1945 nyilvánvaló fordulópont Európa politikatörténetében,
így a nemezetközi politikai struktúrákban is.
Hitler öngyilkosságával, a Hiroshimára és
Nagaszakira ledobott bombával ért véget az, amit a
20. század harmincéves világháborújának
is nevezhetnénk. Ez nemcsak Németország és
Japán vereségét hozta, hanem Nagy-Britannia és
Franciaország világhatalmi státusának végét
is. 1945 tehát a világpolitikában annak a két
évszázados történetnek a lezárulását
jelzi, amelyben egy maroknyi, szinte kizárólag Európában
található "nagyhatalom" uralta a világot. A 16. század
óta az európai államok tengerészei és
katonái, nyomukban a gyarmatosítókkal, a világ
hatalmas részeit hódították meg és kormányozták.
Bár a 19. század vége felé a fővárosok
közvetlen ellenőrzése alá került tengerentúli
területek megszűntek kizárólag európai
módon létezni, a második világháború
előtt még mindig európai zászlók lobogtak
a gyarmatosított területek elsöprő többsége
és az ott élő népesség feje fölött;
azaz több száz millió lakost érintve csaknem
egész Afrikában és Óceániában,
Dél- és Délkelet-Ázsiában, illetve a
Közel-Kelet egyes részein és a régóta
felszabadult amerikai kontinens peremvidékein. Az európai
túlsúly vége tehát a gyarmatbirodalmak végét
is jelenti. 1945 egyben a hagyományos "eurocentrikus" történelem
és a háború előtti iskolai tankönyvek
korszakának lezárulása is.
Mindez azonban nem jelenti azt, hogy a régi beidegződések
is megszűntek, amelyek a világtörténelmet a nagyhatalmak
és szövetségeseik törekvései és versengései,
konfliktusai és szakításai alapján tárgyalták.
Épp ellenkezőleg, ha bárkit megkérdeznénk,
mi a központi kérdése az 1945 utáni történelemnek,
minden bizonnyal azt válaszolná: egészen a berlini
fal leomlásáig a hidegháború. A hidegháború
azonban a nemzetállamok nemzetközi politikájának
régi játékszere, csak éppen két játékosra,
két "szuperhatalomra" leegyszerűsítve: az egyik, a
Szovjetunió Eurázsiában, a másik, az Egyesült
Államok teljes egészében az óvilág határain
kívül fekszik. Tény, hogy a nemzetközi rendszer
régi története csak a Szovjetunió halálával
ér véget, következésképpen a szétforgácsolt
világ destabilizálódásával, amely az
1990-es években kiszabadul a ma létező egyetlen nagyhatalom,
az Egyesült Államok erőinek hatóköréből.
A hidegháború idején természetesen mindkét
nagyhatalom erősen ideologizált. Mindkettő modellt
kínál a világnak, a mindent átfogó törekvéseknek
olyan rendszerét, amely elméletileg összeegyeztethetetlen
a másik fennmaradásával. Mindkettő a Rosszal
harcban álló Jó megtestesítőjének
tekinti magát. A hidegháború ennélfogva egyfajta
vallásháborúhoz hasonlít. Nemcsak a diplomatákat,
a katonákat mozgósítja, illetve mindazt, amit az egyik
amerikai elnök "katonai-ipari komplexumnak" nevezett, hanem a fanatikusok,
az ideológusok és a propagandisták tömegét
is, akik a hidegháború évtizedeiben megnehezítik
a béke fenntartását, és továbbra is
megakadályozzák, hogy tisztán lássuk a kor
történelmét. De ne feledkezzünk meg arról,
hogy egy ideologikus szenvedélyektől mentes amerikai diplomata,
George Kennan vázolta fel 1946-ban a hidegháború stratégiájának
alapjait. És ugyancsak Washington egyik ragyogó alkalmazottjának,
Henry Kissingernek sikerült 1970-ben, a vietnami háború
kellős közepén szovjetellenes megegyezést létrehoznia
Mao kommunista Kínája és a Nixon elnökölte
Egyesült Államok közt - épp azért, mert
sohasem volt rabja ideológiai előfeltevéseknek. Ne
becsüljük alá azt a szerepet, amelyet a régimódi
diplomácia játszott a hidegháborúban. Részben
ennek köszönhető, hogy az állig felfegyverzett
két szuperhatalom, amely csaknem fél évszázadon
át készen állt arra, hogy egyik pillanatról
a másikra katonai hadműveletekbe fogjon, nem sodort bele bennünket
a harmadik világháborúba.
Az 1945-ös dátum attól függően jelzi
egy történelmi korszak végét vagy kezdetét,
hogy a történész milyen kérdéseket tesz
fel önmagának - vagyis, mint minden történelmi
korszakolás, ez is önkényes. A magamfajta történész
inkább arra az állításra hajlik, hogy a 20.
század közepe jelentős fordulópont volt, és
az emberi történelem utolsó tízezer évének
talán a legfontosabb törésvonalát jelenti. Érveim
azonban távol esnek a hagyományos történetírás
érveitől. Noha a 20. században korábban elképzelhetetlen
tömegben mészároltak le emberi lényeket, az emberi
faj szaporodása is példátlan ebben a században,
különösen a második világháború
után. 1950-ben 2,5 milliárd ember élt, 2000-ben már
6 milliárd. Mi több, a 20. század folyamán a
világ anyagi termelése, más szóval gazdagsága
is oly mértékben nőtt, ahogy korábban soha:
ez az oka, hogy 2000-ben bolygónk képessé vált
6 millió ember táplálására, noha magasságuk,
súlyuk, várható élettartamuk összességében
messze meghaladja a korábbi generációkét. Ez
a gazdagság főként a második világháborút
követő 30 évben nőtt hallatlan módon,
kétszer olyan gyorsan, mint a múlt legvirágzóbb
időszakaiban. Rendkívüliek azonban a mélyreható
gazdasági-demográfiai változás társadalmi
és kulturális következményei is. Az utolsó
fél évszázad kezdete tehát a földgolyó
történetének leggyorsabb és legforradalmibb átalakulásait
hozta magával. Ez volt az az időszak, amikor állandósult
a változásnak az a fékevesztett üteme, amelyben
mai világunk él. Ebből a szemszögből nézve
tehát legitim az a korszakolás, amely kiemeli 1945-öt
(vagy bármely más dátumot, amely a 20. század
közepét szimbolizálja), miközben más korszakolásokat
sem zár ki.
Mármost van-e kapcsolat a hirtelen, látványos,
az emberiség történelmében teljes mértékben
példátlan felgyorsulás és a 20. századnak
a hagyományos történetírás középpontjában
álló politikai eseményei, tehát az 1945-ben
lezáruló világháborúk és a hidegháború
időszaka közt? Ez a történelmi kérdés
még válaszra vár. Akárhogy is, a pillanatot
előbb el kell helyeznünk a múltból a jelenbe
vezető úton, egy szélesebb történelmi
keretben.
A rövid 20. század - újbarbár mozgalmak előretörése
- a szövetségesek győzelme
Hogyan érthetnénk meg, mi történt a világban
1945 után, ha nem vagyunk tisztában azzal, hogy a második
világháború csak az egyik eleme volt annak a katasztrofális
időszaknak, amely 1914-ben, Szarajevóban kezdődött?
Ami akkor végbement, az nem volt más, mint a nyugati, főként
az európai polgári liberális kapitalizmus társadalmának
és civilizációjának összeomlása.
Két olyan világháborút, amely barbarizmusával
messze túlszárnyalta a 19. század rémálmait,
a lázadás és a világméretű forradalom
két nagy hulláma követett. A század közepén
a világ népességének egyharmada élt
kommunista uralom alatt. Minden gazdasági válságok
legmélyebbike a legerősebb kapitalista gazdaságokat
is térdre kényszerítette, ide értve az Egyesült
Államokat, amely pedig védve volt a háborúktól
és a forradalmaktól. 1917 és 1942 közt a liberális
demokrácia intézményei eltűnnek, kivéve
Észak-Amerikát és Európa, illetve Óceánia
peremvidékeit. Előretörnek az újbarbár
mozgalmak, amelyek csúfot űznek a felvilágosodás
értékeiből. A háborúra felesküdött
hitleri Németország vezetésével a fasizmus
és szövetségeseinek félelmetes közös
frontja készen áll arra, hogy meghódítsa az
egész régi világot. Csak a liberális kapitalizmus
és a front által ugyancsak fenyegetett kommunizmus paradox
ellenszövetségének sikerül megsemmisíteni
a közös ellenséget, Európában elsősorban
a Vörös Hadsereg óriási erőfeszítéseinek
és áldozatainak köszönhetően.
A háború végén a Szovjetunió romokban
hever. Az eurázsiai kontinensen ő lett a legnagyobb katonai
hatalom, és azokból a kommunista rezsimekből kialakult
tömbnek az élén áll, amelyeket Európában,
illetve Kelet- és Délkelet-Ázsiában a belső
felszabadító erők vagy a Vörös Hadsereg
segítettek hatalomra. A másik oldalon a harcoktól
távol eső Egyesült Államok, a háborúnak
köszönhetően, visszanyeri azt a hatalmas termelési
kapacitást, amellyel már a válság előtt
is uralta az iparosodott világ gazdaságát. 1945-ben
az Egyesült Államok adja a támolygó világgazdaság
termelésének a felét, és a háborúból
globális és hegemonikus nagyhatalomként is megerősödve
kerül ki. Európában Washington kerül az élére
annak a tömbnek, amelyet a romokban heverő kontinens meggyengült,
ám politikailag radikalizálódott és a társadalmi
zűrzavar peremére sodródott országai alkotnak.
A földgolyó többi részén - kivéve
talán Latin-Amerikát, amely megmaradt hagyományos
vadászterületének - Washington nemzeti, társadalmi
és főként imperialistaellenes felkelések tömegével
találja magát szembe; közülük a leghatalmasabb
Kínában zajlik, a hatalomra kerülés előtt
álló kommunista párt vezetésével.
Azonban nem a végső harc van készülőben
a kapitalizmus és a társadalmi forradalom közt, azaz
a világháború az Egyesült Államok és
a Szovjetunió közt, hanem a hidegháború, vagyis
a nagyhatalmak tartós békéje. A nukleáris egyensúly
is kétségkívül óvatosságra int:
mivel mindkét fél rendelkezik atomfegyverrel, a háború
egyenlő volna a háborús felek kettős öngyilkosságával,
amit az amerikaiak egymás kölcsönös és garantált
megsemmisítésének neveznek. Sem Washington, sem Moszkva
nem készült fel arra, hogy vállalja a kockázatot.
Azonban nemcsak a kölcsönös félelem tartja fenn a
békét a két fél közt, hanem az a tény
is, hogy a diplomácia ősrégi kritériumai szerint
nincs komoly okuk arra, hogy megvívjanak egymással. A kockázatot
a világ helyzetének politikai, gazdasági és
társadalmi bizonytalanságai jelentik, főként
a romokban heverő Európában, ami úgy tűnik,
megakadályozza, hogy a két nagy tartósan felossza
egymás közt a világot. 1945-ben világosan látszik,
hogy Európában a társadalmi forradalom nem lépi
át azt a demarkációs vonalat, amelyben Roosevelt,
Churchill és Sztálin már a háború vége
előtt nagyjából megállapodott. A Szovjetunió
mindent megtesz, hogy elejét vegye azoknak a terveknek, amelyek
túlterjeszkednének a saját befolyási zónájához
tartozónak tekintett területeken. 1945 és 1948 között
azonban még inkább nyilvánvalóvá válik,
hogy a felszabadított Nyugat-Európában nincs helye
a forradalmi felforgatásnak. Európában tehát
szó sincs arról, hogy egy mély válságba
került politikai és gazdasági rendszer saját
túléléséért folytatna élethalálharcot.
A háború utáni bombát hatástalanították.
A hidegháború a két gyanakvó, közel
sem azonos erejű szuperhatalom egymás mellett élése:
közös érdekük, hogy ne engedjenek elhatalmasodni
a világban egy olyan helyzetet, amely kiszámíthatatlan
és veszélyekkel teli. Európa stabilnak bizonyul; nem
így azok a régiók, ahol az emberiség nagy része
él: Ázsia, Afrika, de még Latin-Amerika is.
Európa gyorsan stabilizálódik, a 19. századból
örökölt társadalmi és intézményi
struktúráknak és infrastruktúráknak,
a hatalmas termelőerő-tartaléknak és a kapitalizmus
gazdasági potenciáljának köszönhetően.
Egy alaposan megreformált és átalakított kapitalizmusról
van szó, amelynek sikerült átszerveznie önmagát,
és túllépnie a katasztrófák korszakán.
Az 1930-as évek válsága okozta sokk után a
kormányok mindenütt felhagynak a piacgazdasággal, és
az irányított, sőt tervezett vegyes gazdaságra
térnek át. A világháborúk kivetették
a Szovjetuniót, majd fél Európát is a polgári
társadalom keretei közül. A válság kivetette
a hitleri Németországot a civilizáció keretei
közül. A status quo politikusai, akiket megrémít
a hasonló szélsőséges politikai radikalizálódások
veszélye, példátlan társadalompolitikai kezdeményezésekbe
fognak a "teljes foglalkoztatottság" és a "jóléti
állam" jegyében. Egyszóval a liberális kapitalizmus
magáévá teszi a reformista munkásmozgalmak
társadalmi programjait. Minthogy fél a forradalmi erőszaktól,
megköti második házasságát a szociáldemokráciával.
A házasság boldog, és véleményem szerint
ez magyarázza a harminc dicsőséges évet, a
viszonylag humanizált kapitalizmus hallatlan gazdasági növekedését,
illetve a fejlett és gazdag országokban a társadalmi
és politikai stabilitás reneszánszát. A gazdasági
növekedés sohasem volt olyan gyors, mint 1945 és 1973
közt. A mai neoliberalizmus semmiféle értekezése,
ideológiáinak semmiféle retorikája nem tudja
elleplezni azt a tényt, hogy a világgazdaság növekedési
rátája az 1970-es évek közepe óta határozottan
alatta marad a harminc dicsőséges évének. Viszont
aggasztó mértékben növekedtek a társadalmi
és gazdasági egyenlőtlenségek.
A hidegháború - a harmadik világ: a nagyhatalmak
játéktere
A hidegháború csak a két tömbön kívül
maradt régiókban jelent igazi csatát a jövőért.
Megfelel azoknak a még ma is folyó harcoknak, amelyek a gyarmatok
felszabadításáért, majd az új államok
dekolonializálásáért és korlátok
közé szorításáért folytak. Ez magyarázza,
hogy még mindig a fegyvereké a szó, főként
Ázsiában és Afrikában, noha a szuperhatalmak
kezdettől fogva gondosan kerülték a nyílt összecsapást.
Az ellentét szembeötlő. 1945 óta az Európai
Unió jelenlegi területén nem folyt háború,
noha 1991-ben újra megjelent a kontinensen. Ám 1945 és
a véres 1980-as évek kezdete közt is 19 vagy 20 millióra
becsülik az ázsiai és afrikai háborúk
halottainak számát, s ebből 9 millióan haltak
meg azokban a háborúkban, amelyeket az Egyesült Államok
folytatott a kínai tengerek környékén, különösen
Koreában (1950-1953) és Vietnamban (1945-1975). Ehhez hozzá
kell tenni, hogy Angolában és Mozambikban ugyanilyen hosszú,
gyilkos és barbár háborúk folynak a gyarmati
státus megszűnése után; nem számítva
Dél-Ázsia és a Közel-Kelet meglehetősen
komoly háborúit, ám az ottani konfliktusokba szerencsére
nem avatkoztak be a szuperhatalmak. Ezek a régiók, ahol a
föld népességének többsége él,
akkor kapja a "harmadik világ" nevet. A név, amelyet a hidegháború
érdekei szerint választottak, mesterségesen rendezi
egységbe azokat a területüket és népességüket
tekintve igen különböző országokat, Melanéziától
Mexikóig, a kis Barbadostól az indiai szubkontinensig, amelyek
"primitív" népei a legősibb civilizációk
örökösei. Az Egyesült Államok itt olyan népekkel,
mozgalmakkal és rendszerekkel találja szembe magát,
amelyek szemében a világháború tétje
nem a fasizmus vagy Németország, hanem az imperializmus,
adott esetben (Japán kivételével) az antikommunista
országok által gyakorolt imperializmus. A kínai tengerek
környékén az Egyesült Államok olyan új
kommunista rendszerekkel néz szembe, amelyek el vannak szánva
rá, hogy folytatják a befejezetlen nemzeti felszabadító
háborúkat: ezen a terepen zajlik a két Korea és
a két Vietnam háborúja. A gyarmatosítóktól
megszabaduló világban egyébként csak az ellenforradalmárok
viseltetnek szimpátiával az iránt a hatalom iránt,
amely világpolitikai okokból az egykori birodalmi hatalmak
és a konzervatív elemek szövetségese és
védelmezője lett, olyan társadalmak ellenében,
amelyek másról sem álmodoznak, mint a modernizációról.
Ők azonban szabadpiac nélküli modernizációt
képzelnek el maguknak, minthogy attól tartanak, a külföldi
tőke gyarmatosítása váltja fel a régi
típusú gyarmatosítást. Ezek a rendszerek még
csak nem is leninisták, hiszen - eltekintve Kelet- és Délkelet-Ázsiától
- a helyi kommunista mozgalmak gyengesége nyilvánvaló.
A hidegháború nem érdekli ezeket az államokat,
legfeljebb annyiban, hogy érdekellentéteik mentén
kijátszhatják egymás ellen a két nagyhatalmat,
még ha az új rezsimek inkább a Szovjetunióhoz
húznak is. Az antikolonialista hagyományairól és
a felszabadító mozgalmaknak nyújtott segítségről
híres Szovjetunió úgy tűnik fel előttük,
mint a harmadik világhoz sok tekintetben hasonló ország,
egy olyan társadalom, amely az elmaradottságból és
a szegény sorból küzdötte fel magát nagyhatalommá,
tervgazdasága pedig alkalmasabb rá, mint a nyugati kapitalizmusé,
hogy utat nyisson a modernizációhoz. Az új, független
államok közt csak kevés olyan van, amely nem szocialistának
mondja magát, beleértve azokat a rendszereket is, amelyek
betiltják saját kommunista pártjukat. Ám a
modernitáshoz és a gazdagsághoz még azokban
az országokban is az államon keresztül vezet az út,
amelyek az Egyesült Államok befolyási övezetéhez
tartoznak: tervezési bizottságok, államosított
nyersanyagforrások, a nemzeti piac védelme a külföldi
tőkével szemben. Az Egyesült Államok nem mozog
otthonosan abban a harmadik világban, amely tulajdonképpen
se a hatalmát, se a gazdasági rendszerét nem szereti.
Ám elsöprő demográfiai súlya ellenére
a harmadik világ nem az első számú csatamező
abban a harcban, amelybe a szuperhatalmak belebocsátkoznak.
Mindenesetre a harmadik világ növekedése egészen
az 1970-es évekig szerény marad. Egyedül a már
iparosodott országok látják hasznát a gazdaság
nagy lendületének: 1975-ben 7 ország rendelkezik a világ
összes autójának a háromnegyedével. 1945
óta az a szakadék, amely a gazdagok világát
elválasztja a harmadik világtól, óriásira
nőtt. A leggazdagabb és a legszegényebb országok
egy főre jutó GDP-je közt az arány 1:19-re nőtt
1950-ben, 1:31-re 1971-ben és 1:72-re az 1990-es évek közepén
- legalábbis Paul Bairoch és a Világbank számításai
szerint.
A harmadik világ tehát továbbra is olyan régiók
együttese, ahol a játszmákat még nem játszották
le, ahol folyik a jövőért vívott harc. Nem meglepő
tehát, hogy a 20. század harmadik nagy földrengésének
ez lesz az epicentruma: az 1970-es években ez a földrengés
dönti meg az utolsó európai gyarmatbirodalmat, a portugálokét,
az egykori Etiópia és főként, a viharos évtized
végén, Irán gyarmatosítóinak hatalmát;
az Egyesült Államok valamennyi "kliensállamát".
Még Latin-Amerika is kihívást intéz Washington
uralma ellen, amelyet egyébként is keményen próbára
tett a vietnami összeomlás. A hidegháborús hőmérséklet
emelkedik, azaz nő a nukleáris háború veszélye.
Szerencsére azonban az 1980-as évek elején a feszültség
csökken.
Kelet-Nyugat, Észak-Dél
A hidegháború tehát a világ három,
egymással valamelyest összefonódott régiójának
történetét fedi le: a "fejlettnek" nevezett világét
a maga reneszánszát élő kapitalizmusával,
a harmadik világét és a meglehetősen magába
zárult második világét, azaz a kommunista rendszerekét.
Ez utóbbi nem törekszik rá, hogy a már meghódított
országokon túlterjeszkedjen; az 1970-es évekig területe
változatlan marad, kivéve Kuba meglehetősen rendhagyó
esetét. Ez a világ nem monolitikus, noha 1945-től
1958-ig a Szovjetunió hatalma és presztízse uralja,
illetve vezére, Sztálin emléke. Sztálin halála
után természetesen nyilvánvalóvá válnak
az ellentétek a Szovjetunió és Mao Kínája
közt. A Szovjetunió túllép a sztálini
vaskorszakon, a terroron és a gulágon, miközben Mao
épp arra készül, hogy országát a "nagy
ugrás" és a "kulturális forradalom" katasztrófájába
sodorja. Az európai kommunista tömb törékenysége
azonban már a Szovjetunió és Kína szakítása
előtt nyilvánvaló lesz: Jugoszlávia elszakadása
1948-ban, kelet-németországi munkáslázadás
1953-ban, mozgolódás Lengyelországban, forradalom
Magyarországon 1956-ban; később a "prágai tavasz"
1968-ban és Lengyelország, amely 1980 után kiszabadul
a kommunista párt szorításából. Ennek
ellenére egészen az 1960-as évek kezdetéig
úgy tűnik, nagyszerű jövő áll a kommunista
rendszerek előtt. Az autarch kommunista gazdaságok növekedési
rátája magasabb, mint a nyugati gazdaságoké.
Ma eszelősnek tűnik Hruscsov álma arról, hogy
a kommunizmus békés úton, gazdasági fölényével
győzi le a kapitalizmust, akkoriban azonban Nagy-Britannia miniszterelnöke
például komolyan vette. Végül is a Szovjetunió
a maga űrhajósaival a legfejlettebb technológia területén
előzte meg az Egyesült Államokat. A szovjet típusú
állami gazdaságnak azonban csak a háborús gazdaság
növekedési erejét sikerült kicsiholnia magából,
ahol a célokat előre kitűzik, majd elérik, kerül,
amibe kerül; egyebek mellett azzal, hogy agrárországokban
a nehézipar egész rendszerét építik
ki - ez az orosz mezőgazdaság tönkretételét
vonja maga után. Noha a gyengeséggel tisztában vannak,
a reformok, amelyek a gazdaság rugalmasságának és
teljesítményének növelésére irányulnak,
sikertelenül próbálnak rést ütni a merev
parancsuralmi rendszer falán. A kapitalizmussal ellentétben
a tervgazdaságnak nincs belső növekedési dinamikája.
A katonai célú felhasználástól eltekintve
alkalmatlannak tűnik rá, hogy a tudományos-technikai
újdonságokat beépítse a rendszerbe. Ipara az
1920-as évek modelljének folytatása. Ezért
veszít az átszervezett kapitalizmus elsöprő erejű
fellendülésével szemben. Az államszocializmus
nemcsak alkalmatlan rá, hogy felváltsa a kapitalizmust, hanem
egyenesen válságban van, s ez a válság inkább
politikai.
Három világ, három történelem. Ami
összeköti őket, az az első világ megsemmisítő
erejű dinamizmusa, a háború után újjászervezett
és egyre erősebben technicizált kapitalizmusé.
Vállalkozóinak mind nagyobb haszonra törő logikája
és a fogyasztói társadalom nyílegyenes fellendülése
azt eredményezi, hogy az iparosítás minden korábbi
határon túllép: felgyorsul Latin-Amerikában,
Indiában, de főként a Közel-Keleten. Multinacionalistái
visszahódítják mindazt, amit a gyarmatosítók
odahagytak. A kommunikáció és a közlekedés
forradalmasításával az iparosítás világméretűvé
válik. Megszületik a globalizált kapitalizmus, amely
nem ismer többé határokat.
A történelem azonban kedveli az iróniát. Az aranykorát élő kapitalizmus ugyanis épp abban a pillanatban torpan meg, amikor a szovjet típusú gazdaságok alkalmatlansága nyilvánvalóvá válik, és amikor a harmadik világ fellázad az amerikai hegemónia ellen. 1973 után a növekedés lelassul, mindhárom világba visszatérnek a súlyos gazdasági, egyben politikai és társadalmi válságok. Az első olajválsággal tulajdonképpen új történelmi korszak kezdődik, és a konjunktúra 1973-as megszűnése mindenkit nehéz problémák elé állít. Ma még nem tudjuk, magunk mögött hagytuk-e már ezt az időszakot, sem azt, hogy milyen mérleggel.
Az új korszak mérlege - pozitívumok és negatívumok
Ami a dolog pozitív oldalát illeti: véget ér
a hidegháború, ezzel a világméretű nukleáris
háború rémálma is. A Szovjetunióban
hatalomra került reformerek felismerik, hogy mind erősebben
sántító gazdaságuknak nincs esélye a
gyógyulásra, ha nem szabadulnak meg attól az elviselhetetlen
tehertől, amelyet a világháború jegyében
foganatosított állandó mozgósítás
jelent. Új vezetőjüknek, Mihail Gorbacsovnak sikerül
meggyőznie az amerikaiakat. A második pozitív vonás,
hogy az 1970-es, 1980-as években a világon mindenütt
visszaszorulnak a diktatúrák és az önkényuralmi,
katonai rezsimek, majd 1989-et követően a kommunista rendszerek
is. Egyenlőtlenségei ellenére a pozitív vonások
közé sorolom az ipari termelés világméretű
újraelosztását is, amely a harmadik világ nagy
régiói javára ment végbe, s amely egyértelműen
felgyorsult 1970 óta. Mindehhez természetesen hozzá
kell tenni, hogy az életkörülmények is javultak
(a várható élettartam, az írni-olvasni tudás
és az "emberi fejlődés" más összetevői
vagy kritériumai - a Világbank szerint), méghozzá
a földgolyó mind nagyobb területein. E tekintetben sajnos
kivételt képeznek a legnyomorúságosabb régiók,
ahol egyértelmű a visszaesés: Afrika szaharai övezeteiben,
a volt Szovjetunió területén és az egykori szovjet
birodalom nagy részén. Pozitívumként kell elkönyvelnünk,
problematikus volta ellenére is, azt a szédítő
sebességet, amely a tudományos-technikai forradalmat a század
utolsó évtizedeiben jellemzi.
Ami a negatív oldalt illeti: első helyre kívánkozik
a Szovjetunió összeomlása, a szegény páciensé,
aki nem élte túl szocialista, reformista majd kapitalista
orvosainak gyógymódját. Ehhez hozzá kell tenni,
hogy Mao halála után a kínai kommunista rendszernek
sikerült radikálisan új irányba terelnie politikáját
és dinamizálnia gazdaságát, anélkül
hogy ez intézményeinek és politikai struktúráinak
teljes összeomlását jelentette volna. Nem a Szovjetunió
rendszerének kimúlásán sajnálkozunk,
hiszen az hazug, korrupt és kétbalkezes diktatúra
volt, amely semmibe vette az intellektuális szabadságot;
a Szovjetunió azonban úgy tűnt el, hogy helyettesítésére
nem volt más megoldás, mint a szabad piac, s ez népeit
gazdasági, társadalmi és erkölcsi katasztrófába
sodorta. Következményei sokkal súlyosabbak és
tartósabbak voltak (még Kelet-Németországban
is), mint a második világháború következményei
bármelyik országban. Tizenegy évvel a berlini fal
leomlása után gyakorlatilag minden állam, amely a
Szovjetunió széthullásával jött létre,
teljes zűrzavarban él vagy romokban hever. Ezek közül
az államok közül Közép- és Kelet-Európában
csak Lengyelország regisztrált valamelyes szerény
gazdasági növekedést az 1990-es szánalmas szinthez
képest. A háború pusztította Balkánon
pedig egyenesen siralmas a helyzet.
A mérleg második negatív pontja a gazdasági
neoliberalizmus szélsőséges változataihoz való
visszatérés, 1973 után az ideológusok körében,
1980 után pedig már a kormányok és a nemzetközi
gazdasági szervezetek politikájában is, amely politika
a szabad piac teológiai fundamentalizmusához áll közel.
Ez a globalizációs politika, amely korlátlanul kiszolgálja
a tőke igényeit, mind a mai napig nem tette lehetővé
az aranykor növekedési ütemének elérését.
Ezzel szemben felgyorsította a tőkekoncentrációt
egy maroknyi transznacionális csoport kezében; a csoport
üzleti eredményei meghaladják jó néhány
ország GDP-jét. A globalizáció következményeként
nőttek a társadalmi és gazdasági egyenlőtlenségek,
nemzetközi téren éppúgy, mint az egyes országokon
belül. Jelen pillanatban az emberiség fele a napi 2 dolláros
jövedelemszint alatt él, az emberi lényeknek pedig csaknem
negyede napi 1 dollárnál kisebb jövedelemből
vegetál. Ezzel szemben a leggazdagabb 200 ember összvagyona
meghaladja azon országok csoportjának együttes nemzeti
jövedelmét, ahol a Föld népességének
40 százaléka él. És itt nem nagy multikról
van szó, hanem olyan egyénekről, mint önök
vagy én, akiknek csak két lábuk és egyetlen
szájuk van, következésképpen kénytelenek
egyetlen széken ülni, és eközben csak egyetlen
kanállal enni a kaviárt. Ugyanakkor ez a politika mindent
megtesz azért, hogy meggyengítse, sőt lerombolja a
biztonsági és a szociális védelmi rendszereket,
amelyekre eddig oly büszkék voltak a fejlett országok.
A mérleg harmadik negatív pontja a nemzetközi helyzet
destabilizálódása a hidegháborús korszak
lezárulása után, amelyet csak felerősít
az a tény, hogy számos kontinensen szétestek az állami
struktúrák és hatalmak. Nemcsak arról van szó,
hogy visszatértek a háborúk azokban a régiókban,
ahol a két szuperhatalom együttes erőfeszítése,
amellyel a nukleáris háborút próbálták
elkerülni, korábban megakadályozta a kirobbanásukat.
A berlini fal leomlása óta nem volt nagyszabású
nemzetközi katonai hadművelet. De ismét itt van a század
találmánya, a népirtás. Az emberi katasztrófákhoz
nincs szükség nagy katonai hadműveletekre. Hány
egyenruhás harcos vesztette életét azokban a fegyveres
konfliktusokban, amelyek beszennyezték a világot 2000-ben?
A civil lakosság szenved! Jelenleg egyedül az ENSZ menekültügyi
biztosságát terheli annak a 18 millió embernek az
életben tartása, akiket elüldöztek az otthonukból,
és akik menedéket kerestek valahol. Ez a szervezet ma 50
millióra becsüli azoknak a számát, akik az embertelenség
áldozataivá váltak. A második világháború
vége óta Európa nem látott ezzel összemérhető
számot.
Nem a történész feladata, hogy megvonja az utolsó
évtizedek mérlegét; nem az ítélkezés
volt a célom, amikor megpróbáltam önök elé
tárni ennek az időszaknak az egyes elemeit. Csak a történelmet,
az újságok főcímében vagy esténként
a tévék képernyőin bemutatott események
történetét akartam elhelyezni egy olyan keretrendszerben,
amelyet az emberi történelem mély és hatalmas,
"geológiai" erői mozgatnak. A történelem új
ritmusa által felszabadított erőkről van szó,
arról a folyamatos özönvízről, amely bolygónkat
a század közepe óta árasztja el, és már
csaknem magába fullasztotta az emberi történelem tízezer
évét. A társadalmi forradalomról szóló
régi politikai tervek kudarca közepette minden idők
legmélyebb és leggyorsabb társadalmi megrázkódtatását
éljük át, még ha nem vagyunk is tisztában
vele. Az út, amelyen 1945 óta a világ halad, oda vezet,
hogy - először a történelemben - a világ
parasztok nélkülivé válik, az iskolai vizsgák
uralta világgá, a női emancipáció uralta
világgá, olyan világgá, amely felforgatta a
visszahozhatatlan múltból örökölt emberi kapcsolatainkat.
Ennek ellenére bolygónkat összességében
olyan emberiség lakja, amely sokkal nagyobb számú,
tanultabb, jobban él és nagyobb reményekkel, mint
apáink idejében. Egyszóval jobb ez a világ.
Ugyanakkor ez az a világ, amelyben a gyökértelenné
vált, távlatokat vesztett emberiség bizonytalanságban
él, térkép és iránytű nélkül
navigál a jövő óceánjain egy ismeretlen
Új Világ felé.
MIHANCSIK ZSÓFIA FORDÍTÁSA
Bibliográfia
HOBSBAWM Eric J.
Primitív lázadók
Kossuth, 1974
A tőke kora
Kossuth, 1978
A forradalmak kora
Kossuth, 1988
A nacionalizmus 200 éve: előadások
Maecenas, 1997
A szélsőségek kora: a rövid 20. század
Európa, 1998
"Ausztria és Közép-Európa"
Magyar Lettre Internationale, 3
"Nincs császár, nincs ruha: Közép-Európa
ma - Válasz Hanák Péternek"
Magyar Lettre Internationale, 5
"A történetírók felelőssége"
Magyar Lettre Internationale, 13
"Civilizációs válság?"
Magyar Lettre Internationale, 19
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu