Ma van éppen apám születésének napja,
tegnap befejeztem a Javított kiadás című könyvemet.
Ismerve (én ismerem), hogy miről szól, eléggé
meg vagyok hatódva, hogy ilyen
fegyelmezetten elkezdtem ezt írni. 2002 leütésig
kell eljutnom, és, ha jól értettem Töttössy
tanárnőt (nem csúfolódás, ellenkezőleg,
és így aztán már igen), valamiféle önállapot
képének kell kibontakoznia ebből a 2002-ből,
szóközökkel. Önsajnálat vagy kokettálás
volna csupán, bár nem független a Zeitgeisttől,
ha azt mondanám: pillanatnyi állapotomat a szóközök
pontosan leírják. Annyiban igaz ez, hogy e pillanatban más
se vagyok, kizárólag várakozás. Várom,
hogy megjelenjék a könyv, s ez most nem vagy nem csak a hiúság
szokásos szédülete, annál komorabb vagy egyszerűen
nagyobb. Igaz: amikor ez a szöveg megjelenik, akkor már úgyis
mindenki mindent tud (még én is!) – úgyhogy talán
nem is kéne itt rejtélyeskednem, hanem mondhatnám
egyenesben; mégsem, hisz akkor T. megtudná, márpedig
attól félnék, és mivel már annyi mindentől
félek, ezt a kontómat nem akarnám még megterhelni,
és akkor egy lendülettel bocsánatot is kérnék
T.-től, amiért megijedtem tőle. Tehát május
16-án jelenik meg a könyv, s e pillanatban semmi nem érdekel
jobban, mint azt tudni, mi lesz május végén. Vagy
a mostani önsajnálattal: mi lesz velem. Elvileg tehát
az volna a szöveg érdekessége, hogy a jövőből
nézünk vissza rá, miközben a szöveg tekintete
épp oda irányul, ahonnét ő nézetik.
Két csalódás találkozása, már-már
egy nagy szerelem ígérete. (Hát ezt ki kéne
húzni. Bár dokumentumnak, a hülyeségemének,
nem rossz. Az utóbbi két évben rászoktam erre
a realizmusra, ellenlépéseket fogok tenni…) Idáig
jutottam a füzetben, ma 2002. május 21-e van, annak idején
úgy gondoltam, hogy (ravaszul) legyen az utolsó szó:
"édesapám”, de ezt most csak giccsesnek találom. Még
meg kell néznem a leütések számát, és
visszamenően ezt-azt kihúznom, de arról már
értelemszerűen nem tudok beszámolni.
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu