Órákig hallgatagon utaztunk a sivatagon át, mindenféle
görgetegen és homokon és kaktuszon és kiszáradt
bokron át. Az út az utóbbi néhány mérföldön
eltért a nyílegyenes iránytól, és fölfelé
kígyózott, a dombok közé. És az egyik
kanyar után hirtelen ott volt az a szikla. Húsz méter
magas és vérvörös. Úgy nézett ki,
mintha az imént ölték volna le – mintha épp akkor
nyúzták volna le az irháját. A kellős
közepén szelte át az út, két részre
vágta, a Datsun úgy siklott át rajta, mint a kés.
Az ég pedig annyira kék volt, amennyire csak lehet. Persze
korábban is az volt, de most, a vörös szikla hátterében
tízszer olyan kéknek látszott.
– Nézzétek! Ezt nézzétek meg! Láttatok
már ilyet az életben?
Sandrára néztem, aki mellettem ült az anyósülésen.
Kibámult az ablakon, és olyan arcot vágott, mint aki
a legszívesebben leköpne. Hátrafordultam Roberthez,
aki végigfeküdt a hátsó ülésen. Egy
újságot lapozgatott. Nem válaszoltak. Azt sem mondták,
„Mhm”, vagy „Persze”, vagy „Nem érdekel”, de még azt sem,
hogy „Fogd be”. Egyszerűen nem mondtak semmit. Annyira utáltak,
hogy még a sziklát is utálták – csak azért,
mert nekem tetszett. Pocsékul éreztem magam. Ez az egész
annyira nyomasztott, hogy amikor ismét sík vidékre
értünk, megálltam, és azt mondtam, most vezessen
valaki más.
Kiszálláskor vettem észre, milyen hőség
van, legalább 50 fok. A Datsunban volt légkondicionálás,
úgyhogy teljesen kiment a fejemből, micsoda hőségben
furikázunk. Robert ült a kormány mögé. Bemásztam
a hátsó ülésre, felhúztam a lábam,
és a sarokba kuporodtam. Becsuktam a szemem, ne lássák,
hogy sírok. Oké, gondoltam, akkor mostantól meg se
szólalok. Akár. Nem gond.
Nem tudom megmagyarázni, miért ültem egy autóban
Sandrával és Roberttel. Az a szentimentális fontoskodás
volt benne, ami együtt jár az állítólag
örökké tartó iskolai barátságokkal.
Ezen gondolkodtam, miközben végigautóztunk Arizonán.
Egy csomó időm volt gondolkodni, és arra az eredményre
jutottam, hogy soha nem is volt ez barátság, csak egy rakás
szentimentális, hazug szar. Ami Sandrát illeti, ő
alacsony, telt, és a szája helyén egy vonal van az
arcán. Ideggyógyász, és kutatói megbízása
volt a phoenixi egyetemen. Valami elektrosokkos téma. Azok a phoenixi
diákok, akiknek a vizsgái bukással fenyegettek, pluszpontokat
kaphattak, ha önként részt vettek Sandra igen fájdalmas
kísérleteiben.
Sandra tulajdonképpen csinos a hosszú, göndör
barna hajával, de most semmi kedvem kedveset mondani róla.
Robert magas, vékony és betegesen zsugori. Tényleg,
ő a legzsugoribb ember, akivel valaha találkoztam. Akárhányszor
megálltunk egy benzinkútnál, azonnal a vécére
rohant, és csak akkor bukkant fel, ha Sandra vagy én már
kifizettük a számlát. Egyszer rajtakaptam, amint a három
dollárból, amit egy étteremben az asztalon hagytam
borravalónak, kettőt elvett és zsebre vágott.
Amikor elmúlt a sírás, újra kinyitottam
a szemem, és elővettem a táskámból egy
könyvet, pedig ha autóban olvasok, mindig rosszul leszek. Csak
hogy ne kelljen néznem a pofájukat. A könyv a vadnyugati
nőkről szólt. A szerző tudta, mivel etesse
be az olvasóit. Mindjárt az első fejezet a pionírok
és a telepesek feleségeit tárgyalta, akiket elraboltak
az indiánok. „Egy indián számára nincs is szebb,
mint a fehér feleség”, olvastam. Egy csapásra jókedvem
lett. Hunyorogva kinéztem a könyv fölött a sivatagba,
ahol közel s távol egyetlen embert sem lehetett látni.
Indiánt sem. Viszont az út baloldalán feltűnt
egy tábla: MÉG 1 MÉRFÖLD VÖRÖS LÓ
TÖRZSFŐNÖK SZUVENÍRÜZLETÉIG. ÓRIÁSI
VÁLASZTÉK. Valamivel később a második
tábla: MÁR CSAK FÉL MÉRFÖLD VÖRÖS
LÓ TÖRZSFŐNÖK SZUVENÍRÜZLETÉIG.
ELSŐ OSZTÁLYÚ ÁRU!
– Hé – mondtam –, álljunk meg. Be akarok menni az indiánboltba.
Sandra felnyögött.
– Hát ilyen nincs! Az egész csupa gagyi. Azonkívül
nincs időnk.
Soha nem volt idejük semmire. Kivéve, ha étterembe
vagy szupermarketbe akartak menni. A szupermarketekben órákat
bírtak eltölteni.
– Látni akarom az indiánt – mondtam. – Egy hete vagyok
Arizonában, és még egyetlen indiánt sem láttam.
– A motelban biztos van tévé. Ott egész éjjel
nézheted az indiánokat – mondta Robert.
Ekkorra a lécekre erősített kartontáblák
már lépten-nyomon felbukkantak: MÁR CSAK 200 YARD
VÖRÖS LÓ TÖRZSFŐNÖK SZUVENÍRÜZLETÉIG.
MINDEN NAGYON OLCSÓ!, és: MÁR CSAK 100 YARD. EZT NE
HAGYJA KI!, és: MÉG 50 YARD. TEGYE KI AZ INDEXET! Végül:
MEGÉRKEZETT! VÖRÖS LÓ TÖRZSFŐNÖK
SZUVENÍRÜZLETE. HIHETETLENÜL KEDVEZŐ ÁRAK!
ÓRIÁSI VÁLASZTÉK. ELSŐRENDŰ MINŐSÉG,
KÉZIMUNKA!
– Hát ez borzalmas – mondta Sandra.
– Állj meg, légyszíves – mondtam. – Mégiscsak
törzsfőnök.
– Nincs időnk arra, hogy állandóan megálljunk
– sziszegte Sandra –, azonkívül te akarsz mindenáron
a Monument Valley-be menni!
A szuvenírüzlet egy faházból és négy
deszkabódéból állt. Tarka gyapjútakarók
lógtak rajtuk, mint a ruhák a szárítókötélen,
elég magasan ahhoz, hogy a por, amit felvertünk, ne lepje be
őket. Aztán megint egy lécekre erősített
fehér tábla következett: VÖRÖS LÓ TÖRZSFŐNÖK
JÓ UTAT KÍVÁN. És röviddel utána:
TÚLMENT? MÉG NEM KÉSŐ MEGFORDULNI. GYORSAN
KANYARODJON VISSZA! Oké, gondoltam magamban, mostantól aztán
tényleg nem szólok egy szót sem.
Körülbelül egy órája hallgattam, amikor
az út jobb oldalán egy kis, piszkossárga kutya jött
szembe. Nagyon sovány volt és egyenletes léptekkel
poroszkált, a szájából kilógó
nyelve himbálózott az ügetés ritmusára;
akár zöröghetett volna, annyir száraz volt.
– Állj meg – mondtam azonnal Robertnek, és még
a kezemet is a vállára tettem. – Állj már meg,
hogy egy kis vizet adhassunk ennek a szerencsétlen flótásnak.
– Menj tovább – mondta Sandra –, nincs időnk arra, hogy
minden korcsnak megálljunk. Azonkívül itt lakik a közelben.
Nem kell neki a vized.
– Ugyan hol? Látsz itt valamit? Látsz talán házat
erre? Hiszen még fa sincs. Ez itt egy sivatag. Százezer kilométeres
körzetben semmi víz.
Robert továbbhajtott. A kutya eltűnt a porfelhőben.
– Hé, Robert – mondtam –, adok öt dollárt, ha megállsz.
Nem is, tízet adok!
Láttam, ahogy összerándul. Nehéz perceket
okoztam neki.
– Adok húszat!
– Hagyd abba – mondta Sandra. Robertnek pedig:
– Továbbmész!
– Harminc!
– Tényleg? – kérdezte Robert, de aztán hozzátette:
– Nem, nem csinálom. Meg kell végre tanulnod különbséget
tenni ember és állat között.
– Ötven! – Az első ülések közé
préseltem magam, és az arca előtt hadonásztam
az ötvendollárossal.
– Nem – mondta Robert szomorúan, és a gázpedálra
lépett –, aztán a végén mégsem adod
ide.
Hátrahanyatlottam, és tíz percig olyan csöndben
voltam, mint egy hulla. Aztán hirtelen ordítani kezdtem:
– Azonnal állj meg! Állj félre! Rosszul vagyok!
Tényleg ennyire buták voltak. Tiszta idegesek lettek,
hogy telihányhatom az autót, és rögtön meg
is álltak. Előkászálódtam a hátsó
ülésről, kiugrottam, megkerültem a kocsit, és
kinyitottam a csomagtartót. Elővettem a nagy vizespalackot,
és a válltáskámba tettem.
– Na, én lelépek! Engem többet nem láttok.
És a vizet is magammal viszem.
Tátott szájjal néztek.
– Nem szállhatsz ki csak úgy a sivatagban. Hogyan jutsz
haza?
– Stoppolok.
– Nem stoppolhatsz csak úgy. Ez itt Amerika. Amerikában
nem lehet csak úgy stoppolni. Veszélyes. Azonkívül
szomjan halsz. Szállj be!
Futni kezdtem. Az első pár méteren még
kiabáltak. Aztán már csak ott álltak és
bámultak utánam. Láttam, amikor hátrafordultam.
Úgy kellett nekik. Úgy éreztem, órákig
tudnék így futni. A hőség soha nem zavart különösebben.
Pedig világos volt, hogy le fogok égni. Csak egy rövid
ruha és tornacipő volt rajtam.
Amikor végre semmit nem láttam Sandrából
és Robertből, ittam néhány kortyot az üvegből,
és a kutyát kezdtem keresni, de sehol sem találtam.
Összehúzott szemmel néztem az utat. A kutya sehol. A
másik irányba néztem, nem közeledik-e autó,
amelyik magával vinne. De nem jött. Aztán megláttam
az indiánt. Rögtön tudtam, hogy indián, még
mielőtt felismertem az arcát; sőt, már akkor,
amikor több száz méterre volt tőlem. Egyenletes
léptekkel poroszkált, mindjárt utolér, gondoltam.
Lángolt a forró levegő, a testének mintha nem
is lettek volna határozott kontúrjai. Megálltam, és
szembenéztem vele. Azt kérdeztem magamtól, hogyhogy
ilyen ismerős ez a pillanat, aztán eszembe jutott, hogy valamikor
egy filmben láttam hasonló jelenetet.
Az indiánnak rövid haja volt, fekete farmert és
zöld pólót viselt. Húsz év körüli
lehetett, és tényleg indián volt. Amikor odaért,
megállt és rám nézett, nem mosolygott. Vízzel
kínáltam, és ő bólintott. Odaadtam az
üveget. Csak két kortyot ivott, én tovább kínáltam.
Még két kortyot ivott. Aztán visszaadta az üveget,
megköszönte, és poroszkált tovább.
Valamivel később felvett egy ezüst kamion, amelyben
tükröződött az egész világ. Amikor
elmentünk az indián mellett, megkérdeztem a sofőrt,
nem vihetnénk-e őt is magunkkal. Bőven volt még
hely az utastérben. A sofőr csak köpött egyet.
Néztem előre, a horizontot figyeltem, hogy elszíneződött-e
már az ég, és próbáltam megsaccolni,
mennyi időm van sötétedésig. Mert ha besötétedik,
a stopposlányoknak meggyűlik a bajuk a kamionsofőrökkel.
A fordítás alapjául szolgáló kiadás:
„Der Indianer”, in: Duve, Karen, Keine Ahnung. Erzählungen,
Suhrkamp, Frankfurt am Main, 1999. 53-59. old.
Nádori Lídia fordítása
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu