1. A detektívtörténet jellegzetességeit és műfajközi kapcsolódásait firtató elméleti-poétikai reflexió számos olyan szempontot, analógiát felvetett már, amely e műfajhoz tartozó vagy annak bizonyos mértékig elkötelezett művek értelmezését azóta is alapvetően megahatározza, befolyásolja. A szűkebb irodalmi műfajoktól kezdve (titok-regény, varázsmese) bizonyos archetípusokon át (Oidipusz-mítosz, bűnbak-rítus) egészen olyan jelenségekig terjed e lista, mint a sakkjáték vagy a találós kérdés. Az alábbiakban én is egy műfaji analógia mellett fogok érvelni, pontosabban egy, a detektívtörténet konvencionalizált cselekményszerkezetében és szereplő-repertoárjában megbúvó architextus mintázatát kívánom láthatóbbá tenni. A neves cseh irodalomtudós és kiváló regényíró, Daniela Hodrová regénypoétikai munkái képezik gondolatmenetem kiindulópontját, azokban bukkantam ugyanis egy olyan megjegyzésre, melyben a szerző a detektívregényt az ún. beavatási regénnyel hozza összefüggésbe. Daniela Hodrová 1973-ban fejezte be a beavatási regényről szóló hosszabb tanulmányának első verzióját, a cenzúra miatt azonban ez csak húsz évvel később jelenhetett meg könyv-alakban (Román zasvìcení. Jinoèany, H & H 1993). Előtte még készült a témának egy rövidebb összefoglalása is, ami a Hledání románu (A regény keresése) című tanulmánykötet, történeti-poétikai tárgyú monográfia egyik fejezeteként látott napvilágot (Praha, Èeskoslovenský spisovatel 1989, 175-198.) . Hodrová megjegyzi, hogy e műfaj iránt megélénkült francia érdeklődéssel egyidőben kezdte meg kutatásait, s publikálta annak első eredményeit. Talán ezért is igazította hozzá a műfajt jelölő cseh terminust (iniciaèní román) a neki megfelelő francia változathoz (roman initiatique). Magam a bevatási regény fogalmát fogom használni ebben a tanulmányban. Legelőször is Hodrová regénykoncepciójának sarkalatos téziséről teszek említést, majd ebből jutok el – ugyancsak a szerző idézett műveire támaszkodva – a beavatási regény műfaját érintő poétikai kérdések megfogalmazásához. Ezek tömör összefoglalását követően pedig egy hipotézist fogalmazok meg a detektívregény és a beavatási regény viszonyára vonatkozólag. Idézett forrásként főként A regény keresése című könyvet használom.
2. A cseh kutató szerint a regény történeti-tipológiai változásait, műfaji osztódásait és az egyes típusok koronkénti metamorfózisait nem lehet csupán egy eredetből, egy irodalmi vagy kultúrtörténeti hagyományból levezetni. A regény születésének szerinte nincs egy kizárólagos modellje, minden kor és irodalom (s bizonyos mértékig minden konkrét mű) egy specifikus műfaji modellel rendelkezik. Például a karnevál, írja Hodrová, „amelyet M.Bahtyin a regény kiindulási pontjának tart, csak olyan gazdag és fejlett karneváli kultúrával rendelkező országokban játszott fontos szerepet, mint Itália és Franciaország, de nem Oroszországban vagy Csehországban, ahol a regény genezisét tekintve nagyobb szerepe volt olyan műfajoknak, mint a hagiográfia, az életből vett történetek, a népi könyvecskék és később a regényfordítások.” (6.) Minden differenciáltsága ellenére azonban Hodrová úgy tekint a regény történetére (s mindezt főként francia, orosz és cseh példákkal, elemzésekkel támasztja alá), mint két ellentétes műfaji pólus, mégpedig a szüzsé fiktív és irracionális jellegét, valamint valóságosságát és racionális meghatározottságát hangsúlyozó két regénytípus közti állandó mozgásra, oszcillációra, konstruktív és lebontó folyamatok dialektikájára. E két pólus két absztrakt műfaji struktúrának felel meg, jellegzetes szüzsé-szerkezettel, szereplőkkel, téridővel, kompozícióval, mely koroktól függetlenül létezik, bár ez a korokon átívelő szívós létmódja nem zárja ki a történeti változatok kialakulásának lehetőségét. Némi fogalmi redukcióval élve: a fiktív és valós olyan szemiotikai erőteret teremt, mely lehetővé teszi, hogy a műfaj a különböző szociokulturális tényezőktől függően, eltérő közegben is újjászülethessen. A „valóság-regényhez” tartozik például a középkor végének (de akár más koroknak) dezillúziós beavatási regénye, a pikareszk regény, a realista és naturalista regény, a tényregény, a francia nouveau roman, míg a másik csoportba a heroikus lovagregény, a mindenkori kalandregény, a beavatási regény, a gótikus regény és a titok-regény. E két markáns regénytípus jellemzésekor és genezisének felvázolásakor nem hagyhatók figyelmen kívül a többi műfaj „rokonsági viszonyai” sem, sőt – ez az, amit Hodrová különösen hangsúlyoz, (a regény „sokforrású” eredete). A „valóság-regény” műfaji formációi a krónika, az (auto)biográfia, a napló, az emlékirat, az életből vett történetek, a „fiktív-regény” változatai pedig az evangélium, az apokrif, a mese, a hagiográfia, az eposz, az allegorikus történet poétikai vonzáskörében alakultak ki. A regény tehát eleve egy „kétlaki műfaj”, szinkrón és diakrón vonatkozásban egyaránt. Nyitott struktúra, élénk műfaji dinamika jellemzi, ezért folytonos változásban, alakulásban leledzik, szüntelen határátlépésekre ragadtatja magát; miközben viszont nemcsak elhagy elemeket, hanem bizonyos komponenseit átörökíti, funkciójukban módosult vagy profanizálódott, szekuralizált változatban. Ez figyelhető meg a detektívregény esetében is, írja Hodrová, mely szerinte a beavatási regény szekularizálódott változata.
3. A beavatási regény rituális gyökerekre
vezethető vissza. E regényműfaj sajátos világának,
s közvetetten poétikai eszköztárának kialakulásában
az antik kor misztériumai (istenek újjáéledésével
összekötött halotti szertartások, különböző
átváltozások mítoszai, asztrális mítoszok)
és a középkori ezoterikus tanítások (gnosztikus
és heretikus tanok, Kabbala, különböző titkos
társaságok, szekták szövegei) játszották
a legfontosabb szerepet. Ennek nyomait már Apuleius Aranyszamárjában,
illetve a Grál-mondakörhöz fűződő
középkori regényekben is megtalálhatjuk. Ez utóbbiakat
(kiemelten pedig Chrétien de Troyes Percevalját) Hodrová
a beavatási regény legtisztább megvalósulási
formájának tartja (180.). E műfaj a középkorban
éli virágkorát, története azonban nem
szakad meg itt, s többféle alakban születik újjá
– erőteljes kontúrjaiban bukkan fel például
A rózsa nevében, amellyel Hodrová külön
tanulmányban foglalkozott (Estetika 1989/1, 31-41.) vagy Margaret
Atwood (Oates-Indruchová, Romboid 2000/2, 60-68.) némely
művében is – , a cselekményváz megmarad,
a misztikus-ezoterikus vonatkozásai azonban fokozatosan elkopnak
vagy profanizálódnak.
A beavatási regény szüzséje három,
szorosan egymásra épülő szakaszból áll.
Az első a hős bolyongása a világban, a második
a szimbolikus halálként megjelenő alászállás
(katabázis), a harmadik pedig a beavatást követő
megtisztulás (katarzis), mely egyben az istenség megnyilatkozását,
feltámadását, és egy másik, annakelőtte
rejtett világba való belépést is jelent. A
jelölt labirintusokon, sűrű erdőkön és
egyéb szellemet és testet próbáló helyeken
keresztül vezető vándorlása a földi életből
az alvilágba, „a világ külső teréből
a lélek – Isten belső terébe, az emberi mulandóságból
az isteni örökkévalóságba” (A beavatási
regény, 34-35.) való átlépésként
tematizálódik. Ez a misztikus iniciáció a belső
megtisztulás, lelki átalakulás és elváltozás,
a legmagasabb, titkos megismerés útja. A beavatási
szertartásnak, amint az ilyen regényeknek is, három
főszereplője van: a beavató (pap), az adeptus és
a szűz (vagy a kórus). A második és a harmadik
fázis, azaz az evilág és a túlvilág
közti határhelyzetben találkozik a jelölt a beavató
személlyel, aki felkészíti őt az útra,
ellátja jótanácsokkal és a szükséges
ismeretekkel. Hasonló funkciót tölt be a szűz
alakja is (bár nem minden esetben jelenik meg), aki összekötő
kapocs az adeptus és a titkos istenség között.
Így alakul ki a szereplők viszonyrendszerének műfajtipikus
háromszöge, középütt a halott, de a beavatás
révén újjáéledő isteni lénnyel.
4. A beavatási regény és a detektívregény
kapcsolatáról a cseh kutató nagyon szűkszavúan
nyilatkozik, s ez ad számunkra lehetőséget (pontosabban
kényszerít) arra, hogy valamivel bővebben kifejtsük
ezt a műfaji analógiát, illetve, hogy – mint majd látható
– megfejtsük ezt a logikai feladványt. Hodrová a következőt
írja: „...beavatás struktúrája és a
szereplők sémája változatlanul megmarad...
a detektívregényben ez a detektív, a tanú,
az áldozat és a gyilkos.” (189.) Megvannak a szereplők,
hiányzik azonban a szerepkörök, a narratív funkciók
megoszlása. Hodrová talán úgy vélekedett,
hogy nem is kíván semmi bővebb kommentárt az
előbbi felsorolás, a tömören felvezetett párhuzam
nyilvánvaló, „odaértett” tudásként kezelhető,
s ezért hagyta reflektálatlanul. A behelyettesítés
folyamán azonban számos nehézségbe ütköztem.
A beavató személye rögtön világos volt.
Ez a Nagy Detektív, aki kivételes, senki mással össze
nem mérhető tudással rendelkezik, aki az eseményeket,
a tárgyakat, a szereplők tetteit és beszédét
a bűntényre, azaz a világi, profanizálódott
titokra utaló jelekként olvassa, értelmezi. Általában
ő az egyedüli személy, aki számára a történet
végén összeáll a kép, aki látja
az események színét és visszáját
egyaránt – aki (be)avatott ismerője a bűntény
történetének. Ilyen értelemben beavató
a nyomolvasást gyakorló Baskervilli Vilmos A rózsa
nevében. A nyomozásban, tehát a „beavatódás”
folyamatában segítséget nyújtó szűznek
a tanú(k) felelnek meg, aki(k) gyakran gyanúsított(ak)
is egyben. Tőlük származik a rejtély megoldásához
szükséges információk nagy része, melyet
hol irányított beszélgetések és kihallgatások
folyamán árulnak el, hol pedig véletlen elszólások
formájában „kottyantanak el” az erre egy vadászeb
éberségével leső detektívnek. És
most merül fel az első probléma. Amennyiben a szereplők
által bezárt háromszög közepén helyet
kapó halott istent az áldozat holttesteként fogjuk
fel, a jelölt, az adeptus szerepköre kizárásos
alapon a gyilkosra marad. Ez az állítás viszont felettébb
kétséges. Ugyanis: a gyilkos már csak azért
sem tekinthető a beavatásra váró jelöltnek,
mivel ő az, aki a nyomozás kezdetétől fogva
a legtöbbet tudja (még a nyomozónál is többet),
aki végképp nem szorul beavatásra, sőt, akinek
érdeke, hogy erre ne is kerüljön sor, hisz minden erejével
azon igyekszik, hogy kétszínű játékával
félrevezesse a bűntényben érintett társaság
tagjait, hogy elterelje magáról a gyanút. Ezért
nem keresi a kapcsolatot sem a detektívvel, sem a tanúkkal,
vagy ha igen, akkor is inkább a félrevezetés, a ködösítés
szándéka vezérli. „Ki” tehát a gyilkos? És
ki az adeptus? Válaszom a feltett kérdésre hipotetikus
jellegű, s némileg módosítja is Hodrová
elméletét. Úgy vélem, a detektívtörténet
esetében az adeptus a mindenkori empirikus olvasó, aki eleget
téve a szöveg által projektált szerepnek, a detektívtörténet
mintaolvasójává, beavatásra készülő
jelöltté válik, illetve a szereplők közt
rangjának és tudásának leginkább megfelelő
(legalábbis annak elgondolt) segéd, a Nagy Detektív
társa, aki egyben krónikása is az eseményeknek
(Poe műfajteremtő detektívtörténeteinek
anonim narrátora, Watson, Hastings, A.Goodwin, Currie és
mások). Funkciója nem csupán az, hogy az eseményekről
tényszerű, pontos, de élvezetes beszámolót
nyújtson, hanem, hogy feltegye a detektívnek az olvasót
leginkább foglalkoztató kérdéseket, hangot
adjon bosszankodásának a homályos, enigmatikus válaszok
hallatán, s hogy megfogalmazza a felmerülő rejtélyek
legnyilvánvalóbbnak tűnő, de épp ezért
téves, vagy legalábbis sántító megoldását.
Ezért tekinthető akár az olvasó rezonőrjének
is. A segéd (s az említett funkcionális analógia
folytán az olvasó) az, aki beavatásra szorul, aki
ott téblábol ugyan a megoldás küszöbén,
de a beavató nélkül nem képes azt átlépni.
Ő is részt vesz a kihallgatásokon, ismeri tehát
a tanúk beszámolóit, mégis a detektív
leleplező elbeszélése kell ahhoz, hogy minden mozaikdarabka
a helyére kerüljön. Ellery Queen regényei pedig
„látható formát” is adnak az olvasó beavatási
aktusának: közvetlenül a megoldás előtt
– azaz a katabázis végén, de még a katarzist
megelőző pillanatban – az elbeszélő felhívást
intéz az olvasóhoz, melyben biztosítja afelől,
hogy minden szükséges információval ellátta
(a beavatás utolsó fázisához érkezett
!), s innen már maga is boldogul – jobban mondva kellene, hogy boldoguljon.
Az már a pragmatika kérdéskörébe tartozik,
hogy az empirikus olvasó mit is kezd ezzel a jólelkű
provokációval: felveszi-e a kesztyűt, vagy továbbra
is hagyja magát vezettetni a csalhatatlan nyomozóval. Ezért
nevezhető zseniális, de egyszersmind kivételes fogásnak
Agatha Christie részéről, hogy elhíresült
regényében a nyomozónak asszisztáló
narrátort teszi meg gyilkosnak, azt a személyt, akire végképp
nem gyanakodnánk, aki olyan, mint mi magunk vagyunk. (Azért
fogalmazok ebben az esetben ilyen szűkszavúan, mert a „beavatottak”
úgyis tudják, melyik regényéről van
szó, aki pedig még nem hallott róla, azt ne én
fosszam meg a meglepetés „katartikus” élményétől.
Úgy látszik, a műfaj olykor magát a krimi-diskurzust
is bizonyos fokú titkolózásra kényszeríti.)
Anna Martuszewska tesz említést tanulmányában
arról, hogy A. Christie után ezzel a trükkel élt
egyik 1969-ben megjelent regényében a lengyel krimiíró,
Jerzy Edigey is (In: Formy literatury popularnej. Wroclaw-Warszawa-Kraków-Gdansk,
Wydawnictwo Polskiej Akademii Nauk 1973, 93-115). S ezért rendhagyó
Columbo figurája is, aki egyesíti magában az avatatlan
segéd és a beavatott detektív funkcióját:
megjátssza a tájékozatlan, együgyű Watson
szerepét, s így, ártatlan, infantilis kérdéseivel
altatja el a gyilkos gyanakvását, hogy aztán a megfelelő
pillanatban a tévedhetetlen Holmes szerepében csapjon le
áldozatára. Apropos: mi lett a gyilkossal? Hol foglal helyet
ebben a játékban? Jogos a kérdés, a válaszom
pedig talán kicsit spekulatívnak tűnik majd. A gyilkos
helye a háromszög közepén van, az áldozata
mellett. Nemcsak a szörnyű tett kapcsolja őket össze.
A rejtélyközpontú, klasszikus detektívtörténet
nagy ismeretlenje a gyilkos, ő az, aki az utolsó pillanatig
elfedésben van, akinek a kiléte bizonytalan, s ezért
titokzatos. Ezen kívül a sematikus ábrában elfoglalt
pozíciója jelzi azt is, hogy „körülötte forog
minden”, ő az, aki miatt az egész történet egyáltalán
létrejöhet, ő a legfőbb „narratív ágens,
a történet oka” (Bényei Tamás: Rejtélyes
rend. A krimi, a metafizika és a posztmodern. Budapest, Akadémia
2000, 127.) – jóllehet a zárlatban áldozata sorsára
jut, a leleplezés, a detektív „ráolvasásának”
eredményeként meghal, hol szimbolikusan, hol fizikailag.
A detektív felfogható a hulla rezonőrjének
is: „egy hulla ténylegesen nem válaszol, csak megengedi a
detektívnek, hogy az ő nevében válaszoljon”.
(Menyhért Anna: Az olvasó alibije. Szép Literatúrai
Ajándék 1998/2-3, 125.)
A detektívtörténet esetében az ábra
tehát ekként módosul:
6. Az előbbiekhez még egy adalék, egy újabb érkezési irány az irodalom (ezen belül is a detektívtörténet) és iniciáció találkozási pontjaihoz. Roland Barthes Balzac-olvasatában (S/Z. Budapest, Osiris 1997) kifejtett „kódelmélete„ is igazolni látszik a detektívtörténet és a beavatás misztikus, rituális és irodalmi (műfaji) hagyományai közti összefüggést, bár, igaz, a francia teoretikus teljesen más elméleti előfeltevésekből és más módszerekkel közelíti meg a rejtéllyel operáló elbeszéléseket, mint Hodrová. A Sarrasine-t elemezve öt olyan nagy kódról tesz említést, amely köré a „szöveg összes jelentettje csoportosulni fog”(32). Ezek közül a hermeneutikus kód foglalja magába azokat a formális elemeket, amely szerint „egy rejtély fókuszálódik, felvetődik, azután felfüggesztődik, végül pedig lelepleződik”(33). Ezek az elemek, eljárások, narratív stratégiák a megoldásra való várakozáson keresztül strukturálják a rejtéllyel rendelkező s azzal operáló elbeszélői szövegek szerkezetét. Mégpedig úgy, hogy különböző késleltető elemek (csapda, kétértelműség, részleges válasz, felfüggesztett válasz, elrekesztés) segítségével tartják nyitva a rejtélyt, s halasztják el (még ha sejtetések, óvatos célzások kíséretében is) folytonosan a megoldást. E szövegek olvasását tehát, mondja Barthes, a „várakozás és a várakozás mielőbbi lezárásának vágya”(103) mozgatja. S ez a francia szemiológus gondolatmenetében az a pont, ahol mondandója bekapcsolható az iniciációs epika problémaköréről folytatott diskurzusba. Zárlatként, ennek igazolására, íme Barthes konklúziója: „A várakozás ezzel az igazság létfeltételévé válik: az igazság, mondják ezen elbeszélések, az, ami a várakozás végén van. Ez a struktúra az elbeszélést a beavatási rítussal rokonítja (egy akadályokkal, rejtélyekkel, nehézségekkel megtűzdelt hosszú ösvény hirtelen kibukkan a fényre), és a rendhez való visszatérést sugallja.”(102. Az utóbbi kiemelés: B.K.) Ennek a profán megvilágosodásnak, az olvasó és a többi szereplő beavatódásának pillanata a detektívtörténetben az érintettek körében elhangzó rendteremtő nagy elbeszélés – természetesen a detektív szájából, a történet végén; az a teátrális jelenet, amikor egy másik francia, aki valójában belga, általában így kiált fel: Voila, mon cher!
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu