medvetáncoltató melódiákat
tudunk kicsalni, amikor a csillagokat szeretnénk velük megríkatni."
(Gyergyai Albert fordítása)
Az írónak túl kell lépnie a saját
tapasztalatán és minden tapasztalaton; túl kell lépnie
a saját identitásán és minden identitáson;
túl kell lépnie a tényeken és minden tényen,
tudatát millió páracseppé kell szórnia,
amelyeken keresztüláradhat a képzelet fénye,
hogy történetek szivárványát hozza létre,
amelyek láttán őket magukat és az olvasót
is joggal tölti el az ámulat és az áhítat.
„Én, aki már annyi mindenki voltam, most egy és
önmagam akarok lenni”, ezeket a szavakat az argentin író,
Jorge Luis Borges adja egy író szájába, aki
Istenhez szól. Isten így válaszol: „Én sem
vagyok senki; én ugyanúgy álmodtam a világot,
ahogy te a műveidet, kedves Shakespeare, és álmaim
alakjai között ott vagy te is, aki, mint én, egyszerre
egy és sok.”
Shakespeare Jágója így kiált fel: „Nem
az vagyok, aki vagyok” – ezt a részt, amelyet egyébként
John Friedrich nagyon szeretett, Borges szerint „a létezés,
álmodás és cselekvés alapvető azonossága”
ihlette.
Az írók baja az, legalábbis Borges szerint, hogy
a többszörös identitás tébolyának teszik
ki önmagukat, egyszerre Caesarok és Brutusok, Júliák
és Tybaltok, Macbethek és Banquók, jók és
gonoszak, ők egyszerre minden ember. A Demindenkók, Ettlerek,
Mudrooroo-k meg a többiek baja pedig az, hogy egy kivételével
lezárták maguk előtt a minden jellem, mindenfajta
érzékenység felé vezető utat. Nathaniel
Hawthorne-tól eltérően, aki úgy érezte,
hogy amikor a tollát a tintatartóba mártja, nem tintát,
hanem démonokat ér, az effajta írók számítógépjük
képernyőjén nem sötét idegeneket, csupán
saját joviális maszkjukat látják tükröződni.
Walt Whitman így ír: „Az emberek társa vagyok,
akik mind ugyanúgy halhatatlanok és kifürkészhetetlenek,
mint én … Ki félne hát az egybeolvadástól?”
Egyik-másik ausztrál író úgy látszik
igen. Saját méretre szabnak, ahelyett hogy egybeolvadnának;
magukba roskadnak, ahelyett hogy megnyílnának, mint Walt
Whitman tette, méghozzá igen látványosan, és
azt hiszik, hogy ha elszigetelődve maradnak, s ha elegendő
mennyiségű tényt gyűjtenek a jegyzetfüzetükbe,
akkor valamiféle titokzatos alkímia révén,
melyet ők művészetnek neveznek, történet
születik.
Örülnék, ha ennél kézzelfoghatóbb,
kevésbé illékony magyarázattal tudnék
szolgálni az írásról. De talán ha írásról
és olvasásról van szó, tényleg semmi
értelmeset nem mondhatunk. „Minél többet írok”,
mondja Flannery O’Connor, „annál kevesebbet tudok az írásról.”
Biztosíthatom teljes együttérzésemről.
„A világot látni egy homokszemben”, írja a bámulatos
Blake, Bert bácsikám maximáját talán
valamivel ékesszólóbban elaborálva: „A mennyet
egy vadvirágban / a végtelenséget tartani a tenyeredben
/ s az örökkévalóságot egyetlen órában.”
Sajnos, nem tudok tovább olvasni. A szürke melbourne-i reggel
tompa fénye lassanként bekúszik szállodai szobámba,
a Blake-kötet lecsúszik az ágyamról a földre,
lágy redőjű takaróval burkolva Whitman már
régebben lehullott Fűszálak című kötetét,
és ólomnehéz szemhéjaim lassan lecsukódnak.
Álmomban rég halott Bert bácsikámat látom,
harsogva átkozódik, májfoltos ökle egy bárkából
mered felém, mely szinte túlcsordul mindattól, ami
drága nekem, köztük a kacsacsőrű emlős,
s a bárka, melynek kormányrúdjánál az
őrült, trágár, fenséges Bert bácsi
áll, mindörökké ott hullámzik tudatom vizein,
hatpennysek és dugóhúzók tengerein, és
nincs egyetlen tény sem és egyetlen fikció sem, de
valahol ott rejlik egy történet, és én lankadatlanul
igyekszem mindaddig, amíg biztonságos kikötőre
nem találok, ahol végre horgonyt vethetek.
ORZÓY ÁGNES FORDÍTÁSA
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu