A Ló a lépcsőházban, vak Vrábléban
című könyvének borítóján
Pavel Vilikovsky ezekkel a szavakkal hívja fel olvasóit együttműködésre:
„Bánjanak úgy a szöveggel, mint egy nyersanyaggal,
erőltessék rá akaratukat, mazsolázzák
ki, húzzák meg kíméletlenül, gondolják
végig, ami abbamaradt, hintsék meg saját élményeikkel,
tapossanak bele saját ösvényt.”
Azt hiszem, ez a felhívás nem csupán az említett
könyvre vonatkozik, hanem éppen általa fejeződik
ki a szerző munkája az olvasó irányában.
Meggyőződésem, hogy Vilikovsky állásfoglalását
elképzeléséről, a nyitott műről,
az olvasásról mint alkotó kommunikációról
felhasználhatjuk legújabb regényének, Az utolsó
pompeji ló-nak olvasásakor, saját élményeinket
végiggondolva. Szívesen mazsolázom ki, megpróbálom
végiggondolni, és ösvényeket is taposok bele
olvasói örömömre. Szándékosan mondok
többes számot. Szerintem ugyanis a szöveg jelentésének
feltárásához elkerülhetetlen, hogy többféle
megközelítési módot alkalmazzunk.
*Első út: Érzés és érzelmesség
Az értelmező szótár magyarázata
szerint az érzés az ember tárgyhoz fűződő
kapcsolatának szubjektív megélése, illetve
a külvilág önmagunkként való megélése.
Alapja az érzelmi élmény szubjektivitása, és
éppen ennek dominanciája felé tájékozódik
Vilikovsky régebbi munkáiban. Érzelmi nevelés
márciusban, Fiatalon és boldogan Szlovákiában,
Én tehát a testben, test a történetben, Érzelmi
eszkaláció I-III. Ám nem csak ezekben a műveiben.
A szerző egyéb írásaiban is hangsúlyt
fektet mindenekelőtt az ember belső világának
analízisére, a környezethez való minőségi
viszony megformálásának megoldásaként.
Zora Prusková az Érzelmi eszkaláció című
válogatásról írt recenziójában,
a Slovenské pohlady-ban (1990/6 136.) kifejezően definiálta
Vilikovsky érzelemről alkotott felfogását „helytelen
kötés a naturális testiség és az egészségesen
szocializált tudat vitájában”. Eközben
a testet és a testiséget fenomenológiai feszültségként
értelmezi a test mint szubjektum és a test mint objektum
között. Az érzés törékeny kapocs a
kettő között. Ha ebből a választott
szemszögből nézzük például mindhárom
Érzelmi eszkaláció-t, észrevehetjük, hogy:
Az elsőben élesen szembekerül egymással az
érzés (szerelem) és a szexuális kapcsolat.
Az érzés hiánya felerősödik a megerőszakolás
motívumában, ami a károsodott test érzéketlenségében
és az egészséges test lelki érzéketlenségében
tematizálódik. („ez a szerelem” hajtogatja az erőszaktevő),
a megerőszakolt pedig kifejezetten racionálisan éli
meg az egész helyzetet: „Valami forróság érte,
a férfi ajka volt az, forró, a lány megnyalta a szája
szélét: ellenkezőleg. Hát ez meg mi? gondolta.
Érezte, hogy a férfi a pulóvere alá csúsztatja
a kezét, és ez a mozdulat... talán meg sem ijedt,
nem, csak képtelen volt felfogni: itt? Pöstyénben? a
parkban? a füvön? Mi ez? Mit akar? Mit ért ezen?” (1989,
200).
A másodikban érzelmi oszcillálást vehetünk
észre megjátszott és valódi alakjai között
(a protagonistákból – a színpadias szeretőkből
valódi szerelmesek lesznek), és ez meggyengít más
érzéseket (eredeti házasságot) és alkalmi,
elbeszélő által elmondott „nemi érintkezés”-ben
eszkalálódik. A „szilárdan felépített
világ” (család, lakás) keretein kívül
játszódik, például egy sörözőben.
Azután már csak a szemszög fontos. Ypszilon „meg volt
győződve arról, hogy Iksz, a lány örül
kapcsolatuknak (1989, 213).
„Iksz, a lány, a kihallgatáson azt állította,
csak azért ment a sörözőbe, hogy a szomszédok
ne lássák meg őket a lépcsőházban.
Amikor azonban rákérdeztek, elismerte, hogy már korábban
is érintkezett Ypszilonnal a sörözőben. Azt állította,
hogy Ypszilon a meztelen nemi szervéhez nyomta a fejét, és
azt akarta, hogy vegye a szájába. Azelőtt állítólag
nem kért tőle ilyesmit. Amikor érezte, hogy nem menekülhet,
borotvát vett elő, és megsebesítette Ypszilont
(213). E nyilvánvalóan előkészített
amputáló gesztusban, miután Iksz, a lány „azt
a körülményt, hogy (tejért indulva!) borotva volt
nála, nem tudta kellőképpen indokolni” (213), benne
volt az a koncentrált szándék, hogy a partnerek valamelyike
a redukált viszonyból csak testi aktivitással kerülhet
ki. Radikalitása azonban azt bizonyítja, hogy a férfi
képtelen volt megtalálni a valódi egyéni megoldást.
A harmadikban a nemi aktus csak két anonim partner kívülről
irányított (rendezett) technikai művelete. „Most csókoljátok
meg egymást (...) elég (...) Még, jobban. (...) Most
nyelvvel. Jó, most újra” (1989, 243).
A III. Érzelmi eszkaláció azzal a kijelentéssel
ér véget, hogy „minden dolog lelki”. Éppen ebben a
mondatban látom a kulcsot az eddigi reflektív prózához.
Tulajdonképpen a „testen kívül kerülés”
néhány variációjáról van szó.
A testi érzéketlenség lehetővé teszi
a megerőszakolt lány számára, hogy azonnal
értékelje a helyzet abszurditását és
elfogadhatatlanságát, és saját gondolataira
összpontosítson. Iksz radikalizmusa az érzelmi kapcsolatokon
alapuló világba (a férj és a gyerekek világa)
való minél gyorsabb visszatérés szándékát
fejezi ki, és végül a „testen kívül kerülés”,
„felejtés” formájában lehetővé teszi
a lány számára, hogy belső megoldást
találjon korábbi szándékára, hogy pornófilmben
szerepeljen. „Ilyenek vagytok – folytatta a férfi. – Nem – felelte
a lány. Majd: -Igen – csapott a lány a hasára. – Ez
a hasam. De én – bökött mutatóujjával a
mellei közé, nem találva más gesztust – én
nem emlékszem rá. Arra – mutatta az ujjával.” (1989.
248-249).
Az ember testiségével uralkodik. Emiatt, mondja Patocka,
állandó interakcióban van környezetével.(...)
Az emberi végességnek ez alapvető komponense”. Majd
rögtön hozzáteszi: „az ember nem csupán egy dolog
a többi között, miként az állatok (...),
mivel előre ismeri magát ebben a helyzetben, megérti
saját végességét.” Megérti, vagyis reflektál
rá, kívülről nézi önmagát,
eltávolodva, több szemszögből. A „testiség
uralma” kétségtelenül magában foglalja a testtől
való eltávolodást, az alóla való felszabadulást.
Ebben az értelemben Vilikovsky fent említett alakjai szabadok,
még ha kötik is őket a helyzetek, amelyekbe kerülnek.
Amennyiben a „kilépés a testből” érzelem, illetve
elementáris érzékenység volt (kívülmaradásuk
intenzív érzékelésének hátterével),
akkor elmondható, hogy az ember számára éppen
az érzés a szubjektívan megélhető szabadság
individuális területe.
Legújabb regényében, Az utolsó pompeji
lóban Pavel Vilikovsky mintha fordítana egyet az optikán,
és ezzel kiszélesítené látókörét.
Az érzés már nem érzékenység,
hanem érzelmesség. Kevésbé jelentős,
inkább jelzésszerű paraméter. Az elbeszélő
„megfigyelővé” válik, tárgya Joseph Conrad
műve lenne, az érzelmesség pedig jelzőt
kap: szláv. Ez azonban a szövegnek csak az egyik oldala vagy
szála. A másik magának az elbeszélőnek
a helyzete. A szláv érzelmesség mint téma egyúttal
személyes történetének része. Munkaköri
kötelessége és lehetősége saját
megélt világának konfrontálása Conrad
műveinek tematizált világával. Hiszen az elbeszélő
szempontjából a ’szláv’ jelző szinonimája
a ’saját’ lenne. Többféle kérdést is aktualizál:
valóban individuális kérdés-e csupán
az érzés? Kollektívvá transzformálható-e,
ha igen, etnikai jelleget ölt-e? Lehet-e az egyik etnikumot mint egészet
nagyobb mértékű érzelmességgel jellemezni,
mint a másikat? Mivé lesz az érzés az effajta
ideologizálás által? Lehet-e egyáltalán
komolyan foglalkozni ilyen témával?
Végezetül még egy kérdés: mivé
leszek én, és vajon teljesen más jelleget mutat-e
személyes érzékenységem vagy (ha úgy
tetszik) érzelmességem? Mi vagyok? Hová tartozom?
Hol vagyok otthon, és hol vagyok idegen? A korábbi munkák
motívumai új összefüggésekben jelennek meg.
A szerző új problémát tematizál.
Második út: Ideológia és természetes
világ
Vilikovsky elbeszélője tanulni érkezik Angliába.
El kell készítenie egy dolgozatot, amelynek címe:
A szláv érzelmesség elemei Joseph Conrad életművében.
Egy ijedséggel kezdődik: „…Okey-Dokey azt hiszi rólam,
hogy szláv vagyok! Szóval ezért választott
ilyen témát! Most megijedtem, de ez csak amolyan első
ijedség volt, kisebbfajta, a félreértés miatt…Ez
komolyan azt hiszi, hogy én…Ekkor tört rám a második
ijedtség, az igazi: Hiszen az vagyok!” (16).
E problémával kapcsolatban később több
lehetőség is felmerül. El lehet tőle távolodni.
De hogyan lehet leplezni azt a tényt, hogy VAGYOK? Vagy azután
együtt lehet érezni, és mindent komolyan venni. Ez azonban
nem felel meg az elbeszélőnek. Nyilván ezért
is ijedt meg annyira. Így is, úgy is lehet. Távolabb
léphetünk, és a részletek helyett megláthatjuk
az egészet. Hiszen nem kis dologról van szó. A játékban
dominál az etnikai vonás. A szláv érzelmesség.
Belép Vilikovsky bevált eszköze: az irónia.
Amikor Václav Belohradsky a kollektivitás problematikáját
elemezte, mérlegelése megoldásaként R. Koselleck
gondolatát használta fel: „A kollektivitás kezdeti
posztulátumának – és éppen itt mutatkozik meg
fiktív mivolta – az individuumok egységének megalapozásával
kell megvalósulnia. Eszköze a terror, modalitása az
ideológia”. Pavel Vilikovsky elbeszélője sok
önéletrajzi elemmel alátámasztva tapasztalta
meg az érzést és az érzelmességet mint
az ember legindividuálisabb paramétereit. Az érzés
korábbi prózájának több alakja számára
is teret nyújtott az individuális szabadsághoz. Ezért
magától értetődő számára,
hogy az efféle szubjektív értéket (képességet
az érzékenységre) egy egész etnikumra áthelyezni
próbálni természetellenes. Ideologizálásként
értelmezi.
A regény valamennyi részében, ahol a „szláv
érzelmesség”-gel foglalkozik, ironikus megítélés
formájában reflektál. A tanulmány témáját
lehetőségként használja fel ahhoz, hogy kilépjen
saját testi etnicitásából, a szláv érzelmességet
pedig mindenekelőtt egzaltált gesztusnak, hamis romanticizmusnak,
szentimentalizmusnak, a szeretet „édeskés” verziójának,
álmodozásnak, a reális világból való
menekülés, az önsajnálat eszközének,
sorsszerűségnek, a szeretett otthon (szláv haza) imádatának
tekinti a veszélyes külfölddel szemben. Ezt a problémát
teljeskörűen, koncentrált kifejezéssel, a
Drótoslegény szövegében tematizálja, és
felhasználja az Epilógus helyett című regényében.
Az individuumok fent említett egységét nemcsak
ideológia, hanem terror is reprezentálja. Az elbeszélő
ijedsége a regény elején annak megállapításakor,
hogy „szláv vagyok”, és a történet folyamán
„háromnegyed évnyi” angliai tartózkodás után
nem a szláv érzelmesség szinonimájaként
megjelenő hamis, romantikus pátosz felismeréséből
ered. Véleményem szerint inkább az elbeszélő
autentikus tapasztalatával való konfrontálódás
kifejeződése. A felismeréssel, hogy szlávnak
lenni a korabeli szocialista világgal egyenlő. A szlávok
zsidó etnikumhoz fűződő tapasztalatának,
annak az élettapasztalatnak a konfrontációja,
amelyet szakadatlanul traumatizál az otthon feladásának
kényszere a személyes szabadság sikerének érdekében.
A regénynek ez a vonulata az elbeszélő személyes
érzékenységének felülemelkedése
az erőszakkal, a hamis világképet hordozó ideológiával
szemben, és felemelkedés az önmaga iránt érzett
felelősség, önmaga és hozzátartozói
szabadságának szintjére. A szöveg eredetileg
a Literárny Kezmarok irodalmi pályázatára készült,
majd a szerző Prológus helyett című írásában
használta fel, amelyben az anyai érzés a „szocialista
haza iránti szeretetté” alakul át. Baráti levelek
formájában, a megélt hétköznapisággal,
illetve a hétköznapok nyomásával konfrontálódva
ragadja meg az ismerős hazai és az ismeretlen idegen jelenségeket,
amelyek impulzusként hatnak a gondolkodásra, tehát
a magány leküzdésére. Felölti ugyanakkor
egy zsidó lány naplójának formáját
is, a Mac-kel folytatott párbeszédekkel és a londoni
emberek világának ábrázolásával
váltakozva. Testiségének, „lelkének” és
„megtestesült lelkének” reflexiói által közvetítve.
De van itt még valami…
Harmadik út: Seneca, ló és Pompeji
Az idézetekhez, különféle provenienciákhoz
már hozzászoktunk Pavel Vilikovsky műveiben. Gondoljunk
csak a Ló a lépcsőházban, vak Vrábléban
című könyvére. Többi regényében
is idéz máshonnan. Említettem már a Prológus
helyett című pályamunkáját, a Drótoslegény,
és az Epilógus helyett című műveit,
baráti levelezését, az újsághíreket,
egy lány naplóját és funkciójukat a
regényben. Ugyanígy észre kell venni a Senecának
Luciliushoz írt leveleiből vett idézeteket, amelyekből
Vilikovsky minden fejezet élén elhelyezett egyet.
Seneca legértékesebb műveként tartják
számon Luciliushoz írt leveleit. E magánlevelezésre
jellemző bizalmas hangvétel kommunikációs könnyítés
csupán az olvasó számára a tartalom megközelítéséhez.
Így tudja leginkább közvetíteni az autentikus
élettapasztalatokból eredő etikai és egyéni
erkölcsi példázatokat. Mérlegelő, egyúttal
beavatás jellegű levelek ezek. A szerző számára
saját élettapasztalatának summázásai,
a címzett számára útravaló az élethez,
amelynek alapvető értékparamétere kell hogy
legyen az erkölcs.
Seneca levelei idézetek formájában is megőrzik
ambivalenciájukat Az utolsó pompeji ló című
regényben. A szerzőre vonatkoztatva nyilvánvaló
az összefoglaló szándék. Azért választotta
ki ezeket az idézeteket, hogy aláhúzhassa saját
élettapasztalatainak domináns értékhordozó
elemeit. A retrospektív jelleget már az is jelzi, hogy Seneca
hetven levele közül az első idézet a „prológus”
elé került. Folytatása az eredeti szövegben „magányos
öregkorunk legjobb évei” (Seneca) a férfi elmélkedései,
arra fektetve a hangsúlyt, hogyan él, nem pedig arra, hogy
meddig, mert „nem az a jó, hogy élsz, hanem hogy jól
élsz”. Ebből az aspektusból, saját életminőségének
felülvizsgálataként szemlélhetünk azután
a regényben mindent. Így jelentkezik az idézetekben
a magány mint az önmegismerés lehetősége.
Ez a felismerés itt előfeltétel önmagunk megváltoztatásához,
inkább realizálni kell az érzéseket, mint szavakkal
deklarálni. Így tematizálódik a valódi
értékek stabilitása, megjelenésük helyétől
függetlenül, így a szabadság értéke,
rabszolgasággal a háttérben...
Ahogy az idézeteket az elbeszélt történet
idejére vonatkoztatjuk, úgy tudatosul bennünk leginkább
azoknak a tapasztalatoknak és megélt szituációknak
az elsődleges érvényesülési folyamata,
amelyekben megformálódtak. Keveredik itt az élet szép
pillanataira való visszaemlékezés azoknak az időknek
az élményeivel, amikor úgy tűnt, ezt az életet
belepi a vulkán halált hozó hamuja. Az igazi
férfi azonban olyan, mint a ló – megmentő, aki a folyó
viharos hullámain át is továbbviszi lovasát.
Súlypontja ott van valahol, „ahol a szív található
(Ló a lépcsőházban, vak Vrabléban, 1989,
17), nagyon jól tud különbséget tenni; és
főleg rendkívül fejlett az igazságérzete”(i.
m. 46) és „… helyén kell, hogy legyen a szíve,
azaz bátornak kell lennie” ( i. m. 57). Csődöt mond,
ahogy a regénybeli Mac mondja saját élettörténetére
reflektálva, csupán megmenekülése után
„kizárólag azért, mert levetette azt, ami a hátán
volt” (171).
Pavel Vilikovsky regénye tehát az ember hamis és
autentikus világa közti feszültségről szól.
Az individuális erkölcs és az individuális felelősség
regénye ez, a megkötő ideológia és az
erőszak elutasításának regénye, regény
a hazáról és a külföldről, a választás
lehetőségének regénye, az érzés
erejének mint az egyéni szabadság domináns
terének regénye.
Véleményem szerint mindez a szerzőnek abból
a meggyőződéséből adódik, hogy
„az igazi férfi azt teszi, ami szerinte tisztességes, megteszi
ezt akkor is, ha nehezére esik, megteszi ezt akkor is, ha kára
lesz belőle, megteszi ezt akkor is, ha veszélyes. És
fordítva, ami szégyenletes, azt nem teszi meg, még
akkor sem, ha pénzt, gyönyört vagy hatalmat hoz neki.”
(Seneca).
BALÁZS ANDREA FORDÍTÁSA
VILIKOVSKY, Pavel
Az utolsó pompeji ló
Kalligram, 2002
Az élet örökzöld hátaslova
Kalligram, 1999
„A közép-európaiságról”
„Az utolsó pompeji ló (részlet)”
Magyar Lettre Internationale, 44
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu