Odakint már egészen besötétedett. A kinti
lámpák húgysárga pacákat írtak
a ködbe, a szemközti ablakokon leeresztették a redőnyt,
vagy összehúzták a sötétítőt.
Semmi sem látszott az utcából, a sötét
háttér előtt az ablak üvegében egy arc
rajzolódott ki elmosódottan. Az én arcom.
Az ember azzal dolgozik, amije van. Ahogy belebámultam a semmibe,
lassanként szétcsúszott ez az arc, szépen lebegett
egymás mellett, és nem is volt teljesen egyforma. Csak kiélesíteni
nem szabad ilyenkor egyiket sem, mert akkor visszacsúsznak egymásba.
Hagytam tehát, és elkezdtem mintázgatni a két
arcot. Az egyiken összébb húztam a homlokom, kissé
sárgásabb árnyalatot adtam a bőrömnek
és csillogóbbat, feketébbet a hajamnak; kissé
sarkosabbra húztam a szemem, megritkítottam a bajszomat és
szakállamat. A másik arcot meghagytam európainak;
a hajam rövidebb lett, szőkésen hullott a szemembe és
a homlokomba.
Mit adjak nekik magamból? A szőke kapja azt az indíttatásomat,
hogy beszélnem, írnom kell, és ez nem elég:
mindezt meg is kell jelentetnem, ha törik, ha szakad. Az ázsiai
pofáé legyen az iszonyom mindettől. Körbepillant
könyvtáram tízezer kötetén, és elrémül:
uramisten, erre még rátermelni!
Aztán meginvitálom mindkettejüket egy jobbfajta
étterembe. Nézzük meg, hogy működik-e a dolog.
Tessék parancsolni.
* * *
Csing-hu – nevezzük így, bár pontatlanul az utóbbi
arcot – egy távol-keleti szigetországból származó
fiatalember, Budapesten tanul, családjával sok évtizede
emigrációban él, és bonyolult, európai
ésszel követhetetlen módon egy birodalom örökösének,
hercegének tekinti magát. Egy romantikus nevű sörözőben
ül évfolyamtársával – ő a másik
arc, mondjuk, hogy Pierrónak szólíttatja magát,
mert szeretné, ha így hívnák, de ez a valósággal
köszönő viszonyban sincs –, aki viszont Csing-hu számára
felfoghatatlan módon tíznél több éve tekinti
magát egyetemi hallgatónak, anélkül hogy bármilyen
diploma megszerzéséhez belátható közelségbe
jutott volna. Rövid szövegeket ír, mintegy négy
gépelt oldalnyi terjedelemben, amiket senki sem ért, ő
maga sem, sőt ezt be is vallja, vállalja, mint kísérletezői
bátorságot, mondván hogy a hagyomány és
a nyelv médiumaként eszméletét kölcsönzi
a nélküle némaságra kényszerülő
irodalmiságnak. Ezek az írások éppen elférnek
egy irodalmi folyóirat két oldalán, illetve a nagyobb
formátumú hetilapok (játszódjék ez a
történet akkoriban, amikor még kettő volt) fél
kolumnáján, ezért a szerkesztők örömmel
közlik őket. Csing-hu ezt sem érti, de hát ő
külföldi.
Legyen a söröző neve Korcs Ma. Olyan hely, ahová
nagyon okos gyerekek járnak, hogy nagyon hülyék lehessenek.
Kapható csapolt sör. Vodka, gin. Bolgár whisky! De ez
már nem keleti nyomor, hanem ironikus gesztus. Bekapni egy szelet
hihetetlen ízű pempővel (csipkebogyó?) töltött
román nápolyit, ráküldeni egy korty bolgár
whiskyt, szertartás ez: szegények étele és
itala, amitől fogyasztás útján lehet távolságot
tartani. Ironikusan enni és inni! – ez hely- és korszak-azonosító
mozzanat, az egzisztenciális lebegés megjelenése az
életfunkciókban. Aztán kettőt kopogsz a pulton,
mutató- és középső ujjadat keresztbe téve,
hogy előbb az egyik legyen felül, aztán a másik;
nagyjából olyan anyagot kapsz, amilyet akarsz; a jointot
nyugodtan elszívhatod az asztalnál, de a kokóval illik
elballagni a klotyóig.
Az asztalnál persze nem ketten foglaltak helyet, a zsúfoltság
állandó, nemcsak hogy az összes széken ülnek,
de minden talpalatnyi helyen állnak is; irodalmi est készül,
ez is a hely specialitása. Mint a mozdíthatatlan füst.
Ültem az ablak előtt, és kezdett megfájdulni
a fejem a kancsalítástól. Arra gondoltam, hogy talán
kevésbé lesz fárasztó, ha valami történetféle
felé kanyarítom a dolgot. Mindenesetre áttértem
múlt időre.
Egy régi lemezről diszkréten ordítozott
David Bowie. Reszelősen visszhangosra kevert énekhang, rafináltan
erős alapzajjal. Bigamanó be volt tépve, vigyorgott
a félhomályban, és irodalmi életet élt.
Előtte is egy reszelősen visszhangosra beállított
mikrofon állt, fején walkman fejhallgatója, az asztalon
kis fém rajztábla, rajta egy üres lap, a csíptetős
olvasólámpa fénykörében.
Hardrén éppen azt magyarázta Kánnak, hogy
Bigamanó bekapcsolt diktafonnal jár mindenfelé. Aztán
kiveszi a kazettát, átrakja a walkmanbe, visszatekeri, és
azzal indul felolvasni. Előtte az üres papír, kell valami
fixálható, nehogy leboruljon a székről, de
azt mondja, amit a fejhallgatóban hall. Vagy nem. Életesség
és posztmodern. Atombiztos. Mindig ugyanannyira működik,
a hallgatóság kapcsol és rááll, zár
az áramkör. Már amikor zár. De ez megint más
kérdés, a befogadói oldalhoz tartozik.
– Micsoda baromság – háborgott Kán. – A jobb dumákat
az ember diktafon nélkül is megjegyzi. A többi meg üresjárat.
Ebből soha a büdös életben nem lehet szöveget
csinálni. –Bigamanó vigyorogva hallgatta őket. Látszott
az arcán, hogy az izmai nem tudják mimikával és
artikulációval követni a speedet, amire később
rá is ivott egy keveset, most pedig a bőkezűen sodort,
házi termesztésű kenderből szippantott egyet,
amit az egyik sarokból küldött a másikba valaki,
kézről kézre adva, de útközben jó
néhányan potyáztak egy-egy szippantás erejéig.
Bigamanó vigyorgott, és szép lassan szivárogtatta
magából a füstöt.
– Figyelj – szólt közbe aztán – érted, én
ilyenkor nem csinálok szöveget. A tegnap délutánt
hallgatom a fülesből, vagy a tavaly októbert, és
mondom, amit hallok. De sokszor semmit sem hallok, hanem a fejemben beszél
valaki, és olyankor azt mondom, mint a szinkrontolmács, máskor
pedig nem ismétlem meg, amit hallok, pláne ha nem is lehet
érteni, hanem kommentálom, beszélek róla, vagy
mellé, vagy akármi. Elmondom, hogy mi van a szalagon olyankor,
amikor nincs rajta semmi, vagy ha az, ami rajta van, nem ér semmit,
mert magától nem szöveg.
– Szóval mégiscsak te csinálod a szöveget.
Csak nem írod le.
– Dehogy. Ez egy est. Tök más.
– Ezeket nem adod ki?
– Á nem. Amiket kiadok, azok tökre megcsinált szövegek.
Érted, az ki van centizve, határozóalakok, jelzőárnyalatok,
állítmányok szófaja, meg minden. Mondathosszúság,
bekezdésritmus.
– Ennyire tudatosan? – hitetlenkedett Kán.
– Frankón. De mikor felolvasok, akkor nem. Nem is figyelem,
hogy mit mondok, mert éppen azt figyelem, amit hallgatok. Jön.
– Nincs is meg, amit felolvasol... vagy rögtönzöl, vagy
minek mondjam?
– De. Azért veszem ki a diktafonból a kazettát.
Amikor kezdek, megint bekapcsolom a diktafont, a walkmanről hallgatom
az alapszöveget, és rámondom a diktafonra a következőt.
Aztán az is lehet, hogy legközelebb ezt rakom a walkmanbe,
és újra átmondom, de ilyenkor már kapcsolgatok.
Időnként leállítom a walkmant, és közé
szövegelek. Szóval így.
– Állati – mondta Kán. Csing-hu és Pierro pedig
csak hallgattak, mint akik ott sem vagyok.
Kán és Hardrén két nője közül
az egyiket – még a dolog flexibilis stádiumában tartottak,
nem dőlt el, hogy ki kivel – elvitte egy favágó alkatú
festő, aki majd csak a taxiban fog hányni. A megürült
helyre benyomult egy irodalomtudós abból a nemzedékből,
amelyik a phylosophos phi-jét piédzsnek ejti, és alighogy
leült, hosszabb előadásba kezdett arról, hogy
Bigamanó benne áll a nyelvközösség beszédfolyamatában,
és ezért maga a nyelv beszél általa, ő
pedig valójában „csak” (ezt a csakot így mondta, idézőjelben;
ilyeneket tudott csinálni) ennek a nyelviségnek a médiuma,
ez azonban több, mint a tudatos alkotás, ami egy szűkebb
horizontú, arrogánsabb beszédmódot feltételez.
Bigamanó üveges szemekkel vigyorgott, mint aki azt sem érti,
hogy miről van szó, pedig dehogynem. Igazság szerint
a végtelenségig unta már.
– A dal szüli énekesét – idézte bólogatva
Kán, aki szerette a Nyugat teoretikus toposzait keresett, tudatos
anakronisztikus jelentési közegbe állítani.
– Faszt – mondotta a tudós. – Amire Babits gondol, az a mű
által vindikált auktoritás, vagy más megközelítésben
a mű visszahatása az alkotói imázsra. Amit Vízgerinc,
Bigamanó és még páran csinálnak, az
minőségileg más. Ők a műszöveg megelőzöttségéből
indulnak ki, tehát hogy a mű szókészlete, struktúrája,
retorikája már akkor készen állt, amikor elkezdtek
dolgozni rajta. Ők csak átengedték érzékeiket
ennek a nyelvnek, hogy működésbe léphessen általuk.
Kán aggodalommal figyelte, hogy a maradék buksza egyre
kékebb szemekkel figyeli tudós vendégük szavait,
nem is beszélve a bajuszáról. Elhatározta,
hogy kihasználja azt az időt, amíg az ifjú
hermeneuta a hangjában gyönyörködik, és megpróbált
ellenállhatatlan arckifejezést öltve nyomulni a csaj
felé: félig tátott szájából kissé
kilógatta a nyelvét, előre- hátra mozgatta
a vállait, és kacsintott egyet. A lány két
kézzel kapaszkodott a korsójába, és megpróbált
nagyon intenzíven tapasztalni.
– Az auktori beszédmód a moralizálás ballasztjával
tette próbára a lírai alapnyelv teherbírását
– jelentette ki az irodalmár egy végtelen gondolati kör
közepén, és hirtelen a lány felé fordult.
– Nemde, kisasszony?
– Minálunk, falun ennyire nem volt súlyos – szaladt ki
a száján, és zavarában egy slukkra lehúzta
a maradék fél korsó sörét. Kán
hanyatt vágta magát a röhögéstől,
az ifjú tudós pedig szigorúan meredt a lányra,
de az nem ismerte fel ebben a gesztusban, hogy voltaképpen szerelmi
ajánlatról lett volna szó. Kán egy határozott
mozdulattal kitúrta Pierrót a helyéről, és
a csaj mellé ült. Igazított valamit a feje fölött
a hangulatlámpa ellenzőjén, majd szórakozottan
a lány vállára ejtette a karját, és
megfogta a mellét. Az zavarában felkapta a korsót,
de már nem volt benne semmi.
– Gyere, húzzunk el innen. Hülyítsen mást
ez a nagyképű barom. – A tudós rezzenéstelen
arccal fixírozott egy pontot valahol nagyon messze; talán
éppen azt, amelyben a párhuzamosok találkoznak.
– Hazakísérsz? – nézett fel a lány, szintén
valahová az ember nem lakta magasba.
– Hol laksz? – kérdezte Kán.
– Jászkiséren.
Ezen megint muszáj volt röhögni. Többen elkönyvelték,
hogy a lány határozottan szellemes. Ami ritkaság.
Bigamanónak csipogott a diktafonja, és mire megfordította
a kazettát, már csak én ültünk vele szemben:
Csing-hu és Pierro. Bigamanó tanácstalanul tartotta
a készüléket a kezében, aztán inkább
kivette belőle a kazettát, és átrakta a walkmanbe.
– Hogy bírod ezt az örökös pörgést?
– kérdeztem tőle, mint Pierro. – Nem érzed úgy
időnként, hogy elvesztél valahol két kazetta
között? – Bigamanó befelé meredő szemmel
nézett rám, és nem válaszolt, hanem azt mondta:
– Bocs, srácok, átülnétek valahová? –
aztán felemelt mutatóujjal intett a varkocsba fogott hajú,
kövér srácnak, aki a pult mögött állt.
Az bólintott, és a magasba emelt, majd elengedett egy jókora
fémtálcát. A csörömpölésre hirtelen
csönd lett.
– Szeretettel üdvözlöm a Korcs Ma kultúrára
éhes és szomjas közönségét, mai irodalmi
estünkön. Egyúttal megkérem Big A. Manuel barátunkat,
hogy olvasson fel legújabb műveiből.
Reszelősen visszhangosra állított hangon ismét
énekelni kezdett David Bowie. Bigamanó megütögette
a mikrofonját, feltette a fejhallgatót, bekapcsolt egy metronómot,
a walkmant, a diktafont, és megköszörülte a torkát.
– Szóval... – elnevette magát, és többen
vele röhögtek. Újrakezdte: – Szóval akkor mondom.
– És belekezdett.
Csing-hu és Pierro addigra már a hirtelen kiürült
oldalsó teremben ültem, és végre értettem
egymás szavát. Pierro félrefordulva a földre
fújta söréről a habot, beleivott, és megszólalt:
– Jövő félévben kiadok egy könyvet.
– Aztán hallgattak egyet.
Csing-hu szánakozva bámult a sörébe.
– Szegény barátom – mondta –, és én még
azt hittem, hogy linkségből nem teszed le a vizsgáidat.
Nem gondoltam, hogy ennyire súlyos az állapotod.
– Az állapotom? Teljesen jól vagyok. És le is
fogok vizsgázni, bár sohasem leszek tanár, és
egy írónak nincs szüksége bizonyítványra.
– Tehát nem a halálodra készülsz?
– Dehogy. Az életemre készülök.
– Ehhez kell könyveket kiadnod?
– Persze. Ha elég sok könyvet kiadok, akkor mindenki tudni
fogja, hogy író vagyok, és nem fognak akadékoskodni
a kiadók. Akár minden évben kiadhatok egy újabb
könyvet. Ti nem adtok ki könyveket?
– De igen. Igaz, hogy nem ennyit. És csak nagyon ritkán
fiatalon. Nálunk életük vége felé szokták
könyvbe gyűjteni egy-egy bölcs öregember legbölcsebb
mondásait fiai és unokái; azokat a gondolatokat, amiket
a legszívesebben idézgetnek tőle.
– Ha egyszer úgyis mindenki tudja őket, akkor mi a fenének?
– Éppen azért. Hogy amikor beszélnek hozzánk
az írásjegyek a papírról, legyen hangjuk, amin
megszólalhatnak. A saját hangunk, a közös hangunk.
E nélkül csak némán tátognak a fekete
ábrák a fehér lapon. Az öreg, amikor kézbe
veszi ezt a könyvecskét, fiai és unokái hangján
hallhatja viszont a gondolatait, és ez örömmel tölti
meg utolsó napjait.
– Csupa öregemberek aforizmáit szajkózó fiatalból
áll az olvasóközönség? Gerontokrácia!
Szegény barátom. Szerencse, hogy megszabadultál.
– Te vagy szegény, szegény barátom. Mert csupa
némán tátogó jellel töltesz meg könyveket,
melyeket valaki talán életre hív néhány
pillanatra, de aztán visszaejt a némaságba. Szótlan
szavak börtöne a ti könyvetek. Milyen szomorú. –
– Te vagy egy szomorú, rizszabáló majom! – ordította
Pierro, mert csak nyomtatásban tudta elviselni az érthetetlen
dolgokat, és olyan lendülettel csapta az asztalra a söröskorsóját,
hogy darabokra tört. Egy szempillantással később
már utazott is a bejárat felé: egy kopaszra borotvált,
nagydarab fickó tartotta maga előtt a nyakánál
fogva, és az utcára hajította. Csing-hu még
az iménti, rezignált hangulatban szedelőzködött.
– Együtt vagytok? – kérdezte a fizető. Az ázsiai
bizonytalan kézmozdulattal válaszolt, de a pincér
már elé is tette a számlát, melyen Pierro sörei
is szerepeltek.
A fiú a járdaszegélyen ült, és az
orrát törölgette. – Hüpomnémata – mondta.
Csing-hu odanyújtotta a zsebkendőjét. – Nagy Szent
Athanásziosz írja: „Ki szeretné, ha vétkezés
közben meglátnák, s ki nem igyekszik elhazudni a vétkét,
ha rajtakapják? Tanúk előtt soha nem paráználkodnánk.”
– Az ázsiai felhúzta a szemöldökét, és
a szemközti pad felé pillantott, ahol az állítást
cáfoló jelenet volt látható. Pierro folytatta.
– „Ha tehát leírjuk minden gondolatunkat, mintha csak
el kellene egymásnak mondanunk azokat, könnyebben megtartóztatjuk
magunkat a tisztátalan gondolatoktól, mert megismerve őket,
szégyenkezünk miattuk.” –
– Csak így, fejből idézel ókori szövegeket?
– bámult elismerően Csing-hu.
– Egy frászt – legyintett Pierro. – Ez itt – felém bökött
az ujjával – utólag másolja ide. De most nem ez a
lényeg. Foucault ezt a gondolatot a hüpomnémata hagyományával
hozza össze, ami eredetileg mindennapos feljegyzések naplója
volt, de később az olvasmányokból kiemelt bölcsességeket
gyűjtötték benne, hogy ha szükség van rájuk,
kéznél legyenek. Hát ilyenek ezek a ti könyveitek.
Megíratlan értekezések szemelvényei. Ti vagytok
a lusták, barátom. Nem írjátok meg a műveiteket.
Egy rakás aforizmát hordtok össze, amiket nem tart össze
semmi. –
– Az életünk tartja össze őket. – Pierro legyintett.
– Mit ér egy élet? –
– Mit ér egy könyv? – vágott vissza Csing-hu. Aztán
hallgattak egy darabig. Az úton két rokkant száguldott,
az első krómvázas rokkantkocsiban ülve, a másik
két túlméretezett mankóval, aminek az oldalára
szögelt konzervdobozból aprópénzek röpködtek
szanaszét.
– Fogják meg! – ordította kifulladva.
– Mindenkinek megvan a maga baja – szögezte le Pierro. – Igyunk
még egy sört valahol. –
Felcihelődtek, és elindultak egy másik, még
romantikusabb nevű kocsma felé. Közben felszedegették
a szétrepült aprópénzt. Csaknem harminc forint
gyűlt össze, érvénytelen alumínium érmékben.
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu