MEDDEB: Én az európai modellben nevelkedtem: ez a francia
felvilágosodásból eredt, és kettős értelemben
is meghatározott, az arab és a francia tradícióban
egyszerre. Ennek a modellnek a kudarca világossá vált
előttem, amikor újra felvetődött a fátyolviselés
kérdése. Én muzulmán teológusok és
tudósok családjából származom Tuniszból,
amely a teológiai tradíció része, és
az iszlám egyik fellegvárában értem meg az
50-es években, hogy a nők levetették a fátylat
az elnyugatiasodás és a modernizálódás
ideológiája nevében. Úgy ért, mint valami
sokk, amikor a fátyol problémája, a nők újbóli
lefátyolozása megint felvetődött a szabadság
és a nyugati kultúra egyik bástyájában,
mármint Franciaországban, Párizsban. És azt
kérdeztem magamtól, mi folyik itt, hol az igazi probléma?
Miért merül ez fel újra, mikor már azt hittem,
hogy a világ elnyugatiasodásának megfordíthatatlan
folyamatában vagyunk, amely az iszlám területeket is
magával fogja ragadni. Miután valamivel többet láttam
az arab Keletből - Tunézia egy rendkívül elnyugatiasodott
ország - , más országokban azt kellett megállapítanom,
hogy olyan konzumizmus uralkodik, mint Amerikában, méghozzá
tömeges formában, egy leegyszerűsített, sematikus,
tradicionális gondolkodás mellett. Az a tény, hogy
a konzumvilág részei vagyunk, láthatólag még
nem hozza magával a lélek reformját.
A legjobb példa erre a paradoxonra, ami számomra
egyenesen őrültnek tűnik, a leglátványosabban
Szaúd-Arábiában testesül meg. Szaúd-Arábia
politikai kötődéseiben alapvetően nyugati, városaiban
Amerika-barát, ugyanakkor azonban egy olyan iszlámot támogat,
ami még csak nem is egy tradicionális iszlám, hanem
egy olyan purista, sematikus és leegyszerűsített iszlám,
hogy meggyőződéseiben az iszlám kultúra
megsemmisítéséből indul ki. Mert minden, ami
nagyot az iszlám kultúrában véghezvittek, ami
szépet benne létrehoztak, nem az iszlám tanítás
betű szerinti alkalmazásából jött létre,
hanem inkább az ezen való túllépésből,
vagy legalábbis a megkerüléséből, vagy
azzal a szándékkal, hogy elfelejtsék vagy figyelmen
kívül hagyják ezt a tanítást. Ha az iszlám
betűjéhez akarnánk visszatérni, el kell égetni
a szufikat és a teozófusokat, akik olyan szabad gondolkodásra
vetemedtek, mint Ibn Arabi, indexre tenni őket vagy betiltani. Az
Ezeregyéjszakát is el kell égetni, és így
tovább. El kell törölni egy nagyon híres költőt,
a 9. századi bagdadi szabadgondolkodót, Abú Nuwászt.
Észre kell tehát venni, hogy a tiszta iszlám tanok
megerősödése leginkább az iszlám mint
kultúra és társadalmi rend ellen irányul. Különösen
meglepő ennek az archaikus regressziónak és a technika
korába való belépésnek az egymás mellettisége
fogyasztóként és felhasználóként
a szó minden értelmében. Az emberek Szaúd-Arábiában
most eljutottak apóriájuk magvához, mert miközben
a nyugati szövetséghez tartoznak, és szeretnének
a Pax Americanán belül maradni, ők azok, akik támogatták
az egész muzulmán világban fenyegető tényleges
vagy virtuális polgárháborút. Ők azok,
akik finanszírozták, támogatták és restaurálták
ezt a visszatérést a tiszta tanokhoz. Ők próbálták
elsőként a vallás betűjét a legfontosabbnak,
a jog alapjának megtenni, amennyiben ragaszkodnak a testi fenyítéshez,
amellyel a Szentírásból eredő viselkedési
szabályokat keresztül kell vinni.
Szaúd-Arábiában annak idején a hatalomátvétel
nem sikerült, de az ideológiát elhintették, a
hatalomátvétel tervét tehát meg kellett újítani,
amikor Ibn Szaúd törzse került hatalomra, amely a purista
ideológiához kötődött a 19. század
végén. A mozgalom újabb lökést kapott,
harminc évvel később átvette a hatalmat, összebékítette
a törzsek összességét, és megalapította
a szaúdi államot a wahabita ideológia égisze
alatt. Az olajdollároknak és ennek az ideológiának
az erejével, amely ideológia egy sematikus iszlámot
támogat, a szaúdiak - nem tudom, hogy ezt most már
bánják-e - a legrosszabbat tették az iszlámmal
szerintem. Egy olyan ideológia elterjesztésével, amely
az iszlám kultúráját minden dimenziójában,
antropológiai, etnológiai és populáris vonatkozásában
tagadja - sőt, még a tudós, magasrendű kultúra
dimenziójában is, amely a lét és a paradox
gondolkodás kalandjára vállalkozik, és nem
fél előrehatolni az apóriákkal teli sötét
erdőbe.
A konszubsztancializmus: vallás és politika egylényegűségének
tévhite
FB: Hogyan terjedt el ez az alapvető ellenérzés
a Nyugattal szemben évekkel az oszmán birodalom után?
Hiszen létezett egy arab nacionalizmus európai mintára,
voltak kísérletek a szekularizációra, például
Törökországban Kemál Atatürk révén.
Vajon fontos szerepet játszik ezeknek a szekularizációs
kísérleteknek a kudarca, egy arab nacionalizmus eszméjének
a csődje? Az olajdollároknak és a purizmusnak ez a
szaúd-arábiai kombinációja nyugati szemmel
kissé furcsának hat, végülis Kuvait vagy a szaúdi
társadalom gazdasági struktúrája messzemenően
integrálva van a kapitalista világba.
AM: Itt bizonyos módon áttértünk az európaizálódásról
az amerikanizálódásra, a hagyományos európai
kolonializmusról, amely teljességgel eltűnt, egy modern
protektorátus jelenségére, ahol az ember természetesen
megosztja a gazdagság nagy részét azokkal, akik fölött
gyámkodik. Szaúd-Arábiában vagy az emirátusokban
az embert lenyűgözi a városok anyagi gazdagsága,
ami a városi tér amerikanizálódásának
tiszta produktuma.
A városi tér már mélyrehatóan amerikanizálódott,
miközben az a modernizálás, ami mindeddig az iszlám
országok tradíciójában végbement, európai
mintájú modernizálás volt. Kemál Atatürknél
a francia, a svájci jog, a német példa követésével,
amely a legfontosabb volt a számára; ugyanúgy Bourgibánál,
Tunéziában egy nemzedékkel később, az
50-es években, alapjaiban egészen a francia harmadik köztársaság
szellemében egy világi állam megalapítása
és egy laikus társadalom kialakításának
szándéka érvényesült. Bár mindezeknél
a tapasztalatoknál voltak nehézségek, ezeknek a nemzetállamoknak
az alkotmánya koncepciójában valójában
sokkal közelebb állt Hobbeshoz, mint a francia harmadik köztársaság
szelleméhez. Valami a teológiai-politikai rendből,
itt Carl Schmitt kategóriáját használom, mindig
benne volt a levegőben. Bármilyen alakot öltött
is az állam, amelyet megalapítottak, bármilyen elvekre
támaszkodott is, a modern állam és a nemzetállam
létrejötte - ebbe Atatürköt is beleértem -
bizonyos módon öntudatlanul nem volt más, mint az emirátus
tradíciójának a modernizálása. Új
formát adtak neki, de az emír személyében még
mindig a vezér kultuszával van dolgunk, teológiai-politikai
nézőpontból egy inkarnációval, amely
sokkal erősebb, mint ahogy egy valóban republikánus
és demokratikus állam hagyományában bármikor
elvárható. És ha minden esetben a hadsereg vette át
a hatalmat, ez nem a latin-amerikai mintának megfelelően
történt, ennek a jelenségnek megvolt a saját
keletkezéstörténete. Ebben is egy iszlám tradíció
rejlik, mert mindenekelőtt a kalifátus vége után
vagy meggyengülése idején mindig a felfegyverzett milíciák
voltak azok, amelyek egyszercsak tudatára ébredtek saját
erejüknek, hatalmuknak, annak a képességüknek,
hogy magukhoz ragadják az államapparátust, maguk vegyék
át és irányítsák. Az iszlám materiális
alapját képező történeti tények
valamelyest cáfolják azt, ami a dogma részének
tekinthető. A konszubsztancialisták mindenütt azt ismételgetik,
hogy az iszlám lényegileg kötődik egy tekintélyi
struktúrához, ami a vallás és a politika egylényegűségén
alapul. Számos fundamentalista csatlakozik ebben a kérdésben
az európai iszlám-szakértőkhöz. Ez a gondolat
kísért a sajtóban és a médiában.
Állítom, hogy ez hamis, nem felel meg a történelmi
tényeknek. A politikai hatalmat nagyon gyakran a hadsereg gyakorolta.
A hadseregnek aztán tisztáznia kellett, hogy milyen viszonyt
alakít ki a vallási vezetővel, akit Alimnak neveznek,
a teológia tudósával, aki a teológiai-jogi
intézményt képviselte. Egy esszencialista szemlélet
jegyében azt hangsúlyozzák, hogy az iszlám
prófétája harcos próféta volt, egy politikai
társadalom megalapítója, tehát már az
iszlám korai időszakában is megvolt a konszubsztancialitásnak
ez az eszméje. Ténylegesen megvolt és folytatódott
a hagyományban és a kalifa mint a próféta követője
személyében. De a kalifátusnak nagyon hamar, már
az Omajádok (640-750) idején meg kellett oldania ezt a problémát
a földi feladatoknak (amit Mekkában a Quraisok vettek át)
a vallási feladatoktól való elválasztásával
(az imám a próféta utóda). Ehhez járult,
hogy a kalifátus eszméje már a 10. század végére
kiürült. Csak az oszmán birodalommal vezették be
újra ezt a funkciót, de csak teljesen jelképesen,
éppen azért, hogy világossá tegyék,
hogy a vallási vezetést hozzákapcsolták a szultán
alakjához, akinek a legfontosabb feladata a birodalom vezetése
volt.
Van itt egy érdekes történet, Ernst Kantorowitz
írja le II. Frigyesről szóló monográfiájában.
II. Frigyesnek, aki a Szent Római Birodalom német nemzetének
a császára volt (1212-1250), súlyos konfliktusai voltak
a pápával, mindenekelőtt III. Ince pápával.
Akkoriban, 1220 körül az volt a fő kérdés,
a nagy probléma, hogy ki a vero imperato, az igazi uralkodó,
a császár vagy a pápa. Ez a konfliktus háborúhoz
vezetett, és ez a háború nagyjából az
egész 13. századon át tartott. Dante is belekeveredett,
Firenzében minden feketékre és fehérekre oszlott,
a pápa és/vagy a császár híveire, guelfekre
és ghibbelinekre. Dantét mint a császár hívét
elűzték Firenzéből, száműzetésben
kellett élnie. Ezek az események nagyon is jelen vannak Dante
művében, még egy jelentős elméleti munkát
is szentelt neki (De monarchia), amely éppen arra törekvésre
reflektál, hogy két különválasztott instanciát
kell létrehozni, amelyet kauzalitásaiban egy hálózat
köt össze, a császárság és a pápaság
intézményét. A szellemi, egyházi és
a politikai, világi hatalomnak a problematikája éppúgy
hozzátartozik a kereszténység történetéhez,
mint az iszláméhoz. Amikor ugyanez a II. Frigyes békés
kereszteshadjáratát vezette (1229-ben), és Jeruzsálemben
Szaladin palesztinai utódával, Ayubbidennel tárgyalt,
megkapta a jeruzsálemi, betlehemi és názáreti
királyságot. Tárgyalt az ayubbidi szultán,
Al Kámál kormányzójával is, aki Kairóban
székelt, ezt Fahraddinnak hívták, és békés
úton jutottak erre a megállapodásra.
Ekkor tiltakozott a bagdadi kalifa, aki ebben az időben teljesen
jelképes szerepet töltött be. II. Frigyes úgy
tekintette, mint a pápa megfelelőjét, mivel a próféta
utóda volt, de nem volt valódi világi vagy katonai
hatalma. A kalifa tiltakozott a leghevesebben, de nem voltak kényszerítő
eszközei. Erre II. Frigyes így szólt: "Ez hihetetlen,
a pápátok tiltakozik, és ennek semmi hatása,
és a hadvezetéssel és a politikusokkal beszélek
meg politikai és katonai problémákat, a pápátok
pedig teljesen tehetetlen." Ugyanezt szerette volna Nyugaton is elérni.
Itt világossá válik, hogy a politika és a vallás
konszubsztancialitása az iszlám esetében sem állja
ki a történelmi tények próbáját.
De a fundamentalizmussal és a wahabizmussal a politikai
és a vallási dolgok egylényegűségének
eszméjét restaurálják, és bár
a történelemben nem létezett, mégis eljutnak
a medinai modellhez, amelyre a történelem állandóan
rácáfolt, és le is járatta azt.
FB: Miért vált olyan vonzóvá az iszlámnak ez az értelmezése a Nyugat ellenségképének megerősödésével? Bizonyos események és folyamatok idézték ezt elő?
AM: Igen, mindenekelőtt a nemzetállam és a nacionalizmus
kudarca. Egy rettenetes kudarc, mivel a függetlenség és
a nacionalizmus nem hozott megoldást a társadalmi problémákra,
mindenekelőtt azért, mert nem vezettek a szegénység
felszámolásához. Nem hoztak normális iskolarendszert,
kórházakat, egészséget, és ezenkívül
minden kényszerrel történt, nem alakult ki belőle
egy új modell, a demokráciát nem támogatták,
az állam nem tanította meg az embereket a demokráciára.
Csupa kényszer volt, csupa erőszak, és ráadásul
szakadék volt a szándékok és a valóság
között, ehhez járult a politikusok széltében-hosszában
észlelhető korruptsága. A modellt egy kalap alá
vették (egy fazékba dobták) a kinövéseivel,
ami a bukásához vezetett.
Másfelől megvan az a szándék is,
hogy azt mondják, miért nem próbálunk meg saját
erőből előbbre jutni, és eljutni a modernitáshoz,
saját utat követve, saját elvek szerint. Eközben
figyelmen kívül hagyják, hogy a tradicionális
társadalom és a modern társadalom kölcsönösen
kizárják egymást, ha nem vállalnak bizonyos
szakításokat, egyebek között elkerülhetetlen
a saját tradíció valamiféle radikális
bírálata.
Ehhez jön még persze Khomeini sikere. A sah megdöntése
Iránban. De Irán egy nagy nemzet, sokrétű nemzet,
nem újonnan támadt a pusztában, mint Szaúd-Arábia
és az emirátusok. Ami ma Iránban folyik, azt a benyomást
kelti, mintha egy új, modern kultúra volna létrejövőben,
amelynek megvannak a saját eszközei és a saját
ritmusa. Elég az iráni filmet megnézni, az iráni
fotográfiát: Ez az új kultúra képes
egy társadalmi bázisra támaszkodni, erősebb
népi legitimációval rendelkezik, mint a sah idejében
az elnyugatiasodottak. Irán azon van, hogy az őt újra
megalapozó fundamentalizmust levesse. De Khomeini sikere felélesztette
a militáns, harcos iszlamizmust.
Egy másik tényezőnek is súlyos kihatásai
voltak, nevezetesen az amerikaiak felelősségének -
akik
Szaúd-Arábiával és Pakisztánnal
szövetségben harcoltak - , amiért és ahogyan
felvették a harcot Afganisztán szovjet megszállásával
szemben. Hogy annak idején egy internacionálét hoztak
létre iszlám hátterű harcosokból, a CIA
vezetése alatt, akiket szaúdi pénzen képeztetett
ki a CIA. Ennek a háborúnak a végén ott álltak
harcosok ezrei, akiket áthatott a wahabita ideológia.
Utalni kell arra, hogy az algériai szerencsétlenséget
csak tovább szította az ún. "afgánok" odaözönlése,
azaz az olyan algériaiaké, akik a Hindukus vagy a Pamír
partizánharcaiból jöttek át az algériai
Aures hegységbe.
Algériában mindenkire nagy hatást tett, amikor
az afganisztáni háború után ezek megint Algériába
érkeztek. Visszatértek a hazájukba egy új habitussal,
amely egy ismeretlen erőt jelképezett. Még új
viseletük is volt, amelyet a hagyományos viselettől
eltérően nem ismertek Algériában, bő
afgán köntös, hatalmas, nyíratlan szakáll.
Eközben ne felejtsük el, hogy ezeket az ún. afgánokat
a CIA állította elő. Bin Laden is ennek a fejlődésnek
a produktuma.
FB: Mekkora jelentősége van a palesztinok tapasztalatainak?
AM: A palesztin tapasztalat annak a megnyilvánulása, amit
én a Nyugat betegségének hívok szemben az iszlám
betegségével. Az iszlám betegsége a tiszta
tanításhoz való visszatérni akarás,
ami történetileg pusztító hatásúnak
bizonyult. De a radikális mozgalmak egy nemzedék múltán
nagyon gyakran veszítenek az erejükből, eltűnnek,
és a városba visszatér végre a zene, a költészet
- ilyen alapon tudott az iszlám kultúra fennmaradni, és
tudta kialakítani saját diakróniáját
és akkumulálódását. Ha ezek a mozgalmak
az iszlámban megjelennek, és hatalomra jutnak, sokszor vissza
akarnak térni a tiszta tanításhoz, erre sok történelmi
példa akad, Anadalúziában is, amikor a berber eredetű
dinasztiák, az Almohádok, a tiszta tanokhoz való visszatérés
nevében vették át a hatalmat. Az első, amit
elrendeltek, a könyvtárak és a hangszerek elpusztítása
volt. Örömtüzeket gyújtottak, és egy autodafét
rendeztek ezekből. Utódaik azonban ezek után hamar
visszataláltak a városi polgári élet örömeihez.
A mozgalom alábbhagy, az ideológiája feledésbe
merül.
Ami Palesztinát illeti, itt elsősorban egy botrányos
dologra kell felhívni a figyelmet, amit mindig és mindenütt
úgy hívtak: "kettős mércével mérni".
Ha Irak nem hajt végre egy ENSZ-határozatot, azonnal megbüntetik
és lerombolják, míg Izrael ellenáll minden
rá vonatkozó ENSZ-határozatnak, és büntetlen
marad, mert kivételezett helyzetben van. És a legutolsó
eseményeknél, ha nem is tervszerűen, de van időbeli
egyezés a palesztinai történések és a
New York-i események között. Amikor Bush politikailag
kivonult a Közel-Keletről, azt a hatást keltette, hogy
abszolút zöld utat engedett Saronnak. Ez az egész muzulmán
közvéleményben erős lökést adott
egy fokozott Amerika-ellenességnek. Kézenfekvő, hogy
a probléma igazságos alapokon nyugvó megoldása
két valódi állam között jöhetne létre,
biztonsági garanciákkal mindkét fél számára,
az izraeliek kivonulásával a megszállt területek
száz százalékáról, ezek jelenthetnék
a megoldáshoz vezető első lépéseket.
Egy olyan Amerika, amely birodalmi, de nem imperialista politikát
folytat, a döntőbíró, nem pedig az ítélkező
vagy a résztvevő politikáját, gyengíthetné
mindazt, hatástalaníthatna egy egész sor érvet,
amelyek pillanatnyilag az Amerika-ellenességet szítják.
FB: Úgy látszik, mintha azok egy csoportjánál, akik az Egyesült Államokat megtámadták, ez az ellenérzés egy olyan gesztussal kapcsolódna össze, amely inkább egy arisztokratikus morálra jellemző. Azt mondta, hogy a gyűlölettől vezetett embereknek nincs mit adniuk - ez esetben azonban mégiscsak odaadtak valami nagyon értékeset egy ügyért, egy célkitűzésért - az életüket. Itt talán egyfajta arisztokratikus áldozatról is szó van, nemcsak a puszta gyűlöletről.
AM: Nem hiszem, hogy arisztokratikus morált lehetne egy olyan
tett mögött feltételezni, amely mégiscsak a gyengék
cselekvése, akik nem tudnak szabadulni a sérelmeiktől.
De tagadhatatlan, hogy ez az esemény minden tragikumával
egy olyan beállításba kerül, hogy nem lehet nem
komolyan venni, nem elég megvetéssel és kirekesztéssel
reagálni rá. Mert ha tovább folytatódik a megvetés,
ez csak a háborúnak ad tápot, a Huntington-féle
hírhedt "civilizációk összecsapása" felé
visz.
Vannak még eszközök szerintem, még tompítható
a dolgok éle, mert az egyik dolog, ami az iszlámista felet
sérti, az a kirekesztése, az a szándék, hogy
őt a kitaszított Izmáelre vezessék vissza,
a kitaszított árva mítoszára (a zsidó
tradícióban a középkorban felemelkedő
arabokat győzedelmeskedő izmaelitáknak nevezték).
A mártíromság kérdése kapcsán
a francia sajtóban emlékeztettek arra, hogy az első
mártírok, az első kamikazék, akik a Közel-Kelet
történetében felbukkantak, a japán Vörös
Hadsereg hírhedt katonái voltak, hárman, akik 1972-ben
Lod repülőterén öngyilkos merényletet hajtottak
végre. Ők voltak a legelsők, akik egy ilyenfajta akciót
bevezettek a régióba. Egy beszédében még
Kaddhafi is kitért arra, hogy külföldiek áldozták
fel magukat egy ügyért, amelynek érintettjei tovább
tétlenkednek. A mártíromságra az iszlám
az iszlám történelemben is lehet példákat
találni. Mártír az, aki az istenhez vezető
úton elesik, ő a Sahid, azaz tanú, de miről
tanúskodik? Talán Isten arcáról mint a boldogság
jeléről, mert egyenesen a paradicsomba jut. Van a Koránnak
egy másik verse is (III,169), amely azt mondja, hogy akik az istenhez
vezető úton halnak meg, istenüknél élnek.
De meg kéne világítani, hogy mit jelent "az istenhez
vezető úton" meghalni. Mindenesetre megállapítható,
hogy az írás alapot ad a manipulációra, a mártírok
mítoszának a felállítására. A
mártírok eszméjét egyébként az
algériai háborúban is felhasználták.
Tehát alkalmanként eszközül szolgálhat,
és az Írással igazolható.
FB: És milyen szerepet játszik a mártír példája a síitáknál?
AM: A síiták az iszlám elnyomottjainak érzik magukat; saját megítélésük szerint rút igazságtalanság történt velük. A mártíromság felfogása náluk tovább erősödött, mivel legjobban tisztelt példaképük egy imám, Ali egyik fia, Husszein, akit a híveivel együtt borzalmas módon meggyilkoltak (680. október 10-én). Ez a mészárlás az az ősesemény a síitáknál, amiről minden évben megemlékeznek. A síitáknál van egy keresztény értelemben vehető mártírkultusz. A mártír táplálja a bűntudatot, hogy nem voltak képesek megvédeni az imámot, és megakadályozni a halálát. De ez a mártíromság is magában foglalja a megváltás és a bűnhődés gondolatát. A mártírhalál kapcsán a tétlenség bűnére emlékeztetnek, amikor az imám feláldozta magát azzal, hogy belement egy egyenlőtlen küzdelembe.*
FB: A mártír alakjának mára nyilván megnőtt a vonzereje...
AM: Enyhén szólva. A palesztinok esetében ezt a tettet minden szörnyűségével a szegények, a kétségbeesettek fegyverének tekintik, ezt csak fokozza az állandóan ébren tartott gyűlölet, amit a tehetetlen düh gerjeszt. Mivel Izrael számszerűen kis csoportot képvisel, amely azonban mesterien birtokolja a technikát és a tudományt, a modernitás tökéletes alanyaiként annak teljes skáláját bírják, és ráadásul az iszlám és arab színtér közepén működnek, Izraelben kristályosodik ki az arabok kudarca. Ezen a kristályon csapódik le az egész felgerjedt gyűlölet. A palesztin félnél mindig a ressentiment hagyományában találjuk magunkat. De a New York-i esemény más jellegű, nem ismétlődése valaminek, egyszeri, hallatlan, egy törésnek tekinthető, amelyben a nemzetek sorsát újraosztják, újraorientálják. Ez kiemeli a technika feletti rendelkezést is, ami rendkívül hátrányos módon - a rosszullétig - a sokkból és a kép hatásából húz hasznot. Olyan volt, mintha azért hagyták volna a 20 percet az első és a második repülő között, hogy a kamerákat fel lehessen állítani, és a katasztrófát élőben lehessen közvetíteni. És a véghezvitt repülőgép mozgatáshoz a szakértők véleménye szerint különösen ügyes pilóta kellett, ezzel az ellipszissel, amit a repülőgép az utolsó kanyar előtt megtett, mielőtt teljesen becsapódott volna a célba, olyan hatást tett, mintha éppen ezt az emeletet célozták volna meg. Az ellenfél minden fegyverét bevetették, hogy neki ártsanak vele. Ehhez tartozik az a tény is, hogy ezzel az eseménnyel megint a világ centrumába katapultálhatták magukat, így bejuthattak a perifériáról, a peremről a centrumba.
FB: A képek háborújáról kezdett beszélni.
AM: Teljesen nyilvánvaló, hogy gondoltak a képre, és úgy használták, mint a többi technikát, egész tudatosan akartak ennek a kultúrának a színterére lépni, amely mostantól meghatározza a világot. De a képnek ez a közös kultúrája nem fedheti el azt a tényt, hogy ennek a kultúrának mégiscsak két különböző szemléletével van dolgunk. A hagyományos kultúrák nagyon gyakran olyan társadalmakból származnak, amelyek nem megmutatnak, hanem elrejtenek; de a nyugati társadalmat egy mindent látás, mindent megmutatás, egy bizonyos exhibicionizmus jellemez, mégpedig az önéletrajz megjelenése óta.
FB: Van a konspirációnak sajátos hagyománya az iszlámban? Felismerhetők ezekben az eseményekben egy történeti szekta nyomai?
AM: Van egy látványos eset, gyakran hivatkoznak rá
a mai közel-keleti terrorjelenségek kapcsán. Ez "a hegyi
öreg" híres esete, Hasszán-i-Szabbahé (és
erődjéé Alamutban, az Elbrusz hegység
egy megközelíthetetlen sziklacsúcsán). Annak
a szektának az alapítójáé, akiket merénylőknek
hívtak. De szerintem ez rossz példa, mert itt az eszkatológia
egy lázadó alakjával állunk szemben, ez igényesebb,
jobban megfelel a filozofikus gondolkodásnak. E mögött
a mozgalom mögött egy nagyon mély, ezoterikus filozófia
áll, amely beavatáson alapul. Kénytelen a konspirációt
választani, mert egy titok őrzésére épül,
az elrejtés elvére. Az ezoterikához éppen az
tartozik hozzá, hogy a tanítás korpusza, a tanítás
igazsága csak a beavatottak között terjeszthető.
Volt egy olyan elgondolásuk, hogy ha nem tudják is átvenni
a hatalmat, legalább nyugtalanságot szítsanak
a hatalommal szemben. Tehát a szekta tagjait küldték
ki Hasszán-i-Szabbah vezetése alatt, hogy politikai merényleteket
hajtsanak végre egyfelől a szunnita hatalom ellen (az alamutiak
septimai-síita újizmaeliták voltak), másfelől
a keresztesek ellen. Ennek során az öngyilkos merénylet
módszerét alkalmazták, hogy siettessék a megváltó
korszak eljövetelét. Ezt az utalást arra használták
a palesztinok ellenségei, hogy az öngyilkos merényletet
jellegzetes kulturális jelenségnek állítsák
be. Egyes pro-izraeli erők egész doktori munkákat
fordítottak arra, hogy kimutassák: az ilyen merényletek
az iszlám tradíció részei. De ezek nem jellemzőek
az iszlám hagyományra.
Sokkal inkább gyökerezik az iszlám hagyományban
az, mivel az iszlámban a legfőbb jelentőséggel
bírt, és megfelel az iszlámnak az első hódításokban
tanúsított bátorságának: a lovasok első
sorba állása és mozgékonysága.
A konspiráció jelensége megtalálható
a merénylők szektájánál, és lenyűgözte
azokat, akik irodalmi műveikben a felkelés mellett akartak
szót emelni. Emlékszem William Burroghs "Cities of the Red
Night" című könyvére, ebben Amerikát a
szabadság kalózainak kezén képzeli el, regényében
a szerző szintén "a hegyi öreg" Hasszán-i-Szabbahra
hivatkozik, a merénylő szekta vezérére. Ez
nagyhatású irodalmi mítosszá vált, más
művekben is felhasználták.
Van a konspirációra még egy példa,
mégpedig az a fatwa, amelyet Oránban mondott ki egy jogtudós,
amikor azt ajánlotta a muzulmánoknak, hogy a muzulmán
állam spanyolországi megszűnése után
titkolják el iszlám hitüket. Arabul ezt úgy hívják,
takiya. Ez akkor történt, amikor a katolikusok a fanatikus
Ximenés de Cisneros bátorítására 1499-ben
elhatározták, hogy nem tartják be tovább az
1492-es szerződés záradékát, amely a
muzulmánoknak megengedte vallásuk gyakorlását.
Ezentúl a muzulmán vagy áttért a katolikus
hitre, vagy mennie kellett. Azt a tanácsot követve, hogy titkolják
el a hitüket, ezek a muzulmánok látszólag katolikusok
lettek, de a szívükben és otthon titokban tovább
ápolták vallásukat. A katolikusokban azonban tovább
élt a gyanakvás, hogy ezeknek az újkeresztényeknek
az esetében titkos muzulmánokkal van dolguk.
FB: Mit várhatunk a jövőtől?
AM: A fundamentalizmus veszély, rám nézve személyesen
is, mert nekem mindkét kultúrám, mindkét genealógiám
fontos. Kettős meghatározottságúnak érzem
magam, a nyugati és az iszlám kultúra felől
egyszerre. Veszélyt jelent magára az iszlámra nézve
is, ha hagyja a fundamentalistákat tovább terjeszkedni. Miután
ez a fenyegetés az egész világra nézve fenyegetéssé
vált, kötelességünk valami értelmeset csinálni*,
és mindent megtenni a fundamentalisták elleni harcban, bárhol
legyenek is.
Az én problémám a Nyugattal mindig ugyanaz: ez
a kettős mércével mérés, a szakadék
az elvek és a valóság között, a hajlam az
alapelvekről való megfeledkezésre, ha az érdekük
úgy kívánja, és hogy az alapelvet akarják
csorbítani, ha az érdekük ezt diktálja.
Egy ideig nem hangoztattam nyilvánosan ezt a véleményemet,
most azonban megteszem: Volt egy ragyogó alkalom, amikor a beavatkozás
joga megbízható és legitim eljárássá
válhatott volna. Sokkal inkább egyébként, mint
az Öböl-háború idején (amelynek túlságosan
is olajszaga volt), még ha nyilvánvaló agresszióval
kezdődött is Irak részéről. Utalnék
Kantra, és az ő "örök béké"-jére,
ezt a kanti elvet megszegték, ennélfogva szükséges
volt a beavatkozás, mert egy fennálló ország
határait sértették meg. Ez az a jel, amely felrázza
a világot - ezt már Kant is megmondja Az örök békében.
De az a diskurzus, amely az Irak elleni háborút kísérte,
nagyon igyekezett az alapelvhez tartani magát, és elhallgatni
az érdekeket, amelyek kiváltották. Amikor azonban
a tálibok elkezdték lerombolni a Buddha-szobrokat, én
is a beavatkozás joga mellett lettem volna. Mert ez egy teljesen
értelmetlen gesztus volt. Ezek a Buddhák nem Afganisztán
részei, hanem a világ kulturális örökségének
részei, az emberiségé, ezeket a Buddhákat katonailag
meg kellett volna védeni: Abban a pillanatban több legitimitással
lehetett volna Bin Ladent katonai eszközökkel a rejtekhelyén
felgöngyölíteni. A művészet nevében
történt volna, egy olyan pótolhatatlan dolog nevében,
amely szimbolikus marad, és nem materiálisan gazdagítja
a nemzeteket és a neveket.
KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA
Az iszlám nem olyan
A purizmus az iszlám rákfenéje
Iszlám vallás - iszlám kultúra
Olajdollárok és vallási purizmus
A városi tér amerikanizálódása
Konszubsztancialitás: vallás és politika egylényegűsége
A nemzetállam és a nacionalizmus kudarca
Afgánok Algériában
a síiták az iszlám elnyomottjainak érzik
magukat
Bibliográfia
MEDDEB, Abdullahab
"Marseille"
Magyar Lettre Internationale, 16
GOYTISOLO, Juan
"Az iszlám és a régi spanyolok"
Magyar Lettre Internationale, 23
VARGAS LLOSA, Mario
"A félhold és a kereszt"
Magyar Lettre Internationale, 23
KUREISHI, Hanif
"Fiam, a fanatikus"
Magyar Lettre Internationale, 23
MAHFÚZ, Nagíb
"A rosszhírű ház"
Magyar Lettre Internationale, 16
BENVENUTO, Sergio
"Bevándorlók konkurenciája
Magyar Lettre Internationale, 40
GEERTZ, Clifford
"Kultúrák"
Magyar Lettre Internationale, 38
"Az identitáspolitikáról"
Magyar Lettre Internationale, 31
KAPUSCINSKI, Ryszard
"Nomád jegyzetek"
Magyar Lettre Internationale, 21
SAID, Edward
Orientalizmus
Európa, 2000
"Bevezetés a posztkoloniális diskurzusba"
Magyar Lettre Internationale, 28
"Világok között"
Magyar Lettre Internationale, 31
"A sehonnai"
Magyar Lettre Internationale, 37
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu